Érdekes álmok mindenkitől mindenkinek

Jó kis történetet melléket az álmod, a fejfájásod mellé.

Tetszett az egyiptomis álmod Asd. Eleinte azt hittem valami közép amerikai piramisról lehet szó, azok teteje lapos és van rajtuk fent ajtó, az egyiptomi piramisokon nem tudom, de szerintem azokon nincs.

A kislányom irt ma töriből és ehhez ismételtem és emlegettem vele szerda este a Thermopülai csatát.
A thermopülai csata egyébként a görögök és a perzsák között zajlott i.e. 480-ban (szoval nincs köze Egyiptomhoz)

Csak egyetlen pontja van az álomnak amit nem értek, az mikor egyiptomi nyelven kezdtem beszélni. A többi egyszerű ok-okozati összefüggés. Először is a piramis látványa miatt automatikusan asszociáltam Egyiptomra. Így megteremtődött ez a környezet. Egyiptomot elsősorban az Assassin's Creed Origins nevű játékból ismerem, ez nagyon realisztikusan mutatja be az ókori viszonyokat. A templomok, városok, piramisok, az emberek ruházkodása, szokásai mind a valóságnak megfelelőek. A játék alkotói történészekkel dolgoztak együtt hogy minél hitelesebb legyen az összkép. Így hát volt honnan építkeznie az elmémnek mikor meg kellett teremtenie a helyszínt. Thermopüla úgy kapcsolódik hozzá, hogy készült egy másik játék is, Assassin's Creed Odyssey címen, ami a görög szigetvilágban játszódik. Ennek a játéknak az első helyszíne a thermopülai csata amiben Leonidas bőrébe bújva kell megvívnunk a támadó perzsákkal. Tehát megint csak arról van szó hogy egyik játékról asszociáltam a másikra. Ha nem ébredek fel, jó eséllyel abban a csatában találom magam amit a játék során átélhettem. Ennyit tehát a külsőségekről. De visszatérve a nyelvre, ez már valóban különös, mert a játék nyelve angol, csak néhány kopt és görög szó bukkan fel benne. Mégis ott az álomban folyékonyan beszéltem az egyiptomit.

Nem tudom ez segít e. 

" E nyelvek újabb szakirodalmi neve: afroázsiai. Az idetartozó nyelvek száma százon felül, beszélőiké kétszázmillió körül van, ebből maga az arab száznegyvenmillió anyanyelvi személyt tesz ki, ehhez még tíz-húszmillió jön hozzá, akik második nyelvként tudják. A nyelvcsalád az alábbi ágakat öleli fel: sémi, líbiai-berber, kusita, omói, és korábban idesorolták az óegyiptomit önálló ágként; azonkívül néhány évtizede acsádi nyelveket szintén ebbe a nyelvcsaládba vonják; a csádi nyelveket Afrika északi középső térségében, a Csád-tótól délre és keletre beszéli harmincötmillió ember, e nyelvek száma 125.
E nyelvek közül gyakorlati és kulturális tekintetben a legfontosabb a sémi ágba tartozó arab, kulturális és vallástörténeti szempontból pedig ahéber. Északnyugat-Afrikában a csádi hausza a térség egyik elterjedt közvetítő nyelve, tíz-tizenkét millió ember anyanyelve, és legalább húszmillió beszéli második nyelvként."  érthetőbbé válna.

Asd  " Mélység" 
Szóval elég komplikált. Amikor repültél a végzet felé és a lány a lábadba kapaszkodott valamilyen módon, akár csak érzésbelileg, az jutott az eszembe, hogy az emberek sorsa valahol összefügg , és akikkel dolgunk van, azok elkerülhetetlenek. Lehet ez több életen is átívelő kapcsolatokra is utalhat. 
Ami a piramisokat, meg az érméket illeti olyan nagyon nem csodálkozom, hiszen ezek olyan dolgok, amik sokat foglalkoztatnak. 

