Az emberi forma elvesztése

Castaneda

arra ébredtem egy kora reggeli órában, hogy elviselhetetlen nyomást érzek a fejemben.
Nem a fejem fájt; inkább olyan volt, mintha valami súlyos nehezék lenne a fülemben. A szemhéjamon és a szájpadlásomon is ezt éreztem. Tudtam, hogy lázas vagyok, de csak a fejem volt forró. Tettem egy erőtlen kísérletet, hogy felüljek. Az a gondolat futott át az agyamon, hogy agyvérzésem van. Az első reakcióm az volt, hogy segítséget hívjak, de aztán valahogy megnyugodtam és megpróbáltam elengedni a félelmeméi. Kis idő elteltével a fejemben levő nyomás csökkenni kezdett, de ugyanakkor a torkom felé kezdett húzódni. Levegő után kapkodtam, egy ideig nyeldestem és köhögtem; aztán a nyomás lassan a mellkasomra húzódott, majd a gyomromra, az ágyékomra, majd a lábamra és a lábfejemre, és végül távozott a testemből.

Bármi történt is velem, nagyjából két órába tellett, amíg lezajlott. Ez alatt a nagyon fárasztó két óra alatt olyan érzésem volt mintha valami ténylegesen haladt volna bennem lefelé, mintha valami kiment volna belőlem. Úgy képzeltem, mintha felgöngyöltek volna, mint egy szőnyeget. Egy másik kép, ami az eszembe jutott, hogy egy csöpp a testem üregében haladt. Ezt a képet azonban elvetettem, és az előzőnél maradtam, mert az érzés olyan volt, mint amikor valami önmagába tekeredik. Mint egy szőnyeg, amit feltekernek, egyre nehezebbé válik, ennek következtében egyre fájdalmasabb, amint göngyölődik. A két terület, ahol a fájdalom gyötrelmessé vált, a térdem és a lábfejem volt. Kiváltképp a jobb lábfejem, ami a nyomás és fájdalom elmúlta után meg harmincöt percig forró maradi.

La Gorda beszámolóm után azt mondta, hogy ez alkalommal egészen bizonyosan elveszítettem az emberi formámat, és hogy elhagytam minden védőpajzsomat, vagy legalábbis nagyrészét. Igaza volt. Anélkül, hogy tudtam volna, hogyan, vagy felfogtam volna, mi történt, a legszokatlanabb állapotban találtam magam. Tárgyilagosságot és elfogulatlanságot éreztem. Nem nehezteltem már se nyíltan, se titokban, sem la Gordára, sem másra. Nem egy akaratlagos elfogulatlanságot ereztem, nem is a cselekvés iránti közömbösséget. Nem éreztem elidegenedést, és vágyat sem, hogy egyedül legyek. Inkább a zárkózottság egy idegen érzése volt, egy képességé, hogy belemerüljek a pillanatba, anélkül, hogy bármi másra gondolnék. Az emberek cselekedetei nem hatottak rám, és semmiféle elvárást nem tápláltam többe. Egy különös nyugalom vált uralkodó erővé az életemben.

