Ez történt, ez van velem

Áprilia írta:Meghalt az exem pár hónapja és èn csak pár napja tudtam meg. Nagyon magam alatt vagyok, nem megy most megint semmi.

Valahogy le tudtam tölteni a korabeli cset beszélgetésünket. El kezdtem elolvasni, hátha tanulok belőle. Ő olyan volt, aki a saját tapasztalata árán jött rá dolgokra, mert nem tartotta be a társadalmi elvárásokat, volt mersze élni.
Mindannyian keressük a megvilágosodást, az igazságot, meg ilyesmi, de rájöttem (az alapján, amit tőle olvasok a cserben), hogy aki nem mer élni, az sosem fogja megismerni az életet. Én nem merek élni.  
Kissé muris olvasni, hogy állandóan a spirituális könyvben olvasottakkal jöttem neki, amiket azokból információ szintjén megértettem és tetszett (azonban éltem őket), és ő mindig a tapasztalataival válaszolt. Nevetséges voltam/vagyok. De tanulok belőle, remélem.

Temetésen voltam ma. Az apai nagymamám húga halt meg, 100 éves volt. Habár szép kort élt meg, tele volt tragédiával az élete. Az unokáival bezárólag (akik kb. velem egyidősek lennének) már mindenkit eltemetett, még életében. Úgyhogy nem is voltak sokan a temetésen (vagy 30-an), mert már minden rokona, gyerekei, unokái stb. meghaltak. Emlékszem a nénire gyerekkoromból, nagyon aranyos, mosolygós, vidám volt, pirospozsgás arccal. Mindenkit túlélt.  És most sem volt mèg semmi baja, csak otthon elesett, ezért combnyaktöréssel egy hétig volt kórházban, ahol a halála napján még kérte hogy vigyenek be neki könyvet (szeretett olvasni), és aznap este 9-kor (múlt szerdán) egyszerűen csak elaludt - örökre.
Az a felismerésem támadt a napokban (mèg a temetés előtt), hogy ez a régi generáció azért él/élt olyan sokáig, mert ők még szeretetben jártak. Eddig a felismerés, a továbbiakat már én teszem hozzá tapasztalatból, mint aki ezek között az emberek között töltötte a gyerekkorát és végigéltem sokmindent abból a folyamatból, ami az előbbi kijelentés alapját képezi. Ezek az emberek ismerték az igazi értékeket. Sajnos a kommunizmusban ezeket az értékeket már nem adhattàk át a további generációknak, mert üldöztetés lett (volna) a vége. De ők még legalább az anyatejjel szívták magukba azt az értékrendet, ami szerint élni is tudtak. A hozzáköltés annyiban nem pontos, hogy a példájukkal mindenképp tanítottak ugyan, de azt az életformát, amit ők éltek, a leszármazottaik már nem követhették, így sokminden elveszett (ezt tapasztalatból mondom). Azt hiszem erre mondjàk, hogy így múlik el a világ dicsősége. Számomra nagyon jó érzés és megtisztelő volt, hogy utolsó útjára kísérhettem családunk utolsó “nagy öregjét”, mátriárkáját.
A kép illusztráció, az anyai dédnagyapám általam nagyon kedvelt, oly sokat emlegetett háza.

Ha hiszitek, ha nem, mostanában előre látok dolgokat. Hirtelen két konkrét példát tudok mondani: előre láttam, hogy Mayra írni fog ide, továbbá a fentebbi posztomban említett temetésen, amikor lenémítottam a mobilomat, átvillant az agyamon, hogy az anyukámé meg fog csörrenni. Elhessegettem a gondolatot és nem figyelmeztettem, hogy némítsa le. Persze, hogy megcsörrent, amikor a pap prédikált, mi pedig közvetlenül a koporsó mellett ültünk…..hát nem semmi lélekjelenléte volt a papnak, hogy szemrebbenés nélkül tovább tudott prédikálni, mialatt anyukám hosszasan keresgélte a táskájában a hangosan csengő telefont a gyászoló rokonság megvető pillantásaitól kísérve, majd amikor megtalálta, fogalma sem volt, hogy lője ki, aztán apukám érte nyúlt rajtam keresztül, elvette és végre kinyomta. Mondanom sem kell, hogy mindez hosszú kínos perceknek tűnt ott az első sorban a koporsónàl, szegény megboldogult néni feje magasságában és a prédikáló paptól is kb. egy méterre.