Az asztrálison innen és túl..

Carlos Castaneda említi hogy sokszor a szavak csapdájába esünk. Mikor valami ismeretlennel kerülünk szembe megpróbáljuk azt lefordítani valami ismertté; és ehhez olyan terminológiát használunk ami számunkra és mások számára is érthetővé teszi a tapasztalatot. Ám így akaratlanul megcsonkítjuk azt, az értelmezés esetlegessége kételyeket ébreszt és vitára ad okot. Mert kevés olyan általános kifejezés létezik ami a közös megegyezésen alapuló világunkban mindenkinek ugyanazt jelentené.
Mikor néhány éve a TKÉ és a TÁ kezdtek foglalkoztatni, még nem tudtam világosan elkülöníteni őket, a fogalmak sokszor felcserélhetők, de semmiképp nem lehet egy legyintéssel puszta álomnak titulálni, mondván hogy alvás közben tapasztalod mindkettőt.. Összetartoznak, egymásba fonódnak, átjárhatóság van köztük. Ennyit biztosan kijelenthetek. A témának komoly mélységei vannak, szó szerint könyvtárnyi irodalma van, profitál belőle az alvástudomány, pszichológia, spiritualizmus. Nehéz eligazodni és kijelenteni hogy kinek van igaza. Ahelyett hogy állást foglalnánk a hétköznapi ember számára a legjárhatóbb út a tapasztalás maga. Döntsd el TE hogy mi micsoda vagy mit akarsz hinni, de ezt előítélet nélkül cselekedd, úgy hogy magad is kipróbálod mit jelent tudatosan álmodni és/vagy kilépni a testedből.
Teljes naplót a tapasztalataimból már nem hozok többé, de egy kivonatos változatot közzé teszek, melyekben a hangsúlyos elem a testelhagyás kísérő jelenségei, így lehetőséget ad rá hogy az álmokkal való kapcsolatokat jobban szemügyre vehessük.

Kettősség
Mozdulatlanul fekszem, karjaim a takaró alatt, szorosan a testem mellett. Kellemes zsibbadtság jár át, elnehezülök, majd álomba merülök. Tudatos vagyok, nincs átmenet vagy ráeszmélés. Felemelem a kezeimet, mindkettő olyan vízszerű, kristályos. Álomkörnyezet nincs, csak a kezeim látványa. Azon merengek hogy vajon az asztrális kezeimet látom-e vagy sima álomban teremtetteket-e? Lehet őket mozgatni.
Tudatában vagyok az ágyban fekvő testemnek is, és furcsa kettősség hogy a tudatom és a testem két külön helyen van egyszerre. Ahogy próbálom jobban kivenni a részleteket, valódibbá tenni a kezeimet, érzem mintha valami tartana felém, vagy valami leesett volna vagy én zuhannék, aztán a következő pillanatban felébredek.

Részleges elszakadás
Fejjel lefelé zuhantam, de valami elképesztő sebességgel. A világ körülöttem egy ködös, szürkés üres tér volt, melynek egyhangúságát csillagszerű fénypontok törték meg. A testem hasonlatos volt ehhez, olyan piszkos vízszerű, enyhén fénylő alak. Teljesen tudatomnál voltam, ugyanis elalvás előtt asztrális gyakorlatot végeztem és örömmel állapítottam meg, hogy sikerült a kilépés. Azaz majdnem. A fejemet képtelen voltam elszakítani a testemtől. Tanácstalanul lóbáltam a kezeimet és lábaimat a levegőben miközben változatlanul hatott rám a zuhanó érzés. Boldog félelem árasztott el, mert egyszerre volt izgalmas a helyzet és ijesztő. Persze tudtam hogy a zuhanás egyfajta illúzió és valószínűleg abból fakad, hogy a fizikai testem próbál visszarántani, de féltem ha túl hirtelen érkezem meg, az sérülést okozhat. Erősen koncentráltam hogy kiszabadítsam a fejem és fékezzem az esést. Valamennyit enyhült a helyzet, a sebességem csökkent és sikerült csaknem fejbúbig leválasztódnom. Úgy is mondhatjuk hogy mindössze a koronacsakrám tartott vissza. Aztán elvesztettem a kontrollt, a koncentrációm megtört és "beleestem" egy közönséges, sodró álomba.

Kettősség kettő
Ezúttal enyhébben de megint sikerült megélnem a paralízist. Ismét a kéznézéssel kezdődött, de most tudtam valamennyire mozgatni ezeket a "szellemkezeket". Jó lenne tudni hogy vajon álombéli vagy asztrális kezek voltak-e, minden esetre a látásukat nem befolyásolta hogy a fizikai szemem be volt kötve. A testi érzetek az izmok merevsége és a ciklikusan ismétlődő vibrációk voltak. Olyan érzés volt mintha átsöpört volna rajtam egy hullám, és magas hőérzettel járt, aztán az "énem" felfelé és kifelé került a testemből. Sajnos ezután nagyon gyorsan egy sima álomba kerültem.

Parafura
Úgy kezdődött hogy a felemelt jobb kezemet nézegettem. Az ágyban feküdtem, a szemem csukva volt és még szokásos szemtakaróm is rajtam volt, ennek ellenére tisztán láttam a kezemet. Furcsán mozdulatlan volt és az alkaromon kék kabátujjat vettem észre. Tudtam hogy álmodom, vagy legalábbis nem a valódi kezemet látom hanem egy kivetítést. Aztán minden kezdett sötétségbe borulni, pont mint mikor leesik az ember vérnyomása, szédülés fogott el, a szemeim előtt, terjedő szemcsés feketeséget láttam. Nem tudtam mozdulni, az egész testem vibrált, lüktetett, a szívem szaporábban vert és éreztem hogy felemelkedem, valami elválik a fizikai testemtől, és valahol a plafon körül lebegek.
Közben végig magamnál voltam, tudtam hogy ezek az alvásparalízis jelei, de még soha nem sikerült tudatosan megélnem. A hallásomat valami közeli-távoli zúgás töltötte be, mely egyre erősödött és szinkronban volt a testem vibrálásával. Ha nem tudom mi ez az egész biztosan megrémített volna, de így csak izgalmat éreztem. Arra gondoltam hogy most ténylegesen kiléphetek a testemből, de mikor erre koncentráltam, egy álomba kerültem. A története lényegtelen, de valami vicceset láthattam, mert röhögőgörcs fogott el, olyannyira hogy nem tudtam abbahagyni és végül felébredtem tőle.

Kéznézés és álmodó helyzet /7
Derengő hajnal, de még javában sötétség van. Odakint csatangolok. A hátsó kertkapuhoz megyek. Át akarok rajta menni, de valamiért nem a kilincsét akarom használni, hanem megragadom középen két vasát, hogy lendületet véve átugorjak felette. Mi a fenét csinálok? - kérdezem magamtól és a kezeimre nézve látom hogy szinte egybeolvadtak a kerítéssel és fénylőn ragyognak. Álmodom!!! Elengedem a kerítést és a kezeimre nézve kimondom a varázsigét: "Kéznézés és álmodó helyzet" (a napközbeni valóságtesztjeim során rendre ezt szoktam ismételgetni). De a kezeim most mások mint eddig: a ragyogásuk nem múlt el, továbbra is sötét aranyszínben pompáznak és alig tudom kivenni az ujjak kontúrját, tiszta energiának látom.

Megfordulok és a ház felé repülök. Kezdek felgyorsulni mint korábbi álmaimban. "Meg kell állnom, abba kell ezt hagynom", de kicsit kételkedni kezdek magamban, mert a repülést annyira természetes, az álmodáshoz tartozó közlekedési módnak érzem, hogy félek ha megállnék, akkor felébrednék. Mégis megkockáztatom és kis koncentráció után sikerül leszállnom a földre. Egy ideig egy helyben állok. Nem veszítem el a tudatom és az álom sem esett szét. Uralom a helyzetet. Nagyon elégedett vagyok és felfedező útra indulok a ház körül.

Igazából az egész egy asztrális kivetítésnek tűnik, minden annyira valóságos körülöttem, mármint külsőleg, de mikor a tárgyakhoz érek, a kezem egyszerűen áthalad rajtuk. A mozgásom igazából nem séta, inkább finom suhanás a talaj felett. Itt nincs szükség lábakra. Más mint a fenti önkéntelen repülés, ezt teljesen én irányítom és bármikor meg tudok állni. Azonban problémáim akadnak vele, mikor a külső kapuhoz érve, át akarok ugrani felette, ahelyett hogy egyszerűen keresztül lebegnék rajta, mint előtte egy másik kisajtón már megtettem. Próbálok elrugaszkodni, de elég nyögvenyelősen megy, bizonytalanul ingadozok a levegőben.

Közben rájövök az okára: két akarat ütközik. Korábban már elhatároztam hogy le akarok szállni, most viszont megint magasra repülnék. Azért mégis sikerül és a kapu felett áthaladva kiérek az utcára. Nem vagyok benne biztos hogy jó ötlet nagyon eltávolodni a háztól, de izgat a lehetőség hogy esetleg más házakba is bejuthatok ebben a láthatatlan állapotban, vagy csak az út mellett haladva találhatok olyan megerősítési pontokat, amiket majd felébredve ellenőrizhetek. Szóval merészen elindulok, de ekkor hirtelen minden kezd elsötétülni előttem, a környezetemet és engem elnyel egy szemcsés feketeség. Jaj ne, az álom szétesik! - gondolom még csalódottan és felébredek.

Azaz felébredek a házunk teraszán. Még mindig álmodom, de ezt nem veszem észre. Azért kicsit fura hogy mi az ördögnek vagyok kint a hűvösben..? Na mindegy. Elégedett kiscicaként nyújtózkodom és az álmomon töprengek. Felkelek és odamegyek a kertkapuhoz ahol tudatos lettem. Ugyanúgy megérintem és újra kimondom: "Kéznézés és álmodó helyzet". Egy pillanatra megszédülök és rájövök megint csak álmodom. Aztán kuncogni kezdek az ötleten és észre térítem magam: az előbb csak élénken emlékeztem, most ébren vagyok! Visszamegyek a teraszra és lefekszem, talán vissza kéne aludnom. Nem megy, forgolászódom, majd úgy döntök jobb ha bemegyek végre a házba.

Az ajtó előtt állva azonban ismét a kezeimre nézek és ismét fényhalmazoknak látom őket. Hát mégis álmodnék?! Igen, hát persze! Most a lehetőségtől szédülök meg: pár méterre vagyok a testemtől. A nappaliba lépve azonban mintha fejbe csapnának megint csak képzelgésnek gondolom az egészet. Itt van anyám is, nem akarok előtte teljesen bolondnak látszani. Még hogy álom! A szobám felé indulnék, de anyu megszólít és a segítségemet kéri mert meghülyült a telefonja: az ébresztőjét nem lehet leállítani. Én sem tudom kikapcsolni és már mennék is, de anyu megint mond valamit. Beszélgetünk egy ideig.

Na jó most már tényleg megyek, szeretnék visszafeküdni. Az ajtóm résnyire nyitva, tiszta sötétség van odabent és valahogy nyomasztó érzés vesz rajtam erőt. Már a küszöbön állok, mikor anyám valahogy elzárja előlem az utat és valami súlyos dolgot mond, amivel végképp elveszi a kedvemet az alvástól. Az az érzésem, hogy valamiért nem szeretné hogy bemenjek a szobámba. A következők során komoly beszélgetésbe elegyedünk, elfeledettnek hitt jeleneteket látok a múltamból, végül anyámra nézve felismerem hogy ő valójában nem is az anyám és nem is értem miért hittem annak, hiszen teljesen másképp néz ki és olyan fekete ruhát visel, amiben még sosem láttam. Ki ez a nő..?

Nincs idő több kérdésre, végképp felébredek.

Kellemetlen feladat (részlet)
Ekkor ugrik be hogy álmodom. A valóságban ott már egy másik épület van. Először el akarok indulni felfedezni az udvart, és talán a környéken is körülnézhetnék, de eszembe jut korábbi asztrális jellegű álmom, melyben túl messzire mentem és emiatt kiestem a tapasztalatból (Kéznézés és álmodó helyzet /7). Meg arra is emlékeztetem magam hogy megfogadtam, legközelebb bemegyek a házba. Így is teszek. Nagyon izgatott vagyok, feltett szándékom hogy meglesem alvó testemet.
Közben végzek egy kéznéző gyakorlatot, a már sokszor látott hologramszerű és átlátni rajta. Nagyságra a valódival megegyező. A testem többi részén is keresztüllátok, olyan vagyok mint egy szellem. Ez elbizonytalanít. Próbálom megfejteni hogy álmodom vagy testen kívüli élményem van-e? A tárgyakat - ajtókilincset - meg tudom fogni és az ajtók fizikája, tehát hogy nyílnak-csukódnak is valódinak tűnik. Nem akarok túl sok időt erre fecsérelni, különben sem erősségem a gondolkodás és elindulok a szobám felé.
Valami érzés azt súgja hogy ne tegyem, minél közelebb megyek ugyanis az ajtómhoz, annál nehezebbé válik fenntartani az álmot. A környezetem elhomályosul, kapkodva kapok figyelmemmel a ködbe vesző tárgyak után. Tudom hogy túl sokat akarok, még nincs elegendő energiám hogy találkozzak a fizikai testemmel. Mégis belépek a szobámba, ezúttal viszont áthaladok rajta és az ajtó is egy aranyló téglalap.
Ekkor elveszítem a tudatosságomat és egy hamis ébredésbe kerülök. Bosszankodva állapítom meg mohóságomat és fel-alá járkálva próbálom összeszedni álombéli emlékeimet. Hamarosan igaziból is felébredek.