La Gorda

"az emberi forma valami ragadós erő, ez tesz minket, embereket azzá, amik vagyunk. A Naguál azt mondta, hogy az emberi formának nincs alakja. Az emberi forma igazából semmi, de annak ellenére, hogy nincs alakja, egész életünk során a rabságában tart, és halálunk pillanatáig nem hagy el bennünket. Látni ugyan még nem láttam, de már éreztem a testemben.
Aztán leírt egy sor, éveken át tapasztalt bonyolult érzetet, aminek súlyos betegség lett a vége. A csúcspontját olyan testi állapotként jellemezte, ami leginkább egy súlyos szívrohamra emlékeztetett. Azt mondta, hogy a betegségben testet öltő súlyos belső csata után az emberi forma, mint erő, elhagyta a testét.
– Ez úgy hangzik, mintha szívrohamod lett volna – állapítottam meg.
– Talán az volt – válaszolta –, de egy dologban biztos vagyok. Azon a napon amikor ez történt, elhagytam az emberi formám. Úgy legyengültem, hogy napokig ki se tudtam kelni az ágyból. Azóta nincs erőm hozzá, hogy a régi énem legyek. Időről időre megpróbáltam visszatérni a régi szokásaimhoz, de már semmiféle örömöt nem leltem bennük. Végül feladtam a próbálkozást.
– Mi a célja a forma elhagyásának?
– A harcosnak, annak érdekében, hogy igazán megváltozzon, el kell dobnia az emberi formát. Különben csak szavakban történik változás, mint például a te esetedben. A Naguál azt mondta, fölösleges azt gondolni, vagy remélni, hogy az ember meg tudja változtatni a szokásait. Valójában egy jottányit sem tud változtatni rajtuk addig, amíg ragaszkodik az emberi formához. A Naguál azt mondta, a harcos tudja, hogy nem tud megváltozni, mégis feladatának érzi, hogy próbálkozzon vele.
Ez a harcos egyetlen előnye a közönséges emberrel szemben. A harcos sohasem érez csalódást, ha nem sikerül megváltoznia.
– De attól, hogy elhagytad a formádat, még mindig önmagad vagy, Gorda, nem?
– Nem. Többé már nem. Az egyetlen dolog amiért önmagunknak hisszük magunkat, az a forma. Ha eltűnik, semmivé válunk.
– De azóta is ugyanúgy beszélsz, gondolkodsz, érzel, ahogy mindig is tetted, nem?
– Egyáltalán nem. Új vagyok.
– Mit éreztél még, Gorda, amikor elhagytad a formádat, azonkívül, hogy erőtlennek érezted magad?
– A Naguál elmondta nekem, hogy a harcosnak, aki elhagyta a formáját, megjelenik egy szem. Valahányszor behunytam a szemem, egy szemet láttam magam előtt. Bárhova mentem, a szem mindenhova követett; annyira rossz volt már, hogy nem tudtam nyugton maradni. Szinte beleőrültem. Végül hozzászoktam. Most már egyáltalán észre sem veszem, mert a részemmé vált.
A forma nélküli harcos az álmodás elindítására használja ezt a szemet.

Ropert A.Monroe : Testen kívüli élmények

"acélkarmokkal mart belém a görcs, amely a rekeszizmomtól vagy a napfonatomtól az alsó bordákig húzta össze testemet. Mintha abroncsot vertek volna rám, csillapíthatatlan fájdalomból. Először azt hittem, az uzsonnától kaptam ételmérgezést. Kétségbeesetten erőlködve öklendeztem, de a gyomrom üres volt. Családtagjaimon, noha ugyanazt ették, mint én, nyoma sem volt betegségnek vagy rosszullétnek. Próbáltam tornázni, járkálni, azt gondolva, hogy talán valamelyik hasizom kapott görcsöt. Nem vakbélgyulladás volt, mert a vakbelemet már eltávolították. A fájdalom ellenére is tudtam lélegezni, szívverésem normális volt Nem verejtékeztem, nem volt egyéb tünet - csak az alhasí izmok engesztelhetetlen, kitartó, konok merevsége. Talán azonnal orvosért kellett volna telefonálnom. A baj azonban nem tűnt annyira komolynak és nem is rosszabbodott, bár nem is javult. Végül elkezdtünk telefonálgatni, de az összes helybéli orvos házon kívül volt vagy pedig elment golfozni. A görcs és a fájdalom kitartott délután fél kettőtől körülbelül éjfélig. Házi gyógyszerekkel nem bírtunk enyhíteni rajta. Valamivel tizenkét óra után elaludtam, egyszerűen a kimerültségtől. Kora reggel ébredtem. A görcs és a fájdalom elmúlt. Még sajogtak az izmok, úgy. ahogy az erőlködő köhögéstől szoktak, de nem jobban. Máig nem tudom, mi okozhatta. Csak azért említettem, mert ez volt az első különös - természetes vagy másmilyen - jelenség. Talán ekkor érintett meg a varázspálca - vagy a pöröly -, noha nekem akkor még sejtelmem sem volt róla."

Robert Moss : Tudatos Álmodás

Különös, magányos kisfiú sorsa jutott nekem - átkozott vagy áldott - attól függ honnan nézzük. Két és tizenegy éves korom között tizenkét alkalommal volt kétoldali tüdőgyulladásom.

Bár állandóan fuldokoltam, túlélésem érdekében minden szorgalmamat bevetve megtanultam rendesen lélegezni. Megtanultam továbbá, miként kell a figyelmet egy célra összpontosítani, hogy legyőzzem a fizikai fájdalmat.
Kilencéves voltam, amikor megemlítettem apámnak miféle "enyhe" panaszokat érzek az altestem jobb oldalán. Vakbélgyulladásom volt, vakbelem éppen átfúródott. Az utolsó pillantban műtöttek meg. Tovább gyengültem és még ott a kórházban újabb tüdőgyulladást kaptam.