A nevem Isaac, dúsgazdag vagyok és szeretőt tartok. A házam olyan mint egy palota, az aranyozott felületeken tükröződik az ezüstcsillárok fénye. Karácsony van. Hó és hideg. Készülünk az ünnepekre. A családtagjaim, a meghívottak, barátok, estélyit viselnek, magam is frakkban pompázok. A nővéremnek egy drága, rózsaszín, fehér prémes kabátot szánok ajándékba. Ám a szeretőm idő előtt rábukkan és azt hiszi ő kapta. Felveszi és elmegy benne itthonról. Anyám őrjöng, követeli hogy szerezzem vissza tőle. Utálják a nőt. Engem nem érdekel, a nők vívják csak meg a saját kicsinyes háborújukat. Lefekszem aludni egyet. 
Arra ébredek hogy beront a szeretőm a szobába, már nincs rajta a kabát, gondolom anyámék szembesítették a tényekkel. Feldúlt, reszket a dühtől. Odajön hozzám és a képembe nyom egy szelet tortát. Nem háborodom fel, sőt, mély nyugalom száll meg. Megsimogatom az arcát és azt mondom neki, engedje el a mérgét, nem éri meg jelenetet csinálni. Gyengéd hangon a szeretetről és megbocsátásról papolok neki, de ő továbbra is megalázottnak érzi magát, rám se figyel és otthagy. A habbal a szakállamon úgy nézek ki mint egy elcseszett Mikulás. Utánamegyek és a hall karzatán megállva, beszédet készülök mondani az egybegyűlteknek. A történtek apropóján a szeretetről akarok nekik előadást tartani. Mindenki engem bámul. Én is végignézek rajtuk, és látom hogy többségében nők. Átsuhan rajtam hogy tök feleslegesen koptatom a számat, úgysem fogják megérteni, mert csak az jár majd a fejükben milyen röhejesen nézek ki. Megszólal az ébresztő.

Konlklúzió: Az elmélet fabatkát sem ér, nem várhatod el másoktól hogy hirtelen megváltozzanak, illetve másképp szemléljék a dolgokat. Hiába tudod mi lenne a helyes út, akkor mutatsz valódi együttérzést, ha elfogadod a másik indulatait és kimutatod felé támogatásodat, szeretetedet. Egy ölelés többet ér a szavaknál. A sértettnek joga van felháborodni, joga van rosszul érezni magát, neked viszont nincs jogod azt éreztetni vele hogy erre nincs joga.

Az önfontosság mesterei sok mindenben felhatalmazva érzik magukat.

"Kutatók voltak. Fent táboroztak a hegyekben, messze a civilizációtól. A vadászok mindig hoztak elegendő húst. Egészségesek voltak. Egy nap az egyik nő átment a megfigyelőtoronyba, ahol egy véres, lefüggönyözött sarkot pillantott meg. Mozgott a szövet, valaki volt mögötte. Azt is tudta hogy az az őrült törpe lehet. Visszarohant a társaihoz. Hamarosan jöttek a vadászok is. Kitört a balhé. Az emberek megtudták hogy már rég elfogyott az élelmük és eddig valójában emberhúst ettek. Igaz időnként eltünedeztek páran, de azt hitték csak vadászni mentek vagy a szomszédos kutatóállomásra. A törpe épp az egyiküket darabolta. Néhányan tudtak róla, de meg akarták a többieket kímélni az igazságtól. Ott ragadtak a hegyekben, nincs kiút, ha túl akarnak élni kannibállá kell válniuk. A gyengéknek veszniük kell. Az emberek tiltakoztak, két csoportra váltak és a felháborodók bevonultak egy barlangterembe. Féltek a többiektől. Azok gúnyolták őket. Aztán náluk is felszínre kerültek az indulatok, megőrültek és egymást kezdték öldösni. Az igazság túl soknak bizonyult. Leállatiasodtak és őrjöngtek, megették egymást. Ezután a két csoport is egymásnak esett és addig harcoltak amíg a legerősebbek maradtak csak életben. Nem voltak többé emberek, ragadozók lettek. Idővel lejutottak a hegyekből és árgus szemmel kezdték lesni a zsákmányt..."

