Lények

"A bennünket körülvevő teret nemcsak levegő tölti ki, hanem a legkülönfélébb szellemi lények is. Olyanok is vannak itt, amelyeket elemi lényeknek nevezünk. Úgy jellemezhetők, hogy többségükben éppen azzal nem rendelkeznek, ami tulajdonképpen emberré teszi az embert: vagyis erkölcsi felelősségérzettel. De ezzel nem is rendelkezhetnek, mert olyan a felépítésük, hogy erkölcs értelemben nem vonhatók felelősségre. Ne higgyék azonban, hogy ezeknek a lényeknek, amelyek testünkben ki –és beáramlanak – legalábbis bizonyos fajtájuknak – ne volna értelme, intelligenciája. Némelyek közülük igen agyafúrt lények, olyan lények, akik okosság és értelem tekintetében alig maradnak el az ember mögött. Itt nevezetesen azokra a lényekre akarjuk a figyelmünket fordítani, amelyek a külső világban találhatók, de amelyek bizonyos kapcsolatban állnak magával az emberrel, éspedig olyan kapcsolatban, amelynek megvannak a hatásai az életben. Ezt akarjuk szemügyre venni.
Itt abból indulunk ki, hogy az ember tulajdonképpen kétféle állapotban él. A mai normális ember 24 órán belül az ébren töltött nappali állapot és az alvás állapota között váltakozik és korábbi fejtegetéseinkből tudjuk, hogy az ember napközben rendszerint négy lénytagból áll: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és Énből; hogy éjszak, amikor az ember elalszik a fizikai test és az étertest fekve marad az ágyban, az asztráltest pedig az Énnel együtt kivonul. Azt is hallottuk azonban, hogy az emberi testnek ez a négy tagja a fizikai testben jut kifejezésre. Tudjuk, hogy az Én kifejezése a vér, amely a maga mozgásaiban nem egyéb, mint az Én anyagi megnyilvánulása. Ugyanúgy az idegrendszer az asztráltest anyagi megnyilvánulása, a mirigyek az étertestté és a fizikai test úgy mondhatnánk, önmaga megnyilvánulása. Ha ezt meggondolják, megérthetik, hogy a fizikai testben lévő emberi idegrendszer úgy van megalkotva, hogy csakis akkor maradhat fenn, ha áthatja az asztráltest; ugyanis az építette fel, tőle függ, az a teremtője és fenntartója. Csupán az asztráltest hatására képes élni. Ugyanígy függ össze az Én a vérrel. Képzeljék el, hogy mi is történik mikor minden éjszaka hűtlenül elhagyják fizikai testüket! Idegrendszerüket itt hagyják fizikai testükben és elviszik asztráltestüket, amely annak fenntartó „szülő apja”. Sorsára hagyják azt, amit ennek az asztráltestnek kellene ellátnia. Ugyanúgy eltávozik Énjük is és magára hagyja a vért. Az ember ezt teszi minden éjszaka. Magára hagyja fizikai testét, illetve az ideg- és vérrendszert. Ha csupán rajtuk múlna, nem volnának képesek fennmaradni. Abban a formában ugyanis, ahogyan az emberi alakban adva vannak, át kell hogy hassa őket egy asztráltest, ugyanúgy a vért át kell hatnia valaminek, ami az Énnel azonos értékű. Amit most nem tesznek meg saját maguk – az idegrendszer ellátását – azt más lényeknek kell elvégezniük. Látják tehát, hogy abban a pillanatban, amikor az asztráltest és az Én kivonul a fizikai és étertestből, magasabb lények vonulnak be oda a magasabb világokból. Saját asztralitásukat bocsájtják be az idegrendszerbe és ellátják az idegeket és a vért. A fizikai testet minden éjszaka birtokába veszi az a lény, aki a magasabb világokból száll alá, amikor az ember hűtlenül elhagyja testét.
Azt mondhatjuk tehát: - olyan asztrállények, akik a fizikai és étertestet teremtik, akiknek része van annak megteremtésében, ezek a lények viselik gondját e testeknek, amikor az ember elhagyja őket. Emellett más állapotban látják azt viszont, mint ahogyan azt az embernek eredetileg átadták. Az ember a saját asztráltestével és Énjével volt benne, azokkal gazdálkodott ott, és aztán a magasabb világrégiókból való szellemi lények olyan hatásokat találnak benne, amelyek egyáltalán nem felelnek meg magasabb szellemi voltuknak, amelyek mindannak az utóhatásai, amit az ember a nap folyamán az asztrálteste és Énje révén a fizikai testében művelt. A materialista szemléletmód csak a nagy vonásokat ismeri, ha azonban a szellemi világ titokzatos tényeiben elmerülünk, akkor megállapíthatjuk, hogy a fizikai testig ható egészen más hatások is adva vannak. Nem lehet olyan gondolatunk, érzetünk és érzésünk, amely hatását egészen fizikai testünkig hatolva ki ne fejtené. Ha az anatómus ezt nem is képes bebizonyítani, minden érzet, minden érzésforma bizonyos változást hoz létre a fizikai test szerkezetében és ezeket a változásokat aztán konstatálják azok a lények, akik az emberbe hatolnak.
Különleges jelentőségük van azoknak a hatásoknak, amelyeket fizikai testünkre mindaz kifejt, ami hazugság, rágalom és képmutatás formájában van az ember lelkében. A materialista felfogás azt hiszi, hogy a hazugság, rágalom és képmutatás olyasmi, ami csak annyira hat károsan, amennyire azt külsőleg megfigyelhetjük. Ez nincs így, mert finom hatásaik - bár a mikroszkóp számára nem érzékelhető - egészen a fizikai testig hatolnak. Ha a lélek hazugságot, rágalmazást és képmutatást fejt ki, a lélek kiáramlik, de a hatások bennmaradnak a fizikai testben és ezek a lények rájuk találnak. Itt azonban nemcsak azok a lelki élmények jönnek számításba, amelyeket nagy vonásokban hazugságnak, rágalmazásnak és képmutatásnak jelölünk, hanem a finom, szokásos kis hazugságok, rágalmak és képmutatások is. Például azok, amelyeket ma a társadalmi rend szükségessé tesz. Az udvariasságból vagy illendőségből eredő hazugságok és az őszinteség hiányától a képmutatáson keresztül a kis rágalmazásokig felsorolható egész skála – mégha csak gondolatban történt is – mindez kifejezésre jut a fizikai testre gyakorolt hatásokban és ezt találják meg az emberbe szálló említett lények!
