Ki az ember?

Zoli írta:Nézegettem pár fényképet, és közben elfog az a furcsa érzés. Ő valóban én vagyok?  Nem ez nem új keletű, valahogy nem igazán tudok hasonulni  múltbéli önmagammal.  Lehet kívülről nézve nincs különbség, mégis kicsit olyan idegen az egész.  Ha egy gyerekkori kép jut a kezeim közé, idegenként tekintek rá. Nem az jut az eszembe, hogy ez voltam 10 évesen, hanem valami olyasmi, hogy ő az én 10 éves változatom. Mintha minden nap más és más ember lennék. 
Nektek nem volt még ilyen érzés, vagy gondolatok?

Nekem egy bizonyos név kiejtesével kapcsolatban volt ilyen érzésem anno, amikor kezdtem kijönni az okkultizmus szorításából (nem az én nevem). Kiejtettem a nevet és szinte megijedtem, olyan idegenül csengett. Csak a puszta név volt, ami nem jelentett semmit, nem állt mögötte személy (pedig valójában állt, de nem kötődött össze vele).
Ezek különféle tudatállapotok eredményei/megtestesítői szerintem, és nem gondolom, hogy szükségesek lennének a fejlődésünkhöz, azaz ilyenkor szerintem valami “félrement.” Én így gondolom.

Mintha minden nap más és más ember lennék.
Nektek nem volt még ilyen érzés, vagy gondolatok?

Nem, éppen ellenkezőleg. Nekem folytonos az én-tudatom, azaz ha visszagondolok pl. arra, hogyan éltem meg, mikor háromkerekű kisbiciklit kaptam bölcsis koromban, arra úgy emlékszem vissza, mint bármelyik más saját emlékemre a múlt hétből. Azt élem meg, hogy én ugyanaz vagyok. Vannak emlékeim arról, mikor cipőt fűzni tanultam, meg arról is, mikor autót vezetni. Ezek között nincs különbség. Most is az vagyok, aki háromévesen is voltam.

A fényképnézegetés nem jó módszer az önazonosság keresésére, mert magadat nem úgy éled meg, ahogyan a fénykép ábrázol. A fénykép a másik ember szemszögéből láttat, az a szemszög sosem volt a tiéd, se tízévesen, se tegnap. Az identitásodat belülről éled meg, ezért az emlékeidnél kell keresni.

Áprilia írta:
Ezek különféle tudatállapotok eredményei/megtestesítői szerintem, és nem gondolom, hogy szükségesek lennének a fejlődésünkhöz, azaz ilyenkor szerintem valami “félrement.” Én így gondolom.

Igen ez is nagyon érdekes. Sokáig én is a saját nevemtől idegenkedtem, mintha nem hozzám tartozna.  Mostanában kezdem leginkább csak elfogadni, talán ahogyan önmagamat és a hiányosságaimat.

Efi írta:

Mintha minden nap más és más ember lennék.
Nektek nem volt még ilyen érzés, vagy gondolatok?

Nem, éppen ellenkezőleg. Nekem folytonos az én-tudatom, azaz ha visszagondolok pl. arra, hogyan éltem meg, mikor háromkerekű kisbiciklit kaptam bölcsis koromban, arra úgy emlékszem vissza, mint bármelyik más saját emlékemre a múlt hétből. Azt élem meg, hogy én ugyanaz vagyok. Vannak emlékeim arról, mikor cipőt fűzni tanultam, meg arról is, mikor autót vezetni. Ezek között nincs különbség. Most is az vagyok, aki háromévesen is voltam.

A fényképnézegetés nem jó módszer az önazonosság keresésére, mert magadat nem úgy éled meg, ahogyan a fénykép ábrázol. A fénykép a másik ember szemszögéből láttat, az a szemszög sosem volt a tiéd, se tízévesen, se tegnap. Az identitásodat belülről éled meg, ezért az emlékeidnél kell keresni.

Igen Efi, ez fenn áll nálam is. Nyilván ha becsukom a szemeimet jönnek elő emlékek kiskoromból is, amik hozzám fűződnek. De viszont nem érzem vele magamat azonosnak, mintha nem velem történtek volna.  Tudom ez ellentmondás, de mégis ez van. 
Ennek lehet oka az amit írsz, a külső szemlélő pozíciójából.  Talán.

Egy fenét lehet az oka valami "külső szemlélő pozíció".
Nem írtam semmi ilyet.

Efi írta:Egy fenét lehet az oka valami "külső szemlélő pozíció".
Nem írtam semmi ilyet.

Erre gondoltam
" A fénykép a másik ember szemszögéből láttat, az a szemszög sosem volt a tiéd,"
Ez részemről külső szemlélő poziciójaként értelmezendő, lehet te nem erre gondoltál? 

Nem állítottam azt, hogy azért nem érzed magad azonosnak azzal, akivel a korábbi dolgaid történtek, mert fényképeket nézegetsz magadról.
Hanem azt mondtam, hogy ha a fényképpel nem érzed magad azonosnak, abban nincs semmi furcsa.