A félhomályos kórteremben töltött hosszú hetek és hónapok tanúsága mellett nagy jutalmat kaptam a sorstól: a hihetetlenül érdekes és izgalmas belső életet. Félálmomban és álmomban számos helyet és időt bejártam. Újra átéltem az angol királyi légierő egyik pilótája életének egyes jeleneteit....

Ezek jó könyvek!

Látom, az emberi forma elvesztése körül forognak az idézetek. Castanéda szeret rébuszokban beszélni. Az emberi forma elvesztése szerintem a hamis személyiségünk hátrahagyása, ami alapesetben úgy ránk van égve, mint egy maszk. De lehet, hogy tévedek.

Mondjuk, Róbert Mosst nem kultiválom annyira, mint a többieket a témában.

Áprilia írta:Mondjuk, Róbert Mosst nem kultiválom annyira, mint a többieket a témában.

Nem tetszik a tradícionális sámáni világnézet? Vagy másért?

ymor írta:

Áprilia írta:Mondjuk, Róbert Mosst nem kultiválom annyira, mint a többieket a témában.

Nem tetszik a tradícionális sámáni világnézet? Vagy másért?

Olvastam egy könyvét és untam a stílusát, továbbá a Castanedarol készült Corey Donovan filmben is unalmas.

" Bármely, egy sajátos és egyszerű cselekedetsort követő ember képes megtanulni, hogyan mozdítsa el a gyűjtőpontját."
- Erre tudnál példát mondani? Pl az imamalom pörgetés? 

fortis írta:" Bármely, egy sajátos és egyszerű cselekedetsort követő ember képes megtanulni, hogyan mozdítsa el a gyűjtőpontját."
- Erre tudnál példát mondani? Pl az imamalom pörgetés? 

Ez engem is érdekelne.

fortis írta:" Bármely, egy sajátos és egyszerű cselekedetsort követő ember képes megtanulni, hogyan mozdítsa el a gyűjtőpontját."
- Erre tudnál példát mondani? Pl az imamalom pörgetés? 

Ennek megértéséhez egy nagyon fontos dologra kell odafigyelni. A gyűjtőpont elmozdításáról és eltolásáról írnak. Normálisan ezt szinonímaként használjuk, de itt két teljesen elkülönült eljárást takar. Elmozdításkor a normális észlelés helyéről a szomszédos területre mozdul, ehhez a hétköznapi viselkedésünk uralása szükséges. Erre uatlt az idézet. Az eltolódáskor egy távoli pontra ugrik át a közbülső részek kihagyásával, ehhez a belső párbeszéd felfüggesztését segítő eljárások kellenek. Pl ismétlődésekből álló rituális gyakorlatok, amit te is említettél, mondjuk imamalom, imádkozás stb.

A gyűjtőpont elmozdításához szükséges eljárásokat közül az ősi idők látó varázslói két nagy rendszert hagytak ránk örökül: az álmodást, az álmok irányítását és hasznosítását; és a cserkészést, a viselkedés uralását.
Az álmodás a gyűjtőpont eltolódását, a cserkészés a elmozdítását okozza.

A cserkészés a kezdet, és hogy mielőtt az ember megkísérelhetne bármit is végrehajtani a harcos útján, meg kell tanulni cserkészni. A cserkészés legelső alapelve az, hogy a harcos önmagát cserkészi a. Mégpedig könyörtelenül, ravaszul, türelmesen és kedvesen.
A köznapi élet világában a viselkedés csak megszokásokból áll. Bármilyen viselkedés, mely megtöri ezt a rutint, szokatlan hatást gyakorol egész lényünkre. A varázslók ezekre a szokatlan hatásokra törekednek, mivel ezek egymást erősítik.
Ha rendszeresen gyakorolják, és bölcsen irányítják ezt a szokatlan viselkedésmódot, akkor az végül elmozdulásra kényszeríti a gyűjtőpontot.

Tehát a kérdésetekre a válasz: a cserkészés egyszerű gyakorlataival lehet elmozdulásra késztetni a gyűjtőpontunkat.


"Néha a köznapi emberek gyűjtőpontja is elmozdulhat minden ismert ok nélkül, és anélkül, hogy ennek egyáltalán a tudatában lennének; csak azt veszik észre, hogy nem találják a szavakat, zavarodottak és semmitmondóak lesznek."