Azáltal, hogy ezek a lények éjszaka benne vannak a fizikai testben, valamilyen különleges hatás jön létre, darabok szakadnak le ezeknek a testbe leereszkedő lényeknek a szubsztanciájából. Azáltal, amit az emberek fizikai testében találnak, le kell válniuk a magasabb lények bizonyos részeinek. A nappal elkövetett hazugság, képmutatás és rágalmazás következménye bizonyos lények leválása éjszaka idején, amelyek ennek révén bizonyos rokonságba kerülnek az ember fizikai testével. E lények ezáltal a minket körülvevő szellemi világban önálló életre kelnek, ezek azok a lények, akiket a fantomok osztályába sorolunk. A fantomok olyan szellemi lények, akik tehát külsőjükben az emberi testtagoknak és alaknak fiziognómiai kifejezései, bizonyos módon utánzatai. Anyagi voltuk olyan ritka, hogy a fizikai szem nem láthatja őket, de azt mondhatnánk, fizikai formájuk van. A látó azonban emberi fejek, emberi kezek darabjait, egész alakokat, sőt emberi testek belső részeit látja a levegőben körülötte elsurranni, pl. a gyomrot, a szívet. Látja mindazokat a fantomokat, amelyek azáltal váltak le, hogy az ember átadta fizikai testének azt, ami a hazugság, képmutatás és rágalmazás következménye.
Az ilyen fantomok, amelyek folyton átsurrannak szellemi terünkön, bizonyítékul szolgálnak arra, hogy maga az emberi élet az oka az ilyen lények keletkezésének, amelyek semmiképpen sem hatnak kedvező módon az emberre, ezeknek ugyanis bizonyos tekintetben intelligens tulajdonságaik vannak és nincsen erkölcsi felelősségük. Azzal töltik életüket, hogy akadályokat gördítenek az ember útjába, sokkal több akadályt, mint a baktériumoknak nevezett lények. Az ilyen fantomok komoly kórokozók. Még más valamire is sor kerül itt, ha ezeket a fantomokat az ember létrehozta, akkor a bacilusokban és baktériumokban nagyon jó alkalmat találnak életükhöz, úgyszólván táplálékot találnak bennük. Szellemi voltukban többé-kevésbé kiszáradnának, ha nem volna ez a táplálékuk. De ezeket bizonyos módon megint ők hozzák létre. Azáltal, hogy amazok itt vannak, a fizikai világnak ezek a lényei így rendelkeznek valamivel, amit szolgálhatnak. Mindez oly módon függ össze, hogy az, amire szükség van, titokzatos okok folytán itt is van. ...
Hazugsággal, rágalmazással és képmutatással úgyszólván maga az ember teremti meg a fantomok osztályába tartozó szellemi lények seregét.
Hasonlóan van ez az étertesttel is, amelyet az ember éjszaka szintén elhagy. Ezt is úgy rendezte be az élete számára, hogy ez az étertest emberi étertestként csak úgy maradhat fenn, ha azt magasabb lények hatják át, amikor saját asztralitása kívül van, a szóbanforgó lények belemerülnek az étertestbe is. Jegyezzük ezt meg! Ekkor válik számunkra érthetővé, hogy lelki életünk bizonyos történései az étertestben olyan hatásokat váltanak ki, amelyek éjszaka fennmaradnak és a fizikai test mintájára ez okot szolgáltat arra, hogy lényeket válasszon le azokból, amelyek alámerülnek benne. Azok a lelki folyamatok, amelyek ilyen lények létrehozásához vezetnek, olyan folyamatok, amelyeket az emberi együttélésben olyasmi vált ki, amit rossz törvényeknek, helytelen rendszabályoknak nevezhetnénk. Mindaz, amit az emberek közötti érintkezésben a törvényesség fonákjaként él át a lélek, úgy hat a lélekre, hogy éjszakára megmarad ez az utóhatás és azokat a lényeket választja le, amelyeket kísérteteknek nevezünk. Ezek tartoznak az ember által létrehozott lények második fajtájához.
Azután fontoljuk meg azt is, hogy a dolog fordítva is áll; az, ami éjszaka eltávozott, az asztráltest, olyan felépítésű, hogy rá van utalva arra, hogy az idegrendszerben benne legyen; amikor kint van nincsen a kellő helyén. Akkor róla is a magasabb világokból kell gondoskodni, magasabb védőszellemeknek kell vele egyesülniük. És az ember lelki tevékenysége révén ezekből is leválhatik valami, sajátos lelki folyamtok révén, melyeket például így jellemezhetnénk: „rossz tanácsot adni”, a másik emberre helytelen meggyőződést rákényszeríteni, előítéleteket alkotni, amelyek nem eléggé megalapozottak, másokat oly módon rábeszélni valamire, hogy nem engedjük át nekik maguknak a beleegyezést, hanem úgyszólván szükségszerűen hajtjuk őket egy olyan meggyőződés felé, amelyhez mi magunk fanatikusan ragaszkodunk. Ha az egyik ember így hat a másikra, akkor éjszaka asztráltestében bizonyos hatás marad vissza, amely a magasabb lényekből olyan lényeket választ le, amelyeket a démonok osztályába sorolunk. Ezek a leírt módon, azáltal jönnek létre, hogy az emberek nem azzal az érzülettel állnak egymással szemben, amelyeket ezekkel a szavakkal fejezhetnénk ki: „Megmondom a másiknak, amit gondolok, de, hogy egyetért-e vele, az az ő dolga!”
Százféle démont hívnak életre a játékasztalnál, olyan együttlétekkor, amit a német országokban társasági estéknek szoktak nevezni; a kávéházi pletykálkodásoknál, ahol igen ritkán uralkodik az a felfogás, amely a belső türelemből fakad; s mindenütt, ahol olyan érzület van túlsúlyban, hogy „ha nem akarod a nézetemet osztani, tökfilkó vagy!” Az ilyen lélekről-lélekre terjedő hatás a legnagyobb mértékben démonokat hoz létre.
Az emberi életből így formálisan szellemi lények keletkeznek, s ezek benépesítik a szellemi világot. És mindezek a lények, a fantomok, a kísértetek és démonok visszahatnak az emberre. Amikor környezetünkben járványszerűen fellép ez vagy az az előítélet, ez vagy az a balga divat, akkor az ember teremtette démonok azok, akik az egyenes fejlődési vonalat feltartóztatják. Az embert mindig körül veszik, kőrül lebegik azok a lények, akiket létrehozott.
Ebből is láthatják, hogyan tartja vissza az ember a saját haladását azáltal, hogy a szellemi világban teremtő lehet. Tudatában kell lennünk annak, hogy mindaz, amit gondolunk, érzünk, észlelünk, éppen úgy, sőt még inkább jelentőségteljes hatásokat fejt ki, mint amikor az ember egy golyót kilő. A golyó esetében csak azért tűnik veszélyesebbnek a dolog, mivel ezt durva érzékszervekkel észlelhetjük, míg a másikat nem figyelhetjük meg.” (Rudolf Steiner)

