Elmúlás - élet

Hosszú lesz, de talán tanulságos (kicsit novellaszerű és gyerekes, mivel csak úgy kijött belőlem). 2014-ig boldog tudatlanságban éltem, egyfajta rózsaszín buborékban. Addig max a kutyámat vesztettem el, de volt egyfajta hamis illúzióérzetem. Haverom, G. már évek óra küzdött a rákkal. Folyamatosan járt a kezelésekre, kérdezgettük, biztattuk, stb. Egy picit aggódtunk, de különösebben nem féltünk, hisz nagydarab srác volt. Gondoltuk úgyis le fogja győzni a betegséget, Ilyen erőtartalékokkal, 85 kiló színizom… 2014 február elsején aztán mondta hogy találkozzunk, mert mondania kell valamit. A westendben az első emeleten ültünk és közölte velem, hogy áttétes lett a daganat… máj, csont, agy, …mittudomén. Lesokkolódtam. Ott bekattantam. Rádöbbentem, hogy az óra elkezdett ketyegni, éreztem, hogy meg fog halni. Ő pedig tudta. - Ez van! – mondta és én nem is tudtam hirtelen mit kezdeni a helyzettel, cask valami olyan erejű szorongás, sötét felhők kezdtek el gyülekezni, hogy… nem is tudom elmondani. Folytattuk a mászkálást, próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Shoppingolni mentünk. Még ez előtt, évekkel ezelőtt G. vet egy rózsaszín férfipólót. Neki tetszett, de mikor magára húzta én sz…rá röhögtem magam és oltogattam ezerrel, úgyhogy többé fel sem vette. És akkor ott a boltban történt az első furcsa dolog. Megláttam egy kupacban a leértékelt pólók között egy rózsaszín pólót, rajta lila virággal. Ő is meglátta, mire én felkaptam és mondtam neki viccesen a korábbira utalva, hogy nézd csak, ezt is igazán megvehetnéd! Akkor láttuk csak mindketten meg a feliratot a pólón: NO FUTURE Hazafelé a villamoson legszívesebben zokogtam volna, hogy ez nem lehet igaz!!! Az emberek mind vidámak voltak, beszélgettek, bambultak, röhögcséltek. Nem értettem az egész életet. Értelmetlennek láttam mindent, az embereket szó szerint zombiknak kezdtem el látni: mindenkit két lábon járó halottnak. Legszívesebben ordítottam volna, hogy nem igaz hogy nem látjátok mi folyik itt! Miért tesztek úgy, mintha minden örökké tartan? Normálisak vagytok? Tegyünk valamit ez ellen, állítsuk meg a halált!! Néhány nappal később felhívtam magunkhoz vacsorára. Akkoriban vette meg G első okostelefonját, és én mint guru segítettem ott fenn beállítgatni stb neki. Kérte, hogy a Szókereső c játékot (vagy valami hasonlót, már nem emlékszem) töltsem le neki, mert azzal szeretne játszani. Jó mondom akkor egy próbajátékot csináljunk hogy megmutatom neki. A betűkből csak az alábbi 3 szót tudtuk kirakni kór, rák, kár… Kínunkban röhögtünk. Ez volt a második furcsa jel az élettől. Mintha az Univerzum azt akarta volna üzenni nekem, hogy ez nem is akkora nagy dolog, inkább élvezzétek a hátra lévő időt. Ennek ellenére ez a 3 hét valami furcsa, élettelen zsibbadtsággal telt. A munkahelyen csak a szükséges minimumot tudtam nyújtani, G-től rettegni kezdtem, otthon meg ha