Nilka álom utazásai

A Fehér Templom

Esemény dátuma:
1996 több hónapon keresztül


1. ősi kövek

Gyönyörű csillagfényes éjjel volt, ráadásul mintha szivárvány, vagy sarkifény ragyogott volna az égen, varázslatos színekkel megvilágítva a gyönyörű tájat. Tudtam, hogy álmodom, de egyszerűen elolvadtam a helyszíntől! Egy erdő tisztásán álltam, a levegő tavaszi illatoktól volt terhes, a fű, pázsitszerű moha, hihetetlenül zöld és puha volt a talpam alatt. A csillagok ragyogtak, és mindenfelől varázslatos nyugalom, felszabadult életöröm áradt. Úgy éreztem, egyszerűen szétrobbanok ennyi energiától! Elkezdtem táncolni, kacagni, énekelni a nagyjából kör alakú tisztás közepén. Majd, mikor erre ráuntam, lelassítottam, és kicsit jobban megfigyeltem az erdőt. Jó lenne beosonni a fák közé! Azonban nagy meglepetésemre a tisztás szélén egy nagyon ősi, nagyon kopott, félig a földbe süllyedt kőtáblát találtam. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, számomra teljesen ismeretlen szimbólumokat, ákombákomokat láttam töredezett felszínén. Mintha egy réges régen elfeledett nép elfeledett nyelvén írták volna! Felálltam, és tanácstalanul megvakartam a fejem. Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy több ehhez hasonló kő is hever a tisztás szélén. Immár sokkal inkább valamiféle ősi szertartási helyre, természeti templomra emlékeztetett a hely. A kőbevésett ákombákomok meg inkább rúnáknak, ősi varázslatoknak tűntek. Mosolyogtam. Bármire is használták ezeket a köveket, azok az ősi lények már régen eltűntek, és nincs senki, aki ismerné a titkukat. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam, és jobb mutatóujjammal újra rajzoltam a kő felszínén lévő ákombákomokat, talán arra számítva, hogy látomásszerűen feltűnnek majd előttem annak a régi kornak a természeti varázslói, papjai, druidái, vagy tudom is én kijei; azok, akik a kőtáblákat készítették, megjelölve velük ezt a szent helyet. Azonban látomás helyett egészen más történt. Ahogy az ujjam követte a vonalakat, az ábrák felizzottak a kőtáblán. A szemeim elkerekedtek! Valamiféle ezüstös, aranyos fénnyel ragyogtak a krikszkrakszok egy pillanatig, majd, mikor a végére értem az utolsónak is, a világ hirtelen felrobbant körülöttem, és minden szétesett...
Kietlen vulkáni tájon találtam magam. Nappal volt, a fény bántóan vágott a szemembe. Körülöttem megkövesedett lávafolyások, éles kövek hevertek. Bár sík tájon voltam, nem messze előttem hegyek hatalmas árnyai magasodtak. Jobbra tőlem egy lávató éktelenkedett, balra meg a hegység első lánca nyúlt be a sík terepre, és első hegyének oldalában egy rendkívül tágas, hatalmas barlang terpeszkedett. Ahogy megfordultam, közvetlenül mögöttem a tisztáson látott kőtábla ikertestvére meredt ki félig a földből. Ugyanolyan töredezett volt, mint a másik, és ugyanúgy ákombákomok sorjáztak rajta, mint azon a másikon, ám ezek a jelek különböztek az azon látottaktól. Nem tetszett ez a hely, ráadásul metsző, hideg szél kapott a blúzom alá (ami azért volt vicces, mert a tisztáson még csak egy könnyed nyári ruhát viseltem, itt viszont már farmer, és hosszú ujjú blúz volt rajtam), ezért jó lett volna minél hamarabb lelépni innen. Arra gondoltam, hogy ezek a kövek valamilyen utazásra szolgáló izék lehetnek, és hülye módon sikerült működésbe hoznom az egyiket. Ha igazam van, akkor ezt is használhatom arra, hogy lelépjek innen! Leguggoltam, és jobb mutatóujjammal ismét végigrajzoltam az ábrákat. Vártam az ismerős érzést, a világ szétesését körülöttem, azonban nem történt semmi. A francba! Összevontam a szemöldököm. Lehet, hogy ez a kő nem is működik, és az előbb volt akkora pechem, hogy sikerült pont azt az egyet kipécéznem magamnak a sok közül, amelyik élemedett kora ellenére még üzemképes maradt? Vagy valami más is kell ahhoz, hogy működjenek? Eszembe jutottak a csillagok. Remek! Amilyen a formám, tuti, hogy csak bizonyos csillagállásoknál, az év (vagy évek során át) csak egy bizonyos estéjén, és annak is csak egy bizonyos időpontjában nyílnak meg a másik világ kapui! Ez ciki...
Viszont ez még mindig csak egy álomtér, szóval akár le is léphetek innen a szokott módon. Felegyenesedtem, behunytam a szemem, és a megszokott, kedvenc álomhelyszíneimre gondoltam. Sorra idéztem fel magam előtt egyiket a másik után, minden egyes esetben éreztem is, hogy mintha megindultam volna abba az irányba, mintha fellebegtem volna a földről, és elkezdtem volna emelkedni abba az égi irányba, ahol a felidézett táj lehet, azonban minden egyes esetben szinte azonnal vissza is zuhantam magamba, mintha valami vagy valaki szándékosan visszahúzott, vagy visszanyomott volna. Döbbenten nyitottam ki a szemem. Mi a bánat folyik itt? Felemeltem a fejem, és az ég felé néztem. Először nem láttam semmi különöset, csak a fény volt élesebb, bántóbb a szemem számára, azonban ahogy megerőltettem magam, és sikerült a dolgok mögé látnom, egy hatalmas erejű, mindent elsöprő gigászi erőtér alatt találtam magam. Behunytam a szemem, és megpróbáltam felbecsülni az erőtér méretét. Elképedve tapasztaltam, hogy a pajzsszerűség gigászi méretei mellett mégiscsak körülhatárolható nagysággal rendelkezik, azonban legnagyobb pechemre önmagába záródik. Azaz ez a vulkáni táj egy olyan álomtér része, mely egy az egyben el van zárva az összes többitől. Akárhová is kerültem, ez egy lezárt világ, ahonnan a szokványos álomutazásos türkökkel nem lehet megszabadulni. Maximum, ha felébredek. Azonban még korai lenne, hiszen legfeljebb éjfél lehet, a tisztásos álomrész azonban olyan megnyugtató, pihentető volt, hogyha most felébredek, akkor nem tudok majd visszaaludni...

2. Az Ezüstsárkány

Tanácstalanul topogtam egyhelyben a kietlen tájon. Ekkor valami mozgást észleltem a hegyek felöl, mintha egy madár suhanna a kiálló sziklameredélyek között. A fény azonban továbbra is bántotta a szemem. Jobb kezemet szemellenzőként használva megállapítottam, hogy akármi is legyen az ott a távolban, nem lehet madár. Ahhoz túlságosan hatalmas. Sőt. Minden általam ismert lény kihúzható a listáról, ugyanis mindegyiknél sokkal hatalmasabb! A hegyek olyanok voltak mellette, mint egy sas mellett egy hársfa. Mi lehet ez? A lény közben befejezte a hegyek feletti lassú, könnyed körözését, és határozottan elindult egy irányba - felém. Ahogy közeledett, fokozatosan kezdtem kivenni az alakját. Hatalmas bőrszárnyai voltak, csontok között kifeszítve, ezáltal a repüléshez megfelelő módon változtatható alakkal; négy, karmos mancsban végződő lába volt, hosszú, hátranyúló farka, elnyúló feje, és a fejtetőn két szarva vagy bőrpikkelye, vagy tudom is én milye. Azonban nem ez volt a legfurcsább benne. Nem voltak tollai. Az egész testét fémes színű pikkelyek borították. Ahogy a fény ráesett, az egész lény ezüstszínben ragyogott, mintha egy gigászi méretű, káprázatos ezüst vagy platina szobor kelt volna életre. A mozgása hihetetlen könnyedsége mellett összhangot, harmóniát, erőt sugárzott. Egyszerűen elakadt a lélegzetem. A lény teljesen lenyűgözött, ilyen fantasztikus teremtményt még elképzelni sem tudtam volna korábban.
Egy Ezüstsárkány közeledett felém elképesztő sebességgel!
Ekkor egy idegen akarat vágott át az elmémen. Nem volt ez igazi telepátia, vagy beszélgetés. Határozott céllal kutakodott a tudatom, az emlékeim között, miközben mérlegre tette a személyiségem. Ellenállhattam volna, de nem akartam. Idegen voltam itt, és amíg ő kutakodott, addig én is elcsíphettem pár infót vele kapcsolatban. Előszöris meglepett, hogy milyen éles a látása. Ő sokkal hamarabb észrevett engem, mint én őt, és már az első pillanatban ki tudott venni minden apró részletet, pedig elképesztő távolságban voltam tőle. Ezt követően rengeteg kép, hang, íz, érzés, érzet özönlött át kaotikus összevisszaságban, melyek közül reménytelen vállalkozás lett volna bármit is tudatosan elkapni. Rájöttem, most az emlékeim között kutat, és ezért én is elkapom azokat az emlékeit, melyek eszébe jutnak a bennem talált dolgokról. Mivel nem igazán tudtam mihez kezdeni ekkora információ özönnel, ráadásul annyira idegen, érthetetlen, MÁS volt, mint én, elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon változna-e a helyzet, ha én is valamilyen célt tűznék ki magam elé, és úgy próbálnék a káosz felszínén evickélni. Mondjuk jó lenne tudni, hogy mire kíváncsi. Szinte azonnal berobbant a tudatomba a válasz: "Hogy kerültél ide?" Persze nem szavakkal, hanem kép, érzet és minden hasonló információ özönnel összekeveredve, ömlesztve. Mire nagy nehezen sikerült szétválasztanom a rengeteg plusz infót (például azt, hogy gyűlöli az embereket; azt, hogy ez egy lezárt világ, mert a népének tele van a hócipője a hibbant humánokkal, beleértve az embereket, manókat és minden izgága idióta lényt; bosszantja a feltűnésem, mert ezzel egy remeknek igérkező napját tettem tönkre; gyorsan akar pontot tenni az ügy végére; van egy megállapodás a világok között, melynek persze a létéről sem tudtam, miszerint aki beteszi a lábát egy lezárt világba, azzal a világ lakói azt tesznek, amit akarnak, beleértve az azonnali kivégzést is; stb.), arra is rájöttem, hogy ő már régen kibogarászta a lényeget az emlékeim közül. Azaz: mindent tud a tisztásról, a kövekről, meg az egész idióta véletlenről; illetve arról, hogy dunsztom sincs, hová kerültem.
Az elmémben egy pillanatig csend honolt, majd berobbant az immár egyértelműen nekem címzett szöveg: "Az, hogy csak véletlenül kerültél ide, nem mentség. Az, hogy nem tudtál arról, hogy ez egy lezárt világ szintén nem az. A törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól! Aki a sárkányok lezárt világába beteszi a lábát, halál fia."
Ekkor ért oda hozzám. Mindent beragyogott a belőle áradó ezüstös fény. Nagy levegőt vett, hogy tűzözönbe borítson, és elpusztítson, miközben éles, hüllő tekintete a szemembe, a lelkembe vágott, engem azonban nem érdekelt. Annyira lenyűgözött a látvány, és talán mindaz a rengeteg információ, mely az előző események eredményeként tudati szintem alatt bennem keringet róla, illetve a világáról, hogy az sem érdekelt, ha rögtön meghalok, vagy ha lassú kínhalál vár rám. Ez a lény annyira felséges, hogy tőle könnyű szívvel fogadom a halált!
Azonban nem történt semmi. A nagy levegővételt egy pillanatnyi csend követte, majd egy kisebb köhögő roham, végül egy elegáns leszállás közvetlenül elém. A hatalmas szél majdnem ledöntött a lábamról, de nagy nehezen sikerült talpon maradnom. Mire sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, egy vicsorgó sárkánypofával találtam szemben magam. A feje akkora volt, mint jómagam. A merev, hasított pupillájú hüllőszemek immár közvetlen közelről vágtak belém.
"Nem érted? Azonnal végezhetek veled, itt és most, a legkisebb erőfeszítés nélkül!"
- Tudom. - A szó szétvágta a csendet. Jómagam is összerezzentem a hatására, számára pedig olyan lehetett, mint valami szentségtörés, de nem érdekelt. Én EMBER vagyok, és az emberek hangok útján kommunikálnak, nem telepátiával! Ez van.
"A sárkányok is használnak hangokat a közlendőjük egy részének a továbbítására, azonban ha én a hangomat használnám, te az első szavamba belesüketülnél."
- Ezek szerint könnyedén olvasol a gondolataimban, a szándékaimban továbbra is. Én azonban szívesebben használnám az általam megszokott módját a kommunikációnak, ha nem baj.
Csak egy horkantás volt a válasz.
- Miért nem végeztél velem?
"Piha! Majd megteszi a Tanács helyettem. Na, indulás előre!"
- Hová?
"A Tanács elé! Na, mozdulj már! Csak nem képzeled, hogy cipelni foglak a hátamon, mint valami állat! Lódulj!"
Duzzogva indultam el abba az irányba, amerre lökdösött a fejével. Meg sem fordult a fejemben semmi hasonló gondolat. Méghogy felszálljak a hátára?! Én?! A tériszonyommal?! Amikor gyerekként még a sámliról is leszédültem, majd pont egy sárkány pikkelyes, szemmel láthatóan csúszós hátán fogok megmaradni! Inkább gyalog bejárom az egész világot!!!