Oké, én nem a fényképre gondoltam, hanem arra a gyerekre mondjuk aki valaha voltam, mintha ő nem én lennék, hanem egy egészen más ember annak ellenére, hogy vannak emlékeim ahogyan neked is.

Mit gondoltok  mitől lehet az, ha az ember másképpen reagál dolgokra, mint ahogyan azt elméből .vagyis tudatosan tenné?
Egyszerű példa, mondjuk elsírja magát .amikor nem akar.

Ez a pszichológiához tartozik, "földi" kérdés, semmi köze az ember és Isten viszonyához.

Efi írta:Ez a pszichológiához tartozik, "földi" kérdés, semmi köze az ember és Isten viszonyához.

Ki vagyok én? ( Lételméleti kérdések) 
Szerintem lehet benne pszichológia is, de nem abba az irányba terelném a kérdést. 
Tulajdonképpen  az elmén túl irányít e bennünket , befolyásolhat e bennünket a lelkületűségünk? Ha igen, akkor annak mihez van köze a lélekhez e , avagy a pszichológiához?

A pszichológiához. Ami a lélek tudománya.
De értem, hogy lehet kérdés, hogy a lélekben megjelenhet-e olyan tartalom, ami nem a személy révén kerül bele, csak akkor nem jó a példa, mert ha valaki látszólag ok nélkül elsírja magát, az aligha isteni beavatkozásra történik.

Efi írta:A pszichológiához. Ami a lélek tudománya.
De értem, hogy lehet kérdés, hogy a lélekben megjelenhet-e olyan tartalom, ami nem a személy révén kerül bele, csak akkor nem jó a példa, mert ha valaki látszólag ok nélkül elsírja magát, az aligha isteni beavatkozásra történik.

Nem ok nélkülire gondolnék, hanem mondjuk megnéz egy filmet, és elpityereg rajta, mint egy érzelgős nő, pedig ő kemény férfi és a férfiak nem sírnak. 
Vagy elájul a vér látványától, pedig ő erős akar maradni.  
Az érdekelne ehhez lehet e köze a léleknek, és ezt mind megtapasztaljuk e a saját  példánkon? Na nem pont ugyan ezeket, hanem a személyre szabottan. 
Én pl ha rossz hírt kapok mandula állapotáról, akkor hiába próbálok erős maradni, a hír elgyengít, néha még le is ver a lábamról.  Szóval ilyesmikre gondolnék, hogy az akarat nem azt tenné mint amit a lélek diktál.  Vagy fordítva?

Tehát mégiscsak a földi -> testi-lelki egészség alfórumhoz tartozik, ahol két önismeret topik is van, meg egy pszichológia.
Nem pedig az égi (vallásos) kategóriába.
Ez egyben azt is jelzi nekem, hogy hiába írtam a topikcímhez zárójelbe, hogy lételméleti kérdések, ez másoknak nem mond semmit. Átjavítom a topik címét ki vagyok én-ről ki az ember-re, talán így érthetőbb lesz, mivel is foglalkozik.

Mit jelent számotokra az ember? 
Egyszer beszélgettem erről a témáról valakivel, olyan ez akár a hang mint újlenyomat, mindenkinek más és más, gondolatokat érzéseket párosíthatunk mellé, olyan ez akár egy azonosító jel. 
Részemről mindenki egy hangulatot egy érzést jelöl, és amikor találkozom vagy beszélek valakivel, ez az azonosító érzés van jelen,  álltalában nem is igazán számít, hogy ki mit mond, vidám e vagy haragos vagy lehülyéz éppen, a hangulati jele ettől még nem változik, ezért nem az efféle megnyilvánulások számítanak leginkább, hanem ezeknek a hangulati jeleknek a jelenléte.

Ezek a hangulati jelek "szerzettek " (egy kialakult kép a másikról), vagy az első pillanatban jelen vannak, fogod őket?

Nálam 2féle ember van, az egyik akit nem "ismerek" - bár lehet évek óta találkozunk, vagy még rokonok is lehetünk...Ez a semleges csoport. Nem vagyok visszahúzódó, de várom, hogy megnyíljanak, nincs erőszak. 
A másik típus aki megengedte magának azt a "luxust", hogy megmutassa a valódi énjét,a sebezhetőségét, a valódi energiáit. Onnantól nem tudok máshogy nézni rá, csak azon a "legbelső udvaron" keresztül. Onnantól nemcsak egy "Maszk" hanem energiaörvény ...
Bár lehet, ugyanarról beszélünk.... 

Veszna írta:Ezek a hangulati jelek "szerzettek " (egy kialakult kép a másikról), vagy az első pillanatban jelen vannak, fogod őket?

Ezek az első pillanattól fogva jelen vannak.  Mondhatni nem a megjelenés számít, hanem a kisugárzás.

Lehet valaki zárkózott, vagy elutasító, tehát nem igazán enged betekintést a világába, de ez nem akadályoz abban, hogy ne lássam ki ő. Ennek nem kell azonosnak lennie mások képében, bár lehetnek azonosságok, de főként arról lenne szó, hogy számomra mit jelentenek ezek a kisugárzások.