A Witcher  című filmben hangzott el egy érdekes gondolat, miszerint azokon az elmaradott helyeken ahol a magántulajdon fogalma még gyerekcipőben járt, vagy egyáltalán nem volt jelen, ott szörnyek sem léteztek.  Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a szörnyeket az emberek maguk teremtik meg, a gonoszsággal, a birtoklási vággyal, az erőszakkal, és minden olyan jellemzővel, ami a szeretet ellenében áll.

Nem értem pontosan ezt a Steinert. Mi az hogy “leválasztani” egy lényt? Most akkor ki jön, mi jön, honnan jön? Efi ezt a Ted Bundys álmom miatt tetted be?

Nem, nem az álom miatt.
Most találkoztam ezzel a szöveggel.

Tetszett a szöveg tartalma, leszámítva a modoros stílust, elkéne már egy modernizált fordítás. Szóval lényegében az ember teremti a démonait és nemcsak pszichológiai értelemben. Elméletben a pozitív erőknek ugyanolyan hatással kellene manifesztálódni, de az emberben valamiért több a negatívum, ezek egymást erősítik és így az ártó erők felé billen a mérleg nyelve. Ha jól értettem bizonyos formában ezek a leválasztott "lények" lehetnek a betegségek forrásai. Ez összecsengene a klasszikus sámáni gyógyítás gyakorlatával, mikor kiszívják és egyéb módon űzik el a beteg testéből a rossz szellemeket.

Az ám, tényleg!

Engem nem igazán tudott meggyőzni ezekről a leválasztott lényekről a szerző. Nem bizonyította be, hogy ezek valós energia entitások, nem pedig saját álomvilágának fantázia szüleményei.

Paul Brunton, India titkai című könyvéből származik az alábbi idézet. Számomra azért is érdekes mert párhuzamba állítható a Castaneda féle szövetségesekkel és igazolja azt a feltevésemet hogy a tudás egyetemes. 