3. A Tanács

Az utazás napokig tartott. Ő gyakran elszállt előre, hátra, vissza. Míg a sziklák szétszaggatták a cipőmet, és sebesre marták a lábam, ő egyre türelmetlenebb lett, hogy nem haladunk. Közben hozott élelmet, ivóvizet is. Nem értettem, honnan jött az ellátmány, de egy kedélyes pillanatában elárulta, hogy legnagyobb pechjére pont az ő barlangja előtt sikerült előbukdácsolnom a semmiből. Egyébként egész úton végig morózus, szeszélyes, kiállhatatlan volt. Mégsem bántam. Mikor távol járt, meg sem fordult a fejemben, hogy kereket oldjak. Az emlékeiből tudtam, hogy nagyon erős az a törvény, aminek az értelmében azonnal végeznie kellett volna velem. Tudtam, hogy azzal, hogy életben hagyott, szembeszállt a saját népével, és hatalmas kockázatot vállalt. Becsültem ezért, és nem panaszkodtam. Csak a miértet nem értettem. Az utolsó este, mielőtt elaludtam volna az általa hozott pokróc alatt a kemény sziklán, újból megkérdeztem tőle, miért hagyott életben. Azt vártam, ismét figyelmen kívül hagyja a kérdést, vagy elüti valami morgással, de komor, csendes gondolat volt a válasz.
"Te nem félsz a haláltól. Sokan állítják magukról, hogy nem félnek, de te VALÓBAN nem félsz az elmúlástól."
- Ennyire fontos, hogy megfélemlíts?
"Nem, nem erről van szó. Nem tudom jobban megértetni egy magadfajtával."
- Talán így is értem. Nem érted, miért nem félek. Azért nem félek, mert én már meghaltam egyszer. Igaz, nagyon kicsi voltam még akkor, nem is emlékszem semmire belőle, de azóta nincs bennem halálfélelem. Tudom, hogy nincs mitől félnem.
"Látod, nem érted. Mások is haltak már meg, és tértek vissza az életbe. Állítják is, hogy nincs bennük félelem, mégis, mikor oda kerülnek, igenis féltik a létezésüket. A félelem egy érzés, a tudás meg nem az. Egy dolog tudni valamit, és egészen más dolog érezni azt. Akiben nincs halálfélelem, abban elvékonyodott egy nagyon fontos kapocs, mely a létezéshez, az élethez köt. Azonban akiben VALÓBAN nincs halálfélelem, abban ez a kapocs el is szakadt. Viszont, akiből hiányzik ez a kapocs, az rögtön meg is hal. Nem azt nem értem, miért nem félsz a haláltól. Azt nem értem, hogyan lehetsz ennek ellenére életben. Amíg ezt nem sikerül megfejtenem, nem akarlak elpusztítani, hiszen ha meghalsz, az egy visszavonhatatlan tény lesz, egy olyan esemény, amit nem lehet meg nem történné tenni."
- És te nem akarsz hibázni, nem akarsz olyan dolgot tenni, amit esetleg később megbánnál. Sajnálom, de fogalmam sincs, miért maradtam életben annakidején. Fogalmam sincs, miért élek még mindig, és nem tudom, mi a létezésem célja. De úgy gondolom, a tudatlanságom nem szégyen, hiszen nálam sokkal okosabbak sem tudják ezekre a kérdésekre a választ.
"Értem... Nos, aludj jól, és pihend ki magad, mert holnap a Tanács fogja ugyanezeket a kérdéseket boncolgatni, és ők könnyebben hoznak ítéletet feletted, mint én."
Másnap a Tanács elé kerültem. Hatalmas kavalkád volt az egész. A tanácskozás előtt az Ezüstsárkány megbeszélést folytatott két társával. Egy Aranysárkánnyal, és egy Gyémántsárkánnyal. Persze csak engem emlékeztetett ezekre a Földi elemekre a színük. Nem értettem semmit abból, ami körülöttem zajlott. Az Ezüstsárkány azt mondta, szükségem van valakire, aki a védelmemben felszólal a Tanács előtt. Én továbbra is értetlenül meredtem rá, mire ő elmagyarázta, hogy mivel ő terjeszti a Tanács elé a kérvényt, ezért ő nem emelhet szót a védelmemben. Azt meg felejtsem el, hogy a magam nevében szólok. Egyáltalán. Ki se merjem nyitni a számat. Sőt. Jobb lenne, ha teljesen megnémulnék. Ha csak pisszenni is merek, biztos a halálos ítélet mindkettőnknek. A mindkettőnk szóra felkaptam a fejem. Mielőtt azonban bármit is kérdezhettem volna, foghegyről odamorgott annyit, hogy a Tanács nem szereti, ha érdemtelenül zavarják meg a köreit olyan jelentéktelen dologgal, mint egy illetéktelen humán behatoló kivégzése. A beleegyezésük nélkül azonban nem hagyhat életben. Ő viszont akkor és ott eldöntötte, nem fog velem végezni. Ha a Tanács más véleményen van, akkor hajtsák végre ők az ítéletet. Viszont, ha bebizonyosodik, hogy érdemtelenül lett összehívva a Tanács, őt is kivégzik, szóval a változatosság kedvéért fogjam be a számat, és próbáljak meg illedelmesen és ALÁZATOSAN viselkedni. Tudja, hogy egyik sem az erősségem, de legyek tekintettel a helyzetre! Az Aranysárkány is és a Gyémántsárkány is azt mondta neki, hogy TALÁN hajlandó lesz szót emelni az érdekemben. Lehajtottam a fejemet. Szívesen megmondtam volna neki, hogy a másik kettő csak azért mondott ilyet, mert az ő lekötelezettjei, és nem miattam, de befogtam a számat, elvégre valószínűleg ezzel ő is tisztában volt. Az instrukcióinak különben sem volt nehéz eleget tenni. Hatalmas, hegynyi, élő hústömegek nyüzsögtek körülöttem. Minden képességemet latba kellett vetnem ahhoz, hogy el ne tapossanak. Magából a Tanácskozásból egy mukkot sem értettem. Nem az én nyelvemen folyt. Morranásokkal, horkanásokkal kísért hatalmas gondolati kavalkád volt az egész. Azon törtem a fejem, hogy egyáltalán van-e értelme a Tanács témájának, hiszen könnyen előfordulhat, hogy magát az ülést sem sikerül túlélnem a puszta faji különbségeknek betudhatóan. Ciki. A Tanácsülés sokáig tartott. A kavalkádból úgy vettem ki, hogy végül mind az Aranysárkány, mind a Gyémántsárkány szót kért, de hogy mellettem-e vagy ellenem, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre az Ezüstsárkány nem sokkal ezután elvitt a Tanács színe elől egy csendes helyre, ahol azután magamra hagyott, míg ő visszatért a többiekhez. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire visszatért. Azt mondta, a Tanács végül jóváhagyta a döntését, és életben maradhatok. Viszont a sárkányok világa lezárt világ, és ezért én soha többé nem hagyhatom el a világukat, itt kell leélnem életem hátralévő részét. Nem állhattam meg mosoly nélkül ezt az ítéletet. Ő értetlenül nézett rám, mit vigyorgok. Vidáman közöltem vele, hogy végezni ugyan végezhetnek velem, de nem tudnak itt tartani akaratom ellenére. Márcsak azért sem, mert ez a részemről egy álom csupán, és a saját időmben éppenséggel reggel van, és mindjárt fel fogok ébredni.
Tíz percet késtem a suliból aznap reggel...