Világok között suhanva (2017.09.05)
Az ágyban feküdtem, mikor hirtelen arra eszméltem hogy repülök, pontosabban hátrafelé suhanok. Úgy kell elképzelni mintha hátrafelé ülnél egy sebesen mozgó vonaton, azzal a fontos különbséggel, hogy itt te vagy egyben a vonat is. Láttam magamat amint fekszem, végignézhettem a testemen, de közben éreztem hogy valami elválik a fizikai testemtől. Ez a valami vitte magával a tudatomat is, mert hátrébb és magasabban érzékeltem magamat. Rájöttem hogy azt a pillanatot élem meg, mikor az asztráltestem elválik a fizikaitól. Próbáltam minél jobban megélni és megfigyelni a szétválást. Zuhanásszerű érzés volt, a sebességem egyre nőtt, minden rugalmassá vált körülöttem, én is lazábbá váltam. Láttam valamennyit az asztráltestből is vagy abból a valamiből amit annak véltem, piros és fehér színek keveredtek benne, kicsit éterikus volt és gumiszerűen megnyúlt. De lehet csak az érzékelésem csapott be, mert a szobámon végigtekintve is láttam hogy hosszabbá vált, minden valahogy megnyúlt.
Tudtam hogy valamit tennem kell, mert ez a hátrafelé zuhanás nem tarthat örökké. Arra koncentráltam hogy 180 fokban elforduljak. A vízszintes zuhanás fokozatosan csillapodott, majd megállt és a fizikai testemmel a középpontban, de attól magasabban és tudati szinten különválva, lassan elforogtam balfelé. Megtörtént a szétválás, immár semmi sem kötött többé, szabad voltam. Az első gondolatom volt hogy el kellene utaznom a tengerpartra, ez a vágy nagyon erős bennem. Viszont azt nem tudtam hogyan is kéne csinálnom, mert az asztrális világ szilárdabb az álmoknál. Legalábbis ez jutott eszembe arról, hogy a környezetem a valódival megegyezőnek látszik, végül is kiléptem a testemből vagy mi! Láttam a falon az órát, bár a mutatókra nem figyeltem, és láttam azt is hogy a lábaim beleolvadnak a falba, ugyanis még mindig fekvő pozícióban voltam. A lábfejeim kilógtak a falon túl a hátsó kertbe.
A tengerpartra gondoltam, próbálva felidézni a trópusi partokat, pálmákkal, kék vízzel, stb. Újra repülni kezdtem, ezúttal előre, húzott maga felé az elképzelt cél. Messzire magam előtt láttam hogy a környezet nem stabil, alakulóban van, fehéres pamacsok vegyültek a látványba. Átszáguldottam a kerten, nem tudva hogy sikerül-e bárhová is megérkeznem. Kétely támadt bennem, helyes-e erőszakkal egy másik álomtérbe vagy akármibe utazni, mert itt is lehetnék és felfedezhetném ami látok, de ekkor már késő volt, mert belerepültem a pamacsokba és a következő pillanatban már ott is voltam a parton! Öröm és némi büszkeség töltött el a sikeres váltástól. A hely klasszikus tengerpartnak tűnt, azonban nem volt lehetőségem jobban megfigyelni, mert nem messze előttem egy óriási, díszes oromzatú, számomra ismeretlen stílusú épületet láttam. Az épület felé repültem, a kapui tárva-nyitva álltak, hívogatóan.
És ez volt az egész tapasztalás legkülönösebb fordulata, ugyanis abban a pillanatban hogy átmentem a kapun, átkerültem egy másik álomba! Ugyanez még háromszor ismétlődött meg ugyanazzal a forgatókönyvvel. A második hely egy sivatag volt, előttem egyiptomi stílusú épület, hieroglifákkal, faragott oszlopfőkkel és nyitott bejárattal. Ezen is átrepültem. A harmadik hely a víz alatt volt, tudtam benne lélegezni, ez kicsit zavart mert ellenkezett a józan ésszel, azzal az automatizmussal, hogy elvileg meg kellene fulladnom... Körülöttem, a hullámzó kékségben ősi romokat láttam, kidőlt oszlopokat, melyek törötten és félig az iszapba ágyazódva hevertek. Előttem egy hatalmas, de jó állapotú épület tornyosult, és sötét bejáratán áthaladva megérkeztem a negyedik helyre. Itt az épület egy katedrálisra emlékeztetett, kicsit gótikusan, de ezt sem tudtam határozottan elhelyezni az emberi kultúrkör ismert fajtái közé.
Egy domb tetején épült, széles, töredezett lépcső vezet fel nyitott kapujáig. Ekkor jutott eszembe először hogy jó lenne alaposabban körülnézni, minél többet megjegyezni, továbbá elkezdtem ismételgetni a korábbi helyeket, csakhogy el ne felejtsem ha felébredek: tengerpart, egyiptom, víz alatt - mondogattam magamban. Már közel voltam a kapuhoz, mikor balra néztem és egy magányosan álló oszlopot láttam a lépcső szélén. Furcsálltam hogy látszólag nincs funkciója, mert nem tartott semmit, viszont a felszínén egy stilizált emberi koponyát láttam rávésve. Ezt kicsit morbidnak éreztem és már nem voltam benne biztos hogy be akarok-e menni ebbe az épületbe is. A bejárata ennek is sötéten tátongott. Végül beléptem, de ezúttal nem egy fantáziaszülte helyre kerültem, hanem haza.
Az udvaron voltam, kezeimmel az elülső terasz kerítésének támaszkodva. A testem átlátszó volt, szellemszerű. Biztos voltam benne hogy kívül vagyok a testemből és ettől izgatott lettem. Ámulattal töltött el annak gondolata, hogy idekint vagyok, miközben a testem az ágyamban van. Átsuhant rajtam fortis intése, hogy töltsem hasznosan az időt és elhatároztam hogy ezúttal nem fogok unatkozni. Elindultam a ház körül hogy felfedezzek, megismerjek minél több mindent. Ám jött az ismerős sötétség, az álomtér elkezdett fokozatosan szétbomlani. Alig láttam valamit magamon kívül. Pislogásba kezdtem és megnéztem a kezeimet hogy stabilizáljam a helyzetet. A kezeim szürkések voltak és fehér, kicsit talán nyálkás aura vette körül őket. Végül a világ újra helyreállt körülöttem.
Felszabadultan repültem át az udvaron, a hátsó kert felé, ahol az egész kezdődött. Ekkor megjelent az apám, és én ösztönösen elbújtam előle egy bokor mögé. Ugyanis megint arra gondoltam mint már többször is, hogy mi van ha megbolondultam és csak képzelem az egészet? Mi van ha csak alvajárok? Ezt támasztotta alá, hogy mikor újra ránéztem a testemre, a köntösöm volt rajtam és éjjeli öltözék. Lehet hogy csak bolyongok a hajnalban, azt híve hogy álmodom... Lejött egy tik a felső kertből, apám bosszankodva próbálta elkapni. Aztán valahonnan megjelent egy ismeretlen kislány is. Fenékre esett és sírt. Ebből rájöttem hogy mégiscsak álmodom, ám sajnos túl meredten figyeltem a jelenetet, mert a következő pillanatban felébredtem.

Ilyenem még nem volt (2017.08.18)
Ilyenem még nem volt. Az egésznek a kiindulópontja egy hamis ébredés volt. Egy közönséges álomból "ébredtem". Az ágyamban feküdtem, ugyanabban a pozícióban mint a valóságban, de nem tudtam hogy ez is csak egy álom. Próbáltam visszaaludni, a tudatos elalavás technikáját alkalmazva, közben a testi érzetekre figyelve. A gondolataim csapongtak, de éreztem magamban a lehetőséget, hogy képes vagyok a figyelmemnek és energiámnak célt adni. A repülésre gondoltam, hogy könnyű vagyok és száguldok. Majd eszembe jutott a tengerpart és egyszer csak minden szürke lett a lelki szemeim előtt, összemosódott, fehér foltokkal, mint a szélvédő az autómosóban.
Aztán a szürkeség eloszlott és én ott találtam magam egy trópusi sziget felett repülve! Ujjongó öröm lett úrrá rajtam. Sikerült tudatosan belépnem a vágyott álomtérbe. Nem értettem hogy korábban miért okozott ez nehézséget, mindenesetre most nagyon könnyűnek éreztem magam és bármire késznek. Igyekeztem felmérni a tekintetemmel a helyet: nem egy sziget volt, hanem lazán kapcsolódó apró szigetek láncolata. Volt egy fősziget, meg néhány nagyobb, de a legtöbb nem volt több mint dús növényzet borította zátony. A tenger azúrkék volt és feltűnően erős hullámokat vetett a partra, szinte ostromolta, de nem viharosan csak határozottan. Fehér tajtékot vetett a part mentén hosszan elnyúló fekete sziklákra. Nem egy homokos part volt, inkább köves, de a kövek és a közelben húzódó erdő között ott volt a sárga homok is.
A sziklák felett repültem el, közel a vízhez. Aztán magasra szálltam, szabadnak éreztem magam. Volt azonban valami zavaró a helyben. Az egészet valahogy megülte a pusztulás atmoszférája. Már máskor is tapasztaltam ilyet, a hely nem élt, a szó mindennapi értelmében. Mindenütt az entrópia uralkodott. A sziget mocsaras volt, vastag üledék és mindent átitató ragacsos feketeség terjedt el a növényeken. Még a vízben és a levegőben is fel lehetett fedezni ezt a sötét komorságot, a helyet baljóslatúnak éreztem. Valahol tudtam hogy ez általános és ilyennek kell lennie, helytől függetlenül, talán mert képzelt helyszín és így nincs benne éltető erő. Valahonnan távolról mintha énekszót hallottam volna.
Aztán az álom véget ért, és újra felébredtem. Természetesen ismét hamis ébredésben voltam, ennek tudata nélkül. A repülésre koncentráltam, meg hogy jó lenne kilépni a testemből. Hamarosan tényleg repülni kezdtem, meglehetősen gyorsan. Nem láttam semmit, csak szürkeséget, gyorsan megnéztem a kezeimet, fehéresek voltak, de a környezetem továbbra sem vizualizálódott. Megint felébredtem.
Újra elaludtam, ugyanazzal próbálkozva, de ezúttal sikerült a kilépés, legalábbis azt gondoltam hogy a testemen kívül lehetek. A ház egy távolabbi részén voltam, a folyosón lebegve. Hajnali szürkeség, majdnem sötét volt körülöttem. Próbáltam megszilárdítani magamat a bevált technikákkal: összedörzsöltem a tenyereimet, éreztem a hőképződést és súrlódást, de nem olyan erősen mint amilyen a valóságban lenne. Gyors pislogásokkal is próbálkoztam. Aztán megnéztem a kezeimet, most is fehér szellemkezeknek tűntek. Ám a dolog nem működött, mert a környezetem látványa mindinkább homályossá vált, végül visszatértem a testembe, azaz ismét a hamis ébredésbe.
Eszembe jutott a tenger hullámzása, és azt az ötletet adta hogy annak ritmusára kezdjek el lélegezni, hátha így sikerül visszatérnem oda. Nagyon különös tapasztalat volt. Légies és könnyű voltam. Belégzésnél a fejem felé csúsztam, vízszintesen, kilégzésnél a lábam felé. A tudatom elvált a testemtől, vagy akármi és ez a hullámzó mozgás egészen szédítő volt. Ugyanakkor kellemes érzés is volt, mint a gyerekkori hintázás. Nem a testem mozgott, mármint nem a fekvő, hanem valami sokkal könnyebb, amit láttam belőle, az pirosas volt és éteri. Aztán az egész folyamat csillapodott és már csak érzés szinten maradt meg bennem a hullámzás, de nem mozdultam. Felkeltem, konstatálva hogy már nem tudok visszaaludni. De persze nem fogtam fel, hogy most is álmodom. Leültem a számítógép elé hogy leírjam a tapasztalatot, próbálva összeszedni a gondolataimat. Bekapcsoltam a monitort, de láttam hogy a másik gép is világít (két számítógépem van egy monitoron). Nem értettem mikor kapcsoltam be, de a kettő együtt nem mehet, az egyik blokkolta a másikat. Mikor kikapcsoltam az egyiket, igazából is és ezúttal ténylegesen felébredtem.

