Más topicokban íródott kommentek, amit a delikvens nem bír elviselni....

Szerintem a tanító nénivel kellene elbeszélgetni , hogy adjon tanácsot , hiszen ő van velük a legtöbbet , ha már gyermekközösséget nézünk .

Áprilia írta:

fortis írta:Szerintem a tanító nénivel kellene elbeszélgetni , hogy adjon tanácsot , hiszen ő van velük a legtöbbet , ha már gyermekközösséget nézünk .

Ezen már túlvagyunk. Meg az iskola pszichológuson is. Meg azon is, hogy beszéltem az anyjával.
De csak falakba ütköztem.

Oh, írni is akartam, hogy sajna ez nem lesz működőképes.

...fojtsd meg a mocskos lánykölköt oszt annyi!
mit idegeled magad!
aki efféle azért nem kár!
túl sok a cécó körülötte...

Az anyjával beszélni az nem volt túl jó ötlet , minden anya anyatigris , és csak is az ő gyerekének lehet igaza . 
Szóval a gyerekemet másodikban egy nagyobb idősebb osztálytársa pénzért zsarolta , mármint ha nem visz neki pénzt a gyerek , akkor ez meg az lesz és hasonlók . A tanárnő azt tanácsolta , hogy tanítási óra alatt menjek be a suliba és hívassam ki ezt a gyereket elbeszélgetni vele egy kicsit , ő szívesen kiküldi hozzám a folyosóra .  Ez így is történt , és a zsarolás hamar abba is maradt . Egy idő után a két gyerek még barátokká is váltak . 
Mondjuk ez nem mindig működik , de talán az apának kellene fellépnie ilyenkor . 
Sajnos én magamon is megfigyelhettem , hogy ha az ember egy kicsikét is kilóg a sorból , ha egy kicsikét is más mint a többi , könnyen célpontjává  válhat egy két ilyen idiótának . Ja igen és nem csak gyerekkorban . 
Fiúknál jó tanács beiratkozni mondjuk kungfura vagy valami hasonlóra , hmm lányoknál ilyen esetben szóval nem tudom mit tehetne , a lányok azok kicsit mások ,  attól tartok nem lehet olyan könnyen lerendezni mint a fiúknál egy két pofonnal . Hmm tudom ez nem vigasztal , de ennyi jutott az eszembe sajnos .

Hát, ha nincs mit tenni, erélyesebben kell fellépni a kiscsajjal. Szerencsére nálunk ilyen nem volt. Nehéz lecke az ilyesmi.

Olvastam egy történetet, egy református lelkész írta egy honlapon. A kisfiát folyamatosan verte egy másik fiú, minden nap sírva ment haza, a szülők se tudták mit csináljanak.

Az apa is mindent megtett, de hatás nélkül. A végén azt mondta a fiának. Ha mégegyszer megvernek, és nem vered meg azt a másik fiút, én fenekellek el itthon.

És lám, csoda történt. A kisfia megverte a másikat, véget is ért a dolog. A kisfia megtapasztalta a saját erejét, és többet nem hagyta magát, a másik megtapasztalta, hogy mégse ő a legerősebb.

Azt hogy egy kislány esetében mi lenne a megoldás, nem tudom, de hogy valami okosat ki kellene találni, az biztos.

talán....amit először írtam; hagyni kell az egészet a gyermekre!
a gyermek, én láttam őt, egy igen szép és drága gyermek, rajzolt, anyjának (Ápriliának)) szót fogadva és azt örömmel tette!
ő tudja a kicsi kis drága lelkében, hogyan fordúljon Isten felé!
megfogja tenni, higyétek el!
miért?
mert Isten fogja inspirálni - könyörületében! Önön Szent Istensége felé!
-
Bizony mondom; tanúljatok meg Istenben bízni!

amelyikőtök itt, ebben a kis intelemben sem érti a lényeget nos, bocsássatok meg; "azmegisérdemli"!

legyen ez az igazi nagy elköszönő szavam tőletek!