Az én értelmezésem az, hogy nagyon vékony határon egyensúlyozunk, hogy az ami emberré tesz bennünket azonnal jelentéktelenné válik amint nincs mit enni. A túlélésért bármire képesek vagyunk, még arra is hogy eldobjuk emberségünket. Erkölcs, etika, lelkiismeret, ezek gondolati építmények, egy jóléti civilizáció találmányai, de odakint a vadonban csak az számít ki az erős ki a gyenge.

asd94 írta:"Az én értelmezésem az, hogy nagyon vékony határon egyensúlyozunk, hogy az ami emberré tesz bennünket azonnal jelentéktelenné válik amint nincs mit enni. A túlélésért bármire képesek vagyunk, még arra is hogy eldobjuk emberségünket. Erkölcs, etika, lelkiismeret, ezek gondolati építmények, egy jóléti civilizáció találmányai, de odakint a vadonban csak az számít ki az erős ki a gyenge.

A kérdésre a válasz az idővonalban (történelemben) van.
Átélt az emberiség számtalan katasztrófát, mégsem öltük meg egymást. Mert mindig vannak, akik megálljt parancsolnak az őrületnek. Már rég ki kellett volna halnunk, az őskorban amikor kis jégkorszak volt, vagy amikor kitört a vulkán az ókorban, és évekig nem volt nyár stb.
Mindig van, aki a körülmények ellenére emberként viselkedik. És ez nem a kajától függ, hanem tudatszinttől. 
De valóban, sokan nem mennek át ezen a vizsgán, viszont ha rajtuk múlna, most nem írnánk egymásnak.

Ha átvitt értelemre gondolva olvasom, nekem a jelen politikai helyzet jut az eszembe. 

Veszna írta:Átélt az emberiség számtalan katasztrófát, mégsem öltük meg egymást. Mert mindig vannak, akik megálljt parancsolnak az őrületnek. Már rég ki kellett volna halnunk, az őskorban amikor kis jégkorszak volt, vagy amikor kitört a vulkán az ókorban, és évekig nem volt nyár stb.

Szomorú, de azért nem haltunk ki mert megettük egymást. Az ösztönök nagyon erősek és felülírnak minden törvényt. Aki ember akar maradni az meghal. Megálljt parancsolni az őrületnek csak akkor lehet ha a vezetők megetetik a tömegeket. Amíg tele a hasam nem lázadozok, a történelem erről szól.

Szomorú, de azért nem haltunk ki mert megettük egymást. Az ösztönök nagyon erősek és felülírnak minden törvényt. Aki ember akar maradni az meghal. Megálljt parancsolni az őrületnek csak akkor lehet ha a vezetők megetetik a tömegeket. Amíg tele a hasam nem lázadozok, a történelem erről szól.

Ezzel most nem tudok egyetérteni.
Egyrészt nem haltunk ki, mert nem hagyták, hogy kihaljunk. 
Másrészt vannak emberek, sokan mint - most hozok egy szélsőséges példát-Teréz anya, akik azt hirdetik, hogy nem kell a szellemnek annyira az anyagba süllyedni, hogy továbbéljünk...mert az életnek nem a "továbbélés" a lényege, hanem a felemelkedés.
De értem, hogy miről írsz, a mondanivalót mögötte.