TKÉ (2017.10.04.)
Az ágyamban fekszem. Érzékelem hogy a szemeim csukva vannak, mégis látok. Álmodom? Magam elé emelem a kezeimet, próbálva stabil pontot találni hogy rögzítsem a látványt és benne maradhassak a tapasztalatban. A kezeim fénylőn sötétszürkék. Felismerem hogy itt a lehetőség tudatosan kilépni a testemből. Nagyon hamar megérzem az ismerős vibrációt. Mintha egy kívülről jövő erő lenne, ami rezonanciára késztet... Enyhe szédülés fog el és érzem hogy repülök. Egyre nagyobb sebességgel hátrafelé suhanok. Felidézem a korábbi hasonló élményeimet és arra koncentrálok hogy ezúttal irányításom alá vonjam ezt az érzést, olyanformán hogy ne engedjem magával rántani. Én irányítok. Az akaratomat felfelé és kifelé összpontosítom a testemből, úgy hogy a repülés lendületét kihasználva megváltoztassam annak irányát. Sikerül. A tudatom és nézőpontom kb 1 méterre a fekvő testem fölé kerül. Rendkívüli érzés. Fokozatosan emelkedek és közben érzékelem hogy valami ténylegesen elválik a testemtől. Azaz nemcsak tudati szinten vagyok kívül, hanem látom ezt az új testemet is amiben vagyok: fehérzajhoz hasonlóan szemcsés szerkezetű (éteri) és sötét aranysárga színű. A kilépés először a fejemnél történt meg ( a tudat ott összpontosul) végül a lábaim is elszakadtak. A mennyezet közelében lebegtem függőleges pózban. Lenéztem és homályosan láttam a fekvő testemet is. Nem volt tiszta, de egyértelműen ott volt valami testszerű... Előrefelé lebegtem és áthaladtam a szobámon. A látási viszonyok megfeleltek a valóságnak, hajnali szürkület volt, félig még sötét. Az ágyammal szemközti falhoz értem és kis habozás után beleolvadtam. Nem volt semmi ellenállás. Ám miközben félig még a falban voltam, felmerült bennem hogy mit kellene csinálnom a továbbiakban és ez a határozatlanság azt eredményezte hogy mikor átértem a fal túloldalára, felébredtem, azaz visszakerültem a testembe.

Hamis a baba (2017.10.16)
Hamis ébrenléttel és hamis emlékekkel indult ez a tapasztalat. Az viszont nem volt hamis hogy nagyon csalódott voltam amiatt, hogy egy hete már nem volt tudatos álmom, nem értettem hogy bár mindent a szokásosan csinálok, mégsem sikerül a kívánt állapotba jutnom. Felidéztem egy műsort ami a tudatos álmodásról szólt - a valóságban ilyen műsort nem láttam - de akkor nem kételkedtem a hitelességében. A műsort egy gyakorlott álmodó vezette, szinte hipnotikus erővel rendelkezett. Az egyik önbizalom hiányos tanítványának magyarázta a dolog lényegét. A tanítvány egy kövér, köpcös férfi volt, akin a zsírpárnák úgy összeértek hogy mókás benyomást keltett. A vezető, vizsgáztatón azt kérdezte tőle, hogy mire kell figyelni lefekvéskor? A köpcös rögtön felelt, mondván hogy a legfontosabb hogy legyen egy álmodási célunk, például a kéz megnézése, és demonstrálva felemelte a jobb kezét. Eltökélten bámulta a kézfejét.
Erről nekem az jutott eszembe, hogy számomra a kéznézés a tenyerek megnézését jelenti, nekem az a nyilvánvaló. Kicsit korholtam is magamat hogy ezt az egyszerű technikát már milyen régen használtam. Igaz legtöbbször nem mulasztom el megnézni őket, de mint a tudatosságot elősegítő eszközt, már rég nem használtam. Eltökélten feküdtem le az ágyamba, azzal a szándékkal hogy megnézem a kezemet és hogy a segítségével sikerülni fog tudatos álomba kerülnöm. Kezdetben fészkelődtem és némi kétely támadt bennem a képességeimet illetően, de szerencsére ez nem tartott tovább néhány pillanatnál. Szinte azonnal megéreztem hogy valami történik:
Szédülés fogott el, aztán úgy éreztem mintha összementem volna és valahonnan magasról néznék le önmagamra. Ténylegesen láttam magamat felülről, amint az ágyban fekszem. Aztán melegség és ismerős vibráció kelt, majd lebegésszerű érzet fogott el. Egyre könnyebbé váltam, miközben fokozatosan és könnyed természetességgel csusszantam ki a testemből! Én irányítottam a kilépést, először a fejem vált el, majd a testem többi része követte, végül a lábaim. Automatikusan emelkedtem függőleges pozícióba. Az egész nagyon gyorsan játszódott le és nem igényelt túlzott összpontosítást. Visszatérve még a vibrációra és a kilépés előttre, a belső szemeimmel láttam hogy a fizikai testemet egy fehéres, a szélén éles körvonalú aura veszi körül. Ez lehet az éterikus test, gondoltam.
Mint máskor is, eksztatikus öröm fogott el. A tudat hogy kívül vagyok a testemből, felszabadítóan eufórikus tapasztalat volt. A szobámban elég erősek voltak a fények, mintha minden villanyt felkapcsoltak volna. De nem, még akkor sem lett volna ennyire világos. A tárgyakat tisztán ki lehetett venni. A kezeimet megnézve átláttam rajtuk és azok éterikusan szemcsések és aranyfényűek voltak. Ezután erősen kellett pislognom, mert az álomtér/asztráltér érezhetően bizonytalan volt. Remegések futottak át rajta és a dolgok körülöttem életlenné váltak. A pislogással kitisztítottam a látványt és stabilizáltam a helyzetet.
Az ajtómhoz mentem, de haboztam kimenni, ugyanis arra gondoltam hogy ez egyfajta álomváltás lenne, vagy legalábbis olyan próba ami ismételten igénybe venné a koncentrálóképességemet, azt az erőt ami segít fenntartani ezt az állapotot. Nem voltam benne biztos hogy képes lennék egy új helyszínt megtartani. Mégis meg kellett kockáztatnom. Gondoltam rá hogy egyszerűen átlebegek az ajtón, de inkább a hagyományos közlekedést preferáltam, már csak azért is mert kíváncsi voltam hogy az ajtó rendesen funkcionál-e? Szóval a kezemet a kilincsre tettem és kinyitottam. Teljesen jól működött és az ajtó hangtalanul kitárult.
Odakint sötét volt, alig lehetett kivenni a dolgokat. Isteni erőm tudatában nagyképűen azt mondtam magamban: "Legyen világosság!" Nem történt semmi. Na jó, akkor próbáljuk meg a kapcsolót. Felkattintottam, de így sem változott semmi. Kezdtem megijedni hogy kiesek a tapasztalatból és ismét pislogásba kezdtem. A látvány végül tisztult annyira hogy már nem volt teljesen sötét, csak hajnali szürkület. A tükör elé léptem és belenéztem. Először nem látszódott semmi, vagyis mindent tükrözött a nappaliban, tárgyakat, bútorokat, rajtam kívül. Aztán ahogy tovább néztem, kezdtek benne megjelenni a körvonalaim. A tükörben látott testem szellemszerű volt, olyan értelemben hogy félig átlátszó volt és homályos. Láttam hogy a pizsamámat viselem, a hajam rendetlen, a szemeim sötéten fénylettek.
Aztán anyámat hallottam meg a konyha felől. Ettől ismételten kételyek támadtak bennem, mármint abban hogy nem alvajárok-e? Nem akartam hogy észrevegyen és sietve visszatértem a szobámba. Az ajtó résén keresztül figyeltem ahogy a tükör előtt áll, épp ahol én is voltam egy pillanattal azelőtt. Csak úgy áradt belőle a jókedv és szó szerint sugárzott, aranyfény vette körül alakját. Észhez tértem és emlékeztettem magam hogy hülyén viselkedem, ő egy álomalak, teljesen tőlem függ hogy mit tesz és hogy én mit teszek. Ez az én birodalmam és azt csinálok benne amit akarok, nem kell bujkálnom mint egy idióta. Ám mielőtt bármit tehettem volna, felébredtem.

Pucéran az úton (2017.10.23.)
Egy körülbelül két méter magas, téglatest alakú talapzaton feküdtem. Olyasféle volt mint amin a szobrok állnak. Rideg, sötét, szürke kőtömb volt. Sima felületére nedvesen tapadt a bőröm. Ugyanis teljesen meztelen voltam és a hátamon feküdtem. A póz nagyjából megfelelt a fizikai valóságnak, kivéve hogy itt nem volt párna a fejem alatt és a lábaim kicsit túl lógtak a peremen. A meztelenség is stimmelt. Ritkán alszom ruha nélkül, de gyanítom hogy ennek a különössége válthatta ki az egész álmot.
A talapzaton feküdve, görcsös igyekezettel próbáltam elaludni, de elég nehezen ment. Érdekesség hogy akkor és ott egyáltalán nem találtam furcsának a helyzetemet, csak az lebegett a szemem előtt hogy sikerüljön tudatos álomba kerülnöm vagy kilépni a testemből. Lent aztán meghallottam hogy pár régebbi osztálytársam rólam beszélget, egyikük válaszolt a másik kérdésére, arra hogy mit csinálok én ott fent: "Próbál kilépni a testéből" - felelte neki. Azt hiszem kinevettek és ezt nagyon bántónak találtam. Viszont némi erőt is nyertem belőle és csakazértis alapon bizonyítani akartam nekik, de főként magamnak.
A testemre figyeltem és a lélegzésemre koncentráltam. Hőség árasztott el, mely az egész testemet átjárta, kicsit elnehezültem. Aztán enyhe vibrációt tapasztaltam, emlékeztem hogy ezek a projekció kísérőjelenségei. Tudtam hogy nem szabad kapkodnom, vagy megmozdítani a testemet, ezért mereven feküdve, továbbra is csak a vibrációra fókuszáltam. Nem akart történni semmi, csak egyre nehezebbnek éreztem magam. Időnként olyan volt mintha nagyon távolról figyelném magam és valahonnan a magasból. Aztán próbáltam felfelé gondolni magamat, hogy elszakadok a testemből és kilebegek, de éreztem hogy valami szilárdan a testemhez köt. Ugyanakkor a kettősséget is tapasztaltam, hogy valami éteribb, könnyűbb "test" járja át a másikat, de egyszerűen nem tud elszakadni tőle.
Végül feladtam. Bosszúsan és csalódottan félkönyékre támaszkodtam és jobb híján megnéztem a bal kezemet. Eleinte kicsit homályosan láttam, de aztán tisztult a kép: egy fénykéz volt, melybe sárga és fehér színek vegyültek, kb. egyforma arányban. Ekkor kezdtem végre először gyanítani hogy álmodom. Hamis ébredésben lennék? - kérdeztem magamtól, de nem gondoltam igazán komolyan. Kicsit habozva hogy megüthetem magam, a talapzat szélére ültem, majd leugrottam róla a földre. Könnyű landolás volt. Szinte ezzel egyidőben ismertem fel teljesen hogy álmodom. A meztelenségem meg az egész helyzet túl képtelen volt már.
Az osztálytársak eltűntek, viszont ahol állhattak, szétszórt szemetet fedeztem fel a földön. Valami fehér hulladék volt, talán műanyag és papírdarabok. Volt még ott egy kis lépcső, szürke, egyenetlen kőkockákból rakva, és alacsony korlát is tartozott hozzá. Ez vezet el a talapzattól (emlékműtől?). Óvatosan lépkedve keltem át rajta, mezítláb nem akartam semmibe belelépni. Hamarosan kiértem az országútra. Felismertem a helyet. Az út élesen kanyarodik ezen a szakaszon és egy kisebb keresztezi. Közvetlenül a szomszéd falu mellett található (SZ!). Elindultam rajta hazafelé. Kicsit bosszantott hogy a hely nem sok lehetőséget kínál számomra, végtére is csak egy szimpla úton vagyok.
Nem éreztem stabilnak az álomteret, ezért nyugalmat erőltetve magamra felidéztem mit kell tennem: ahogy a Kobold című álmomban is csináltam, lendületes sétába kezdtem. Csak egyenesen előrefelé és közvetlen magam elé néztem, miközben a lábaimat és karjaimat ütemesen lengettem. Magamban számoltam is hozzá az ütemet: kettő-egy, kettő-kettő, kettő-egy, kettő-kettő...
Elég fura egy számolás volt és nagyon katonás, méghozzá olyannyira, hogy ugyanezt a számolást hallottam visszhangozni a távolból is. A hang jobbfelől érkezett és olyan volt mintha egy szakasznyi, menetelő katona torkából szólna. Mély férfihangok zengték vissza az ütemet. Ezt kicsit viccesnek találtam és egyben mindentudóan gondoltam rá, hogy az álom miként próbál asszociálni erre a hangra, próbálva megteremteni egy ideillő közeget. De nem hagytam, nem akartam hogy katonák jelenjek meg. Ez az én álmom, én irányítok, és csak az lehet, amit én akarok - gondoltam.
A technika bevált, és bár még mindig nem volt tökéletes, de jobban uraltam a helyzetet. Napsütéses, szép idő volt, mindent erős és élénk fények ragyogtak be körülöttem. A beton felforrósodott a talpam alatt és szórakoztatónak találtam ahogy séta közben hangosan csattan a lábam az aszfalton. Ez újra emlékeztetett rá hogy meztelen vagyok. Egy pillanatra ösztönösen bepánikoltam ettől, mi lesz ha valaki meglát? De aztán megkönnyebbülve emlékeztettem magam hogy csupán álmodok, senki nem köthet belém emiatt. Őszintén szólva ez így elég felszabadító érzés volt, mintha a ruháimmal a gátlásaimat is levettem volna. Élveztem hogy nem viselek semmit, miközben autók haladnak el mellettem és bárki láthat. Szexuálisan is izgatónak találtam a helyzetet. Arra gondoltam hogy az első utamba kerülővel lefekszem.
Aztán valószínűleg erre válaszul, lassított mellettem egy fehér autó. Szögletes alakja volt és a felnije krómozott. Régies típusnak tűnt, de jól karbantartottnak. Benéztem az ablakán, azaz próbáltam volna, de teljesen homályos volt, mintha vastag, szürke piszok ragadt volna rá. De még így is éreztem hogy senki sem ül a volánnál, ez csupán az álom díszlete. A kocsi végül nem állt meg, épp csak elment mellettem, aztán gyorsított és eltűnt a szemem elől. Közben változások történtek és a helyszín azzá a körforgalommá változott, ami a közeli város külterületén található. Itt már emberek is sétáltak a járdákon, de továbbra sem zavartattam magam.
Akartam valami hasznosabbat is csinálni a sétánál, és megnéztem az egyik közelben parkoló autó rendszámát: UUT-7
Az első "U" felső szárain és az alján keresztben, vízszintes vonalkák voltak, kicsit más volt mint a másik, és talán egy szláv, vagy cirill betűre emlékeztetett. Elismételtem párszor, amíg biztos voltam benne hogy megjegyeztem. Aztán láttam egy piroslámpánál várakozó különös autót, hasonló volt ahhoz, amivel a Koboldos álmomban is találkoztam. Ez halványzöld volt és leginkább egy 'rolls royce'-ra hasonlított. Az ajtaja körül sűrűn bordázott volt. El is merengtem rajta hogy mit jelenthetnek ezek a kocsik..
Aztán megéreztem hogy nem sok időm van hátra, az álom bármikor széthullhat. Nem akartam úgy kiesni belőle hogy ne csináljak valami érdekeset. Megint csak a meztelenségem inspirált és újra szexuális izgalomba jöttem. Kutakodva körülnéztem hogy találjak egy megfelelő álomalakot. Balfelé észrevettem egy kötött sapkás idős nénit ácsorogni a járdán, de persze szóba se jöhetett.. Aztán úgy négy-öt méterre előttem, egy fiatal nő álldogált egy oszlopnak dőlve, talán a telefonját babrálta. Sötét napszemüveget viselt. Hosszú, göndör, fekete haja volt. Kék farmernadrág volt rajta. Eltökélten elindultam felé hogy lesz ami lesz és lesmárolom, de mielőtt odaértem volna hozzá, hirtelen felébredtem.