Bizony mondom; tanúljatok meg Istenben bízni!


ámen. ... hallelujah.

Áprilia írta:

fortis írta:Szerintem a tanító nénivel kellene elbeszélgetni , hogy adjon tanácsot , hiszen ő van velük a legtöbbet , ha már gyermekközösséget nézünk .

Ezen már túlvagyunk. Meg az iskola pszichológuson is. Meg azon is, hogy beszéltem az anyjával.
De csak falakba ütköztem.

Kérdezem, mindkét érdekelt féllel - azaz a két kislánnyal együtt - leült-e már valaki, hogy ők maguk szemtől szembe mondják el egymásnak, mi is a másikkal a problémájuk?
A felnőtt - mert erre azért szükség lenne -  (akár szülő, akár pszichológus, vagy pedagógus) csak moderátori szerepet tölthetne be! Ha a lányok  képesek tisztázni a kiváltó okot,  a fel nem oldott, de még meglévő probléma megoldásához is képesek lennének utat találni!
De! A két kislánynak együtt kellene ezt megtenni!

Ez már nagyon durva...Tényleg kell valami megoldás.

Nem  lehetne , hogy a lányod egyszerűen levegőnek nézze azt a másikat ?  Mindent ami attól a másiktól érkezik figyelmen kívül hagyja ? 
Ha az a másik mondjuk azt mondja gyűlöllek , a lányod azt felelné neki erre , hogy te nem számítasz .

fortis írta:Nem  lehetne , hogy a lányod egyszerűen levegőnek nézze azt a másikat ?  Mindent ami attól a másiktól érkezik figyelmen kívül hagyja ? 
Ha az a másik mondjuk azt mondja gyűlöllek , a lányod azt felelné neki erre , hogy te nem számítasz .

Na ez meg éppen, hogy olaj lenne a tűzre, és valóban látványos gyűlölethullámokat indukálna az érintett kislányban. Sokkal inkább azt kellene éreztetni vele, hogy szeretnivaló valamilyen tevékenysége/tulajdonsága miatt, és ezt naponta megerősíteni benne. Ez a kislány tele van tüskékkel. Ha azt érezhetné, hogy Ő is fontos, mi több valamiben kiemelkedőt tud nyújtani, na az tényleg segíthetne erősíteni az egóját.

Valamikor nagyon régen a kisebbik lányom osztályában volt egy eléggé agresszív kisfiú. Éppen emiatt senki sem barátkozott vele, szinte kiközösítették. A sokadik számonkérés során kibukott a kifiúból, hogy Őt senki sem szereti. Ekkor felállt a leányom, és az osztály elképedésére közölte, hogy márpedig Ő igenis barátja M.Gábornak. Nosza a tanító néni (nagyon empatikus  "igazi" pedagógus) azonnal egymás mellé ültette őket. Eleinte bizony órákat zavartak azzal, hogy a lányom akár az óra alatt is "megrendszabályozta" a kisfiút, aki ezt senki mástól nem tűrte el - még a pedagógusoktól sem,  - csak és kizárólag az Ő "egyedüli barátjától" .  Az osztályfőnök egy szociálpedagógussal karöltve az  családlátogatást végzett a kisfiú családjánál, és belefutottak egy klasszikusan testvérdicsőitő apukába és az apukától mindent elfogadó anyukába. Az idősebb testvér volt a "leg...", míg Gábor volt a "sajnos" gyerek. Nagyon sok beszélgetés, családterápia után apuka elfogadta, hogy a fiából soha nem lesz ugyanolyan "leg.. ", mint a nővéréből, és soha nem fog apuka álmát megvalósító "igazi kemény srác" lenni, akinek a legfontosabb sport a foci lesz. Belátta egyébként azt is, hogy az olvasási zavarral küzdő gyermek nem buta, hanem problémás a tanulásában, ami fejlesztő pedagógus segítségével javítható (dislexiás volt, mint kiderült). Miután a két pedagógus, a Nevelési Tanácsadó pszichológusa megértette apukával mindezt, apuka megengedte, hogy Gábor álma valóra váljon és elmehessen karate edzésekre. Ettől a kisfiú kicsit lehiggadt, önfegyelmet tanult. Az idő előrehaladtával a jegyei is szépen javultak és az osztálytársaival is rendeződött a viszonya. Fergeteges bemutatókat tartott a karate-tudásából, amit a többiek óriási nevetésekkel jutalmaztak. De az igazi barátja - a mai napig is - a lányom maradt. Ahogy legutóbbi osztálytalálkozójukon is elmondta, számára mindig a "szíve csücsökje"  marad, az első és legfontosabb barát!