hazaértem.. nem is tudom megmondani mit csináltam. Azt hiszem ültem, feküdtem, járkáltam, ebben ki is merült minden. Imádkoztam, kompromisszumot akartam az élettől, megmenteni őt. Egy nap aztán bevertem a lábamat a konyhaasztalba. Irtózatosan nagy fájdalmat éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy eltört. Nem tört el, de ordítottam mint a sakál mert bef.stam a fájdalomtól, de ez lökött vissza az ÉLETBE. Ebben az ordításban az is bennevolt, hogy Köszönöm az élményt az Élettől, hogy érezhetem ezt az érzést is!! Innentől kezdve másként állam a dolgokhoz. Rájöttem, hogy nem a sebeimet kell nyalogatni, hanem hogy biztosítsam, hogy a lehető legjobban érezze G magát a hátralévő időben és a lehető legtöbb vidámságot biztosítani neki. Csak lazán, egyszerűen élvezve a napokat. Mert ahogy kezdett elterjedni az ismerősi körökben a hír hogy most már valóban halálos beteg, elkezdtek tőle félni, méginkább sajnálni. Senki sem viszonyult már hozzá úgy mint rég, hát gondoltam nem állok be a sorba. Így talán könnyebb Egy South park részben ez a mondat hangzott el. “néha el kell hogy kanyarodjunk egymástól hogy később újra találkozzunk”. Vagy valami ilyesmi. Ez is oldotta valahogy a szorongást – tudjátok, megvilágosodás-morzsákat kaptam felülről. Mielőtt leesett a lábáról végleg, azt mondta G, hogy egyre inkább olyan, mintha mintha másik dimenzióból nézné a világot. Nem tudta elmondani konkrétan milyen érzés, de ijesztőnek tartotta. Ezt mondta másnak is, de az ráfogta a jelenséget az agytumorra… Áprilisban kórházba került, legyengült. Érdekes, hogy mennyi poén hangzott el itt, ő is viccelődött saját magán. A rokonok meg rosszallását fejezték ki hogy “ilyesmiket ilyenkor nem illik”. De mi kb lesz.tuk őket. Két héttel a halála előtt javulni kezdett az állapota. A szeme kikerekedett, tele volt élettel. Na mondom… Mégis túléli. De ahogy jöt ez az átmeneti javulás, olyan gyorsan össze is zuhant, az összeomlás vitte magával a tudatát is. Egy hétig még működött a szervezete, de szerintem már nem élt. Az utolsó napokban közös haver mondta nagy szentimentálisan, hogy “menj be még utóljára és búcsúzz el tőle” Elvileg ez nekem el előtt megvolt, de mégis bementem. nem kellett volna rá hallgatnom. Még bementem G élettelen-mechanikusan még működő teste mellé, fogtam a kezét… De kint a nővérek elkezdtek röhögcsélni… Valahol kint kopácsoltak… A takarítónő, meg az ügyeletes ápolónő is ki be mászkáltak. Nesze neked, a papírforma nem jött be. Egy hiedelemmel megint kevesebb lett: hogy el kell búcsúzni. Meg hát akkortájt egy másik idézet is szembe jött velem. “nem a búcsú a fontos hanem az együtt eltöltött idő” Persze rettegtem attól a bizonyos hívástól is, de nem volt szörnyű. Inkább megnyugvást éreztem amikor megtörtént. Halál nem is olyan szomorú, tele van jelekkel, érzelmekkel és sokat lehet belőle tanulni A temetésén pl. egy macska pofátlanul a gyászolók mellett