"nem kell varázsló tanulónak lennünk, hogy elmozdítsuk a gyűjtőpontunkat. Az emberek gyűjtőpontja néha természetes, bár drámai körülmények hatására – amilyen például a háború, a nélkülözés, a megpróbáltatások, a fáradtság, a bánat vagy a kétségbeesés – is nagymértékben elmozdulhat. Ha egy ember, aki ilyen körülmények között találja magát, képes magáévá tenni a varázslók ideológiáját, akkor gond nélkül képes lesz maximalizálni ezt a természetes elmozdulást. Ilyenkor kivételes dolgok után kutat, és rá is bukkan azokra, ahelyett, hogy azt csinálná, amit az ember ilyen körülmények között szokott, könyörögni, hogy visszatérhessen a „normális” állapotába."

Veszna beszámolója ezen a fórumon

Most, hogy leírtam az alvásparalízisről pár dolgot, elmondom, hogy az első ilyen élményem miért nem volt az.
Szval 16 vagyok, a szobámban alszok a hátamon, éjjel van.
Lassan eszmélek, valami nincs rendben...fáj a hasam, de nagyon...és ez a fájdalom elkezd felfelé csúszni a mellkasom felé... Mint egy forró nagy golyó nyomult felfelé...itt azért már elérkezettnek láttam az időt hogy üvöltsek egyet segítségképpen, de meglepetésemre nem jött hang ki a torkomon, és megmozdulni sem tudtam.
De ahogy a "gömb" elérte a mellkasom, egy nagy tépést éreztem, mintha valaki ki akarta volna szakítani belőlem. Nem láttam senkit magam mellett vagy felett, csak egy fény/energiaörvényt. Nagyon küzdöttem, hogy visszatartsam azt a valamit bennem, mert azt gondoltam, hogy ha sikerül neki, akkor meghalok. Mindent beleadtam, küzdöttem az "életbenmaradásért",de nem volt egyszerű, mert a fájdalom nagyon nagy volt.
Aztán pár perc után elájultam.

Azért nem gondolom, hogy alvási paralízis okozta hallucináció volt, mert nem a bénultságra ébredtem fel, hanem a fájdalomra, ha az elmúlik, simán visszaaludtam volna.
Valószínűleg egy felsőbb dimenzióbeli látogatóm volt, hogy honnan nem tudom, mert nem mutatkozott be. Mit csinált, fogalmam sincs. Mit akart elvenni, fogalmam sincs. Semmit nem tudok.

Ezután kezdtem el kutatni lázasan mindenhol a válaszok után.

Van valami ötleted mi az összefüggés?

Veszna írta:Van valami ötleted mi az összefüggés?

Nincs személyes tapasztalatom, csak felfigyeltem különböző forrásokban a mintára. Akikkel ez megtörténik sokkal fogékonyabbak lesznek a nem szokványos dolgok érzékelésére, látomásokra, álmodásra, stb. 

A nagualizmus az emberi forma elvesztésének nevezi. Az emberi forma egy erő, amitől az emberek úgy érzékelik a világot, ahogy. Arra kényszerít minden embert, hogy "normálisan", egyformán érzékeljük a világot. Akinek a testét elhagyja ez az erő képessé válik a nemszokványos dolgok észlelésére. A folyamatot jellemzően igen intenzív fájdalomként élik meg az emberek.

Hm...
Mint egy beavatás... (Kiket "avatnak" be? Mi a célja a beavatásnak az egyén és az emberiség szempontjából? Kik a beavatók? ). Nem tudtam, hogy másokkal is megtörtént/történik hasonló. 
Érdekes, egyszer Mayra kérdezte meg tőlem, nem gondolom e azt, hogy ez egy pozitív történet, ő az ébresztő szót használta, végülis ez indított el egy spirituális utazáson...Sokat gondolkodtam ezen...és nem vagyok olyan öntelt, hogy azt gondoljam, hogy sikeresen küzdöttem az ellen a hatalmas erő ellen és nem sikerült neki elvenni azt, ami végigszántotta a testem. Csak akkor már nem voltam eszméletemnél. 

A legtöbb embernek nagyon meg kell küzdeni azért, hogy elérje ezt az állapotot, ami nélkül nincs továbblépés a spirituális úton. Le kell hozzá számolni az önfontosság érzéssel, elemi szinten érezni, hogy nem vagyunk különlegesek, egyediek, el kell engedni a ragaszkodást múltban szerzett kötelékeinkhez.