4. Repülés

Ugyanazon a napon este, elalvás után döbbenten szemléltem az előttem magasodó, szélesen vigyorgó sárkánypofát. Értetlenül néztem. Végül gyanakodva megkérdeztem, mennyi idő telt el. Ő azt felelte, feltételezi, nekem egy nap, vele viszont csak az imént közöltem, hogy most fel fogok ébredni. Majd megerősített abban, hogy számára egyetlen pillanatra sem tűntem el.
Miután kiszórakozta magát, elmondta, hogy a Tanács ítéletének értelmében ebben a formámban itt fogok élni a továbbiakban. Ha ez nekem csupán csak egy álom, akkor ezt az ítéletet bátran fordíthatom magamnak úgy, hogy a továbbiakban soha többé nem fogom magamat máshová álmodni.
Végre megértettem, miért álmodok napok óta folytatólagos hülyeséget!
Egy ideig csendben voltunk, majd újabb idegen gondolatok fogalmazódtak meg az elmémben. A Tanács ítélete csak annyit jelent, hogy elfogadják azt, miszerint ő életben hagyott engem. Ez azonban nem véd meg más sárkányoktól. Ő viszont nem óhajt felettem pesztrálkodni, ezért most elvisz egy olyan helyre, ahol megszerezhetem magamnak azt a jogot, hogy ne ölhessen meg akárki. Az elvisz szóra gyanakodva kezdtem méregetni. Ő fanyalogva közölte, hogy olyan csigalassú vagyok, és az a hely olyan messze van innen, ráadásul olyan magasan a hegyek között, hogy oda gyalog tuti nem jutok el. Így aztán ő fog vinni. Erre kivert a víz. Közöltem vele, hogy nincs az az Isten! Én tériszonyos vagyok, és eszem ágában sincs a hátán utazni. Különben is! Még egy sámliról is képes vagyok leszédülni! Ezt nem gondolhatja komolyan! Mielőtt azonban még vehemensebben tiltakozhattam volna, egy hatalmasat nyekkentem a hátamon, méghozzá az Ezüstsárkány hátán. Ő ugyanis minden teketória nélkül elkapott az egyik melső mancsával a ruhámnál fogva, és a hátára hajított. Minden izmom görcsbe rándult, szorosan lehunyt szemmel, kétségbeesve, kimeresztett körmökkel próbáltam megkapaszkodni AKÁRMIBEN a csúszós pikkelyek között, miközben egyre erősebb szél cibált minden oldalról. Ha nem hadartam el a "Mi Atyánk"-ot ezerszer, akkor egyszer sem. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el... Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre újra szilárd talajt érezhettem a talpam alatt. Térde estem a sziklákon, és csak hánytam. Mikor felálltam, még mindig remegtek a lábaim. Hogy kétségbeesésem leplezzem, próbáltam körbe nézni, mégis hová kerülhettem? Minden oldalról sziklák vettek körül. Széles, jól járható út közepén álltunk, melyet két oldalról magas hegyek fogtak közre. Közel s távol nem látszott semmi úticélnak tekinthető hely. Az Ezüstsárkány felé fordultam, hogy kifaggassam a továbbiakról, de elakadt a szavam. Éles, ragyogó ezüstös fényözön kíséretében a sárkánytest fokozatosan semmivé foszlott, és ahol az imént még egy hatalmas teremtmény állt, most egy férfi alakja kezdett kibontakozni. Döbbenten és értetlenül meredtem az ezüstruhás, ezüsthajú, magas, erőteljes kisugárzású fiatal férfi szemébe. Majd a hüllőszempár izzó tekintete végül rádöbbentett, továbbra is az Ezüstsárkányhoz van szerencsém. A felismerés sokkolt. Fogalmam sem volt arról, hogy emberi alakot is ölthet! Így már érthetővé vált, miért vannak egyáltalán utak ezen a lezárt világon.
A férfi azonban, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszélgetést, de immár emberi módon, hangokkal.
- Ha sikerült összeszedned magad, akár indulhatunk is! Mostantól gyalog megyünk tovább.
- Miért nem mondtad eddig, hogy képes vagy emberi alakot ölteni?
- Változtatott volna ez a tény bármin is?
Kénytelen kelletlen beláttam, hogy nem. Megkérdeztem tőle, hogy hová megyünk?
- A Fehér Templomba. Ez a templom a fehér színű sárkányok központja. Ezüstsárkányként magam is ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ha a templomi papságunk elfogad téged, senki sem emelhet rád kezet. Mindegy. Lassan megérkezünk. Maradj csendben, ne szólj senkihez, mindig gyere mögöttem, és tedd azt, amit tőlem látsz, vagy amire én utasítalak! Ha így teszel, nem eshet bajod.

5. A Fehér Láng

Az út hátra lévő részét néma csendben tettük meg. A kanyargós szerpentin egy kicsinyke fennsíkba torkollott, melynek közepén egy hatalmas, egekbe szökő tornyokkal övezett, hófehér márványból épült kastély állt. A templom nem tartalmazott semmilyen más színt, minden hófehér volt mindenhol. A hely valósággal sugározta magából a szentség érzetét. Felhők párájának köde kavargott a fennsík kietlen kősivataga fölött, így kölcsönözve túlvilági megjelenést a templomnak. A bejárat kovácsolt vaskapu volt, fehérre festve, ezért úgy nézett ki, mintha fehér márványból kialakított kőcsipke lenne, melyhez pár fokos márványlépcső vezetett. Nem kellett kopognunk, az ajtó magától kinyílt. Kopottas, barna színű, csuklyás darócruhába öltözött alakok járkáltak az oszlopcsarnokban, és a csarnokba torkolló folyosókon. Mindegyik csuhásnak, kivétel nélkül, hüllő szemei voltak. A sárkánypapok hangtalanul, néma árnyékként jártak az ősi falak között, ám mikor melléjük értünk, egy biccentéssel köszöntötték az Ezüstsárkányt. Nem értettem, miért közlekednek emberi alakban, hiszen a csarnok hatalmas volt, akár több száz sárkány is kényelmesen elfért volna benne eredeti formájában. Mikor erre rákérdeztem, az Ezüstsárkány azt válaszolta, hogy így tanulnak alázatot és tiszteletet, mely erények egyike sem sajátja a sárkányok természetének. Ezt követően néma csendben róttuk a folyosókat, lépcsőket, és csarnokokat. Elképesztettek a hatalmas távlatok. Persze, hiszen itt mindent a sárkányokhoz méreteztek! Ez az ő szent templomuk! Végül egy rendkívül vén csuhás lépett elénk. Hosszú, fehér szakálla lengedezett a huzatban, mely időnként ki tudja melyik folyosóról oda-odacsapott felénk. Pár szót váltottak az Ezüstsárkánnyal, melyből szinte semmit sem sikerült felfognom. Rólam is esett néhány szó, meg valami szertartásról. A vicces az volt az egészben, hogy az öreg megkérdezte az Ezüstsárkánytól, mik a tervei velem, és mit fog tenni akkor, amikor elmegyek a világukból, mert ha sikerül életben maradnom, mérget vehet rá, hogy nem maradok sokáig velük. A választ azonban nem értettem. Végül ismét visszakanyarodtak a szertartáshoz. Annyit kezdtem kapizsgálni, hogy az Ezüstsárkány valami papi rangban lehet ennél a templomnál, ám szinte sohasem tartózkodik itt. Mintha valami gyógyító-utazó szerzetesféleség lenne. Mármint a sárkányok között. Valami olyasmit bogarásztam ki a beszélgetésből, hogy a barlangjában szokták felkeresni azok, akiknek gyógyításra van szükségük. Persze könnyen lehet, hogy totál félreértettem az egészet. Végül megegyeztek a szertartás részleteiben és az Ezüstsárkány elindult az egyik folyosón. Utána akartam menni, de az öreg visszatartott. Azt mondta, az Ezüstsárkánynak fel kell készülnie a szertartásra, és én ebben csak zavarnám. Zavartan ácsorogtam az öreg mellett. Végül rákérdeztem, mégis mi ez a szertartás, amire az Ezüstsárkány készül. A válasz egyszerű volt. Az, amit vagy sikeresen végigcsinálok, és utána az Ezüstsárkányhoz hasonlóan minden sárkány elismeri majd a létezéshez való jogomat, vagy belehalok. Hallgattam. Nem mondanám, hogy meglepett volna a válasz, de elég ridegen közölték a tényeket. Azt hiszem, kicsit megrendültem. Némacsendben ácsorogtunk az öreggel egymás mellett, amíg az Ezüstsárkány vissza nem tért.
Nem volt túlzottan nagy előkészület az, amit tett. A nyakába akasztott valami súlyos, ezüst vagy platina láncot, melyen egy kör keretű, belsejében sárkányt formázó szobrot tartalmazó medál függött. Ezzel ki is merült a nagy öltözködés. Ennél többet vártam volna. Valami jelmezt, papi ruhát, eszközöket, növényeket, füstölőket, vagy ezekhez hasonlót... Szó nélkül lépdeltem szorosan a nyomában. Néma csendben haladtunk a folyosókon keresztül. Most először nyílt alkalmam mélyebben elgondolkodni az eddigi eseményeken. Az elmélkedésem azonban olyan mélyre sikeredett, hogy végül majdnem neki mentem a vezetőmnek, mikor ő megállt. Szétnéztem. Valamelyik hatalmas csarnokban álltunk. Jobbra és balra darócruhások sorfala jelölte ki az utunkat. Énekeltek. Illetve csupán egyetlen hangot zümmögtek, mélyen, hosszan, majd egy következő hanggal tették ugyanezt, rendkívüli hangerővel. Mégis olyan érzésem támadt, mintha a lelkemet akarnák kitépni a testemből. Ráadásul zavart a sorfal. Úgy éreztem, nekem valahol a leghátsó sarok legutolsó oszlopa mögött lenne a helyem. Egyszerűen semmi keresni valóm itt, nem tartozom ide! Az Ezüstsárkány azonban határozottan megfogta a kezem, és a csarnok közepére vezetett. Mivel lehajtott fejjel közlekedtem mostanáig, fogalmam sem volt arról, hová is tartunk. Most viszont megláttam, mi van a terem közepén. Éles fényű, hatalmas méretű, Fehér Láng izzott, ragyogott a tiszta ég felé törve, gúla alakban. Mintha valaki egy óriási tábortüzet rakott volna, csakhogy ez a tűz fahasábok, vagy bármilyen más gyúlékony, éghető anyag nélkül égett, lobogott. Nem árasztott magából meleget, vagy hőt; mégis, valahogy olyan hatással volt a Lelkemre, mint amilyen hatással egy ekkora tábortűz a testemre lett volna. Az Ezüstsárkány szorosan fogta a bal kezemet, majd megállt közvetlenül a Fehér Láng előtt, lehajtotta a fejét, elengedte a karomat, és leakasztotta a nyakából a templompecséthez hasonló valamit. Nem tudtam, mit kellene tennem. Zavartan ácsorogtam a csarnok közepén, a darócruhások tekintetének kereszttüzében, a Lobogó Láng előtt. Az Ezüstsárkány ekkor a bal kezébe fogta a láncát, és kezét a Fehér Lángba tartotta. Majd egy nyugtató mosoly kíséretében ismét megfogta a karomat, és nemes egyszerűséggel berántott a Lángba, majd elengedett!
A szemeimből Fehér Fénysugarak csaptak ki, a tudatom pillanatszerűen kitágult. Hirtelen évezredek, évmilliók hatalmas tárháza nyílt meg előttem. Minden valaha létező nyelvet ismerősként fogadtam. Valaha élt lények lelkeit láttam elsuhanni magam előtt őrült káoszban. Közben a lelkek örvénye mögött továbbra is ott láttam lobogni a Fehér Lángot. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, de az élet elvesztését jelentéktelen semmiségnek, elhanyagolható árnak éreztem. Vágytam a ragyogó fény ölelésére, ahogy az éjjeli lepkék vágynak a tábortűz lángjába. Immár félelem nélkül közeledtem hozzá, majd a legkisebb aggodalom nélkül zuhantam bele a Fehér Lángba. A következő esemény, ami újra tudatosult bennem, hogy a Láng előtt állok, és könnyek folynak az arcomon megállíthatatlanul, mert hihetetlenül üresnek, kevésnek és jelentéktelennek érzem magam az előbbiekhez képest. Olyan, mintha egy pillanatra betekinthettem volna a Teremtés Könyvébe, és megláthattam volna a nagy egészet és a rejtett összefüggéseket. Mintha eggyé válhattam volna a Mindennel, a Teljessel, a Tökéletessel, az Univerzummal, a Teremtéssel, Istennel! Az Egyetlen Istennel, a Mindent Tudóval, a Mindent Látóval, aki számára a Mindenség, az Anyagi Világ és a Lelkek Világa is csupán egy-egy porszem! Nem igazán voltak szavaim arra, amit megéltem, csak a mérhetetlen veszteséget éreztem. A hatalmas távolságot, mely elválasztott attól a boldog egybeolvadástól, az egységtől, a teljességtől. Kinyújtottam képzeletbeli kezemet az egyre zsugorodó belső fény felé, de a zuhanás és vele együtt a Fehér Fény, a Tudás, az Erő, a Teljesség sötét semmibe olvadása, elvesztése megállíthatatlan volt, ujjaim közül kiperegtek az apró tudás-, emlék-, fényszikrák, míg végül öklöm csak a levegőt, a fájó semmit markolta. Leírhatatlan üresség töltött el és elviselhetetlen sóvárgás lángolt fel bennem, zokogtam hát, mint egy kisgyerek: tiszta szívből, teljes odaadással, térdre zuhanva, magamba roskadva. Nem értettem, mi ez az egész…
Mikor valamelyest sikerült lenyugodnom, lassan oldalra fordítottam a fejem, és beszűkült látóteremben fokozatosan bontakozott ki a mellettem emberi alakban álló Ezüstsárkány. Engem nézett kifürkészhetetlen hüllőszemeivel. Lassan eljutott tudatomba a darócruhások éneke is. Újra itthon voltam, lelkem kiüresedve, szárnya szegetten visszatért hát a szürke valóságba…
Az Ezüstsárkány felsegített, majd kivezetett a csarnokból a csuhások sorfala előtt. A papok immár nem kerülték a tekintetemet, egyenesen rám néztek, és a hüllőszemekben mintha elismerést továbbá némi irigységet véltem volna felfedezni. Én azonban komoran, keserűséggel eltelve, szomorúan lépdeltem közöttük. Nincs senki, aki vigaszt nyújthatna, aki pótolhatná azt, amit az imént egyetlen pillanatba sűrítve megnyertem, hogy aztán elveszítsem! Erre a kínzó ürességre, elviselhetetlen hiányérzetre nincs orvosság, mostantól kezdve ezzel a tudattal kell együtt élnem.
Az Ezüstsárkány egy szűkös, egyszerű, csupán egyetlen priccset és egy aprócska asztalkát tartalmazó, cellaszerű szobácskába vezetett. Az asztalkán étel és innivaló várt. Miután megvacsoráztam, lefeküdtem aludni. Álmomban messze a felhők felett szárnyaltam, és végül még a napba is belerepültem, de a csillag belső poklát is hidegnek, üresnek, kietlennek éreztem; a teljességet nem találtam meg benne, ezért egyre több és több csillagot kerestem magamnak, egyre kutatva a gyönyörű halálba, a Fehér Lángba vezető utat, de mindhiába. A Lobogó Fehér Láng ott izzott ugyan tudatom mélyén, a messzi távolban, de soha többé nem tudtam elérni...