Lámpaláz (részlet)
Hamis ébredésbe kerülök. Próbálok visszaaludni és szokásosan elhatározom hogy tudatos leszek álmomban. A testemre figyelek és a lélegzésemre. Nem lenne rossz egy asztrális tapasztalat sem. Hamarosan meg is érzem az ismerős meleget, ami hullámként vonul át a testemen. Kicsit kellemetlen nyomást érzek a fejemben. Hasonlít arra mint mikor leesik az ember vérnyomása. Tudom hogy most nem fog sikerülni a kilépés, ezért abba is hagyom és felidézem a fenti álmomat. Az utcára gondolok és különösen a repülésre. Vissza akarok kerülni abba az álomba és repülni. Nagyon hamar siker koronázza erőfeszítésemet, ugyanis tényleg repülni kezdek, csakhogy nem az álomban, hanem a szobámban! Közvetlenül a mennyezet alatt vagyok. Álmodom! - ismerem fel boldogan. Akkor és ott eszembe se jut hogy ez lehet testen kívüli élmény is. Álomként gondolok rá. Örömömben megfogom a lámpabúrát a két kezemmel és nagyokat lendítve rajta, hintázni kezdek. Úgy kell elképzelni, hogy fejem fölé emelt karokkal fogom a búrát, és a szoba két átellenes fala között lengetem magam. Érdekesség hogy a testem többi részét csak fehéres ködként látom, kontúrtalan, elmosódott. A hintázásról eszembe jut Áprilia, ő említett valami hinta technikát, bár biztos nem így értette. Egy idő után gyerekesnek találom a mókát és abbahagyom a játékot. De még nem engedem el a búrát.
A lámpabúra üvege hideg és kemény. A szobámban szürkület van, nem látni mindent tisztán, inkább csak a közelben lévő tárgyakat, ezért belenézek a búrába és azt mondom neki: legyen fény, legyen világosság! Azonban a villanykörte nem reagál, nem gyullad fel. Elég részletesen ki tudom venni, még az izzószálat is látom benne. Körbefordulok, pislogok, de nem lesz világosabb, sőt, érzem hogy terjed a sötétség. Megijedek hogy felébredek, ezért ingereket keresve próbálom megszilárdítani a helyzetemet. Megérintem a szobafalat, ez is hideg és kemény. Aztán odalebegek az állólámpámhoz. Jobb kezemmel megérintem a tetejét, vízszintes pózba hozom magam és ismét játékos kedvvel forogni kezdek körülötte, mint egy korong. Valamiért a karácsony jut eszembe, nem tudom miért, és arra gondolok hogy az állólámpa változzon karácsonyfává. Vajon meg tudom változtatni az álomkörnyezetemet? Karácsonyi díszletek rémlenek fel előttem, de igazából nem érzek kedvet hozzá, ezért megszakítom a forgást és az ünnepi gondolatokat.
A szemeim előtt kezd összefolyni a látvány. Ezt úgy érzékelem, mintha a szemeim le akarnának ragadni, nehezemre esik őket nyitva tartani. Álmos, csipásan pislogok és erősen koncentrálok arra hogy rendesen lássak. Ki kell nyitnom a szemem, látni akarok, mondogatom magamnak, és az lesz az eredménye, hogy a valóságban nyitom ki őket, felébredek.

Már megint érmézés (2017.12.12.)
A lebegésre és a testből való kilépésre gondolva aludtam el. Végig tudatomnál maradtam. Nagyon hamar megéreztem azt a szédítő könnyedséget, amit valószínűleg az asztráltest elszakadása okoz. Olyan érzés volt mintha a semmibe zuhannék. Aztán egy különös várost pillantottam meg a lábaim alatt. Pár száz méterre lehettem felette. High-tech stílusú épületek voltak, középen egy központi toronnyal, melyről tudtam hogy a város legfontosabb épülete. Kizárólag a hideg színek domináltak, minden épület kékes és szürke színű volt. Mivel magasan voltam, eszembe jutott az az álmodási cél, amit Sean Jacobs-nál olvastam, hogy ki akar menni az űrbe és onnan lenézni a Földre. Őszintén szólva sosem tudtam teljesen magamévá tenni ezt az elképzelést, valahogy nyugtalanított a tudat hogy elhagyjam a bolygót. Ennek ellenére elkezdtem egyre magasabbra szállni. A sebességem is nőtt és a város alattam egyre kisebbnek látszott. Most nem jelentkezett tériszony, ezen meg is lepődtem. Viszont egy idő után pánik lett úrrá rajtam: aggódni kezdtem amiatt hogy meghalok vagy valami szörnyűség történik ha kilépek az űrbe. Úgy éreztem elszakítanék valami fontosat, valami életbevágót és végül nem merészeltem elhagyni a Földet. Megállítottam a felfelé repülésemet és ereszkedni kezdtem vissza le.
A felső udvarba érkeztem, az ólhoz ahol a tűzifa van. Az ól tetején egy kis, karácsonyfának való fenyő volt. Mikor ereszkedés közben hozzáértem, véletlenül levertem és a földre esve odébb gurult. Nagyon jó érzés volt a tudat hogy egy álomban vagyok. Emlékeztettem magam hogy semmire ne nézzek hosszan, ezért lassan sétálva folyamatosan mozgásban maradtam és a fejemet forgatva szemlélődtem. Utólag feltűnő volt a tárgyak sokasága, de ott és akkor az álomban csupán futó pillantást vetettem a dolgokra és nem foglalkoztam vele hogy ez meg ez miként kerül ide. Amúgy amit láttam az nagyrészt megfelelt a szokásos valóságnak, csak kis zsúfoltságérzettel fűszerezve. Odaléptem az egyik diófához, az jutott eszembe hogy a fák is élőlények, ezért mindkét karommal átöleltem a törzsét. Próbáltam megérezni az energiáját és magamba szívni, feltöltekezni belőle, de egy idő után csalódottan engedtem el, mert nem éreztem semmit. A fa némán, érzéketlenül állt előttem. Feltűnő volt rücskös, részletgazdag kérge. Ám nem nézegettem túl sokáig és lefelé indultam az alsó udvarba.
Itt is nagyon sok volt a lim-lom, de egy dolgot leszámítva semmi nem ragadta meg különösebben a figyelmemet. Az az egy dolog azonban igen: a garázs körül menhirszerű állóköveket pillantottam meg. Buja növényzet, sejtelmes árnyékot adó alacsony fák és indák tették még titokzatosabbá a helyet. A garázs szinte eltűnt köztük. Olyan volt mint egy druida szentély. A menhírek vöröses színűek voltak, leginkább törött téglákra emlékeztettek. Nem mentem közelebb, csak távolról néztem. Aztán, mivel kint voltam, jött az ötlet hogy ismét megnézhetném az érmét. Felmentem a teraszra és könnyedén kikaptam az oszlop repedéséből. Kicsit nehéz volt megtartani, ügyetlenkedve tartottam az ujjaim között, mintha ki akart volna ugrani belőlük. A dátum ezúttal nagyon szembeötlő volt, tisztán ki tudtam venni: 1963. Viszont az ábra nem kalász volt mint a szokásos húszfilléreseken, hanem egy férfi ült üllőn egy kalapáccsal, mint a régi, háború utáni ötven filléreseken. Többször elfordítottam a fejem és minden alkalommal mikor újra az érmére néztem, megváltozott a dátum: lett belőle 1961, 1991 és végül egy töltényszerű ábra tűnt fel számok helyett. Abbahagytam ezt a játékot és kiegyeztem az elsőre látott dátumban, azonban a másik kettő is észben tartottam. 61, 63, 91 ismételgettem magamban hogy felébredve emlékezzek rájuk.
Mivel már teljesítettem egy álmodási célomat, azon kezdtem töprengeni hogy mit csináljak, az álom fenntartása nem okozott gondot. Elsőre fortis jutott eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve a terasz egyik oszlopához fordultam és közel hajolva hozzá az egyik örvényszerű ágmaradványba a "fortis" nevet kiáltottam. Úgy gondoltam hogy az oszlop mint az álmom része, egyfajta szócső és képes lehet közvetíteni a hangomat, mintegy ezáltal lépve be fortis álmába. Az álom elemei talán univerzálisak és talán az álmodók ugyanabban a térben helyezkednek el. Kicsit nevetségesnek találtam a dolgot, erősen kételkedtem benne hogy fortis meghallhatná a kiáltásom. Érdekesség azonban hogy a hangom olyan volt mint egy néma kiáltás. Nem a fülemmel hallottam és nem a torkom adta ki, csak a fejemben visszhangzott és nagyon távolról.
Ezt is abbahagytam és tanácstalanul toporogtam az udvar közepén hogy mihez kezdjek. Nem volt egy épkézláb ötletem sem. Valamiért nem gondoltam rá hogy bemehetnék a házba is, viszont a tükör eszembe jutott. Megnézhetném magamat benne. Hol találhatnék idekint egy tükröt? - kérdeztem magamtól. Rémlett hogy a felső kerti garázsban van egy régi szekrény és abban egy homályos tükör. Elindultam hát ismét fel a kertbe. Ütemes sétába kezdtem, egy-kettő, egy-kettő, mondogattam közben magamnak. A lábaimat néztem és a karjaimat ahogy katonás ritmusban lengetem őket. Ez a séta technika nagyon hatásos az álom megszilárdításhoz, állapítottam meg elégedetten, bár nem éreztem hogy szükség lenne rá, uraltam az álmot. Fent a kertben újra megláttam a fenyőt amint elhagyatva hever a földön. Meglepett hogy ez nem változott meg mint az érménél a dátumok. Pár méterre tőle ott volt a diófa is, és azon kezdtem morfondírozni hogy ne öleljem-e meg ismét..? Aztán valahogy kedvemet vesztettem, már nem akartam semmit, unatkoztam és az ébredés gondolata egyre jobban foglalkoztatott. Haragudtam is magamra hogy nincs elég fantáziám hogy kitaláljak új dolgokat. Fel is ébredtem hamarosan.
A valóságban az érme dátuma: 1968.

Egy pillantás.. (2017.12.16)
A testemre figyelve próbálok álomba merülni, tudatos elalvással. Egy idő után érzem hogy a végtagjaim merevvé válnak, bár nem olyan mértékben mint egy rendes paralízisnél, de ahhoz eléggé, hogy ne tudjak véletlenül se megmoccanni. Megörülök ennek az állapotnak, mert a paralízis a testből való kilépés első lépcsőfoka. Próbálom elképzelni és megérezni ahogy egyre könnyebé válok. Nem telik bele sok idő és jelentkeznek is az ismerős tünetek: egy forró hőhullám söpör végig a testemen, a fejemben szédüléshez hasonlót érzek, aztán valami elválik a fizikai testemtől, először lebegésszerű érzet jelentkezik, majd fokozatos gyorsulást tapasztalok. Kívül vagyok a fizikai testemből, közvetlenül felette, talán fél-egy méterre. Ezt az új testemet csak egy tömör fényhalmaznak érzékelem: pirosas és sárga fényekből áll, alig emlékeztet emberi alakra. Aztán minden eltűnik és egy álomba kerülök.