Az egyiptomi varázsló


Különös és meglehet, jelentős tény, hogy mielőtt szerencsét próbálhatnék sajátságos célú keres­gélé­semmel, a szerencse maga keres föl engem. Még a turisták szokásával sem éltem, hogy megszemléljem Bombay látnivalóit. Mindazt, amit a városról tudok, kényelmesen leírhat­nám egy levelezőlapon. Bőröndjeim, egy kivételével, kicsomagolatlanul, érintetlenül maradnak. Egyetlen tevékenységem abban áll, hogy igyekszem megismerkedni környezetemmel a Majestic Hotelben, amelyet egy hajón szerzett ismerősöm ajánlott, mint a város legkényelmesebb szállodáját. De éppen ez a tevékenységem vezet egy meglepő felfedezéshez. Mert ráakadok szállóbeli lakótársaim közt a varázslók céhének egyik érdemes tagjára, a különös igézetek egy művelőjére, röviden: egy eleven csodatévőre!
Az illető nem azoknak a bűvészeknek egyike, akik vagyonokat keresnek a maguk s a színházak részére azzal, hogy szemfényvesztő mutatványaikkal ámulatba ejtik a szájtátó közönséget. Nem tartozik azok közé a hivatásos varázslók közé sem, akik színpad helyett a sokkal prózaibb köznapi környezetben mutogatják bűvészfogásaikat. Nem! Ez az ember a középkori boszor­kánymesterek rendjébe tartozhatna. Nap nap után titokzatos lényekkel érintkezik, akiket a közönséges ember nem láthat, de akik az ő szeme előtt világosan láthatóvá válnak! Legalábbis ez a vélemény róla. A szállodai személyzet félve tekint reá, és visszafojtott lélegzet­tel szól hozzá. Amerre csak elhalad, a többi vendég hirtelen félbeszakítja a beszélgetést és kérdő, zavart pillantások fordulnak utána. Ő nem keresi senkinek a társaságát, és általában ragaszkodik hozzá, hogy egyedül költse el estebédjét.
Még izgatóbbá teszi a mi szemünkben az a körülmény, hogy nemzetiség szerint se nem európai, se nem indiai. A Nílus országából érkezett. Semmi kétség: igazi egyiptomi mágus!
Nem találom könnyűnek, hogy Mahmud Bej megjelenését kapcsolatba hozzam azokkal a sötét erőkkel, amelyeket neki tulajdonítanak. A komor arc és szikár alkat helyett, amit az ember elvárna, tetszetős, mosolygó arcot, arányos, erős vállú alakot látok, gyors járása is a tevékeny emberé. Fehér köntös vagy bőrredős köpönyeg helyett kifogástalan, jól szabott modern ruhát visel. Olyan, mint egy jó megjelenésű francia, amilyet a jobb párizsi vendéglőkben mindennap láthat az ember.
Estig folyton csak vele foglalkoznak a gondolataim. Másnap kész elhatározással ébredek föl. Haladéktalanul interjút kérek Mahmud Bejtől. “Kiszedek belőle mindent”, ahogyan újságíró kollégáim szokták mondani.
Óhajomat néhány sorban leírom egy névjegy hátára, a névjegy jobb sarkába pedig odarajzolok egy apró jelet, amely elárulhatja, hogy titokzatos művészetének hagyományai nem egészen ismeretlenek előttem, abban a reményben, hogy ez megkönnyíti tervemet, s az idegen hajlandó lesz fogadni. A névjegyet nesztelep léptű szolga kezébe csúsztatom, egy ezüst rúpia kíséretében, s a varázsló szobájába küldöm.
Öt perc múlva megérkezik a válasz:
- Mahmud Bej azonnal fogadja önt, uram. Éppen most készül reggelizni, s kéri önt, szíveskedjék vele tartani.
Az első siker felbátorított. A szolga fölvezet a lépcsőn, és Mahmud Bejt az asztalnál ülve találom, előtte tea, pirított kenyér és dzsem. Az egyiptomi nem kel fel, hogy üdvözöljön. Ehelyett rámutat a szemközt álló székre, és határozott, zengő hangon szól:
- Tessék, foglaljon helyet. Bocsásson meg, de sohasem szoktam kezet fogni.
Hosszú, bő, szürke háziköntöst visel. Barna haja az oroszlán sörényére emlékeztet. Az egyik göndörödő fürt a homlokába hull. Foga megnyerő mosolyban villan meg:
- Megosztja velem a reggelit, ugyebár?
Megköszönöm. Tea mellett megemlítem azt az ámuló tiszteletet, amellyel a hotelbeliek tekintenek rá, s elmondom, milyen soká tétováztam, mielőtt bátorságot vettem magamnak a közeledéshez. Szívből nevet, félig fölemeli kezét, olyan mozdulattal, mint aki azt akarja kifejezni, hogy nem tehet az egészről, de nem szól semmit.
Kisvártatva megkérdez:
- Ön valamelyik újságot képviseli?
- Nem. Magáncél hozott Indiába. Szokatlan dolgokat óhajtok tanulmányozni, s alkalomadtán feljegyzéseket gyűjtök későbbi irodalmi munkákhoz.
- Hosszasan készül itt maradni?
- Ez a körülményektől függ. Nem tűztem ki határidőt - felelek, s az a különös érzés fog el, hogy nem én kérek tőle, hanem én adok neki interjút. De következő szavai megnyugtatnak:
- Én is hosszabb tartózkodásra jöttem Indiába. Lehet, hogy egy évet, esetleg kettőt is itt töltök. Azután továbbindulok a Távol-Kelet felé. Szeretném megnézni a világot, aztán hazatérek Egyiptomba, ha Allah is úgy akarja.
A szolga bejön és leszedi az asztalt, miután elkészültünk a reggelivel. Érzem, hogy itt az idő mélyebb vizekre evezni.
- Igaz-e, hogy ön varázserőkkel rendelkezik? - kérdem nyomatékosan.
Nyugodtan, bizalmasan felel:
- Úgy van! A mindenható Allah megajándékozott ilyen erőkkel.
Habozom. Sötét szeme merően néz reám.
- Gondolom, szeretné, ha bizonyítékokkal szolgálnék, nemde? - kérdi hirtelen.
Eltalálta óhajtásomat. Bólintok.
- Rendben van. Van önnél ceruza és papíros?
Sietve előszedem a jegyzőkönyvemet, kitépek egy lapot, aztán ceruzát veszek ki a zsebemből.
- Most kérem, írjon valami kérdést a papírosra. - Azzal fölkel, odébb megy, és az ablaknyílásban leül egy asztalka mellé. Félig hátat fordít nekem, és letekint az utcára. Több lépésnyi távolság van köztünk.