hugyozott és én ettől mosolyogni kezdtem. Később beszélgettem az anyukájával, aki nem tudta elengedni őt. Kivolt teljesen, és azt mondta hogy elkezdett G-hez imádkozni, hogy “adjon már neki egy jelet álmában, hogy hol van, mere van” mert beleőrül abba, hogy nem tud semmit. És megjelent G anyukája álmában. Ami érdekes, hogy a halálát követő 40. Napon álmodott vele. Az álomban G egy nagy rakás papírhalom mögött ült egy irodában és azt mondta neki, hogy most már ne keresse, mert neki “Kínába kell mennie”. Azt hiszem ehhez az álomhoz nem kell kommentár. Itt nyugodtam meg én is. Azt hittem ennyi, de nem. Néhány hónap múlva egy barát halt meg, korombéli. Leállt a szíve. Kicsit később pedig egy ismerősöm vesztette életét – targoncával mozgatott mindnefélét, veszélyes munkát végzett, illetve extrémsportolt. Mikor megtudtam hogy halt meg, az első reakcióm az volt, hogy elmosolyodtam: mellélépett a fürdőszobában a csúszásgátlónak és beverte a fejét. Aztán egy ideig egy nyugdíjasotthonban kellett fizikai munkát végeznem néhány hétig. Egyrészt egy miszkoncepció lerombolódott bennem – ugyanis olyan élet van a nyugdíjasotthonokban …. Uhhh mi fiatalok elbújhatunk az öregek mellett. Másrészt pedig persze attól tartottam hogy “nehogy valaki épp ott haljon meg előttem“. Félelmemet bevonzottam, a munkát le is kellett állítani amíg a gondozók “elvégzik az exitet” (!!!). Én persze kivoltam, percekig valami pánikroham jött rám és nem tudtam gondolkozni sem. Aztán valami olyasvalami történt, amit nem tudok leírni szavakkal. Valami energiahullámot érezte, ami elöntött és megváltoztatta a tudatom, az érdzéseimet… elmagyarázhatatlan… És csináltam tovább a dolgomat. A másik véglet: Nagymamám még minidg él, 90 éves. Ő meghazudtolta a halált, legalább 4x “támadt fel”. Szívroham, agyvérzés, szívroham, megint agyvérzés kómával, amiből aztán felébredt. Mindenki “temette”, és aztán mindenki készen van (pozitív értelemben) hogy hogy még mindig köztünk van. Na ő igazi Vaslady. Szerintem ha meghal már el sem fogom hinni. Már a halál sem a régi, nekem sem, de akkor milyen? Manapság pedig ismét rettegek a haláltól. Rettegek az érkező üzenetektől, mert attól félek hogy az áll benne hogy “rossz hírt kell közöljek”. A halál minden nap a tudatomban van és nem tudok tőle élni. Kb a “minek csinálom ezt az egészet ha egyszer úgyis vége” Meg hogy mindenkit elveszítünk a végén. Tudom, hogy minden elmúlik. Ez tény. Ha a reinkarnációt nézzük, ezer és millió életen keresztül vándorlunk előre. Nem is az a baj, hogy elmúlik az élet , minden élmény és fantasztikus szeretteink, hanem az a legszörnyűbb hogy ezek az élmények a végtelen utazás során eltűnnek a múltban, a végtelenben és soha senki sem fog rájuk emlékezni…. Mindent, mindenkit át akarok menteni a végtelenbe magamnak. Hogy tudnám megtenni? Önző dolog tudom, de mégis valamilyen megoldást hátha találunk e problémakörre egyszer.