Szerintem ez a kislány Áprilia lányától a barátságot nem fogadná el . Sőt inkább szolgájává tenné , mert nem vagyok benne biztos , hogy kisebbségi komplexusa lenne . Lehet az egója túl nagy és agresszív inkább és ezt érezheti a többi gyerek . Akinek kisebbségi komplexusa van , az nem erőlteti azt , hogy mindenki azt játsza amit ő akar és az ő szabályaival , hanem inkább félénk és visszahúzódó . 
Szóval megyek írok a másik topikba még valamit .

hümmm...

tényleg durva.
ám a legbiztatóbb is.
közel a magától jövő megoldás.
hiszen - együtt vannak és "tudnak" kölcsönösen kommunikálni egymással - még ha, az egyik "aprítja" is a másikat...hagy tegyék.
Isten nem kísérthető gonoszságokkal!
mért engedjük becsapatni magunkat a gyermek "terhe láttán"?
-
másik!
az apák vétke öröklődik. és mint ilyen igen is nem a gyerek szenvedése ebben az esetben "legfőképpen" de, "legeslegfőképpen" a szülők --> "okulása"!
volt hívása szülő felé Istennek és a szülő esetleg felismerte és "megtért" Istenhez. de, a szutyok fosztogató jön és meglopja a megtért "örömét" és beoltja azt a mindennapok keserűségével. és mivel Áprilia drága kincse az ő kicsi leánya (mellesleg igen szép és okos jó gyermek szerintem)) - megfosztja a közös boldogságukat. elérvén az eltávolodást, a már megszerzett jogokat Jézus vére általit, s a kisemmizettek gyalázatában jártatja őket. - ÉS! MINKET!
De, mi okosak vagyunk és szeretjük egymást különösképpen megbecsülve az ő terhében Ápriliát, s közösen győzünk a mocsokláda "bűn" ellen!
részünk. osztályrészünk az öröm és a győzedelmesség...
töretlen járúlj ezután is Isten elé a te benső szobádban Áprilia - gyermekedért de, bölcs imával.
mi az!
no, én aszontam az én Nárciszkám "esetében"; kb. így...Atyám.
Ott volt Jézus a Golgotán, s én mint apa látom Nárciszka Golgotáját! - Tudom, segíted őt és segítsz engem a család egységét megtartani. köszönöm! kezedbe bízok mindent! ámen. Jézus nevében!

és mint írtam megjött a megoldás, a tanárnéni ott állott mellette, fogta a vállát és csak fogta és még mindég fogta és aszonta; Nárciszka! jó, h vagy!.....

BÍZZATOK ISTENBEN!

fortis.......Tehát nem ártana először a szülőket megtekinteni és csak aztán a gyerekről véleményt nyilvánítani .

ugyan fortis nem tökre ide vágólag írta eme mondatot de, lényegisége igen is átütő! ( az imént véste le a másik topikban )))
a szülő gyermeke Istennek hiába felnőtt az ő kis gyermekéhez képest.
tanúl a kicsi, tanúl a felnőtt és tán tanúl az agg is haláláig!
bár én aszondom ez se teljesen igaz mert mér kell hűlyeségek árán megszenvedni és élethossznyian!