asd94 írta:"Kutatók voltak. Fent táboroztak a hegyekben, messze a civilizációtól. A vadászok mindig hoztak elegendő húst. Egészségesek voltak. Egy nap az egyik nő átment a megfigyelőtoronyba, ahol egy véres, lefüggönyözött sarkot pillantott meg. Mozgott a szövet, valaki volt mögötte. Azt is tudta hogy az az őrült törpe lehet. Visszarohant a társaihoz. Hamarosan jöttek a vadászok is. Kitört a balhé. Az emberek megtudták hogy már rég elfogyott az élelmük és eddig valójában emberhúst ettek. Igaz időnként eltünedeztek páran, de azt hitték csak vadászni mentek vagy a szomszédos kutatóállomásra. A törpe épp az egyiküket darabolta. Néhányan tudtak róla, de meg akarták a többieket kímélni az igazságtól. Ott ragadtak a hegyekben, nincs kiút, ha túl akarnak élni kannibállá kell válniuk. A gyengéknek veszniük kell. Az emberek tiltakoztak, két csoportra váltak és a felháborodók bevonultak egy barlangterembe. Féltek a többiektől. Azok gúnyolták őket. Aztán náluk is felszínre kerültek az indulatok, megőrültek és egymást kezdték öldösni. Az igazság túl soknak bizonyult. Leállatiasodtak és őrjöngtek, megették egymást. Ezután a két csoport is egymásnak esett és addig harcoltak amíg a legerősebbek maradtak csak életben. Nem voltak többé emberek, ragadozók lettek. Idővel lejutottak a hegyekből és árgus szemmel kezdték lesni a zsákmányt..."

Az én értelmezésem az, hogy nagyon vékony határon egyensúlyozunk, hogy az ami emberré tesz bennünket azonnal jelentéktelenné válik amint nincs mit enni. A túlélésért bármire képesek vagyunk, még arra is hogy eldobjuk emberségünket. Erkölcs, etika, lelkiismeret, ezek gondolati építmények, egy jóléti civilizáció találmányai, de odakint a vadonban csak az számít ki az erős ki a gyenge.

Két film jutott erről eszembe, az egyik “A platform”, a másiknak nem jut eszembe a címe: egy színházigazgató olcsó jegyeket kínál éhínség idején az előadására, amely jegyárban benne foglaltatik egy vacsora is…
Mindkét film morális kérdéseket (is) feszeget.
Nagyon jók.
(Netflixen láttam őket, nem tudom, fellelhetők-e máshol).

Megtaláltam az előző posztban említett film címét: “A maszk mögött” (“Kadáver”, “Cadaver” az eredeti cím, egyébként norvég film). Átteszem a témát a Videoszobába.

Mária Szíve 
2021.12.03. 
 
Valami misén voltunk Anyukával. Csak az ő kedvéért, mert ő akart ezen részt venni. Valamilyen női szerzetesrend miséje volt. Amikor vége lett a misének, mondta egy nő, aki afféle idegenvezető vagy rendezvényszervező szerepet töltött ott be, hogy most akkor a Mária Szívéhez való zarándoklás következik, fel a toronyba. Gondoltam, hogy mi már oda nem megyünk, de Anyuka menni akart, így hát besorakoztunk mi is a menetbe. Fent, a torony legfelső szintje alatt már nagyon kihalt, és poros volt minden. Azt gondoltam, hogy a legfelső szinten a takarítók szobája van már csak, és azon gondolkoztam, hogy nem érdemes már oda felmenni, és hogy a Mária Szíve biztosan a pincében van egy szép környezetben elhelyezve, de akkor az ott levő takarítónő-féle kissé zaklatottan mondta, hogy de hát ott van fent a Mária Szíve. Akkor rájöttem, hogy hiszen nem is lehet más helyen a legfőbb érték, mint a torony legfelső szintjén, hiszen a hierarchiának meg kell felelni az elhelyezésben is. Felérkezett a szintünkre egy fiatalokból álló csoport, és azzal a lendülettel rá is fordultak a lefelé vezető lépcsőre. Leginkább egymással voltak elfoglalva, hangosan beszélgettek, nevetgéltek, csak azért indulhattak el ebbe a toronyba, mert volt ez a program, de igazából egyáltalán nem érdekelte őket a Mária Szíve. 
Mi viszont felmentünk Anyukával a legfelső emeletre, és megnéztük a szívet. Valami ruhadarabok övezték, de egyébként olyan volt, mint egy kifakult szerv, amit régóta tárolnak formalinban, csak épp  formalin nélkül, szabadon lebegett a ruhadarabok közepén. Azt gondoltam, hogy persze, azért nem olyan nagy szám, mert ez csak egy fizikai szerv, és a lényeg nem az anyagban van.