Talán csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy az élet sokkal félelmetesebb mint a halál.  Ha már félni kell valamitől, akkor az élettől lehet igazán, attól kevés félelmetesebb dolog van létezésünk során.
A halál területe ismeretlen ezért félünk tőle, mert azt tartják, hogy amit az ember nem ismer attól fél. Szerintem meg pont fordítva van. Amit ismerünk attól joggal félünk, pont azért, mert tudjuk mivel jár.

Zoli, lehet, hogy pont azért sírnak fel a csecsemők mert tudják mivel jár az élet/elszakadtak az egységtől.

Castanedat már vki ajánlotta de sztem felveszem must read listámra.

Akárhogy is, nem könnyű.

Motan írta:
Castanedat már vki ajánlotta de sztem felveszem must read listámra.

Valahol megvan nekem, hogy milyen sorrendben írta őket, úgy érdemes olvasni. Bárcsak megtalálnám. Nagy kaland vár rád, de jó neked!

Motan írta:Zoli, lehet, hogy pont azért sírnak fel a csecsemők mert tudják mivel jár az élet/elszakadtak az egységtől.

Castanedat már vki ajánlotta de sztem felveszem must read listámra.

Akárhogy is, nem könnyű.

Jó olvasgatást. !

egy kicsit más
A jó öreg klasszikus kérdés motani szemszögből.
MI AZ ÉLET ÉRTELME?
Nagyjából három dolog körvonalazódik ki a hosszú évek gondolkodása alapján:
1. Valami maradandót létrehozni (zene, film, könyv épület, új operációs rendszer, bármi) hogy taníthassuk az utókort és nem mellesleg az emlékünk is megmaradjon
2. Mivel úgysem a tervek szerint alakul semmi, ezért csak szimplán élvezni a jelen pillanatot, amíg tart az élet akármit is hoz (persze ez nem jelent felelőtlen életvitelt)
3. Felfedezni az Életet, az Univerzumot, annak működését a természeten, megérzéseken, meditáción, TÁ-kon keresztül és ezt a tudást átadni az utókornak.
4. kiszabadulni a létkerékből, mivel a létezés szenvedéssel jár.
Várom a véleményeket

Azt hiszem az utókor nem igazán tanul az ősöktől. Persze vannak kívételek. 
Egyenlőre én még nem látom mi volna az élet értelme, de remélem még kiderülhet rövidke életem során, bár az eddigiekből ítélve, erre nem túl sok az esêly.

1. Ugyan meddig maradandó egy könyv, vagy egy oprendszer, és mire megyünk vele, ha megmarad az emlékünk?
2. De, csak a jelennel törődni, az felelőtlen életvitelt jelent. Ezt teszi ma az emberiség.
3. Ez már egy jobb verzió, helyes életcél, de szerintem nem az értelme az életnek.
4. Önző felfogás, csak nekem legyen jó minél hamarabb, a többiekre meg tojok.

Az élet értelme, hogy a Világszellem világot alakító munkájában részt vegyünk, azaz beteljesítsük, amire az emberiség megteremtetett: a világban létrehozni a szabadságot és a szeretet. És ehhez előbb önmagunkat átalakítani úgy, hogy erre alkalmasak legyünk.

Zoli szerintem az utókor tanul az elődök hibáiból. Csak egyelőre nem globálisan, hanem egyénileg. Az ébredés zajlik, most kezdenek a milliónyi vékony szálak összekapaszkodni, köszönhetően a netnek.

Másrészt Efi, megírtad a kérdésre a legzseniálisabb választ amit csak lehet, komolyan mondom imádom olyan "Twin Peaks"-es, misztikus, önmagába visszatérő válasz. Feljegyeztem .
" ...világban létrehozni a szabadságot és a szeretet."
Na én meg ezzel vitatkoznék. Ehhez kellünk mi? Az Univerzum maga a szabadság, és szeretet mozgatja.

Erre hosszú lenne a válasz, ehelyett akkor csak azt mondanám, hogy az élet értelme jobbá tegyük a világot. Ezt, amiben élünk. Ezt senki más nem tudja megtenni, csak mi.

Bár, ez megint inkább életcél, mint az élet értelme. Hisz nem mondhatjuk, hogy azért lett az ember, hogy tegyen arról, hogy jobb legyen neki. Mert ha nincs az ember, nincs ez a probléma.

Vagy mondjunk csak annyit, hogy az élet értelme együttműködni a Világrenddel. Betölteni, amire teremtve lettünk.

Az Univerzum maga a szabadság, és szeretet mozgatja.

Az univerzum a szellemi törvények szerint mozog.

De nézzük meg a Földet. Azt kell látnunk, hogy a földi élet végtelen bölcsességgel van megalkotva, de szeretet nem működik benne. Az egyik élőlénynek meg kell ennie a másikat, hogy életben maradjon, harc folyik minden területen, az élővilág zseniálisan működik, de nem a szeretet szerint.
Steiner azt tanítja, hogy a bölcsességet más lények (angyalok) dolgozták bele a földi világba. Azt is állítja, hogy a Föld a szabadság és a szeretet (szeretet nincs szabadság nélkül) bolygója kell, hogy majd legyen. Én úgy értelmezem, hogy ahogyan az angyalok belevitték a bölcsességet a földi életbe, úgy kell az embereknek a szeretetet belevinni, és a Föld egy újabb inkarnációjában már a szeretet is az élet működésének az alapja lesz rajta.

Nade bárki bármit is gondol erről, szerintem az én (és te) életem értelme nem lehet más, mint amire az emberiség teremtetett.