Isten kíméletes hiába látod az ellenkezőjét!

fortis írta: Akinek kisebbségi komplexusa van , az nem erőlteti azt , hogy mindenki azt játsza amit ő akar és az ő szabályaival , hanem inkább félénk és visszahúzódó . 

Lehet, sőt biztos, hogy Te tudod jobban!

Rhea Sylvia írta:

fortis írta: Akinek kisebbségi komplexusa van , az nem erőlteti azt , hogy mindenki azt játsza amit ő akar és az ő szabályaival , hanem inkább félénk és visszahúzódó . 

Lehet, sőt biztos, hogy Te tudod jobban!

Nem , ez egyáltalán nem biztos, én csak arról mesélek amivel találkoztam  és ezért következtetni is csak abból tudok . . 
Akik engem piszkáltak azok általában mind nagyon is magabiztos egoista barmok voltak .
De szerintem nem is lenne szabad azt állítanunk , hogy vagy az egyik vagy a másik variáció csak az igaz , mert  kívülállóként szemernyit sem látunk a háttérből , ezért fenn is tartanám hogy csak tippelgetni tudunk .

Rhea Sylvia írta:

fortis írta: Akinek kisebbségi komplexusa van , az nem erőlteti azt , hogy mindenki azt játsza amit ő akar és az ő szabályaival , hanem inkább félénk és visszahúzódó . 

Lehet, sőt biztos, hogy Te tudod jobban!

Nem, nem Fortis!

A kisebbségi komplexus bizony jár olyan "tünetekkel" amikre Áprilia esete is utal.
Akit otthon semennyire nem értekelnek, az megkeresi a nála "gyengébbet'irányíthatóbbat" és rászáll, megmutatva -saját magának-, hogy igenis tud Ő másmilyen is lenni, mint otthon.
Pl. én (mint második gyerek és csöppet sem eminens elsős) elkezdtem fiúkkal barátkozni, majd elmeséltem nekik, hogy a szemben lakó lány ( aki egyébként Anyám barinőjének a lánya volt) kinyújtotta rám a nyelvét, a fiúk pedig megkérdezték megverjék-e, mondtam persze.
A gyerekek iszonyatosan kíméletlenek tudnak lenni.
Én tuti az voltam, de a "piszkos munkát" rábíztam másokra.

Ja, mielőtt bárki kitalálná, nem dicsekvésnek szántam, hanem esetleirásnak.

Rhea Sylvia írta:
. Az idősebb testvér volt a "leg...", míg Gábor volt a "sajnos" gyerek. Nagyon sok beszélgetés, családterápia után apuka elfogadta, hogy a fiából soha nem lesz ugyanolyan "leg.. ", mint a nővéréből, és soha nem fog apuka álmát megvalósító "igazi kemény srác" lenni, akinek a legfontosabb sport a foci lesz. Belátta egyébként azt is, hogy az olvasási zavarral küzdő gyermek nem buta, hanem problémás a tanulásában, ami fejlesztő pedagógus segítségével javítható (dislexiás volt, mint kiderült).

A kisfiú - Fortisnak üzenem elsősorban - kisebbségi komplexusban szenvedett, mert otthon úgy érezte, senki és semmi a nővérével szemben. És mert a szülei is folyamatosan ezt az érzést erősítették meg a vele szembeni kritikájukkal, ezért az iskolában agresszivitással kompenzálta a saját "semmitsemérek" érzését. Meg akarta mutatni a világnak,  - és ezen túlmenően önmagának is -  hogy igen, mégis van olyan helyzet, ahol Ő a   menő, akire figyelnek. Az sem érdekelte különösképpen, hogy ez a figyelem negatív megítélést takar. (Érdemes áttanulmányozni a gyermeklélektan e témában leírt tapasztalatait és tanításait. Hazai jeles nagy tanítók Mérei F. - V. Binét Á, Ranschburg J., illetve nemzetközi hírű gyermek és felnőtt fejlődéslélektannal, illetve személyiséglélektannal foglalkozó írók, mint C. Rogers, A. Maslow, stb...)