6. Némi magyarázat

Egymást követték a napok a Fehér Templom falai között. Az Ezüstsárkány valóban régen járhatott náluk, mivel rengeteg elintézni valója volt. Nem ért rá velem foglalkozni. A sárkánypapok árnyai nappal észrevétlenül suhantak el mellettem, egyetlen szó nélkül. Nem mintha társaságra vágytam volna! Jól esett a csend és a hallgatás. Nem akartam beszélni senkivel sem. Próbáltam megfejteni a velem történteket, vagy legalábbis feldolgozni az emberi elme számára érthetetlent. A csend és a hallgatás elősegítette a lelki sebek hegedését. Végül odáig jutottam, hogy ha az itt töltött idő valóban a halálomig fog tartani, akkor jó lenne ezt az életet ezen falak között leélni, örökös hallgatásban, hazug, semmit mondó, üres, félreértéseket szülő szavak nélkül.
Lassan kezdtem kiismerni magam a folyosók labirintusában, az oszlopok erdejében, és a beláthatatlan méretű csarnokok hálózatában. Tulajdonképpen végül már magam is árnyékként közlekedtem az épület falai között. Mivel csak nagy ritkán láttam az Ezüstsárkányt, és akkor is csak néhány szót váltottunk, mielőtt tovább rohant volna a dolga után; így kezdtem sajátos útvonalakat, napi szertartásokat kialakítani magamnak. Az egyik folyosót különösen kedveltem. Ez a legkülső torony legszélén vezetett. A közepe táján volt egy boltív alakú, több üveglapból álló ablak, széles, belső kőpárkánnyal, melyre kényelmesen fel tudtam ülni, térdeimet átkulcsolva, és így csodálhattam biztonságos keretek között a szemem elé táruló igéző látványt. A torony a fennsík szélén, a rendkívüli mélység fölött meredező szikla peremén állt. A hegység ráadásul mintha pont itt kettévált volna, jobbra és balra futottak tova a hegyláncok, de előre a kilátást egyetlen magas tereptárgy sem fedte el, csupán a messzi távolban sejlett fel időnként a völgy másik oldalánál egy ehhez hasonló fennsík. Időnként mintha azon a fennsíkon is meg-megcsillant volna a napsugár egy épületen, de ez inkább olyan volt, mintha a képzeletem játszott volna velem. Mivel jóval a felhőhatár felett voltunk, így csak tiszta időben láthattam az irdatlan mélységben alattuk elterülő zöldellő, vízfolyásokkal tarkított völgyet. Felhős napokon azonban az egészet tejfehér vastag ködpaplan fedte, melyből szigetként emelkedtek ki a legmagasabb hegycsúcsok, és a távolban sejtelmesen a látóhatárba olvadó másik fennsík. A felhőtengerből ilyenkor a szél a legkülönösebb formákat hasította ki. Előszeretettel vesztem el ebben a látványban, a Fehér Lángban megélt tapasztalaton merengve. Tudtam, valószínűleg soha sem fogom teljes egészében megérteni, mi is történt velem, mégis, szükségem volt valami magyarázatra. Továbbra is éreztem a hatalmas, szűnni nem akaró veszteséget, azt, hogy valójában mennyire is üres vagyok, milyen mérhetetlenül távol is van az a csodálatos teljesség, milyen apró és jelentéktelen porszem vagyok csupán; de a fájdalom lassan enyhült, és kezdett nosztalgiába átcsapni, ahogy a napok egymást követték.
- Szia!
Összerezzentem. Hirtelen elviselhetetlennek tűnt a hatalmas zaj, amit ez az egyetlen szó csapott a falak között visszhangozva. Legalább két napja nem szóltam már senkihez sem, és engem sem szólított meg senki. Nagy nehezen sikerült lenyugodnom, és lenéztem az ablakpárkányról a folyosón ácsorgó Ezüstsárkányra.
- Rég láttalak.
- Nem akartalak megijeszteni. A többiek mondták, hogyha ennyire nem talállak sehol, akkor biztosan itt leszel.
- Miért kerestél?
- Holnap elmegyünk. Végre sikerült elintéznem mindent.
- Remek.
- Nem tűnsz túl boldognak.
- Lenne rá okom?.. Mondd csak, hány ehhez hasonló templomotok van?
- Minden Színnek van egy temploma. Mármint minden olyan színnek, melyet a sárkányok magukon viselnek.
- Hm… És minden templom közepén lobog egy ilyen Láng, az adott színnek megfelelően?
- Igen.
- És mindegyik Lángban a Teljességet éritek utol?
- Igenis meg nem is.
- Ez nem válasz!
- A Fehér Láng az Élet lángja, ahogy a fehér sárkányok az Élet sárkányai. Nálunk az Élet teljességét ismerheted meg, míg más templomokban az adott szín által képviselt építő vagy romboló erő teljességét tapasztalhatod meg.
- Érdekes... Ha mindenáron valami fennkölt tartalommal akarnám megtölteni azt a fajta Teljességet, melyet a Fehér Lángotok képvisel; akkor inkább azt mondanám, a Halállal találkoztam, és nem az Élettel.
- Ugyan melyik élet lenne teljes és egész a halál nélkül? A Halál adja meg a lezárást, ott kerül a helyére minden, abban nyer értelmet az egész létezés. Az Élet értelmetlen a Halál nélkül. A kettő csak együtt lehet teljes és egész.
- Tehát szerintetek az Élet értelme a Halál, és ennek fényében a Halál teljességét az Élet adja meg?
- Igen, valahogy így vagyunk ezzel.
- Minden sárkány csak a saját színének templomát ismeri?
- Nem. Minden évben, de különböző időpontokban, egyesével megnyílnak a Templomok Lángjai. Ilyenkor mindenki a saját színének megfelelő Láng előtt lerója tiszteletét, de élete során minden sárkány legalább egyszer végig látogatja a többi templomot is.
- Milyen sorrendben? Számít ez egyáltalán? Úgy értem, van valamilyen meghatározott látogatási sorrend a templomok között?
- Mivel gyanítom, jellegzetes emberi logikával rendelkezel, így megpróbálsz valamiféle rangsort felállítani a templomok között. Nos, nincs ilyen, minden templom egyenrangú, minden Láng egyformán fontos. Persze, van látogatási sorrend, de ez inkább amolyan megszokás, mint bármi más. Lehetne mondjuk közelségi szempontok alapján kiválasztani a sorrendet, vagy akár hasra csapás szerűen is meghatározhatnánk.
- Tehát nincs kialakult beavatási sorrendetek?
- Ezt nem mondtam.
- Ha ez nem beavatás volt, akkor mit neveztek annak?
- Az volt.
- Akkor nem értem. Minden templom a Lángjának megfelelően egy-egy beavatást képvisel. Ha van sorrend, akkor rangsor is van!
- Nem, nincs. - Az ezüsthajú férfi alakjában megjelenő sárkány a mutatóujjával egy kört karcolt az előttem lévő falfelületre. - Az, hogy térben hol helyezkednek el a templomaink, neked nem sokat mondana, most azonban vegyük inkább úgy, hogy ha összekötjük az egyes templomokat, egy kört adnak ki. Azaz nincs rangsor közöttük, teljesen egyenlők. Ugyanakkor, ha mondjuk te a Fehér Templommal kezdted, akkor a körvonal mentén haladva, a mellette lévő templomba térsz be, majd az amellett lévőbe, és így tovább, míg végül visszaérkezel a kiindulási helyhez, a Fehér Templomhoz. Ilyen értelemben megvan a templomok és ezáltal a beavatások szigorú sorrendje, de ez a sorrend mindenkinek más és más.
- Mit vesznek körbe a templomok? Mi van a kör közepén?
- A Valóság, a maga teljességében. A Valóság, melyről minden templomnak megvan a maga leképezése. Ha a teljességet keresed, akkor az összes templomot végig kell járnod, mert amit az egyes helyeken megélsz, az csupán a Valóságnak egy-egy sajátos magyarázata, a templom, azaz az adott szín által érzékelt, és ezáltal szükségszerűen torzított része. Torzított leképezés, hiszen a többi szín hiányzik a képből. Azaz a fekete mindent feketére fest, a fehér mindent fehérben láttat, a vörös számára nem létezik más, csak a vörös. Ezért járjuk végig életünk során legalább egyszer az összes templomot, hogy ne csak az elménkkel, hanem a szívünkkel, teljes önvalónkkal tudjuk, amit mi képviselünk, az csupán csak része az egésznek, a teljesnek; önmagában, a többiek nélkül, mit sem ér.
- Miért van mégis olyan érzésem, hogy ez nekem sok volt? Nem így kellett volna történnie! Miért érzem úgy, hogy többet vettetek ki belőlem, mint amire készen álltam?
- Mert borítottam a beavatási sorrendet. Az emberek számára az első a Fekete Templom. Ez mindig így volt, és valószínűleg így is lesz, csakhogy a Fekete Templom papjai előbb végeztek volna veled, minthogy engedélyezzék a szertartást. A Fehér Láng Őreként nálunk azonban én döntöm el, ki az, aki alámerülhet. Így felrúgtam ugyan a megszokott beavatási sorrendet, de cserébe innentől tiéd a Templom áldása, mostantól senki sem emelhet rád kezet, szabadon mozoghatsz a világunkban.
- Csak tudod, az a nagy helyzet, hogy a halál jobb lett volna, mint ez a kínzó semmi, itt belül! Nem értem, mi történt velem, sőt, még csak szavaim sincsenek rá! Üresnek érzem magam. Örökre, visszavonhatatlanul megváltoztam. Többé nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam. Megtapasztaltam a tökéletes boldogságot, és szinte ugyanabban a pillanatban el is veszítettem. Hogyan éljek tovább ezzel a tudattal?! Mostantól bármi is történjék velem, az legfeljebb csak árnyéka lehet a Valódi Teljességnek. Tudod, Ezüst, nem a Fehér Lángotok elviselése a nehéz feladat, hanem a tőle való megválás. Ez a kín nem embernek való! A mi lelkünk kevés ehhez!..
- Ha valóban kevés lennél hozzá, meghaltál volna. Akik nem bírják elviselni a kínzó ürességet, azok nem tudnak elválni a Lángtól, a lelkük örökre beleolvad, eggyé válik vele, a testük pedig üres porhüvelyként holtan rogy össze. Elárulok neked valamit: mások évekig, évtizedekig készülnek erre a szertartásra, és sokan mégis elbuknak közülük, te azonban szinte az utcáról beesve végigcsináltad, ráadásul nem is akárhogyan! Mondd csak, tudod, mennyi ideig voltál távol? Tudod, mennyi időt töltöttél a Lángban?
- Pár pillanatot.
- Az a pár pillanat jó lesz négy-öt órának is! Ennyi idő után sárkányok szoktak holtan összerogyni, mert nem tudnak elszakadni, te azonban életben maradtál.
- Több óra? De hiszen nekem az csak néhány pillanatnak...
- Ne foglalkozz ezzel! Az időérzéked itt becsap. Egészen máshogy telik az idő számodra, és számunkra. Erre már rájöhettél volna az álomidő és a saját valós időd összehasonlításából is. Hiszen míg itt csak néhány hét telt el, addig a saját idődben valószínűleg már hónapok óta velünk álmodsz... Van még esetleg kérdésed?
- Igen... Ott, a messze távolban, a völgy határában lévő fennsíkon, van valamilyen épület?