Ennek a gondolatnak a nyomán szoktam elgondolkodni, amikor kint járok a temetőben.

Mintha valami szabadtéri rendezvény lett volna. Épp el akartam menni, amikor rám szólt egy fiatalember, hogy üljek le hozzá, és mond valamit rólam. Egy pszichológus volt, valami egy kérdéses teszttel dolgozott, és az arra adott válaszból mondott valami jellemzőt a páciensnek.
Gondoltam, mért is ne? Leültem vele szembe lovagló ülésben a padjára.
- Jaj, de félek! - mondtam neki nevetve.
- Nem fog fájni - biztatott a fiatalember.
- De, fájni fog! - válaszoltam neki. Tudtam, milyen fájdalmas dolog azzal szembesülni, amit még nem tud magáról az ember.

A tesztre és a válaszomra nem emlékszem. Az értékelésnél azonban nem jutott szóhoz a fiatalember, mert én magam láttam a tanulságot, és mondtam is. Láttam azt, hogy rólam nem lehet úgy beszélni, mint valami egyedülálló entitásról, én nem magamban vagyok valaki, hanem másokkal, és a velük való kapcsolataimmal. Sőt, láttam, hogy ez a kép sem az egész, hanem még távolabbról kell nézni, és megállapítottam, hogy az egész emberiség, az az, ami egy. Az az önálló entitás.

De szuper. Meg ahogy leírod, az is. “Jaj de félek!”
Egyébként, ha már itt tartunk, nekem nem szokott fájni, amikor nagy ritkán rálàtok magamra, hanem izgalmasnak találom, mert tudom, hogy nem hétköznapi a tapasztalat. Ugyanolyasmi érzésem van, mint amikor tudatomra ébredek álmomban.
Gondolom, te sem félsz tőle valójában, hanem az álomban ilyen viccesen jelent meg, mintha fogorvosnál lennél.

Áprilia írta:Gondolom, te sem félsz tőle valójában

Hát, nem tudom, mi a jó szó arra a lelkiállapotra, amikor tudod, hogy fájni fog, de elszánt vagy, és állsz elébe. Ezt éltem meg álmomban. Is.
A valóságban is úgy van, hogy amit még nem látok magamon, azzal nagyon fájdalmas szembesülni.

Fura járat
A buszra vártam egy buszmegállóban. Pontosan érkeztek: elől a sofőr, mögötte az utasok - de jármű nélkül, gyalogosan.   Mondta a sofőr, hogy hát busz, az nincs. "Felszálltam" mögéjük sorakozva, és viccesen mondtam a sofőrnek, hogy hát akkor tarifa sincs! Úgy látszik, egyetértett, mert nem erőltette, hogy jegyet váltsak.
Mielőtt indultunk, még elgondoltam, hogy ha "gyalog" mennék, hamarabb odaérnék, mert akkor egyenesen a célomhoz (haza) mehetnék az utcákon, de arra gondoltam, nem baj, ha a busz útvonalán kanyargunk, legalább szétnézek egy kicsit a környéken.

Az álom, mint tükör valóság

Ébren:
Megállapítottam, hogy demensként élni olyan, mint az a fajta rossz álom, amiben zavart vagy, nem tudsz tájékozódni, csak éppenhogy a demensnek az a valóság. 

(Mindenki ismeri az olyan álmokat, amikben 
- keresel valamit, de nem találod, nem emlékszel, hova tetted
- menned kellene dolgozni, de nem tudod, mit vegyél fel, és azt se, hogy merre indulj
- idegenek jönnek-mennek körülötted
- pisilni kell, de nem tudod, hol végezd el. A vécébe nem mersz benyitni, mert biztosan mások vannak ott
- haza vágyódsz. Haza akarsz menni, de nem tudod, mi ez a hely, ahol vagy, és azt se, hogy merre van az otthonod. Odakint csak a nagy sötétség van.
stb. Na, aki demens, az pont ilyeneket él át, ébren.)