Tudod Fortis, az öngyilkosok is először üzennek, jelzik, hogy magányosak, kitaszítottak, nem értékesek önmaguk és a világ számára. Csak akkor, mikor nem kapják meg a számukra fontos odafigyelést, akkor lépnek - de a legritkább esetben valódi elszánásból. Inkább a ráfigyelés kikényszerítése miatt, kétségbeesésükben. (ezt nálam sokkal-sokkal hozzáértőbb szakemberek által feljegyzett  esetleírások és megfigyeléseken alapuló tapasztalatok bizonyítják).
Egyszóval a kisebbségi érzés nem a visszahúzódás, a "sarokban ülő önsajnálkozás" szinonimája. Aki kicsit is közelebb került a pszichológiának ehhez az ágához, az tudja, miről beszélek.
Az agresszió is a figyelemfelkeltés egyik módja, és nem minden esetben azonos a zsigeri bántalmazással.
Ezért az ex chatedra kijelentésekkel nagyon óvatosan kell bánni!

  Én nem ragaszkodom az elméletekhez , ahhoz főként nem , amit én gondolnék arról a gyerekről .  Egyszerűen csak elmondtam mit gondolnék , hiszen mind ezt tettük , hátha Ápriliának nyújthat némi segítséget .

Elek írta:...fojtsd meg a mocskos lánykölköt oszt annyi!
mit idegeled magad!
aki efféle azért nem kár!
túl sok a cécó körülötte...

Te meg ne prédikálj Krisztusról többé.

Jó nagy illúziókban ringatják magukat az emberek. Most, hogy anyukám beteg, és látom pőrén egó nélkül őt is, meg a többieket is, gyakorlatilag rájön az ember hogy ezek illúziók. Magunkra veszünk mindenfélét, és a szomorú, hogy el is hisszük, és el is hitetjük mással, hogy mennyi erőnk van, mekkora önbizalmunk, hatalmunk, befolyásunk, közben meg ki fog pukkanni ez a szappanbuborék. Ez elég fájdalmas élmény lesz, rájönni arra, hogy nekünk semmiféle erőnk nincs ebben a testben élve, minden Isten ereje, az ember meg a magáénak hiszi azt. Ez tragikus is, és vicces is egyben. A tragikus az, hogy az ember saját magát tartja a kiindulópontnak, elfeledkezve a Teremtőjéről. A vicces meg az, hogy az élet színpadát és a szerepeit véresen komolyan veszi, mitha egy színházi darabban játszana.
Pedig olyan kicsike pontszerű lények vagyunk, nagy-nagy büszkeséggel, és gőggel.

Saját magam is megtapasztaltam az ego nélküli állapotot, a pillanat töredékének az idejére, 16 éve, ez indított el ezen az úton.
Gyakorlatilag abban az állapotban kellene élni, az a boldogság állapota.

Blueeye írta:Jó nagy illúziókban ringatják magukat az emberek. Most, hogy anyukám beteg, és látom pőrén egó nélkül őt is, meg a többieket is, gyakorlatilag rájön az ember hogy ezek illúziók. Magunkra veszünk mindenfélét, és a szomorú, hogy el is hisszük, és el is hitetjük mással, hogy mennyi erőnk van, mekkora önbizalmunk, hatalmunk, befolyásunk, közben meg ki fog pukkanni ez a szappanbuborék. Ez elég fájdalmas élmény lesz, rájönni arra, hogy nekünk semmiféle erőnk nincs ebben a testben élve, minden Isten ereje, az ember meg a magáénak hiszi azt. Ez tragikus is, és vicces is egyben. A tragikus az, hogy az ember saját magát tartja a kiindulópontnak, elfeledkezve a Teremtőjéről. A vicces meg az, hogy az élet színpadát és a szerepeit véresen komolyan veszi, mitha egy színházi darabban játszana.
Pedig olyan kicsike pontszerű lények vagyunk, nagy-nagy büszkeséggel, és gőggel.