Már ha valaki egyetért abban, hogy teremtetett, és nem csak úgy véletlenül lett a porból.

Azt hiszem, nincs szabad akaratunk. Némi választási jogunk az igen, de szabad akaratunk az nem.  Így pedig nem könnyű mást tenni, mint amit az élet diktál. Pl felfalni egymást.
Amit Motan hozott a videó szobába attól az ICE nevű fazontól .ha az úgy lenne, akkor talán volna szabad akaratunk. De hát nem úgy működnek a dolgok, amiről beszél .mert képtelen demonstrálni, vagy valamicskét áthozni az elmélet ből. Pedig milyen jó is volna.

nekem az első rész különösen tetszik, amikor a hologram univerzumot fejtegeti.
De szerintem szabad akarat nincs. Behatárolnak a lehetőségeink. Ekkor jön a szöveg, hogy "bármi lehetsz csak hinned kell magadban. OK, de mondjuk teszem azt 40 évesen elég nehéz új karriert építeni. napi 8 óra után semmire incs idő.
a napi 8 óra mókuskerék kinyírja a napot , felőrli az életet

Motan írta:nekem az első rész különösen tetszik, amikor a hologram univerzumot fejtegeti.
De szerintem szabad akarat nincs.  Behatárolnak a lehetőségeink. Ekkor jön a szöveg, hogy "bármi lehetsz csak hinned kell magadban. OK, de mondjuk teszem azt 40 évesen elég nehéz új karriert építeni. napi 8 óra után semmire incs idő.
a napi 8 óra mókuskerék kinyírja a napot , felőrli az életet

Egyet értek, de megteheted, hogy mindenedet pénzzé teszed amid csak van, és elköltözöl mondjuk Mikronéziába egy  kis szigetre, és pálmákat nevelsz, meg halászol, és nézed a derekukat ringató csajokat.

hàt abból messzire nem megyek
mellesleg mi van ha elfogy a pénz? marad a vadember lét, és még haza se tudok menni mert mindent felégettem magam mögött.

Motan írta:hàt abból messzire nem megyek
mellesleg mi van ha elfogy a pénz? marad a vadember lét, és még haza se tudok menni mert mindent felégettem magam mögött.

Hát igen, de legalább nem kell aggódnod a villanyszámlák miatt.

Motan írta:hàt abból messzire nem megyek
mellesleg mi van ha elfogy a pénz? marad a vadember lét, és még haza se tudok menni mert mindent felégettem magam mögött.

De mégis: van választásod. Tehetnél mást, mint a napi robot. Egy csomó emberről tudok, néhányat személyesen is ismerek, akik nem álltak be a mókuskerékbe, vagy kiszálltak belőle. Régebben megszóltuk őket, ma már csodálom némelyiket. Ők a példa, hogy lehet másképp is, csak akkor fel kell adni a biztonságot, vagy a civilizáció kényelmét. Egyik amolyan világcsavargó, alkalmilag vállal munkát ott, ahol éppen van, a másik itthon volt szabadúszó (legutóbb azt hallottam róla, hogy közmunkás lett), aztán van, aki családostul kiköltözik egy tanyára, és önellátó lesz, aztán ott vannak a Fa Nándor-félék, stb, sokáig tudnám sorolni a példákat. Szóval nekünk is van választásunk, csak mi a mókuskereket választjuk, mégiscsak az tűnik a legkevésbé rossznak.

Érzékeny téma ez nekem, már én is nagyon ki akarnék szállni.

á... de hogy lépsz ki belőle. lehetetlen. pl. családdal, hitellel...

Amúgy ezek is mókuskerék mind, csak annak  más formái. Hajléktalanként a koldulás rutinja, tanyán az állatok etetése,vagy a föld túrása, szóval mindenhol ott vannak az alapvető problémák, mert enni kell. 
Esetleg migránsként van még némi esély, mert egyes helyeken akkora a segély mértéke .hogy meg lehet belőle élni,, sőt még nyaralásra is juthat.