Álom:
A buszmegállóban voltam, aztán az jutott eszembe, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide. Meg hogy csak úgy céltalanul, irányvesztetten mászkálok összevissza. Aztán álmomban arra gondoltam, hogy te jó ég, akkor demens vagyok.

Hát Efi álmunkban elő előfordul az ilyesmi. Mindenesetre nagyon vacak egy érzés, amikor az ember letesz valamit valahová, és pár perc múlva sehol sem találja.

Efi írta:
A buszmegállóban voltam, aztán az jutott eszembe, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide. Meg hogy csak úgy céltalanul, irányvesztetten mászkálok összevissza. Aztán álmomban arra gondoltam, hogy te jó ég, akkor demens vagyok.

Álomban a kritikus elménk nem vagy alig működik, mindent elfogad, semmin nem csodálkozik, csak sodródik az árral. A tudatosság első foka mikor gondolkozni kezd a helyzetén. Hogy álmodsz, az mindig a legutolsó, legkevésbé valószínű magyarázat, mivel úgy éljük az életünket hogy általában eszünkbe se jut kételkedni a valóságon. Ezért mindig talál az elménk más magyarázatot. Itt most a demencia volt a helyzetre leginkább illő megoldás, de velem számtalanszor előfordult hogy azt gondoltam megőrültem, vagy alvajárok.

Nem is az az érdekes nekem, hogy mi történt álmomban, vagy hogy mit gondoltam ott. (Éreztem, hogy nem sikerült megvilágítani ami megragadott engem ebben a sztoriban, csak már püfölte a kutya a kilincset, és mennem kellett.)
Megpróbálom kidomborítani, de persze lehet, hogy csak nekem érdekes:
- Megállapítom, hogy aki demens, annak egy olyan álom az élete, amiben nincs térben, időben folytonosság, csak töredezett jelenidők vannak, és még más egyéb nyomasztó dolog.
- Majd benne leszek egy álomban, amiben nincs meg a térbeli, időbeli folytonosság, csak egy jelenidő-töredék. És megállapítom, hogy akkor demens vagyok.

Vagyis hogy az álom tükörképe a valóságnak, de nem úgy tükörképe, hogy ugyanaz, hanem hogy megfordul a kint és a bent, mint ahogy a tükörben megfordul a bal és a jobb.

De az is lehet Efi, egyszerűen csak leképezted álmodban  milyen lehet ezzel a bajjal létezni, és ennek ébredtél tudatára álmodban.

Én meg a héten egyik reggel amikor munkába indultam az autóval, elkanyarodtam egy egészen más irányba, amerre nem szoktam közlekedni. Tehát nem lehet azt mondani, hogy megszokásból. Megálltam az út szélén, és megkérdeztem magamtól. Most akkor mi a fenéért jöttem pont erre? Persze  nincs rá válasz.

fortis írta:De az is lehet Efi, egyszerűen csak leképezted álmodban  milyen lehet ezzel a bajjal létezni, és ennek ébredtél tudatára álmodban.

Nem, ennek ébren jöttem a tudatára.

Oké, belátom, hogy az álmom és a valóságom párba állításából nem ordít az a következtetés, amit levontam. Inkább az lehet, hogy bennem érett meg a felismerés, és az álom csak előhívta. És akkor érthető, ha mások nem azt látják, amit én:
Az  a hely, ahol test nélkül járunk, vagyis bizonyos álomban, és a halál utáni első időkben; az a hely olyanféleképpen tükörképe az ébrenléti világunknak, hogy ami ebben környezet, az amott belső világ lesz, és fordítva.
Valójában azt már régen tudtam, hogy az álomban az időjárás, az a nappali életbeli lelki folyamatot jelképezi. Ez is az általam leírt tükörkép folyamat igazságát támasztja alá.

Mindenesetre eléggé érdekes az már biztos.