A szomszéd szobában vagyok. Körbe-körbe repülök egy asztal körül, az óramutató járásával ellentétesen. Először nem vagyok tudatos, egy ideig csak rovom a köreimet. Aztán egyre jobban kezd kitisztulni a tudatom és megértem hogy álmodom. Ebben nagy segítségemre van, hogy furcsállom az asztal jelenlétét, ugyanis ott egy ágynak kellene lennie. Az is megragadja a figyelmemet, hogy az asztal közepén egy yin-yang mintás tálat/korongot veszek észre. Az asztal körüli repkedésemnek ez a fizikai középpontja, a tekintetem végig ezen a szimbólumon van. Némán teszem fel magamnak a kérdéseket: Mit csinálok? Miért csinálom? Álmodom! - értem meg aztán boldogan. Átadom magam a repülés örömének. Érzés szintjén nagyon különösnek találom: a hasam tájékán a testemen belül egy gömbszerű valamit érzek, mely mintha elektromosan fel lenne töltve. Belső szemeim előtt meg is jelenik ez a gömb, mely sötétpiros színű, kis villámocskák, energiafonalak ugrálnak a felszínén, és a tetején egy kicsi, kúpszerű sapka izeg-mozog. Mintha az lenne a feladatom hogy ne engedjem ezt a kúpot leesni, ezt kell egyensúlyban tartani és akkor a levegőben maradhatok.

A szobában nappali világosság van. A berendezési tárgyak az asztalt leszámítva ismerősek, bár elég nagy a rendetlenség. Szeretnék valami hasznosabbat is csinálni, ezért abbahagyom a repülést. Az ajtó melletti falon egy hevenyészve odalógatott tükröt veszek észre. Odamegyek és belenézek: a saját arcom néz vissza rám. Azonban nagyon nyúzott a képem, a szemeim össze vannak szűkülve, érzem hogy az álmosság lefelé húzza őket, bár én magam cseppet se vagyok álmos; a bőröm egészen ráncos és az arcom fel van puffadva. A hajam rendetlen. Nem vagyok valami szép látvány. Megint azon kezdek gondolkozni hogy mit csináljak, aztán beugrik hogy házon belül sok álmodási feladattal is készültem. Végre itt a lehetőség hogy megvalósítsam őket! Eszembe jut hogy hónapokkal korábban elhelyeztem egy kártyalapot a nappali szekrényének tetején, azzal a szándékkal hogy álomban nézzem meg. Mintha csak a gondolatomra reagálna, az asztalon, mely feketés, átlátszó üvegből volt, egy pakli kártyát veszek észre. Odamegyek és a kezembe veszem: ez egy pakli cigánykártya. Semmi meglepő nincs benne, ugyanis régebben úgy döntöttem hogy a kártyanézős kísérletemhez inkább ezt használom, mivel sokkal változatosabb és egyedibb lapokat tartalmaz mint a magyar.

Érzem hogy nincs más sok időm, az álom kezd instabillá válni, úgyhogy sietősen, szinte futva hagyom el a szobát és kimegyek a nappaliba. Itt már félhomály van, reggeli szürkeség. Itt is nagy a rendetlenség, ruhák szanaszét, dobozok, mindenféle tárgy odadobva, ahol épp jutott neki hely. Már épp a szekrénynél járok, mikor siettembben megbotlom a porszívóban. A paklit elejtem, de nem foglalkozom vele. Mielőtt felébrednék akarok egy pillantást vetni a szekrényen lévő kártyalapra, csak ez motivál. A jobb kezemmel érte nyúlok, még félig sincs lent a szekrényről, mikor látom már hogy milyen lap: határozottan tök hetes. A kezembe veszem és alaposabban megnézem: igen, a tök hetes, viszont a zöldre jellemző szőlőindák keretezik. Ezt kicsit furának találom, de nem foglalkozom vele, ahogy azzal sem hogy nem a cigánykártya egy lapját találtam meg. Meglepődöm hogy még mindig nem estem ki az álomból, és ezen felbuzdulva elindulok a szobám felé. Talán megnézhetném az alvó testemet.. Csak pár lépést kell tennem, nincs messze. Ugyanúgy félig sötét van bent, mint hajnalkor szokott. Csak a szemem sarkából látom hogy a bevetett ágyamon nincs senki. De ez nem is foglalkoztat különösebben, mert a szobámban vár rám egy másik izgalmas álmodási feladat: van egy trópusi tengerpartot ábrázoló képem, ha megnézném, a segítségével talán álmot válthatnék!

A kép ott is van a szokott helyén, bár a sötét miatt eleinte koncentrálnom kell hogy ki tudjam venni a részleteket. Számomra is megdöbbentő gyorsasággal elevenedik meg előttem a kép. A tenger hullámozni kezd, még a zúgását is hallom, és mintha távoli sirályok hangja is vegyülne közé; a fák a szél dallamára ringatják ágaikat, szinte érzem a sós levegő illatát. A kép közben hallhatóan és láthatóan sistereg. Mintha forrna. Szemcséssé válnak a részletek mint a tévében a fehérzaj, és olyasmi lesz mintha a kép negatívját látnám, a színek eltünedeznek. Vicces érdekesség hogy a Szeress most! népszerű zenéje is felcsendül, ezt nagyon mókásnak találom, de értem az összefüggést, mivel az intrójában a balatoni part, hajók is szerepelnek. Az elmém a képről egyszerűen ráasszociált. Aztán hirtelen felébredek.

Lakberendezés (2018.01.22.)
Egy hagyományos álomból ébredtem, de azonmód vissza is aludtam. Épp csak lehunytam a szemem, már érezni is kezdtem hogy zuhanok. Sötétség ölelt körbe, a testem megmerevedett, mégis egyre fokozódó tempóban repültem a semmiben. Akarattal befolyásolni tudtam a haladás sebességét és irányát. Hol lassítottam, hol gyorsítottam, máskor pedig hol felfelé, hol lefelé haladtam az űrben. Vagy éppen körbe-körbe. Extrém módon növeltem a sebességet, a fejem tetején éreztem ahogy nő a nyomás. Még valami huzatféle is megcsapta a bőrömet. Olyannak gondoltam ott és akkor mint a pilótákra ható erőt, de nem testi érzetek voltak, mert eddigre a fizikai testemmel teljesen elveszítettem a kapcsolatot.
Tisztában voltam vele hogy valószínűleg az asztráltestem próbál elszakadni a fizikaitól, ezért nagyon ügyeltem rá hogy fenntartsam a kontrollt. Felfelé és oldalra irányítottam magam, illetve a tudatomat ami már egy szemnek láthatatlan testben tartózkodott. Hirtelen megrándultam (a szellemtestem), és szinte kiszippantott egy erő felfelé, majd szó szerint váratlan fordulatként, gyors lefelé tartó zuhanás következett.

A szobám közepére érkeztem, valahonnan a mennyezet magasságából, csaknem huppanva, hassal lefelé, a karjaimat magam elé tartva fékeztem az esést. Vastag szőnyeg volt alattam, de még így is érezni lehetett a padló keménységét. Nagyon boldog lettem, mert biztosan tudtam hogy sikerült kilépnem a testemből. Mi több, ez maga lehet a Fázis! Feltápászkodtam és az ágyam felé sandítottam, az alvó testemet keresve. Csak egy alaktalan, sötét tömeget érzékeltem, meg gyűrött takarókat. Árnyékokba burkolódzott, nem tudtam tisztán kivenni, de biztosan volt ott valami.
Nyugalmat erőltettem magamra és koncentráltam, vigyáznom kellett mit csinálok, nehogy idő előtt kiessek a tapasztalatból. Eszembe jutott don Juan figyelmeztetése is, hogy semmi esetre sem szabad megérinteni a fizikai testünket, mert halált okozhat. Ez nyugtalanná tett, mégis öngyilkos hajlamaimnak engedve tettem felé pár lépést. De szerencsére a józanságom győzött. Mikor aztán kicsivel később újra az ágyra néztem, már nem láttam ott semmit.

A szobában viszonylag jók voltak a látási viszonyok, a levegőt borostyán színű aura itatta át. Körülnéztem és nagyon különösnek találtam hogy a berendezés át van rendezve. A bútorok másként vannak mint a jelenben. Illetve jobban megnézve a múlt és jelen ötvözetének látszott, sőt, talán a jövő is képviseltette magát, ugyanis például a kanapémat a fal mellett láttam, ahol még soha nem volt, de gondoltam már rá hogy ott is lehetne..
Akárhogy is, a múlt képviseltette magát a legjobban, mert sok olyan tárgyat fedeztem fel, amik ma már nincsenek meg. Láttam a régi tévémet is, csak fele akkora méretben. Feltűnő volt hogy sok kis bizbasz van a helyiségben, majdnem mint egy lomtárban.. A kanapé tetején a macskám mosakodott éppen, rámnézett, de nemigen törődött velem és folytatta a tisztálkodást.

Kíváncsi voltam működik-e a villany? Eszembe jutottak az erről olvasott beszámolók, úgyhogy az éjjeli lámpámhoz léptem és rácsaptam a kapcsolóra. Semmi nem történt. Ezt még párszor megismételtem ugyanilyen eredménnyel, és közben elégedetten állapítottam meg ennek a valóságtesztnek az érvényességét. Azonban mintha csak ennek akarna ellentmondani, hirtelen gyenge derengés villant fel a búra alatt. Hideg, fehér fény volt. Valószínűleg az elvárásom - a szándék hogy villanyt kapcsoljak -  keltette életre. Csak kicsit megkésett.
Ezután megnéztem az órákat. Több is volt a szobában, de eltérő volt rajtuk az idő. Sőt, az egyik digitális óra nem mutatott semmit. Egy másikon első ránézésre 11:20 volt, azonban mikor elfordítottam a tekintetem, majd újra ránéztem, 12:10 lett belőle.

Az ajtóhoz mentem, nagyon izgatott voltam. Úgy éreztem ez tényleg egy igazi testen kívüli élmény. Valahogy az egésznek volt egy különleges atmoszférája. Vajon mi vár rám az ajtón túl..? Lassan nyitottam ki és kilestem: egy csupa dísz karácsonyfát pillantottam meg a nappaliban. Ez volt az egyetlen fényforrás. Sárga, fehér, borostyán színekben pompázott. Gyönyörű volt. De nem mentem oda hozzá, hanem az előttem lévő fürdőszobába mentem. Belenéztem a tükörbe: önmagamat ismertem fel. Mint általában, kissé nyúzott voltam, a ruhám lógott rajtam. A nyakam tövénél nagy csípéseket fedeztem fel. Félre kellett húznom a pólómat hogy jobban lássam. Nem viszkedtek, de csúnyák voltak.

Kellene csinálnom valamit, valami érdemlegeset - gondoltam. Jobb híján a kártya mellett döntöttem, de eleinte valamiért nem voltam rá képes felidézni hogy hová is tettem. Azt tudtam hogy ezúttal egy tarokk lappal készültem, de folyton elúszott előlem a helye. Mindeközben a szobám küszöbén álltam és már azon voltam hogy hagyom a fenébe a lapot, mikor haloványan beugrott hogy persze, hiszen ott van az étkezőszekrény tetején. Ám cselekvésre már nem jutott időm, mert elnyelt a sötétség és felébredtem.

Univerzum (2018.01.23.) - részlet
Enyhe paralízis és hőhullám jelezte hogy beindult a folyamat. Továbbá ismét jelentkezett a zuhanás-szerű érzés. Megörültem neki mert tudtam hogy ezek a "kilépés" jelei. Csak figyeltem, nem avatkozva be semmibe. Tudtam hogy ha el is alszom, valószínűleg képes leszek tudatossá válni. Valóban el is aludtam, a sötétség meleg takaróként burkolt be. Csak nagyon rövid időre vesztettem el az eszméletem, talán helyesebb lenne azt mondani hogy a gondolkodásom szünetelt. Aztán újra visszakaptam az irányítást és éreztem hogy repülök. Tudatos voltam. Eleinte csak sötétség vett körül. Aztán vibráció jelentkezett, mely annál erősebbé vált, minél jobban figyeltem rá. Fénypontok jelentek meg előttem. Az egész látómezőmet kitöltötték. Fájt rájuk nézni, szúró érzés jelentkezett a szemeimben. De kitartottam, mivel nem volt semmi más amit nézhettem volna. A fénypontok változáson mentek keresztül, nagyobbak lettek és bonyolultabbak. Négy irányba sugarak nőttek ki belőlük és a háttér sem volt már fekete, hanem szürkés/fehér geometrikus mintázatokba rendeződött. A pontok olyanok voltak mint a csillagok. Elértek egy nagyságot aminél tovább már nem nőttek, aztán visszahúzódtak az eredeti méretre, hogy aztán újra induljon a folyamat. Az egész lüktetés-szerű benyomást keltett. Óriási volt a térérzet körülöttem, nagyon kicsinek éreztem magamat hozzá képest. Olyan volt mintha a feneketlen űr venne körül. Egyre magasabbra és magasabbra szálltam, gyorsuló tempóban. A csillagos gondolatom miatt, azt hittem elhagyom a Földet, hogy kirepülök egészen az űrbe. Ez megrémisztett, de nem adtam fel, mert lehetőséget láttam benne hogy legyőzzem a magasságtól való félelmemet. De nagyon megterhelő volt, mintha beülnél egy kétszázzal száguldó kocsiba és a sofőr csak egy kézzel kormányoz..
Most már a csillagok között haladtam. Megszűnt a lüktetés, a pontokból rendes csillagok lettek és bolygók. Egy szellem voltam aki a magányos űrben vándorol. Egy emberi alakra emlékeztető energiafátyol. Hová menjek, merre menjek..? Nem mertem a közepébe száguldani az univerzumnak, ott voltak a legsűrűbbek a csillagok, hanem elfordultam balra a perem felé, ahol a Földet sejtettem. Tudtam hogy valahol a Tejút szélén található. Biztonsággal töltött el hogy ismerem a helyét, már nem voltam annyira elveszett. Akkor és ott egy gondolat ötlött fel bennem. Istenre gondoltam, hogy valamikor az idők hajnalán ő sem volt több egy űrben vándorló szellemnél, aztán rátalált a Földre és megáldotta a bolygót. Egy borostyánszínű energiacsóvát küldött felé, és ez életet teremtett. Nem tudom hogy a képzeletem öltött testet vagy ténylegesen megpróbáltam eljátszani a teremtés művét, de hasonlóan cselekedtem és a bolygó felé lendültem...