- Milyen kérdést? - tudakolom.
- Amilyet akar - felel nyomban.
Elmém különböző gondolatokkal játszik. Végül leírok egy rövid kérdést. Ezt: “Hol éltem négy évvel ezelőtt?”
- Most hajtsa össze ismételten a papírost, míg egészen kicsi négyszög nem lesz belőle - utasít. - Olyan apróra, amekkorára csak lehet.
Engedelmeskedem. Erre ő visszahúzza székét az asztalhoz, és ismét leül velem szemben.
- Kérem, szorítsa erősen a jobb tenyerébe a papírost, a ceruzával együtt.
Keményen markomba szorítom a két tárgyat. Az egyiptomi behunyja szemét, mintha mélyen összpontosítaná a szellemét. Akkor aztán újra felnyílnak a nehéz szemhéjak, a szürke tekintet merőn rám szegeződik, és az egyiptomi nyugodtan így beszél:
- A kérdés, amelyet föltett... így hangzik: “Hol éltem négy évvel ezelőtt?”
- Eltalálta! - felelek meglepődve. - Ez igazán rendkívüli példája a gondolatolvasásnak!
- Most kérem, bontsa ki a kezében lévő papírost - vág közbe.
A kis papírdarabot az asztalra teszem, és lassan széthajtogatom, amíg a lap nyitva fekszik előttem eredeti alakjában.
- Vizsgálja meg! - rendelkezik Mahmud Bej. Megteszem, és meglepő felfedezésre jutok. Mert valami láthatatlan kéz ráírta a papírosra annak a városnak a nevét, ahol négy évvel azelőtt laktam. A válasz közvetlenül a kérdés alá volt írva.
Mahmud Bej diadalmasan mosolyog.
- Jó a felelet? - kérdezi.
Csodálkozva hagyom rá, mert egészen meg vagyok zavarodva. A dolog alig látszik hihetőnek. Ellenőrzésül megkérem, ismételje meg a mutatványt. Készséggel beleegyezik, és az ablakhoz megy, míg én leírom a következő kérdést. Ezzel elkerüli a feltevés lehetőségét is, hogy netán kileshetné az írást. Amellett óvatosan figyelem, és látom, hogy tekintete az utca tarka jeleneteire irányul.
Ismét összehajtogatom a papírost, és a ceruzával együtt erősen a tenyerembe szorítom. Az egyiptomi visszajön az asztalhoz és szemét lehunyva, megint mélyen koncentrál. Aztán megszólal:
- Második kérdése ez: “Miféle újságot adtam ki két évvel ezelőtt?”
Szó szerint eltalálta kérdésemet. Gondolatolvasás, ötlik eszembe.
Ismét felszólít, hogy bontsam ki a papírost. A lapot leteszem az asztalra, s bámuló szemem megpillantja rajta a szóban forgó újság címét, nehézkes betűkkel odaírva!
Varázslat? Mint képtelenséget, azonnal száműzöm ezt a gondolatot. A papírt és a ceruzát én magam vettem elő a zsebemből, a kérdéseket nem eszeltem ki jó előre, s Mahmud Bej ügyelt arra, hogy néhány lépésnyire álljon tőlem, mialatt írok. Azonfelül az egész dolog fényes nappal ment végbe.
Hipnózis? Ezzel a tárggyal sokat foglalkoztam, és felismerem könnyen, amikor valaki jogtalan befolyást igyekszik gyakorolni más emberre. Azzal is tisztában vagyok, hogyan kell az ilyen hatás ellen védekezni. És a titokzatosan papírra került szavak még ma is megvannak. 
Újra elfog az értetlen ámulat. Harmadszor is megkérem az egyiptomit, hogy ismételje meg a kísérletet, s ő rááll, hogy még egyszer és utoljára megteszi. Ez is teljes sikerével végződik.
A tényeket nem lehet kétségbevonni. Kiolvasta a gondolataimat (legalábbis ezt hiszem), s valami megmagyarázhatatlan varázslat vagy láthatatlan kéz segítségével szavakat írt a papírosra, melyet szorosan a markomban tartottam, s végül, ezek a szavak pontos választ adtak kérdéseimre.
Micsoda titokzatos eljárást alkalmazhatott?
Míg ezeken töprengek, kísérteties erők jelenlétét érzem. A józan ész hihetetlennek találja az egészet. Az eset idegenül s magában elkülönülve áll a természetes ítélet szempontjából. Szívem szinte elszorul a rejtelmesség érzetétől.
- Vannak Angliában emberek, akik ezt meg tudják tenni? - kérdi Mahmud Bej félig-meddig kérkedve.
Kénytelen vagyok megvallani, hogy nem tudok olyanról, aki hasonló körülmények közt véghez tudna vinni ilyen mutatványt, noha némely hivatásos bűvész kétségtelenül meg tudná tenni, ha megengednék neki, hogy szokásos segédeszközeit alkalmazza.
- Hajlandó lenne ön megmagyarázni nekem az eljárását? - tudakolom bizonytalanul, félve, hogy kissé túl sokat kívánok, amikor titkai felől kérdezősködöm.
Mahmud Bej felhúzza széles vállait.
- Nagy összegeket kínáltak már, hogy áruljam el a titkomat, de egyelőre még nem szándékozom megtenni.
- Tudja-e, hogy a dolgok szellemi oldala nem egészen ismeretlen előttem? - megkockáztatom a megjegyzést.
- Észrevettem. Ha egyszer netán Európába mennék - ami könnyen megeshet - akkor ön bizonyos szolgálatokat tehetne nekem. Ebben az esetben ígérem, hogy megtanítom önt eljárásaimra, s akkor, ha kedve tartja, meg fogja tudni tenni mindazt, amit én.
- Mennyi időt igényel a tanulás?
- Ez változó, aszerint, hogy milyen ember az illető. Ha igyekszik, és minden idejét e törekvéseknek szenteli, három hónap alatt már fogalma lehet a módszerekről, de ezután még évek gyakorlatára van szükség.
- Nem fejthetné ki teljesítményeinek elvi alapjait, egyedül az elméleti részt, anélkül, hogy titkait elárulná? - erőltetem a dolgot.
Mahmud Bej kis ideig mérlegeli kérésemet.
- Jól van, ezt megtehetem, az ön kedvéért - felel halkan.
Előveszem jegyzőkönyvecskémet, és írásra készen tartom a ceruzát szavaira várva.
- Nem, kérem. Nem ma reggel. - tiltakozik mosolyogva. - Dolgom van, meg kell bocsátania. Jöjjön ide holnap egy órával ebédidő előtt, és akkor folytathatjuk beszélgetésünket.