Reggel agyoncsaptam egy szúnyogot.  Az jutott róla az eszembe .hogy miben különbözhetünk mi ettől a szúnyogtól? Ennek a szúnyognak vége,  és nekünk is végünk épp úgy, ha elcsap egy autó, vagy valami más módon elpatkolunk. 
Aztán az jutott az eszembe , hogy mi tudattal rendelkező lények vagyunk. Na de létezett egy bizonyos evolució. Valahonnan ugyan onnan indulhatunk ki .csak nekünk már van tudatunk .a szúnyognak meg nincs. Feltehetően az agyunkban keresendő ennek a különbségnek a kulcsa. Ha ez igaz .akkor viszont mi sem vagyunk különbek, mint az  nyavajás szúnyog, csak több minden van a koponyánkban.  Na most ez így mire hatalmazhat fel bennünket? Jogunk van a reinkarnációra, vagy szellemi létjogusoltságot ad? Azért mert több matéria van a fejünkben ? 
Most egy kicsit megijedtem. Tartok tőle, mi sem vagyunk különbek, mint a többi földlakó. Sőt lehet mi együtt vagyunk egy organizmus. Megszülettünk holmi kezdetleges baktérium formájában, majd elpusztulunk egy szintén hasonló formában, amikor egyszer majd véglegesen felperzseli a földet szülő anyánk a nap.

Zoli írta:
Esetleg migránsként van még némi esély, mert egyes helyeken akkora a segély mértéke .hogy meg lehet belőle élni,, sőt még nyaralásra is juthat.

Agyadra ment a propaganda.

elhatárolódom mindenféle politikai oldaltól. ne politizáljunk

Megszülettünk holmi kezdetleges baktérium formájában

Nem.
Mi mindig emberek voltunk, de csak fokozatosan szálltunk alá az anyagba, csak akkor, amikor a testünk már alkalmassá vált a befogadásunkra.

Két fejlődés halad párhuzamosan, a testé és a léleké. Mindkettő a maga útján. A test részben a genetika törvényeinek van alávetve, de a lélek nincs a leszármazáshoz kötve. Te nem vagy a saját ősöd.

na ezért nem csapok le egy szúnyogot sem ő is okkal jött ide, ő a szúnyog létformát akarja megtapasztalni
ha tehetem elhessegetem de ha mondjuk nagyon agresszív akkor.. ok sajnos lecsapom.
valahogy tényleg arra épül a világ hogy az egyik lény megeszi a másikat és talán tényleg az ember felelőssége hogy a tudatával segítsen a szenvedés csökkentésében (még ha ez csak arta is korlátozódik h nem eszünk húst)
de valóban, különbek nen vagyunk

Motan írta:elhatárolódom mindenféle politikai oldaltól. ne politizáljunk

Egyetértek.

A RÉSZVÉTRŐL ÉS A GYÁSZRÓL
Seneca barátjának, Luciliusnak üdvözletét küldi.

Nagyon lesújt barátodnak, Flaccusnak a halála, de mégsem akarom, hogy jobban bánkódj, mint kellene. Azt alig merem követelni, hogy ne is fájlald elvesztét, pedig jól tudom, hogy ez volna a helyes. De kinek jutott osztályrészül ez a lelki szilárdság, aki még nem emelkedett magasan a sors fölé?
Még az ilyen embert is megindítaná az eset, de csak megindítaná. Nekünk azonban meg lehet bocsátani, ha könnyekre fakadunk, feltéve, hogy nem omlanak túlságosan és mi magunk visszafojtjuk azokat. A jóbarát elvesztése után ne legyenek szárazak a szemeink, de ne is ússzanak könnyárban. Csak könnyezni kell és nem siránkozni. Talán úgy tűnik, hogy kemény törvényt szabok eléd, holott a legnagyobb görög költő, Homeros is csak egy napra adott jogot a sírásra és azt mondta, hogy Niobe (gyermekeinek meggyilkoltatása után) is gondolt a táplálkozásra. Azt kérdezed, hogy mi az oka a siránkozásnak és a mérték nélküli sírásnak? Könnyeinkkel az elveszett után való vágyakozásunkat akarjuk bizonyítani és nem adjuk át magunkat valóban a fájdalomnak, hanem csak mutatjuk. Senki sem szokott önmaga előtt szomorkodni. Oh, szerencsétlen balgaságunk, még a fájdalomban is van hiúság. „Azt akarod talán, - mondod, - hogy megfeledkezzem barátomról?” Nagyon rövid megemlékezést ígérsz te neki, ha emléke csak a fájdalommal fog megmaradni: bármilyen véletlen eset nemsokára derűsre fogja változtatni szomorú homlokodat. Nem adok neki hosszabb időt, s teljesen megenyhül az utána való vágyakozásod és még a legkeményebb gyász is megszűnik.