Kimmy (2018.02.17.) - részlet
Hamis ébrenlétben találom magam, elejétől fogva tudatos vagyok. A hátamon fekszem az ágyban, de nappali világosság van odabent. Paralízisben vagyok, nem bírok megmozdulni. Nagyon kellemes ez az érzés. Az egész testemben bizsergés jelentkezik, mintha hangyák futkosnának rajtam, majd egy erőteljes hőhullám halad végig rajtam a lábaktól a fejbúbig. Ez többször megismétlődik. Tudom hogy itt a lehetőség a kilépésre. Előre fókuszálom a tekintetem és próbálok kivenni valami konkrétat. Már nem teljesen vagyok a szobámban, a levegőben lebegek és 180 fokkal el vagyok fordulva, arra ahol az ablak található. De nincs ablak, ahogy falak sincsenek, ugyanis egy természeti környezet vesz körül. Mintha a ház eltűnt volna alólam és visszaváltozott volna azzá a hellyé ami korábban volt, mielőtt felépült.

Előttem egy domb húzódik, melyet tenyérnyi magas, szálas, haloványzöld, szinte kékes fű borít. A fű hullámzik a szélben. Távolabb, a dombtetőn meglátok valami érdekes, amorf, sötét tárgyat, de nem tudom pontosan kivenni mi lehet. Aztán elfordítom a tekintetem, azzal a szándékkal hogy visszanézve rá megváltoztassam. Mikor újra ránézek, az amorf anyag fokozatosan egy csodaszép napraforgóvá alakul. Szép, sárga szirmai vannak, azonban kissé lefelé konyul a feje, a föld felé. Még mindig a levegőben vagyok, vízszintes pózban. Vágyom arra a selymes fűre, meg akarom tapasztalni. Most mintha megnyúlnék és a testemet óriásinak érzem. Aztán látom hogy a lábfejeimet már az a kékes, különös fű veszi körül. Egészen beborítják a fűszálak. A lábam átlátszó, vízszerű, borostyános árnyalatú. Azonban különösnek találom hogy egyáltalán nem érzem a fű érintését. Fel szeretnék kelni, azaz függőleges pózba hozni magam, hátha úgy jobban érezném őket, ezért felfelé gondolom magam.

Eleinte nehezen megy, de aztán fokozatosan a lábaimra állok. De ez csak gondolati úton történik, nem kell ténylegesen megmozdítanom a végtagjaimat, a szellemtestem a gondolat parancsának engedelmeskedik. Nagyon érdekes mindezt átélni. Felállva sem érzem a fűszálakat. Ezután elfordulok újfent 180 fokkal, azaz vissza a rendes irányba, és ekkor végleg eltűnik a domboldal és a növényzet. A szobámban vagyok és majdnem teljes a sötét. Valami azért mégis maradt a dombból, mert az ablak felőli része a szobának lejtősen meg van döntve. A kezeimre nézek, teljesen szokványosak, és tisztán látni őket a sötétség ellenére. Csak némi fehér folt vegyül a bőrfelszínbe.

Kiszakadt sóhaj (2018.03.21.)
Egy sima álom úgy ért véget hogy hazaérkeztem. Ám nem mentem be a kapun, hanem megálltam előtte és körbe-körbe kezdtem járni. Éreztem hogy valami nem stimmel, de nem tudtam volna megmondani mi a baj. A járkálással a tanácstalanságomat fejeztem ki. Aztán egyszer csak a kanapémon találtam magam fekve, ahol a valóságban is aludtam. Hamis ébredésbe kerültem. Nem mozdultam, a testemre összpontosítottam. Még mindig élénken élt bennem a korábbi körbejárás emléke, ezt olyannyira könnyű volt feleleveníteni hogy szinte azonnal megéreztem a testemben is hogy az energia körbe-körbe áramlik. Pontosabban a figyelmem volt az ami körbe áramoltatta. Ez egy hőhullám formájában volt jelen bennem, ami az egész testemet kitöltötte. Aztán szabályosan kiszakadt belőlem a levegő. Megfeszült a hátam, az összes levegő kiürült belőlem és az üresség állapotába kerültem. Az egész nem tartott tovább néhány pillanatnál, de mikor újra tudtam gondolkodni, már a testemen kívül voltam. Valójában nem a levegő szakadt ki belőlem, hanem az asztráltestem! De ezt nagyon durván éltem át.
Nagyon különös állapot volt ez, mert újfent bizonyítást nyert számomra hogy az ember képes a testétől függetlenül is létezni - legalábbis egy ideig... Szó se volt kettősségről, a tudatom teljesen hátrahagyta a fizikai testemet, semmit nem érzékeltem belőle. Most egy másik testben voltam, mely rendkívül könnyű és éteri volt. Felfelé lebegtem, nagyjából egy méterre a fizikaitól. A fal felé indultam el, hogy megérintsem azt. Megnéztem a kezeimet: fehéresek voltak és áttetszők, mint oly sok alkalommal is. A szobában félhomály volt, kora hajnali szürkeség. Mindent tisztán ki tudtam venni körülöttem. Nem volt szükség rá hogy megérintsem a falat, mert előtte lebegve is éreztem a belőle áradó hideget és keménységet. Igyekeztem gyorsan összeszedni a gondolataimat, hogy miket terveztem el csinálni. Konkrét dologra most nem gondoltam, azon kívül hogy fedezzem fel a házat és közben majd kialakul. Balfelé indultam el az ajtó irányába. Nem éreztem stabilnak a helyzetemet, bármikor visszatérhettem a testembe. Reménykedtem benne hogy ha elhagyom a szobát az segítségemre lesz, mint máskor is. Ám nem így történt, mert mikor átlebegtem az ajtón, minden elsötétült előttem, aztán felébredtem.

A gyárban (2018.07.12.) - részlet
A tudatosság már kezdettől fogva jelen van, de nincs kimondott álomtér. Érzékelem hogy mereven fekszem, sőt látom is magam kívülről, pontosabban egy testet látok amit csak sötétség vesz körül. Aztán a testből való kilépésre koncentrálva felfelé lebegek. Könnyűvé válok és egyre nagyobb sebességgel, szinte zuhanásszerűen felfelé repülök. Kettéváltam, magam alatt hagytam a fizikai testemet és a tudatom egy könnyebb, éteribb testbe került. Volt pár bizonytalan kép, nem emlékszem pontosan, de mintha valami mennyei környezetbe kerültem volna.. Aztán lefelé indultam el, úgymond a pokol felé, eszembe jutott a castanedai alátolódás is, elképzeltem hogy lefelé lebegek, és valóban, az éterikus testem szabályosan belesüllyedt az ágyba, a fizikai testem alá kerültem majd egyre gyorsulva most lefelé zuhantam/repültem.

A harmadik út (2018.09.08.)
Már egy ideje nem foglalkoztam tudatos álmodással, de épp ezért némi bűntudatom volt a dolog miatt. Nem kellene elpocsékolni a drága időt, különösen úgy nem hogy szeretem is csinálni. Eltökélten feküdtem hát le, hogy most sikerrel járok. A legegyszerűbb és legbiztosabb technikát választottam: a mozdulatlanságot. Nem könnyű úgy elaludni hogy minden porcikád tiltakozik a kissé kényelmetlen fekvés miatt. Pedig még a kisujjadat sem mozdíthatod meg és ügyelned kell rá hogy úgy lazítsd el a testedet hogy közben megőrzöd az éberséged. Csak figyelni kell, egyenletesen lélegezni és várni a nagy pillanatra. De pontosan mire is..?Itt most két megközelítése is van a dolognak. Az egyik hogy simán elalszol, a másik hogy simán kilépsz a testedből. És van egy harmadik is, mikor a projekció és az álomvilág úgy keveredik hogy magad sem tudod biztosan mi történik. Erről fog szólni a tapasztalat.

Látszólag közönséges álomban vagyok, az események kaotikusan követik egymást. Van azonban egy visszatérő elem, mely bár más settinggel (körülmények és díszletek) de mindig ismétlődik: álmosan egy székben ücsörgök, a fejem folyton folyvást a mellemre hanyatlik. El akarok aludni, nagyon álmos vagyok, érzem hogy bármikor beszippanthat az öntudatlanság örvénye. De az utolsó pillanatban mindig felélénkülök. Ezek az élénkülések hozzák el a tudatosságot, azaz egy időre rácsodálkozok az álomra, tudom hogy álmodom és figyelem mi történik körülöttem. De aztán hamar el is veszítem és belefolyok a történésekbe. Mint mondtam a setting változik, hol az iskolapadban ülök, hol egy orvosi rendelőben, hol máshol.. De nem is ez a legfontosabb hanem az a szándék mely öntudatlanul vezérel mikor az álomban el akarok aludni: ugyanis arra gondolok hogy lehetőleg mozdulatlan maradjak a székben és figyeljem meg amint elalszom hogy átélhessem a testből való kilépés érzését. Ez a gondolat nyilván onnan származik, mikor a valóságban elaludtam. Bár nem voltam folyamatosan tudatos az álombéli elalváspróbálkozások közben, de a fizikai világból származó motiváció élénken élt bennem.

Az orvosi rendelős eset kicsit más volt mint a többi. Egy ismerős orvos volt a helyiségben meg egy nővér. Épp műtöttek valakit. Én kicsit odébb egy karosszékben ültem. A soromra vártam hogy velem is foglalkozzanak. Álmosan kókadt le a fejem, már majdnem elaludtam mikor hirtelen észhez tértem és tudatossá váltam. Nem igen törődtem az álomalakokkal, inkább arra koncentráltam hogy véghez vigyem a teljes kilépést. Újra mozdulatlanságba merevedtem és a testemre fókuszáltam. Azonban felfigyeltem egy különös, búgó hangra mely a műtét felől jött. Nem igazán tudtam hova tenni, talán egy gép hangja lehet amit az orvos használ. A hangban azonban erő rejlett, vibrált, betöltötte a hallójárataimat és ellazította a testemet. Kellemes volt és észrevettem hogy segít a koncentrációban. A gurulós székemmel közelebb löktem magam a műtéthez hogy jobban halljam és közben véletlenül a szék támlájával meglöktem az orvos hátát. Nem reagált. A hang a binaurális hangokra emlékeztetett melyeket régebben hallgattam. Szinte szomjúzva ittam magamba a vibrációt. Éreztem hogy egyre könnyebbé válok és hogy valami elkezdett bennem különválni, illetve én magam voltam az aki elkülönült. Éterikusan áttetsző pirosas szellemtestben lebegtem az ülő énem fölött és valami szál kötött össze vele. A rendelő egyszer csak eltűnt és én otthon találtam magam a felső kertben.

Teljesen tudatos voltam. Na végre, gondoltam, mert némi türelmetlenséget éreztem amiatt hogy ennyi időt vett igénybe a tudatosság elérése, hogy annyi értelmetlen álomeseményen kellett átvergődnöm mire idáig értem. Öröm és várakozó izgalom öntött el. Szabadnak éreztem magam. Valahol elképesztett a gondolat hogy esetleg tényleg a testemen kívül vagyok.. Elindultam lefelé a ház felé. Kora hajnal volt, kicsit hűvöskés, nyirkos. Az égre feltekintve sötét fellegeket vettem észre. De nem borítottak mindent, inkább laza gomolyagok voltak. Gyönyörű látvány volt ahogy a kelő nap első fényei sárgásra festették a széleiket. Igyekeztem egyenletesen haladni és pislogva szemlélődtem. Nem láttam semmi kirívót, kivéve egyet ami valahol megerősítette a feltételezést hogy ez egy projekció. Szóval ismét láttam a régi, már lebontott garázsunkat. Ezt már máskor is tapasztaltam mikor hasonló helyzetbe kerültem. Már omladozott, zöld farostlemezzel borított oldala alul felhólyagosodott a víztől és fekete foltok borították. Feltűnő volt viszont és meg is jegyeztem hogy gyerekkori firkákat nem látok rajta. Mint lehet olvasni itt-ott az asztrálvilág tele van a múlt torz emlékeivel, azok a dolgok amik évtizedeken keresztül álltak egy helyen, még a fizikai világban való lebontásukat követően is megőrzik fantomképmásukat. Akárhogy is, inkább azt próbáltam kitalálni hogy mit csináljak.