* * *


Pontosan a kitűzött időben ismét Mahmud Bej szobájában ülök. Egyiptomi cigarettával telt dobozt tol elém. Kiveszek egyet s mialatt tüzet ad, megjegyzi:
- Ezek az én hazámból valók. Igen jók.
Hátradőlünk karszékeinkben, és párat szippantunk bevezetésül. A füst illatos, zamatos, a cigaretták csakugyan kitűnőek.
- Most hát ismertetnem kell az elméleteimet, ahogyan az ön angol barátai mondanák; de számomra azok nem elméletek, hanem bizonyosságok - Mahmud Bej kedélyesen nevet. - Bizonyára meglepné, ha azt mondanám, hogy én a tudományos mezőgazdaság szakértője vagyok, sőt ebben a szakmában diplomával is rendelkezem - teszi hozzá csak úgy odavetve.
Jegyezgetni kezdek.
- Egy ugyan nem látszik összefüggésben állani az én... hogy is mondjam... az én érdeklődé­semmel a mágia iránt, jól tudom - folytatja. Ránézek, és látom, hogy mosoly játszadozik az ajka körül. Ő is egyenesen a szemembe néz. Ebből az emberből bizonyára érdekes cikket lehet “kiszedni”, gondolom magamban.
- Ön újságíró; bizonyára szeretné tudni, hogyan lettem varázslóvá - tudakolja.
Mohón bólintok rá, hogy úgy van.
- Jó! Egyiptom belsejében születtem, de Kairóban nevelkedtem. Olyan voltam, mint akármelyik gyermek, s ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint a legtöbb iskolásfiút. Nagy kedvet éreztem, hogy a gazdaságot válasszam életpályámnak, s ezért egy állami gazdasági főiskolára iratkoztam be. Kemény igyekezettel tanultam, és igazi lelkesedés töltött el hivatásom iránt.
Egy napon egy öreg ember vett ki lakást abban a házban, amelyben én is laktam. Zsidó volt. Bozontos szemöldöke és hosszú szürke szakálla volt, arcán mindig komoly és merev kifejezés ült. Olyan volt, mintha a múlt századból maradt volna itt, mert nagyon régimódi ruhát viselt. Annyira tartózkodóan viselkedett, hogy a házbeliek nem mertek közeledni hozzá. Különös, de ez a titokzatos tartózkodás ahelyett, hogy távoltartott volna tőle, még inkább felkeltette érdeklődésemet. Fiatal voltam, tele önbizalommal, a félénkség teljesen hiányzott belőlem, s kitartóan igyekeztem, hogy megismerkedjem vele. Eleinte visszautasította közeledésemet, de ez csak olajat öntött kíváncsiságom tüzére. Végre is engedett állandó próbálkozásaimnak, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele. Kinyitotta előttem ajtaját, és megengedte, hogy belépjek az életébe. Így aztán megtudtam, hogy idejének nagy részét különös tanulmányokkal és rejtelmes praktikákkal tölti. Rövidesen megvallotta, hogy a dolgok természetfölötti sajátságainak kutatása foglalkoztatja.
Képzelje csak el! Addig egész életem az iskolai tanulás és az egészséges sport csatornájában folydogált. Most egyszerre egészen másféle létformával kerültem szemtől-szembe. És ez nagy hatást tett reám. A természetfölöttiség eszméje nem riasztott vissza, mint ahogy a legtöbb fiúval történt volna. Sőt, inkább még vonzott, mert nagyszerű, kalandos élmények kilátásával biztatott. Kérve kértem az öreg zsidót, tanítana meg egy s másra, és ő végül engedett óhajomnak. Így aztán új érdeklődések és új barátok körébe kerültem. A zsidó magával vitt egy társaságba, amely gyakorlati kutatásokat végzett a mágia, spiritizmus, teozófia és okkultizmus területén. Öreg mesterem gyakran tartott előadásokat a körben, amely társaságbeli emberekből, képzett tudósokból, kormányzati tisztviselőkből és más jóállású urakból állt.
Noha még éppen csak ifjúvá serdültem, az öreg megengedte, hogy a társaság minden összejövetelére elkísérjem. Ilyen alkalmakkor feszülten figyeltem mindenre, fülem szomjasan itta a szavakat, szemem elragadtatva, de éles figyelemmel kísérte a különös kísérleteket, amelyeket gyakran végeztek a körben. Mindennek természetesen az volt a következménye, hogy gazdasági tanulmányaimat elhanyagoltam, mert minél több időt igyekeztem szentelni a természetfölötti jelenségek kutatásának. Szerencsére határozott tehetségem volt a műszaki s gazdasági tanulmányokhoz, és így különösebb nehézségek nélkül keresztülrágtam magam a főiskolán, míg megkaptam a diplomámat.
Tanulmányoztam az öreg zsidótól kapott régi, dohos könyveket, és gyakoroltam a mágikus eljárásokat s egyéb kísérleteket, amelyekre ő megtanított. Olyan gyors előhaladást tanúsítottam, hogy hovatovább olyan dolgokat is kezdtem fölfedezni, amelyeket ő maga sem tudott. Egy idő múlva elismert szakértőjévé váltam a titkos tudományoknak. Előadásokat tartottam és bemutatásokkal kísértem ezeket a kairói társaságban, míg végül ennek tagjai elnökükké választottak. De aztán lemondtam, mert el akartam utazni Egyiptomból, hogy idegen országokba menjek - mégpedig azzal a céllal, hogy vagyont szerezzek!