Az Ezüstsárkány összevont szemöldökkel, kutatóan nézett rám, majd elgondolkodva fordult az ablak felé, mintha csak arról akarna meggyőződni, valóban arról a bizonyos fennsíkról van-e szó. Végül halvány mosollyal a szája szegletében, elmélázva válaszolt.
- Igen, van.
- És milyen épület az?
- A Fekete Templom az. Tudod, ez azért furcsa, mert a Templomoknak meg van az a szokatlan tulajdonsága, hogy láthatatlanok az avatatlanok számára. Minket sem lehet sem a völgyből, sem odaátról, sem a magasból látni. Azt mondják, csak azok vehetik észre a Színek Templomait, akik készen állnak az adott templom Lángjával való találkozásra.
- Ebben az esetben nincs semmi meglepő, elvégre minket, embereket, először oda szoktatok vinni, ahogy azt az imént mondtad.
- Csakhogy Nálad megfordult a sorrend! Tudod, a Fehér és a Fekete nálunk is eléggé ellentétes nézeteket képvisel. Ezért, aki a Fekete Templomból indul, az utoljára érkezik el hozzánk, és aki a Fehérből indul, az legvégül tér csak be a Feketéhez. Még nem volt rá példa, hogy valaki tőlünk egyből hozzájuk ment volna!
- Mégis, mit képvisel a Fekete Templom?
- A Halált.
- Mármint a Ti kifacsart sárkánylogikátok szerint, mert számotokra a Halál csak az Életben érheti el a teljességét, mármint ha jól értettem azt, amit az előbb mondtál. Mi inkább azt mondanánk a Fekete Lángra, hogy az Életet képviseli. Mondd, ha a Halál ennyire fantasztikus volt, akkor vajon mit mutathat az Élet? Te tudod? Jártál már a Fekete Lángban?
A sárkány elkomorodott. Zordan meredt maga elé, úgy szűrte a szavakat a fogai között.
- Jártam... Próbáld elképzelni, milyen lehet egy rabszolga kiszolgáltatott élete. Vagy egy szerencsétlen éhezőé, egy koldusé, egy nyomoréké, egy hajléktalané! Vagy egy olyan emberé, aki elveszítette mindenét, akit csak sorscsapások értek!
- De nemcsak ilyen sorsok léteznek! Vannak gyönyörű, napfényben úszó, boldogságtól ragyogó életek is!
- Vannak? Mármint úgy érted kívülről, mások szemével nézve, és nem önmagad által átélve, megtapasztalva!.. De legyen igazad, ám ha vannak is ragyogó, boldog életek, a Fekete Láng az Élet teljességét képviseli. Benne az összes életút utolérhető, az időtől függetlenül, a létezés teljességében. Márpedig a többség élete a sorozatos problémákról, és az azok megoldásából fakadó még több gonddal és bajjal való küzdelemről szól. A hazugságokról, a fájdalomról, a kínról, a gyötrelemről, a kiábrándultságról, a keserűségről, a reménytelenségről, és az ezekkel szembeni folyamatos ellenállásról, a sikerekről és kudarcokról, a bizalomról, és annak bukásáról, a remény kínjáról, a boldogság és az öröm múlandóságáról, a könnyekről és a nevetésről szól. Az ábrándokról és a rideg valóság elől való bujdosásról. A Fekete Láng a küzdelem, a kitartás, az élni akarás, és ezáltal a múlandóság, az örök változás, a pusztulás és az újjászületés, a megújulás, a Halál Lángja. Ellentéte mindannak, amit a Fehér Láng képvisel: az öröklétnek, a békének, a megnyugvásnak, a változatlanságnak, a harmóniának. Mintha a mindenség összes kínját és összes boldogságát egyetlen pillanatba sűrítve akarnák megélni! Azt mondtad, a Fehér Lángtól elszakadni nehéz. Ez tény. Ahogy az is tény, hogy a Fekete Lángot meg elviselni nehéz, és elszakadni tőle annál könnyebb! Aki a Fehér Templomból indul, annak csak az egész kört megtapasztalva lehet esélye ennek a tehernek az elviselésére.
- Én viszont látom a Fekete Templomot, és pontosan értem, miről beszélsz. Akkor lehetséges, hogy én az összes templomotokra fel vagyok készülve?
- Nem vagy sárkány!.. Hunyd be a szemed, képzeld magad elé a sziklák alatt hömpölygő felhőket, és a sziklák mindegyikére képzelj el egy templomot. Megvan?
- Igen.
- Mondd el, mit látsz! Milyen épületeket?
- Mellettünk a szikla ormán felénk néző bejárattal áll egy riasztó külsejű Fekete épület. Mögötte, jobbra eltolódva egy Barna tornyos templom meredezik. Tőlünk jobbra egy Sárga épület áll, a mögött, balra eltolódva egy Kék, mellette egy Zöld. A többiek túlságosan távol vannak.
- Kettőt nem látsz. A világosabb irányban sajnos rossz a sorrended, így a jelek szerint, ha végig akarod járni a templomainkat, a Fekete lesz számodra a következő. A világosabb templomokat azért láthatod, mert a Tanács előtti pártfogóid révén valamennyire ismered őket. Kivétel a Zöld. Ezt nem értem, hogyan érzékelhetted!.. Vajon milyen beavatásaid lehettek eddig, ha az Élet és a Halál számodra egyre megy?! Amennyire tudom, egyik Hatalom sem dolgozik ennyire brutális és kegyetlen módszerekkel! Ráadásul a jelek szerint, kettővel előre látsz. Ez még közöttünk is ritkaság számba megy.
- Nekem inkább csalódás ez az egész. Nem látom a Vöröset, hiába keresem, viszont érzek valamit a Barna mellett, amit azonban úgy tűnik, nem akarok látni, ezért nem tudom megmondani a színét...
A sárkány elgondolkodott.
- Mennyire erősek a látnoki képességeid?
- Ezt meg honnan?..
- Nem akartam veled végig járni a többi templomot, de lehet, hogy rászánom az időt, mert most már bosszant ez az egész! A látnoki képesség jellemzője, hogy sötét foltok vannak benne, melyek több okból is kialakulhatnak. Te a vér látványát nem bírod elviselni; illetve a kínzás az, ami elől elzárkózol; ezért nem látod a hiányzó színeket. Csakhogy így nem lehet arra következtetni, hogy érzed-e a többi templomot, mivel ez a képességed bezavar! A Fekete Templomot látod még innen is, így ez az egyetlen biztos pont. A többi kérdéses…
Egy ideig hallgattunk. Végül én törtem meg a csendet.
- Mikor indulunk?
- Ha! Azt hiszed, hogy a többi templom Lángja is olyan, mint a Fehér Láng?
- Nem. A Halál teljessége valószínűleg egészen más, mint az Életé. Ám szerintem legalább annyira hiányozhat, mint a Fehér Láng. Éppen ezért ne aggódj, nem akarok templomról templomra járni, és Lángokba sétálgatni! Még abban sem vagyok biztos, hogy ezzel az eggyel elbírok! Azt szeretném tudni, hogy mikor indulunk holnap, és hová megyünk?
- Reggel a reggeli után indulunk, és az ősi teleport rendszer köveit fogjuk felkeresni, egyiket a másik után.
- Miért?
- Azért, hogy lezárjuk őket, nehogy más is átjuthasson, hozzád hasonlóan. Mint az talán már neked is feltűnt, nem szeretjük a hívatlan látogatókat.
- Hol találkozunk?
- Érted megyek.
- Rendben. Viszlát.
Mikor másnap elhagytuk a Fehér Templomot, bíztam benne, többé nem kell ide visszatérnem. Csak az ürességet kaptam tőlük. A hiányt, melytől többé nem szabadulhatok, és melynek létezéséről mostanáig fogalmam sem volt. Megtanultam, igenis létezik az áldott, békés tudatlanság! Szerettem volna, ha harag gyulladna lelkemben, és az erejéből táplálkozva letorkolhatnám az Ezüstsárkányt, de csak mérhetetlen szomorúságot éreztem. Bánatos voltam, mert tudtam, valószínűleg én is így döntöttem volna a helyében. Ez volt a legkevesebb áldozatot követelő, legegyszerűbb megoldás. Az ár számomra fájdalmas volt ugyan, de végül is én okoztam ezt az egész kavarodást felelőtlen viselkedésemmel az ősi kövek között! Hálásnak kellene lennem, hogy a sárkány ennyi kockázatot vállalt azért, hogy megóvja az életemet. Én mégis nyomorúságosan éreztem magam, és az első kőhöz vezető úton végig, csendben folytak a könnyeim, bár azt magam sem tudtam volna megmondani, kit vagy mit siratok valójában. Magamra maradtam a kíméletlen ürességgel, a teljesség utáni hiábavaló, kínzó, kegyetlen sóvárgással; és csak reméltem, hogy egyszer talán sikerül majd szavakba öntenem mindezt.
A kövek lezárása nem volt nagy kaland. Sorra végigjártuk a sárkányok világán előforduló összes ősi ákombákomokkal telerótt, töredezett kőtáblát, és mindegyiknél kitaláltuk, hogyan lehetne őket hatástalanítani. Mert persze mindegyik teljesen egyedi módon működött, és ezért minden egyes kőtábla napokat, heteket, sőt, némelyik hónapokat igényelt, mire sikerült kitalálnuk a módját, hogy örökre működésképtelenné tegyük. Az Ezüstsárkány a vége felé már nagyon csodálkozott, hogy mégis hogy a bánatba tudtam egyet teljesen véletlenül működésbe hozni, de én csak a vállamat vonogattam, és elmondtam neki, hogy velem mindig spontán történnek ilyen és ehhez hasonló hülye véletlenek. Velem csak úgy előfordul az, hogy pont az a nyomorult kavics legyen működőképes, amelyikhez odamegyek, pont úgy kelljen működésbe hozni, ahogy én játszadozok vele, és pont egy olyan életveszélyes és lezárt világba nyisson kaput, mint amilyen az övék. Véletlenül sem valami csendes csobogó patak partjára, ahol nem történhet semmi baj sem! De sebaj, hónapokig ugyanoda álmodhatom magam, és folytatólagos eseményeket láthatok...
A sárkány utolsónak hagyta a barlangja előtti követ. Mielőtt még észheztérhettem volna, megnyitotta a világok közötti átjárót, és hazaengedett. Azt mondta, semmi keresnivalóm náluk, és nem akar akaratom ellenére ott tartani. ha hazaértem, lezárja mögöttem a kőtáblát, és én is tegyem ezt a tisztás oldali táblával, hogy soha többé senki se járhasson úgy, mint én. Kicsit bánkódtam, mert a magam módján megkedveltem az Ezüstsárkányt, és rájöttem, hiányozni fognak a világukon eltöltött éjszakai álmok, de nem akartam tovább fárasztani. elvégre jó alaposan megkavartam az életét még arra a viszonylag rövid időre is, amíg náluk voltam. elköszöntem tőle, megköszöntem neki, hogy megkegyelmezett nekem annakidején, és kifejeztem a hálámat azért is, hogy végül hazaenged. Megígértem neki, hogy feltétlenül lezárom a tisztás oldali követ is.
A következő pillanatban szétrobbant a világ, és újból a csillagfényes tisztáson találtam magam az ősi kőtábla előtt. A kövön szereplő rúnák most más színnel kezdtek izzani, mint addig, és tudtam, az Ezüstsárkány lezárta az utolsó, világukba vezető teleport követ is. megígértem neki, így én is elkövettem mindent azért, hogy a tisztáson lévőt hatástalanítsam. mikor végre sikerült, felébredtem.
és többé nem álmodtam magam a világukra...