Eszembe jutott hogy ismét megnézhetném az érmét amit a terasz egyik oszlopának repedésébe helyeztem el még a valóságban. Vajon ott találom-e ebben a fantomvilágban is..? Mivel az érme kicsit magasabban van a normál szintnél, ezért repülve indultam meg felé. Már majdnem ott voltam, épp érte nyúltam, mikor az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Nem találtam ugyanis elég érdekesnek a feladatot, mivel már számtalanszor megcsináltam és nem vezetett lényeges eredményre. Igen, az érme minden alkalommal ott volt, de a dátuma sosem egyezett a valódival. Nem akartam tehát erre vesztegetni az időmet. Helyette leszálltam a földre és más dolog után néztem. Megláttam a zöld öntözőkannát és jobb ötlet híján belerúgtam. Felborult. Ebből legalább azt állapíthattam meg hogy képes vagyok interaktálni a tárgyakkal. Más ötletem támadt: mi lenne ha telekinézissel próbálnám mozgatni a dolgokat? Tehát csak a gondolat által. Volt itt az ablakpárkányon egy műanyag, sárga kancsó is. Erre koncentráltam erősen, arra hogy felborítsam. Meg se moccant. Megpróbáltam újból de megint eredménytelenül. Na jó, inkább abbahagytam az erőlködést. Most mást próbáltam. Az ablak tele volt kaktuszokkal. Rájuk néztem és gondolatban erősen azt sugalltam feléjük hogy boruljanak virágba. Nos, pont az ellenkezője történt, mert ahogy bámultam az egyik kaktuszt az elkezdett fonnyadni, száradni, a töve sárgássá vált. Hát ez borzasztóan megy, ezt is abbahagytam.
 
Az ablakon, a középső elválasztón függött egy tükör. Zárójelben jegyzem meg hogy ez sem lehet véletlen, ugyanis régen valóban függött ott egy olyan kis kaktuszház aminek a hátsó része tükör volt. Tehát ismét egy eltorzult emlékmaradvány. A tükör téglalap alakú volt a valóságban, itt viszont kör. Lényegtelen, belenéztem és elsőre nem láttam benne magam, amit épp furcsállni kezdtem volna mikor a tükör ha későn reagálva is de megjelenítette az arcomat. Ebből rögtön azt a következtetést vontam le hogy a tükör funkció csak az elvárásomnak engedve lépett életbe, amíg bele nem néztem csupán az álom egy díszlete volt. Felismertem benne magam, de a hajam hosszabb volt, mint régen is, csaknem vállig ért.
Hogy őszinte legyek tanácstalan voltam a folytatást illetően, kicsit sétálgattam az udvaron, nem nézve semmit hosszan. Az álom fenntartása nem volt különösebben nehéz, csak a figyelmemet kellett mozgásban tartanom. Többször is végignéztem a testemen, de az teljesen hétköznapinak tűnt. Valami buggyos, szürke nadrág volt rajtam, meg talán tornacipő. A nadrág szára félig eltakarta, csak fehér vége tűnt elő.

Jobb ötlet híján a repülés jutott eszembe. A levegőbe ugrottam és Superman pozícióba helyezkedve, a karomat előretartva repülni kezdtem vissza fel a kertbe. Aggódtam hogy az álom esetleg széthull, mert most először bizonytalannak éreztem az álomteret, a felhők az égen megvonaglottak, a látvány elkezdett szétcsúszni. Hirtelen azt találtam ki hogy a repülés élményét mintegy kontextusba helyezem a jellegzetes pozícióval. Úgy értem elkezdtem felidézni és dúdolni a Superman zenéjét. Hamarosan felcsendült az a fokozódó, fülbemászó, lelkesítő dallam, és jó kis aláfestése lett a repülésemnek. Szórakoztató volt ahogy belehelyeztem magam ebbe a szerepbe, minta tényleg én lennék Superman. A zenei aláfestés eleinte működött is, az álom újra stabilabbá vált, de nem tartott sokáig mert hamarosan felébredtem. Azaz először hamis ébredésbe kerültem, épp az álomnaplómért nyúltam hogy lejegyezzem az álmot, mikor másodszorra is felébredtem, de ezúttal a valóságban.

(2018.11.07.)
A testem merevvé vált, majd kellemes vibráció járt át tetőtől talpig. Éreztem hogy valami bennem egyre könnyebbé válik. Ezután felfelé gondoltam magam, hogy kilépjek a testemből, de lassan haladtam ezért inkább megfordítottam az irányt és zuhanni kezdtem. Csak engednem kellett a lefelé húzó erőnek. Eleinte sötétség vett körül, de aztán egy sivatagi tájat pillantottam meg alattam. Mindenfelé gyönyörű, vöröses hegyeket láttam, egy kőpusztaság volt amerre a szem ellátott, növényzet és folyók nélkül. Hogy ösztökéljem magam és tovább növeljem a sebességet, egy fekete helikoptert képzeltem magam elé, olyat ami állandóan a nyomomban van és a gyorsan forgó szárnyai azzal fenyegetnek hogy bedarálnak. Meg is jelent és így zuhantam csak egyre tovább, a helikopterrel a sarkamban ami később sárkányszerűvé változott. Aztán ez is véget ért és egy másik álomba kerültem. Ebben egy ázsiai származású tanárnő voltam aki ma kezdett az új iskolájában és bizonytalan volt hogy mi merre található. Se a tanárok, se a diákok nem voltak segítőkészek és mindenfelé bolyongtam az épületben hogy kiismerjem magam. A tudatosságom kezdetben még megmaradt, így még érdekesebb volt a szituáció, de aztán belemerültem a szerepbe és közönséges álomként folytatódott tovább.

Őszi reggel (2018.11.11.)
Egyre dühösebben szólongattam a kutyákat hogy jöjjenek már le a kertből. Aztán megláttam hogy van velük egy másik kutya. Elég nagydarab volt, erős, zömök fajta, barna bundával. Végre lejöttek és betehettem a kisajtót. Az idegen kutya is velük tartott. Akárhogy kutakodtam a fejemben nem tudtam hova tenni, nem emlékeztem hogy lenne harmadik kutyánk és egyáltalán hogy kerül ide..? Először legyinteni akartam a dologra, de csak nem hagyott nyugodni és addig törtem a fejem amíg végre rájöttem hogy álmodom. Megnéztem a kezeimet, kissé fehéresek voltak de amúgy nem láttam rajtuk semmi különöset. Izgatott öröm töltött el a tudatosság miatt. Felnéztem az égre, szürke felhőréteg borított mindent, a föld is tele volt száraz levelekkel. A csúnya, kedvetlen, őszi idő engem is borús hangulatba hozott. Odaléptem a diófához, megfogtam a mohos törzsét és kétszer is erősen belevertem a fejem. Közben azt gondoltam hogy de ostoba is voltam hogy nem jöttem rá hamarabb az álomra. A fa valójában inkább a közeli góré vasoszlopának tűnt, illetve a kettő kereszteződésének. Gyakori hogy álomban a dolgok összeolvadnak. Először csak méregből ütöttem neki a fejem, másodszor kíváncsiságból. Ugyanis erős fájdalmat tapasztaltam. Szédültem és szó szerint hasogatott a fejem. Szóval álomban tényleg érezhetünk fájdalmat, állapítottam meg és hogy ezt igazoljam újfent belefejeltem. Aztán lecsillapodtam, mondván hogy semmi haszna tovább szadizni magamat.
Elindultam felfelé a kertben. Mindent tisztán láttam körülöttem. Lassan haladtam és gyorsan pislogtam ahogy azt kell. Távolabb aztán észrevettem két fura galambot egy kiszögellésen. Egymásnak hátat fordítottak, úgy hogy a farktolluk összeért. Feketék voltak és valahogy kontúrtalanok, úgy értem nem tudtam részleteket kivenni rajtuk, inkább csak két galamb alakú fekete alakzatnak tűntek. Elindultam feléjük és közben újra megnéztem a kezeimet, melyek olyanok voltak mint legutóbb. Erősen agyaltam rajta hogy mit kellene csinálnom, semmi értelmes nem jutott eszembe és nem szerettem volna elvesztegetni a lehetőséget. Emiatt egy darabig rosszkedvű voltam, aztán szerencsére beugrott hogy ismét megnézhetném az árnyékomat. Lepillantottam a földre és keresni kezdtem. Először magam elé néztem de ott nem láttam semmit, aztán jobbra fordultam és észrevettem. Teljesen szokványosnak tűnt. Ahogy sétáltam, úgy követett. Mivel az árnyékom jobbra volt tőlem, a napnak balra kell lennie, állapítottam meg magamban a tényt. Balra néztem és bár a felhők miatt nem láthattam a napot, de az arcomon éreztem a melegét. Lehunytam a szemem és élveztem a simogatását. Aztán hirtelen éreztem hogy egyre könnyebbé válok, a melegség átjárta az egész testemet és bizsergető vibrálás járt át. Elkezdtem lebegni és tudtam hogy a valóságban az ágyamban fekszem és valószínűleg épp kilépek a testemből.. Ébredés.

A Zöld Krisztus (2018.12.09.)
Egy zavaros álommal kezdődött a tapasztalat, amiben úgy döntöttem hogy repülni fogok. Ekkor még nem voltam tudatos. Egy darabig céltalanul repkedtem aztán hirtelen eltűnt az álomkörnyezet és teljes sötétségben találtam magam. Bár nem láttam semmit de továbbra is éreztem hogy lebegek és képes voltam irányítani a mozgásomat. Nem tartott sokáig a sötétség, hamarosan újra váltott a kép és kint találtam magam a házunk előtt az udvaron. A bejárati kapu előtt lebegtem, nagyjából két méterre a talajtól. Álmodom! - ismertem fel boldogan. Átrepültem a kapu fölött ki az utcára. Közben rutinszerűen megnéztem a kezeimet: többnyire normálisnak látszottak.
Gyönyörű, napsütötte idő volt. Minden szinte szikrázott körülöttem a fénytől. Merre induljak és mit csináljak, suhantak rajtam át a kérdések, jó ötlet-e elhagyni a házat? Igen, mindenképpen. Nem messze lakunk az utca végétől, így az út közepe felett szállva elindultam ki a faluból. Nagyjából húsz méterre előttem észrevettem egy útszéli keresztet, de ez az út közepén volt. Emlékeztem hogy korábban gondoltam rá, el kellene mennem álom/asztrális tapasztalatban a falutól kb két kilométerre lévő kereszthez. Valószínűnek tartottam hogy ez az álmodási célom lehet az oka hogy most itt találom ezt a keresztet. Odarepültem hozzá és közelebbről is megszemléltem: egy kőfeszület volt, erős talapzattal, rajta egy igen érdekes Krisztus alakkal. Nem volt megfeszítve, hanem inkább elgondolkozva ücsörgött. Rövid haja volt és rövid, barna szakálla. Valamilyen tógához hasonló ruhát viselt. Egyik karját a térdén nyugtatta és kezével az állát támasztotta. Azt a benyomást keltette bennem hogy valamin nagyon töri a fejét. De a legkülönösebb az volt rajta hogy zöld színű volt a bőre. Egyszerűen nem tudtam hova lenni a csodálkozástól emiatt. Olyan volt ez a gondolkodó Krisztus szobor mint egy művészeti alkotás. Minden részletét meg tudtam figyelni. A közelben egy fa állt, azt hiszem fűzfa, a lombjai sejtelmesen susogtak és a napfény hunyorítva tört át közöttük. Pislogva gyönyörködtem benne, a levelekben, a fényben és a szoborban. Úgy éreztem bármeddig fenn tudom tartani az álmot és ettől szabadnak éreztem magam.

Visszaindultam a házunk felé. Közben eszembe jutott az az álmodási feladat, hogy feküdjek le a földre álomban és az eget bámulva vizualizáljak egy másik látványt, egy másik álomkörnyezetet. Lepillantottam a földre és láttam magam alatt a szemcsés aszfaltot, de semmi kedvem nem volt ezzel próbálkozni. Úgy éreztem ez most hiba lenne és talán felébrednék, ezért inkább tovább haladtam előre. A házunk előtt egy furcsa ellentmondásra bukkantam, ugyanis egy barna, cementből épült kapuoszlopot vettem észre, de tudtam hogy nekünk nincs ilyen. Távolabbra néztem a szomszéd telkek felé és láttam hogy a dolgok kissé kaotikusan egymásra vetülnek. Úgy értem mintha összeolvadtak volna a látvány egyes elemei. Gyanítottam hogy itt is erről van szó, ez nem a mi kapuoszlopunk hanem valaki másé. Megérintettem és érdesnek találtam a felszínét. A ház felé pillantottam és kíváncsi voltam észreveszem-e a házszámunkat? A valóságban nincs kihelyezve. Itt sem láttam semmit.

Aztán beugrott az égnézés ötlete és feltekintettem: szép, kék eget láttam, néhány kósza felhőcskével. Arra gondoltam hogy mikor majd leírom az álmomat ne használjam a bárányfelhő kifejezést mert az olyan klisés lenne tőlem és önismétlő, hiszen már többször is így írtam le. De ettől függetlenül bizony bárányfelhőket láttam és tiszta kék eget.
Egyszer csak egy autó tűnt fel az úton. Nagyon különös volt és izgatottan szemléltem. Az izgatottságom oka hogy pontosan olyan stílusú autó volt amilyeneket már a korábbi tapasztalataimban is láttam. Nem értek a kocsikhoz így nem tudnám megmondani milyen típus volt, de mindenképpen régies vonalvezetésű, afféle Rolls Royce. Bogárhátú kis jármű volt, zöldes/szürkés színű, a kerekeknél nem láttam kiálló felniket a vázon, mindenesetre nagyon letisztult benyomást keltett. Látszott rajta hogy jól karban van tartva és hogy luxusjármű. Lassított és leparkolt a házunk előtt lévő meggyfák alá. Gondoltam hogy miattam állhatott meg. Közelebb mentem hozzá hogy jobban megnézhessem. Két ember szállt ki belőle. Egy kopaszodó, nagydarab, öltönyös férfi és a szintén elegáns felesége. Idősebb pár voltak. Egy szót se szóltak. A rendszámtáblára pillantottam és próbáltam leolvasni és megjegyezni a számokat. Nem voltak számok csak betűk: MDR-H és alattuk egy D. Ezt többször elmormogtam magamban hogy felébredve is emlékezzek rá. Már épp azon voltam hogy kezdjek valamit a párocskával mikor hirtelen elkezdett szétesni a látvány és felébredtem.