Saját magam is megtapasztaltam az ego nélküli állapotot, a pillanat töredékének az idejére, 16 éve, ez indított el ezen az úton.
Gyakorlatilag abban az állapotban kellene élni, az a boldogság állapota.

Ez így van Blueeye annyi különbséggel , hogy erre rájönni szerintem nem jár fájdalommal és megrázkódtatással .  Hogy odaát hogy folytatódik azt nem tudom , mert ugye született erről már jó pár írás  , de akik ezeket írták még egy sem tapasztalta önmagán meg . Amikor viszont kicsúszik az ember lába alól a talaj , és a következő pillanatban csak annyit érzékel , hogy emberek szorgalmaskodnak körülötte , hogy valahogy életben tartsanak , akkor átfut rajta az az érzés amiről írtál , mert ez inkább érzés és nem gondolat szintjén van akkor jelen . 
Én inkább úgy fogalmaznám meg , hogy  tudomásulvétel , belenyugvás , és esetleg utánna csalódás amit az ember ilyenkor megélhet .

efi - kérlek....irónia volt..."szarkazmus"...

semmi köze a valláshoz, ahhoz nem amire te gondolsz feltételezhetően.
viszont  eléggé bántóan fogalmaztál. tudatosan.
ellenben velem aki azt igyekeztem érzékeltetni, h kezd a dolog "túl lihegőssé" válni...
no, de már - ......léptem -> hali....

Blueeye írta:Jó nagy illúziókban ringatják magukat az emberek. Most, hogy anyukám beteg, és látom pőrén egó nélkül őt is, meg a többieket is, gyakorlatilag rájön az ember hogy ezek illúziók. Magunkra veszünk mindenfélét, és a szomorú, hogy el is hisszük, és el is hitetjük mással, hogy mennyi erőnk van, mekkora önbizalmunk, hatalmunk, befolyásunk, közben meg ki fog pukkanni ez a szappanbuborék. Ez elég fájdalmas élmény lesz, rájönni arra, hogy nekünk semmiféle erőnk nincs ebben a testben élve, minden Isten ereje, az ember meg a magáénak hiszi azt. Ez tragikus is, és vicces is egyben. A tragikus az, hogy az ember saját magát tartja a kiindulópontnak, elfeledkezve a Teremtőjéről. A vicces meg az, hogy az élet színpadát és a szerepeit véresen komolyan veszi, mitha egy színházi darabban játszana.
Pedig olyan kicsike pontszerű lények vagyunk, nagy-nagy büszkeséggel, és gőggel.

Saját magam is megtapasztaltam az ego nélküli állapotot, a pillanat töredékének az idejére, 16 éve, ez indított el ezen az úton.
Gyakorlatilag abban az állapotban kellene élni, az a boldogság állapota.

Ha nem vennénk magunkat -hótkomolyan-, akkor az emberiség már rég kihalt volna. Lemúria pont azért lett a földdel egyenlővé, mert még a királykobrát is megölelték szeretetük jeleként. Az ego fontos tényezője az életnek, -nyilván, azok akik már átköltözni készülnek, utolsó fejezetként levetkőzik ezt a már nem fontos "tulajdonságot", átlényegülnek egy magasabb szintre. A gőg pedig csak azokban alakulhat ki, akiket a környezetük "Istenként" tisztel. Na, én ezt a rémnagy tiszteletet tartom igazán károsnak, a személy egy idő után tényleg elhiszi, hogy Ő egy magasabb szinten áll...
E helyet preferálom azt, hogy igenis mindenki ismerje fel -tudja-, hogy mennyit ér. Akkor mégcsak véletlenül sem esik át a ló túloldalára.

Annyit érsz , amennyit tapasztalsz .

fortis írta:Annyit érsz , amennyit tapasztalsz .

Nem. Mindenki ugyanannyit ér, végtelenül sokat.