Efi, a téged érdeklő rész a "némi magyarázat" fejezetben van.

Váó, köszönöm szépen!

De jó, hogy rákérdeztem! Lenyűgöző olvasmány volt!

Úgy éreztem, hogy az alkímiával van kapcsolatban ez az álom, azért is kerestem, hogy újraolvassam. Aztán most a kezembe akadt Szepes Mária könyve, a Vörös Oroszlán, és amikor a lentebb idézetteket olvastam, megint beugrott ez az álom.  

Szepes Mária írta:A beavatás misztériuma mindig kétszer történik. Egyszer, mikor a földi szférájában alámerült lény tapasztalaton innen, de a másik világ még el nem homályosult tudatával belép a Misztériumok Templomába. A próbák, amelyeken magányosan, a sűrített időben és összeszűkült tér csendjében átég, néhány markáns vonallá koncentrált, el nem törölhető vázlatként a lelkébe maródnak, mert ezek a próbák a lét minden későbbi kísértésének, lehetőségének, veszélyének és valódi értelmének szimbólumát rejtik. A vázlatot a lélek őrzi.
....
ez a szent lidércláng csalogat tovább, szenvedélyen, becsvágyon, emberi tudáson, halálon, születésen, új és új életformákon túlra, egyre messzebb és mégis kiszabott pályán a térkép szerint, vissza a kiinduláshoz. És itt következik el a második beavatás. ... A megélt tapasztalatok után. Az élővé lett elmélet megrendülésében. Az első misztérium kapuja befelé, a második misztérium kapuja kifelé nyílik. Aki azonban belépett egyszer a kapun, nem találhat a kijáratra addig, míg végig nem járta az út hatalmas körívét kaputól kapuig.

Szia Áprilia!

kicsit zavarban vagyok. Régi ismerős vagy új név alatt, vagy mi még nem találkoztunk?
ha még nem ismerjük egymást, akkor üdvözöllek.
 

az álmok hét kapuja.
tudatosan nem tudok róluk... nem tudatosan meg annyi kapun császkáltam már keresztül/kasul, hogy biztos vagyok benne, a számuk messze több, mint hét.
nem foglalkoztam soha elméletekkel.
velem megtörténnek a dolgok, és ez különösen igaz az álmokra.
soha nem próbálkoztam a tudatos álmodással. egyszerűen vannak olyan álmaim, melyeknél tisztában vagyok azzal, hogy most álmodom, s vannak olyanok, melyeknél nem.

de érdekelne a dolog. mi ez a hét kapu?
a Fehér Templomos álmomban, ha összeszámolom a színeket, 7 Templom jön ki.
Viszont ezzel kapcsolatos másik álom alapján eredetileg nyolc ilyen templom volt... 

tudod, én már nagyon régen feladtam, hogy sikerül értelmezni az álmaimat. különösen az ehhez hasonló visszatérő álmokat. mindig vannak belőlük kiragadott részletek, amiket sikerül megértenem, de ahogy az idő előre halad, általában ezek is újraértelmezésre kerülnek. Végül olyan sokrétűekké válnak, mint a vöröshagyma.
lehet, hogy valójában ilyen sokrétűek is.

láttam, hogy sokat írtál ide, amióta nem jártam errefelé, ráadásul álmok témakörben, ami engem mindig is érdekelt... igyekszem pótolni az elmaradásomat.
még találkozunk.

olvastam Efi álomnaplójában az Ápriliával folytatott beszélgetést.
azt, amelyikben a más világokból való felderítőkről írtak.
hirtelen belém villant egy régi álmom.
sok álompéldát hozhatnék, de ezt fogom előkeresni, mert nem tudom, miért pont ez volt az, ami hirtelen bevillant.
nem tudom, mi a jelentősége.

de szerintem van/lesz aktualitása.