Hétköznapi kilépés az asztrális síkra (2019.05.06.)
Kezdettől fogva tudatos voltam. A hátamon feküdtem mikor megéreztem hogy zuhanok. Erre az érzésre összpontosítottam és próbáltam felgyorsítani, azaz minden mást kizárni. Hamarosan vibrálást és hőérzetet tapasztaltam, a fejem szinte forróvá vált, mint mikor leesik a vérnyomása az embernek. Éreztem hogy kettéválok, hogy egy finomabb szerkezetű test elválik a durvától. Felemeltem az éteri kezeimet, és csukott fizikai szemeim ellenére láttam amint elemelkednek a mellettem nyugvó mozdulatlan karjaimtól. Izgalmas tapasztalat volt.
Próbáltam egész lényemmel elszakadni a fizikai buroktól, de ez nem igazán sikerült. Hátrafelé siklottam és kint találtam magam a házból. Még mindig háton fekvő pózban voltam. Éteri lábaimmal a falról rugdostam el magam, de folyton visszapattantam mintha egy gumikötél kötne a fizikai testemhez.
Aztán valahogy sikerülhetett az elszakadás, azt hiszem a puszta vágy elég erős volt hozzá. Bár nem emlékszem a pillanatra, csak arra hogy immár ott állok a ház fala mellett. Anyuék szobájának ablaka nyitva volt, bekukkantottam: Aput kerestem, bár tudtam hogy meghalt, de bennem volt a gondolat hogy ha ez az asztrális sík, akkor találkozhatok vele.. Az ágy be volt vetve, a paplanok és takarók el voltak igazítva, bár egy kicsit hányaveti módon. Küzdenem kellett a tudatosság megtartásáért, tompa álmossághoz hasonló érzés öntött el. Szavakkal ráztam fel magam: "Mit csinálok?!" - figyelmeztettem magam kissé haragudva, arra gondolva hogy a tudatosság értékes és nem hagyhatom elveszni. Működött és újra tisztább öntudattal nézelődhettem.
Elfordultam az ablaktól és egyenletes tempóban sétálni kezdtem az udvaron. Mint leggyakrabban az ilyen típusú tapasztalatoknál, most is gyönyörű nyárias idő volt. Legalábbis ilyennek látszódott. Tiszta kék ég, szikrázó napsütés, dús lombozatú növényzet, stb. Minden élettel teli volt.
Rápillantottam a garázsra és láttam hogy ismét a régi formájában látom, mint már oly sokszor. Valószínűnek tartottam - ez megerősített benne - hogy az asztrális formáját látom. A valóságban már nincs meg az a garázs, de itt még létezik..
Továbbmentem, a kapu felé és közben azon agyaltam hogy mit csináljak. Mit kellene megnéznem? Az érméhez nem volt kedvem. Éreztem hogy egyre nehezebb összetartani a látványt és sajnos hamarosan fel is ébredtem.

Gabor Blindfoss (2019.05.16.)
A könyvespolccal szemben, a földön feküdtem. Akkor ezt nem találtam furcsának. Nem is gondolkoztam el rajta, a figyelmemet a testemre összpontosítottam. Ismerős érzetek öntöttek el: bizsergés, száguldás, hőérzet. Izgatottan vártam hogy kilépjek a testemből. Szemben a falon észrevettem valami írást, rövid, nem latin betűs felirat volt, talán a zsidó betűkre emlékeztetett.. Nem tudtam eldönteni hogy nyitva vagy csukva vannak-e a szemeim, mindenesetre miközben a feliratot figyeltem fokozatosan koncentrálva igyekeztem elszakadni a testemtől.
Ez nem okozott különösebb nehézséget, kb. egy métert lebegtem felfelé, aztán újra süllyedni kezdtem. Felismertem hogy ha teljes sikert akarok elérni akkor nem hagyhat alább a koncentrációm és akarni kell a dolgot. Hinni kell benne szüntelenül. Ez a hozzáállás segített és újult erővel indultam el felfelé. Teljesen irányításom alatt tartottam a lebegésemet.
Ahogy egyre jobban közeledett felém a fehér mennyezet, már ki tudtam venni a fal apró egyenetlenségeit is, nagy részletességgel láttam mindent.
Kicsit megijedtem ahogy távolodtam a fizikai testemtől, a halál gondolata, lehetősége ijesztett meg, de azt is tudtam hogy nem történhet bajom, legalábbis reméltem. Vagy nem érdekelt..? Mindenesetre kinyúltam a mennyezet felé azzal a szándékkal hogy átlebegjek rajta, fel a padlásra. A karjaim éteriek, átlátszóak voltak és kékes színűek. Meglepődtem hogy minden ellenállás nélkül, könnyedén átsiklottak a falon, majd az egész testemmel odafent találtam magam.
Nem azt találtam amit vártam. Nem a padlás volt, legalábbis nem felismerhetően. Sötét volt, mindössze csak egy könyvespolcot tudtam kivenni. Előtte álltam. Tudtam hogy nincs sok időm, hogy bármikor felébredhetek, ezért gyorsan levettem az első könyvet ami a kezem ügyébe került és visszatértem a mennyezeten át a szobámba. Újra minden stabil lett, már nem éreztem hogy kieshetnék a tapasztalatból. Kinyitottam a könyvet hogy közelebbről megvizsgálhassam: egy képregény volt, fekete-fehér, nyugati stílusban rajzolva. Kissé noir beütése volt. Az egyik lapon egy férfi és egy nő folytatott évődő beszélgetést. Humoros volt. Klasszikus buborék formába rajzolták mit mondanak. A nő volt a főszereplő. Szórakoztatónak és kreatívnak találtam az olvasottakat. Nem tudtam hogy vajon ez valami olyan amit valaha-valamikor hallottam már és így került az emlékeim közé, vagy az én elmém alkotta. Gyanítottam hogy az utóbbi és erősen vágytam rá hogy reprodukálhassam a valódi életben is. Milyen jó lenne ha magammal hozhatnám ezt a könyvet a valóságba!
Félig komolyan félig tréfásan, parancsolóan fennhangon kijelentettem: "Kérem ennek a másolatát!" Keserűen gondoltam rá hogy ez aligha fog teljesülni, az álom dolgai nem manifesztálódnak a fizikai síkon - tudtommal nem.
A könyv szerzője bizonyos Gabor Blindfoss volt, a neve mellett a visual novel szavakat olvashattam. Ébredés.

(2019.05.17.)
Ennél a tapasztalatnál az nyer igazolást, hogy a testelhagyás valós folyamatát miként fordítja le az elme egy álommá. A hátamon feküdtem mikor megéreztem az ismerős tüneteket. Hőhullámok, vibrálás, stb. Azáltal hogy túlságosan figyelni kezdtem rájuk, majdnem elvesztettem a kontrollt felettük, ezek a tünetek illékonyak, az ember könnyen visszasüllyedhet normál állapotba (értsd: az asztrális test tér vissza). A tudat normális esetben a fizikai testben összpontosul, ha onnan figyelünk, az asztráltest visszalökődhet. Tehát ellazultan, nyugodtan figyeltem tovább, hagyva hogy a vibrálás átjárjon tetőtől talpig. Majd jött a lebegés és repülés. De nem a szobámba kerültem, hanem egy álomba. Magasan repültem a különféle tájak felett, erdők, mezők, tengerek húztak el alattam. Lenézve távol-keleti városokat és embereket láttam. Elgondolkoztam rajta hogy vajon azért van-e ez így mert kelet felé repülök vagy azért mert annyira szeretem a kultúrájukat..? Ha más irányba indulok el mást dolgokat láttam volna? Hamarosan felébredtem.

(2019.05.19.)
Amint jelentkeztek a hőhullámok tudtam hogy itt a lehetőség a kilépésre. Emlékeztettem magam hogy ne nagyon próbáljam irányítani, csak lazítsak továbbra is és adjam át magam az érzeteknek. Egyre könnyebbé váltam és felfelé indultam meg - azaz úgy éreztem hogy felfelé zuhanok. Aztán a karjaimra gondoltam hogy elszakítsam őket a fizikai párjuktól. Ténylegesen éreztem amint elválnak és ezzel egy időben gyorsabban kezdtem zuhanni. Egyelőre nem láttam semmit, de tudtam hogy egyre magasabbra szállok. Megpróbáljak talán eljutni a Holdra? Csak egy kissé bizonytalanodtam el miatta és haladtam tovább felfelé.
A sötétség eltűnt és odabent találtam magam a szobámban. Függőleges pózban lebegtem nem messze a mennyezettől. Lelkesen mondtam magamban: "Álom-asztrál-projekció!" A sikertől szinte eksztázisba kerültem. A szoba berendezése kicsit más volt mint általában. olyan bútorokat is láttam amik már nincsenek meg vagy nem ott voltak ahol lenniük kellett volna. Egy évekkel korábbi állapotban voltak elhelyezve. A piros, kör alakú székre különösen felfigyeltem, ott állt az íróasztalnál mint régen. Az egész helynek mintha lett volna egy különös vibrációja és mintha meleg, borostyánszínű hártyán át szemléltem volna.
Nagy lendülettel az ajtó felé indultam el és könnyedén átlebegtem rajta, de odakint teljes sötétség fogadott. Bíztam benne hogy ha mozgásban maradok a kép kitisztul, de helyette felébredtem.

(2019.05.26.)
Abban a kellemes fajta paralízisben feküdtem mikor a tagjaim merevek és meleg gubó vesz körül. Kényelmesen éreztem magam. Aztán jött a vibrálás és hőhullámok. Tudtam hogy itt a lehetőség a kilépésre. Először majdnem elvesztettem az irányítást, túl gyorsan akartam elszakadni, és az érzetek csaknem eltűntek, de aztán elengedtem magam és hagytam hogy átjárjon a vibráció. Könnyűvé váltam és kilebegtem a testemből. Nagyon lelkesítő volt a tudat hogy kívül vagyok.
A szobámba kerültem de nagyon nehéz volt megtartani a látványt, hiába pislogtam, nézelődtem, elborított a sötétség és visszatértem a testembe. Újrapróbálkoztam és ismét sikerült a kilpés. Most egy kicsit tovább tudtam maradni a szobában, de eléggé álomszerű volt, még halott barátom Péter is felbukkant. Tudván hogy illúzió, képmás, a jobb karommal szétlegyintettem. Mintha valami vad indulat szállt volna meg. Nem tudtam fenntartani a látványt és felébredtem.

(2019.06.27.)
Olyan hirtelen történik hogy alig hiszem el. Épp csak az előbb próbáltam elaludni mikor megmerevedett a testem és rögtön zuhanni kezdtem. Szédülésszerű érzés fogott el. Felfelé zuhantam. Emlékeztettem magam hogy adjam át neki magam, lazítsak és élvezzem. Gondolattal lehetett befolyásolni a sebességemet. Hol gyorsítottam, hol lassítottam. Aztán megfordítottam az irányt és immár lefelé robogtam. Nagyon jó volt, szabad voltam. Sötét vett körül és nem tudtam hogy kellene-e még csinálnom valamit azért hogy kilépjek a testemből? Inkább nem erőltettem, bár a szellemkarjaimat megsuhogtattam és mint egy madár kiterjesztettem őket. Még az is eszembe jutott hogy sassá kellene változzak, Castaneda hollóvá változása ihlette az ötletet. De igazából nem történt semmi, csak zuhantam kitárt karokkal.
Aztán a sötétség eloszlott és a nagybátyám szobájában találtam magam. Közel a plafonhoz lebegtem. Több dolgot is megérintettem, szinte kapkodóan. Volt a tárgyaknak szilárdságuk. Egy Mária szobor is van itt, ezt játékosan megforgattam az kezeim között (a szobor a valóságban is létezik)
Az ajtó felé lebegtem, de mielőtt kiléptem volna, eszembe jutott hogy meg kéne néznem a kezeimet, mert elég elhanyagoltam ezt a gyakorlatot. Rájuk is néztem: szokványosnak tűntek, kis fehér életlen kontúrokkal.
Kimentem a folyosóra és a konyhában anyu tett vett. Láthatatlanul ellebegtem mellette, egyáltalán nem tűnt úgy hogy észrevett volna. Ez elégedettséggel töltött el és mosolygásra késztettet. Olyan izgalmas szellemként létezni!
Felmentem az étkezőbe és megnéztem magam a tükörben: a hajam sokkal nagyobb volt mint most, de amúgy én voltam. A bőrömön itt-ott különös tetoválásokat vettem észre, olyanok voltak mint a tintafoltok. Az orrom tövénél erősen ráncos volt a bőr. A képmásom kezdett kifakulni, helyesebben szólva a látásom homályosodott el, kizökkentem, felébredtem.