Mahmud Bej elhallgat, jól ápolt ujjai, amelyek már előbb is feltűntek nekem, lepattintják a hamut cigarettájáról.
- Nem könnyű cél!
Az egyiptomi mosolyog.
- Számomra nem lesz nehéz. Csak egynéhány érdeklődőt kell találnom a dúsgazdag emberek közt, akik fel akarnák használni mágikus erőimet. Máris több gazdag párszi és hindu ismer itt engem. Fölkeresnek és véleményemet kérik különböző problémáikban és bajaikban, vagy fel akarnak deríteni egyet-mást, amivel sehogyan sem tudnak boldogulni, vagy olyan felvilágo­sításokat óhajtanak szerezni, amelyeket egyedül az okkult módszerek tesznek lehetővé. Természetesen magad díjakat számítok nekik. Száz rúpia a legkevesebb. Őszintén szólva, sok pénzt akarok szerezni, hogy aztán abbahagyhassam az egészet, és visszavonuljak Egyiptom vala­melyik békés zugába. Nagy narancsültetvényt szándékozom vásárolni, és újra a gazdaság­gal foglalkozom majd.
- Egyenesen Egyiptomból jött ide?
- Nem. Egy időt Szíriában és Palesztinában töltöttem, miután elhagytam Kairót. A szíriai rendőrség hallott képességeimről, és több esetben segítségemet kérte. Valahányszor nem bírtak eligazodni valamely bűntényben, végső menedékként hozzám folyamodtak. Csaknem mindig sikerült megtalálnom a tettest.
- Hogyan csinálta ezt?
- A bűntények rejtett titkait szolgálattévő szellemeim árulták el nekem, és elém varázsolták a bűntény lefolyásának jeleneteit.
Mahmud Bej kis időre elmerül visszaemlékezéseibe. Türelmesen várom további szavait.
- Úgy van, gyakorlati spiritisztának is nevezhetne, mert csakugyan szoktam szellemeket idézni, hogy segítségüket kérjem - folytatja aztán. - De ugyanakkor a szó igazi értelmében véve mágus vagyok, nem pedig bűvész, s a gondolatolvasáshoz is értek. Nem is állítom, hogy ennél több volnék.
Azt hiszem, ennyi éppen elég!
- Kérem, mondjon el egyet-mást az ön láthatatlan alkalmazottairól! - unszolom.
- A szellemekről? Nos, háromévi nehéz munkámba került, hogy szert tegyek arra az uralomra, amellyel ma rendelkezem fölöttük. Tudja, abban a másik világban, amely a mi anyagi érzékelésünkön túl létezik, éppúgy vannak gonosz, mint jó szellemek is. Arra törekszem, hogy csak a jókat vegyem igénybe. Némelyek közülük emberi szellemek, akik átmentek azon, amit a világ halálnak nevez, de legtöbb szolgálattévőm dzsinn, vagyis a szellemvilág született lakói, akik sohasem éltek emberi testben, Ezek közt vannak olyanok, akik alig állnak magasabb értelmi fokon, mint az állatok, mások viszont olyan eszesek, mint a legokosabb ember. Vannak gonosz dzsinnek is - mi így nevezzük őket Egyiptomban, s nem ismerek megfelelő angol kifejezést -, s az ilyeneket az alacsonyrendű boszorkánymesterek, főleg az afrikai törzsek varázslói veszik igénybe. De nekem semmi kapcsolatom nincsen velük. Veszedelmes szolgák, s olykor áruló módon az ellen fordulnak, aki igénybe veszi őket, és megölik.
- Kik azok az emberi szellemek, akiknek a szolgálatát felhasználja?
- Annyit mondhatok, hogy egyikük a fivérem. Néhány évvel ezelőtt halt meg, ahogyan mondják. De ne feledje el: én nem vagyok spiritiszta médium, mert soha semmiféle szellem nem szállja meg a testemet, és nem engedem, hogy uralkodjanak fölöttem. Fivérem olyképpen érintkezik velem, hogy agyamba vetíti a gondolatot, amelyet közölni akar, vagy látomásokat idéz lelki szemem elé. Így jutottak tudomásomra az Ön tegnapi kérdései is, amelyeket leírt.
- És a dzsinnek?
- Vagy harminc áll a szolgálatomra. Amikor már uralmam alá vetettem őket, előbb még ki kellett képeznem valamennyit, hogy megfelelően vigyék véghez azt, amit kívánok tőlük, tanítanom kellett őket, mint ahogyan a gyermeket táncra oktatják. Mindegyiknek tudnom kell a nevét, mert enélkül nem lehet uralkodni rajtuk. Némelyiknek a nevét azokból a dohos régi könyvekből tanultam meg, amelyeket a zsidó adott nekem.
Mahmud Bej ismét elém tolja a cigarettás dobozt, aztán folytatja:
- Mindegyik szellemre külön feladatot róttam ki; mindegyik más és más munka elvégzését sajátította el. Így például azok a dzsinnek, akik a ceruzával írt szavakat az ön papírlapjára varázsolták, képtelenek volnának segítségemre lenni a kérdések kiderítésében.
- Hogyan lép ön kapcsolatba ezekkel a szellemekkel? - hangzik következő kérdésem.
- Bármikor magamhoz hívhatom őket, csupán rájuk kell összpontosítani a gondolatomat, de a gyakorlatban rendszerint leírom arab betűkkel annak a szellemnek a nevét, akire szükségem van; ennyi elég ahhoz, hogy szinte abban a szempillantásban hozzám jöjjön.
Az egyiptomi az órájára néz. Fölkel és így szól:


- Most pedig, barátom, meg kell bocsátania, de nem adhatok több felvilágosítást módszereimre vonatkozólag. Most már talán megérti, hogy miért kell titokban tartani mindezt. Egy napon még viszontláthatjuk egymást, ha Allah is úgy akarja. Isten vele!
Meghajlik és fehér fogai mosolyban villannak meg. A beszélgetésnek vége.

asd94 írta:Paul Brunton, India titkai című könyvéből származik az alábbi idézet. Számomra azért is érdekes mert párhuzamba állítható a Castaneda féle szövetségesekkel és igazolja azt a feltevésemet hogy a tudás egyetemes. 

Nagyon tetszik, ahogy összefüggéseket és mintákat keresel.

Veszna írta:

asd94 írta:Paul Brunton, India titkai című könyvéből származik az alábbi idézet. Számomra azért is érdekes mert párhuzamba állítható a Castaneda féle szövetségesekkel és igazolja azt a feltevésemet hogy a tudás egyetemes. 

Nagyon tetszik, ahogy összefüggéseket és mintákat keresel.

Említetted az ablakodban Graham Hancock Természetfelettijét. Számomra is nagy jelentőségű mű, oda-vissza vagyok érte és neki köszönhetem hogy jobban elmélyedtem a spiritualizmusban. Miatta kezdtem el a sámánizmus témakörében kutakodni, így bukkantam Castanedára is, ami aztán eléggé befolyásolta a gondolkodásomat. Hancock könyve is beleillik a mintázatba, hiszen éppen arra világít rá hogy már a nagyon távoli ősmúltban felfedezte az ember a másik oldalt és ez a titok végig a történelemben elkísért minket. Különféle formákat öltött, de ha lehámozzuk róla a kulturális üledéket, nagyon tiszta tudást és azonos jelenségeket találunk.

asd94 írta:Említetted az ablakodban Graham Hancock Természetfelettijét. Számomra is nagy jelentőségű mű, oda-vissza vagyok érte és neki köszönhetem hogy jobban elmélyedtem a spiritualizmusban. Miatta kezdtem el a sámánizmus témakörében kutakodni, így bukkantam Castanedára is, ami aztán eléggé befolyásolta a gondolkodásomat. Hancock könyve is beleillik a mintázatba, hiszen éppen arra világít rá hogy már a nagyon távoli ősmúltban felfedezte az ember a másik oldalt és ez a titok végig a történelemben elkísért minket. Különféle formákat öltött, de ha lehámozzuk róla a kulturális üledéket, nagyon tiszta tudást és azonos jelenségeket találunk.

Valószínűleg különböző háttérrel és tapasztalatokkal, de ugyanazt csinálhatjuk. Nyomozunk, utánajárunk az információnak, majd "bevisszük" magunkba, hogy ott összefüggéseket keressünk. 
Amikor fent olvastam a dzsinn - es bejegyzést, az jutott eszembe, hogy most a new age behozta az angyalokkal való kommunikációt-velük való munkát (nem hiszem hogy ebben a formában léteznek angyalok, szerintem máshol kell keresni, kik azok, akiket munkába állítanak).
De a lényeg még csak nem is az én hitem, hanem az, hogy mennyire mélyen bennünk van a kapcsolat utáni vágy a "természetfelettivel", a vágy, hogy "kapcsolódjunk" a segítőkhöz vagy nevezzük bárhogyan őket. Ez valami mélyen belénktáplált kód (független attól, mennyire iskolázott valaki, hol nőtt fel, milyen nemű, milyen ételeket evett stb.) csak minden korban máshogy nevezzük,és szerintem ez többet mond el az emberiségről, mint akármelyik történelmi lelet.