Szakrális lények

Esemény dátuma:
2007-11-11 hajnalban

Az álom elején a falunk katolikus papjával beszélgetek négyszemközt a Halál utáni életről, és azokról a lelkekről, amelyek különböző okokból a két világ között ragadnak. Mikor az atya arra kérdez rá, hogy mit is gondolok én erről az egészről valójában, rájövök arra, hogy álmodom. Ekkor a tudatomnak az a része, mely tisztában van az álom tényével, külső szemlélőként szemléli az eseményeket, és az álom további részét. (Ilyen még nem volt. Vagy tudom, hogy álmodom, vagy nem. Több nézőpontból végignézett álmom már volt, de akkor különböző álomszereplők "szemén át" láttam az eseményeket, nem én kerültem ilyen "skizofrén" helyzetbe...) Elmondom a saját nézeteimet. Teszem mindezt azért, mert segíteni szeretnék az atyának, hiszen meghalt az édesanyja. (A valóságban az idős hölgy nagyon beteg volt, de akkor még élt...) Közben a külső szemlélődő énem megállapítja, hogy nem az atyához van szerencsém, valakik vizsgáztatnak, de nem látok tisztán. Szóba kerül a Seol és a Duat is, de csak felszínes ismeretek alapján. Közben az álomén is kezdi sejteni, hogy ez nem egészen olyan beszélgetés, mint amilyennek hiszi, és nagyon furcsán viselkedik az atya. Mikor erre rákérdez, akkor komoly változások történnek, de innen hiányzik egy rész. Elfelejtettem, mi történt...

A középső részben egy számomra teljesen ismeretlen helyen járok. Szállingózó hóesésben sétálok egy város utcáin (Pest? Eger?), és végül betérek egy szent templomba. Erről a templomról tudom, hogy nagyon erős szakrális hely, a többi templom, vagy szent hely eltörpül mellette, mind Magyarországon, mind az egész világon. Mikor belépek a kapun, az ajtó mellett két nagyon furcsa lényt látok őrt állni. Páncélban vannak, én mellmagasággig érek nekik, de nem emberek. Olyanok, mintha két hátsó lábukon álló kutyák lennének. A tekintetük az emberek veséjébe hatol, és illetékteleneket nem engednek be. Sokan vagyunk a templomban, de tudom, hogy rajtam kívül senki nem látja az "őröket". Zavarban vagyok, és félek. Szeretném eltitkolni, hogy látok valamit, de ez nem sikerül, mert a környezetemben többen felfigyeltek furcsa viselkedésemre, arra, hogy a semmit méregettem. Rákérdeznek arra, hogy mit láttam. Végül nagyon kínlódva, de elsuttogom, hogy két nem e világi, szakrális? lény strázsál az ajtónál. Azt várom, hogy kinevessenek, és őrültnek nézzenek, de ehelyett mindenki bólogat, és futótűzként terjed a hír, hogy én látom az őröket. Azt mondják, hogy mindenki tudja, hogy ott vannak, de nagyon régen járt a templomban olyan emberke, aki látta is őket. Viszont én hogyhogy nem tudtam róluk, és egyáltalán, hogy kerültem ide, ha ennyire tudatlan vagyok. A kérdések elől menekülve az őrök felé húzódom, végül kilépek a templomból ugyanazon kapun keresztül, amelyen bementem, de ekkor már nem az utcán találom magam, hanem egy nagyon szép kertben. Egy nagytestű kutya szerű teremtmény ugrándozik körülöttem, de nagyon hosszú, elvényodó farka, és két a farkához hasonló szárnyszerű képződménye van. Játszom vele, miközben emberek néznek a távolból, de azok már nem jöhetnek közel. Lehet, hogy ők sem látják a kutya szerű lényt, akivel játszom, de a zavarom fokozatosan eltűnik, és teljes odaadással játszom a lénnyel. Közben szavak nélkül kommunikálunk. A játék végén, mikor elkezd lemenni a nap, előkerül egy kölyök. A lény kölyke, viszont a kicsinek sokkal kinyíltabbak a szárnyai és sokkal kedvesebb, aranyosabb. A lény megkérdezi, hogy megtennék-e neki egy szívességet. Én boldogan bólogatok neki, hogy persze, szívesen segítek, ha tudok. Megkér arra, hogy vigyek el két szál füstölőt egy nagyon jó barátjának. A barátja egy rendkívül erős, hatalmas spirituális képességekkel rendelkező ember. Egyike a legerősebb ma élő embereknek. A lény szerint nagyon fontos, hogy eljusson hozzá ez a két szál füstölő, de ő a kölyök miatt nem tudja neki elvinni. Elmondja, hogyan juthatok el a barátjához, és leírja, hogy néz ki az illető. A személyleírásnál a regisztráló, külső, szemlélődő énem nagyon kiakad, és azonnal szeretne felébredni, de ez az álomén nélkül ez nem sikerülhet, viszont az álomén naívan bólogat, és elvállalja a feladatot. A lény még egy figyelmeztetést mond: ne higgyek el semmit, itt minden csak látszat. Ha odaérek a barátjához, muszáj lesz a látszat mögé néznem, különben nem jutok be, és nem tudom átadni a küldeményt.

Az álom harmadik részében a regisztráló énem folyamatosan fel akar ébredni, míg az áloménem "utazik"; ahogy az álom helyszínek között kell; járkál. Elérkezik arra helyre, ahol az a bizonyos barát lakik, és bekopog. Egy teljesen üres, fehér falú, és fehér padlójú lakás bontakozik ki az ajtó mögött. A küszöbön állva megrázom a fejem, és a következő pillanatban egy színes, kristályokkal, asztalokkal, székekkel, fotelokkal, könyvekkel és egyéb spirituális dolgokkal berendezett szoba válik láthatóvá. A kettős érzékelés miatt nehezen boldogulok, de nem adom fel. Sikerül találkoznom a lakás tulajdonosával, a bizonyos baráttal, de nem igazán sikerül vele kommunikálni, mivel állandóan szaladgál, és pakolászik a lakásban, vagy teljesen eltűnik az üres, fehér semmiben. Elmondom, hogy ki vagyok, hogy ki küldött, és hogy szeretném neki átadni a két füstölőt. Ekkor abbahagyja a pakolászását, és valóban elkezd odafigyelni. Hirtelen eltűnik a szoba és a nagyanyámék verandája tűnik fel. Egy testes, kedvesnek tűnő, szőke nő egy széken állva valami kristályfüzér szerűséget akar felrakni az eső ellen védő palatető aljára, közben mond valamit, majd kéri a füstölőket. Én csak rázom a fejem, hogy csak a lény barátjának adhatom át a füstölőket. Végül csak leesik az áloménemnek is tantusz, hogy a szőke, középkorú nőnek semmi keresnivalója a nagyanyáméknál, és mennyire abszurd is ez a szitu, megrázza a fejét, és a szőke nő helyett meglátja a "barátot"; (és a helyszín is homályossá válik, bár nem tűnik fel újra az előző lakás, csak mintegy felsejlik a férfi háta mögött), ám ezúttal már az álomén is felismeri a régi jól ismert álomszereplőt. Újra a szőke nő előtt állok, gyorsan a kezébe nyomom a füstölőket, és el akarok szaladni, de ekkor elkapja a karomat, immár azonban a férfi az, és nem a szőke nő. Beszélni akar velem, és mondana is valamit, de ekkor végre az áloménem is fel akar ébredni, és végre sikerül felkelni.

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
1. A lény "barátja": sokszor álmodtam már ezzel a személlyel. Kedves, jóindulatú szereplő, bár gyakran vitázom vele. Mivel az egyik álomban történt valami, amire mellesleg ébren soha nem emlékszem, az áloménem folyton menekül előle, és nem akar vele találkozni. Ha felmerül a lehetősége is annak, hogy egy álomban ez a "személy" szerepelhet - felébredek.
2. Ez volt az első éjszakám a felújított szobámban. Egy hónappal ezelőtt tűz volt nálunk, és ezért fel kellett újítani a szobát. Új szekrények, új berendezés és új ágy. Az ágyat én vettem magamnak, és nagyon tetszik. Kényelmes, és jó érzés benne ülni, feküdni.
3. Az álom során végig nagyon erős volt a szent, szakrális helyekre jellemző érzet. Ez az érzés megmaradt az ébredés után is, és egész nap olyan érzésem volt, mintha legalábbis a Tihanyi Apátságban sétálgatnék, vagy valami nagyon erős szent helyen.

Azt hiszem négyig megvolt a következő álomban.  

De nincs meg véletlenül az eredeti szöveg, ami leírja?
vagy nem szabad idéznünk?

A Torony

Esemény dátuma: 1997

Ez egy nagyon durva álomélmény volt, pocsék utóhatásokkal…
Tizenhét éves voltam, és egy hónapig minden éjjel ezt álmodtam. Az első éjszaka a keret történetig és a torony meg a szakadék megpillantásáig jutottam el. Bár szorongtam közben, mikor felébredtem, jót mulattam rajta, és érdekelt volna a folytatás. Másnap éjjel nagyon meglepődtem, mikor ismét a toronyhoz vezető úton találtam magam. Már a második éjszakán átment rémálomba, de csak kb. két hét után jutottam el addig, hogy egész éjjel égettem a kislámpám (apa, tanulok, ne zavarj felkiáltással), és próbáltam nem elaludni, de hacsak lehunytam egy pillanatra a szemem, máris a torony előtt álltam, és zuhant a repülő. A virrasztás miatt az iskolában nagyon fáradt voltam, és szünetekben (sőt, lehet, hogy órákon is) el-elszenderedtem. Persze ilyenkor is a torony előtt találtam magam. Rettegtem, és nem volt senki, akitől ébren segítséget kérhettem volna. Végül egy hónap után megoldódott a dolog a lent leírt módon, de Isten őrizz még egy ilyen tapasztalástól…
A lent közölt történet ennek az álomdömpingnek az összefoglalása. Nagyon hosszú lesz, előre bocs mindenkinek…