Az első pillanatban, amikor már nem fogod figyelni önmagad, a szomorúságnak ez a látszata el fog távozni. Most magad őrzöd a fájdalmadat, de a fájdalom az őrnek a markából is kicsúszik és minél hevesebb, annál gyorsabban szűnik meg. Arra törekedjünk, hogy kellemes legyen elvesztett szeretteinkre visszaemlékezni, márpedig senki sem tér vissza szívesen olyan dologra, amelyre nem gondolhat kínlódás nélkül. Valahogy úgy kell ennek lennie, hogy bizonyos mardosással jelenik meg előttünk elvesztett szeretteinknek a neve, de ebben a mardosásban is van valami gyönyör; ahogy ugyanis a mi Attalusunk szokta mondani, meghalt barátainknak az emléke olyanformán kellemes, ahogyan bizonyos gyümölcsökben van valami jóleső fanyarság, ahogyan a rendkívül régi borban maga a fanyar, kesernyés íz is jólesik: mikor azonban bizonyos időköz eltelik, minden, ami fájt, elalszik, és a tiszta gyönyörűség jut hozzád. Ha tehát hiszünk neki, épségben lévő barátainkra gondolni olyan, mint a mézet és a cukorsüteményt élvezni, a néhai barátainkra való emlékezés kellemébe azonban bizonyos keserűség vegyül. Ki tagadná azonban, hogy a csípős és kissé fanyar dolgok is izgatják a gyomrot?

Én nem vagyok ugyanazon a véleményen, mint Attalus: nekem az elhalt barátaimra való emlékezés kellemes és mindig jóleső. Mikor megvoltak, akkor is tudtam, hogy elveszíthetem őket, s most, hogy elvesztettem, olyan, mintha megvolnának. Tégy tehát úgy, Luciliusom, ahogy az illik a te méltányosságodhoz és ne értelmezd tovább is rosszul a sors jótéteményét: ő vette el, de ő is adta. Azért élvezzük mohón a barátságot, mivel bizonytalan, hogy mennyi ideig juthat osztályrészül. Gondoljunk arra, hogy milyen gyakran elhagyjuk barátainkat, amikor valami távoli utazásra indulunk, milyen gyakran nem látjuk őket olyankor sem, mikor ugyanazon a helyen időzünk: belátjuk, hogy több időt veszítettünk el, amikor éltek. El tudsz viselni olyan embereket, akik a leghanyagabban bántak a barátaikkal, de azután nagyon keservesen gyászolták őket, tehát csak akkor szeretnek valakit, miután már elvesztették? Azért szomorkodnak most mértéken túl, mivel félnek, hogy kétségbe vonják, vajon szerették-e barátaikat: elkésve igyekeznek érzelmeiket bizonyítani.
Ha más barátaink is vannak, rossz pontot szerzünk velük szemben és rossz véleményt nyilvánítunk róluk, ha ők nem elegendők egyik barátunk elvesztése után megvígasztalásunkra; ha pedig nincs több barátunk, akkor nagyobb kárt okoztunk mi magunknak, mint amilyent a sorstól elszenvedünk: a sors csak egy barátunktól fosztott meg, mi pedig magunkat mindazoktól, akiket nem tettünk barátunkká. Azután meg egy barátot sem szeretett túlságosan olyasvalaki, aki egynél többet nem tudott szeretni. Nemde nagyon ostobának tartanád azt, ha valaki utolsó ingét elvesztve, inkább siránkozni akarna, mintsem hogy utánanézne, hogy kerüli ki a hideget és hogy talál valamit, amivel betakarhatja lapockáit? Akit szerettél, kikísérted a temetőbe, keress mást, akit szerethetsz. Helyesebb, ha pótoljuk a barátot, mintha siratjuk.

Tudom, hogy sokan mondták már azt is, amit még meg akarok jegyezni, de nem mellőzöm azért, mert már sokan mondták: aki saját elhatározásából nem vet véget a szomorkodásnak, az az idő segítségével szabadul fájdalmától. Nagyon csúnya dolog volna, ha egy okos emberben az volna a fájdalom orvossága, hogy kimerül a fájdalomban. Jobban szeretném, ha te tennéd le fájdalmadat, mintha a fájdalom hagyna el téged és hogyha minél előbb abbahagynád azt, amit akkor sem tudsz sokáig csinálni, ha akarnád. Őseink egy évet szabtak a gyászra az asszonyoknak, nem azért, hogy addig kell gyászolniok, hanem azért, hogy tovább nem szabad; a férfiaknak a törvény nem szab időt a gyászra, mivel nem is illik hozzájuk. Kit tudsz mégis megnevezni azokból az asszonykákból, akiket alig tudtak elhúzni a máglyától, akik alig tudtak elszakadni a holttesttől, olyat, akinek a siránkozása egész hónapig állandóan tartott volna? Semmilyen dolgot nem gyűlölnek meg hamarabb, mint a fájdalmat, amely míg új, talál vigasztalót és magához vonz néhány embert, de mikor már régi a fájdalom, csak kinevetik és méltán, mert vagy színlelik, vagy pedig oktalan.

Én írom neked ezeket, aki az én annyira drága Annaeus Serenusomat olyan mérték nélkül sirattam, hogy bár a legkevésbbé sem akartam, azoknak vagyok a példaképe, akiket legyőzött a fájdalom. Ma azonban elítélem akkori tettemet és belátom, hogy az volt gyászomnak a legnagyobb oka, hogy azelőtt sohasem gondoltam arra, hogy ő előttem is meghalhat. Mindig csak az jutott eszembe, hogy ő fiatalabb, sokkal fiatalabb nálam, mintha a végzet betartaná az időrendet. Állandóan gondolkozzunk tehát önmagunknak és mindazoknak a halandó voltáról, akiket szeretünk. Akkoriban tehát ezeket kellett volna mondanom: „Serenusom fiatalabb nálam, de mit tartozik ez ide? Utánam kellene meghalnia, de meghalhat előttem is.” Mivel ezt nem tettem, készületlenségemben megrendített a sors. Most sokszor gondolok arra, hogy minden halandó és pedig bizonytalan törvény szerint halandó. Ma is megtörténhetik az, ami bármikor megtörténhet. Gondoljunk tehát arra, drága Lucilius, hogy mi is hamar el fogunk jutni oda, ahová eljutott barátunk, aki miatt bánkódunk. S talán, ha igaz a bölcsek híradása és valóban befogad bennünket valamely hely, akkor csak előreküldetett az, akit elveszettnek tartunk. Isten veled!

Azta... minden sora üt.
Ez asszem helyrerakott és egy egész hétvégére kitartó gondolkodnivalóval látott el.
Nem finomkodik, az arcukba tolja a gyász és a fájdalom valódi oldalát.

"nekem az elhalt barátaimra való emlékezés kellemes és mindig jóleső. Mikor megvoltak, akkor is tudtam, hogy elveszíthetem őket, s most, hogy elvesztettem, olyan, mintha megvolnának"
Ezt átérzem tökéletesen.
G-vel kapcsolatban még annyit, hogy természetesen a gyász elmúlt rég. És még valami tűnt el teljesen: a fájdalom. Bennem, és persze benne is mert rég nincs a testében.
Milyen szép, hogy eltűnik a fájdalom a végén.

Köszönöm!!!!