Kerettörténet

A történet azt a szálat vette fel, ami a Védelem című álomnál abbamaradt. Peruban kitört a polgárháború. A civil lakosság egy része (köztük az öreg indián, a falusiak, néhány fehér ember, stb.) a hegyekbe menekült, és barlangokban húzta meg magát. Csatlakoztak hozzájuk a katonai vezetés által üldözöttek, a menekültek, és néhány hozzám hasonló külföldi, akik az országban ragadtak, és ez az utolsó reményük a távozásra. (Őket kicsempészik a határon, és lehetővé teszik számukra a biztonságos országokba jutást. Újságírók, orvosok, értelmiségiek, de kétkezi munkások is vannak közöttük.) Ebből a tömegből alakult meg az ellenállás. Az öreg indián a szellemi vezető, fogadott fia pedig fontos katonai szerepet tölt be. Partizán akciókat folytatnak, gerilla háborút vezetnek. A magam részéről próbálok hasznos lenni, ha már egyszer az öreg továbbra is érvényben tartotta nevelt fia felé a védd meg azt a nőt parancsot. Bár továbbra sem értem, mire ez a nagy felhajtás, én csak egy jelentéktelen senki vagyok. Katasztrofális állapotok uralkodnak a barlangokban. Nincs elég élelem, a víz fertőzött, sok a beteg, nincs elég gyógyszer, és bármelyik pillanatban kitörhet a járvány. Takarókat, forralt vizet, takarmányt, élő állat ellátást és hasonlókat szervezek, osztogatok. Jobb termés reményében belső gazdaságokban (barlang-kertészek és teraszos-kertek) folytatok mezőgazdasági kutatásokat. Közben alap gyógyszereket próbálok kotyvasztani a helyi gyógynövényekből. Élelmiszer elosztáson, vízelosztáson és hasonlókon töröm a fejem. Aztán van valami hadi tanácskozás. Ezen nagyon komolyan kikelek magamból, hogy ez tarthatatlan, és valahonnan, külföldről élelmet és gyógyszereket kell szereznünk. Ezt meg is oldom, elvégre Magyarország mégiscsak mezőgazdasági ország, és a gyógyszeriparunk sem utolsó, meg kapcsolataim is vannak mindkét irányba (ez akkoriban nagyon viccesen hangzott, azóta gyógyszergyárban dolgozván, agrármérnök volt osztálytársakkal telezsúfolva kevésbé nevetek…), csak juttassanak ki, és oldják meg a szállítást. Közben a Feketecsuhás fegyverekért kampányol. Végül megszületik a döntés: együtt megyünk. Én élelmet és gyógyszereket szerzek, a Feketecsuhás fegyvereket, a szállítás megoldása pedig szintén a Feketecsuhásra hárul. Közben vigyázhat is rám. Én dühöngök, a Feketecsuhás fintorog, az öreg meg mosolyog. Kb. ennyiben maradunk… Egy helikopterben ülök, hátul, beszíjazva. Nézek ki az ablakon, miközben nagyon zavar a néma csend. A Feketecsuhás a barátjával együtt elöl ül, ketten vezetik a gépet. A megbeszélés óta egy szót sem szólt hozzám, órák óta néma csendben repdesünk. Még az indulásról is a haverja értesített! Én nem akarok senki nyakán koloncként csüngeni, és legalább annyira idegesít ez, mint a feladat nehézsége. Közeledünk a határhoz. Lőnek ránk. A Feketecsuhás kikerüli a fényes, gyöngysorként, kígyóként közeledő lövedékeket. Életben maradunk, nem zuhanunk le, és még a vacsora is bent marad. Kifogyóban a kerozin. Tankolni kell, és fegyvereket felvenni. Valami Peru és Brazília közötti kisebb ország középtáján, egy esőerdei leszállópályán landolunk. Várnak ránk. A Feketecsuhás intézkedik, mindenki nagy tisztelettel, igen uram, természetesen uram, hogyne uram hozzáállással ugrál körülötte. Kiderül, napokba telik, míg a gépet helyrehozzák a lövöldözéses kaland után. Sebaj, addig elslattyogunk a hegyekbe, és felvesszük a fegyverek egy részét. Sátor alkatrészeket és egyéb túra szerkót cipelek a hátamon a dzsungelen keresztül. Valami ösvényt követünk, állítólag. Én nem látok semmit. Elveszünk a sűrű aljnövényzetben. Végül egy tisztáshoz érünk. Itt letáborozunk, felállítjuk a sátrat. Továbbra is hárman vagyunk, a Feketecsuhás, a barátja, és jómagam. Nem érdekel, miről egyeztetnek a pasik a sátor előtt, a magam részéről kimondhatatlanul fáradt vagyok, és elegem van az egészből. „Hülye bunkó” morgással magamra rángatom hálózsákomat, a sátor fala felé fordulok, és próbálok elaludni. Érzem, hogy van valami a levegőben, valahogy furcsa a hely, de sebaj, könnyedén figyelmen kívül hagyom a „hetedikemet”…

A Torony 1

Az Atlanti-óceán fenekén vagyok, fejem felett legalább 2 km vastag vízréteg hömpölyög. Tudom, hogy álmodom. Emlékszem a kerettörténetre, miközben azt is tisztázom magammal, hogy az is csak egy álom, a valóságban tizenhét éves vagyok, Egerben dekkolok a saját ágyamban, és másnap húzok a gimibe. Továbbá életemben nem jártam még Amerikában. Ezt követően szétnézek. Hétköznapi viselet van rajtam, trapéznadrág és laza blúz. Az óceán puszta, és kihaltnak tűnik minden irányban. A képet egyetlen, hosszú, egyenes, távolba vesző út szakítja meg. Az út széles, kövekkel kirakott, amolyan ókori római úthoz hasonló. Azt hiszem, ennek az útnak az elején állok, de soha sem nézek hátra. Bár az út mellett nincs semmi, de ahogy elindulok rajta, mintha szárazföldön lennék, házakat, dombokat, mezőket, embereket, akik a dolguk után sietnek, gyerekeket, akik játszanak, látok magam körül. Egy kisebb vidéki település. Szomorú vagyok, mert tudom, ezek az emberek már több ezer éve halottak. Az a világ elmúlt. Egy pillanatra látom, ahogy felhasad a föld, éles repedések válnak kusza szakadékhálózattá, füst tör elő mindenfelől, a házak, és az őket alkotó kövek a levegőbe repülnek, de úgy, mintha súlytalanok lennének. Az ég fekete, és kizárólag a földről, valahonnan messziről, elölről sugárzik csak baljós, vöröses fény - kétségbeesett sikolyok, rémült arcok között sétálok nyugodtan, míg halál biztosan tudom, a szigetre, és rajta mindenre, a biztos pusztulás vár.
Elszakadok a múlt képeitől, és megpróbálok a jelenre (jövőre) koncentrálni. Immár tudom, az út végén annak idején egy hatalmas kristály torony állt. Tudom, hogy a torony valami energiaközpont, energiatermelő, elosztó hely volt régen. Vajon mi történhetett vele az elmúlt évezredek során? Feltűnik a torony. Nagyon gáz! A torony egy kicsiny szigeten áll, míg körülötte minden oldalról széles, mély, éles meredéllyel szegélyezett szakadékhálózat van. Nem látok le a szakadék aljára. A torony a középen lévő sziklatömb közepén egyensúlyoz, az út a szikla-szigeten folytatódik a torony bejárata felé. Az úton két élesen elkülönülő vonalat látok. Az egyik egy sárga csík, majd tőle távolabb, a torony bejáratához közelebb, egy piros csík van. Reménytelennek tartom az átjutást, ezért felébredek - teljesen. Irány a suli…

Következő éjszakák:
Egyből a toronyhoz vezető úton találom magam. Ott, ahol előző éjszaka abbamaradt az álom. Illetve mégsem ott. Egy sárga vonalra bambulok, míg sehol a szakadék. Jó lenne hátrafordulni, és meggyőződni a szakadék létezéséről, de tériszonyos vagyok, és csak beleszédülnék. Előttem a Torony, az utat nem állja el semmi. Mégsem mozdulok. Tombol a veszélyérzetem, és rohadtul nem tetszik, hogy csapdába estem a szikla-szigeten, az óceán fenekén. A torony felragyog. Ledöbbenek. Rájövök, hogy az a vacak még mindig működik, csakhogy immár nem úgy, ahogy kellene...
Képugrás: az óceán felett, magasan az égben, egy hatalmas utasszállító repülőgép száll. A tengerszintet a látóterem középső részén elmosódott vonalként észlelem, míg szemem előtt továbbra is a torony magasodik. A torony ismét felvillan, és a gép rendszerei megzavarodnak. A torony kialszik, és a gép repül tovább. A torony ismét felragyog. Elképesztő erejű vonzást érzek, zokogva tudok csak megállni a lábamon, és megakadályozni azt, hogy az építmény magához szippantson. Rettegtem, hogy az a készülék kitépi a lelkemet. Azonban a jelenség elmúlt. Végre megértettem, miről is szól a sárga vonal. A torony nem jelent rám valódi veszélyt, amíg a vonal innenső oldalán állok. Csakhogy én szokásomhoz híven a határon táncolok, mert kell az…
Míg önmagammal voltam elfoglalva, nem vettem észre a lényeget. A lényeget, ami süvítő, fájdalmasan éles hanggal kért magának figyelmet: a repülőgép nem volt olyan szerencsés, mint én. Minden műszere leállt, és zuhan. Bele a vízbe. Illetve nem. (Már megint egybe látom az egész képet, vékony határként látva csak tengerszintet.) A gép belezuhant egyenesen a toronyba!
Azonnal felébredtem. A zaklatottság enyhe kifejezés arra, ami bennem tombolt. Tudtam, hogy mindenki meghalt azon a gépen. Illetve: meg fog halni azon a gépen, mert az álomban NEM tizenhét éves voltam, hanem több. Persze a saját korom besaccolása nem működött. Húsztól negyvenig bármi… Egész nap kísértett az utolsó kép. A suli tőlem a feje tetejére is állhatott volna. Ugyanakkor rettegtem a torony vonzásától.

Variációk

A sárga csík mellett álltam. Tudtam, hogy álmodom. Emlékeztem az előző álmok minden részletére. Ezen kívül tudtam, hogy ez még nem történt meg. Lássuk, hogyan lehet megakadályozni. Az a gép nem zuhanhat le! De hogyan akadályozzam meg? Na, erről fogalmam sem volt. A probléma kulcsa a torony volt. A múlt álomból tudtam, hogy a toronyba lépve bent megtalálom az irányító berendezést, és le tudom állítani az egész rendszert, de ehhez ugyebár be kéne jutni oda. Csakhogy egyetlen út vezet odáig, sárga csíkkal és vörös vonallal. A sárga csík a biztonságos távolság, a pirosat inkább tudni sem akarom. Valahogy biztos voltam benne, hogyha hibázom, a torony kitépi a lelkemet, és én SOHA többé nem ébredek fel, meghalok, nemcsak az álomban, hanem a valóságban is. Álmomban halnék meg, mert megállna a szívem, vagy valami hasonló érthetetlen, váratlan, végzetes eseményt találna a boncmester. Ez az erős haláltudat erősebb volt mindennél. Biztos voltam benne, hogy szó szerint az életemmel játszom. A tét a lelkem elvesztése, és a valódi, fizikai halálom. Nem mozdultam hát a sárga vonalról. Patt helyzet. Előre nem mehetek, hátam mögött meg a szakadék. Ciki. Több százszor láttam lezuhanni azt a rohadt gépet. Éjjel-nappal, végül már minden pislantásnál. A nem cselekvés is egy döntés, tehát ebben az esetben ez is cselekvésnek számított. Ezerszer elátkoztam már a kíváncsiságomat. Mi a frásznak kell nekem minden ilyen álomcsapdába belesétafikálnom?! Mint valami nyamvadt beragadt lemezjátszó, ahol beakadt a tű, és mindig csak azt az egy taktust ismétli. Repülő, torony, csatt. Egyre erősebbé vált a döntéskényszer, mert minden egyes ismétlődéssel egyre közelebb kerültem a toronyhoz, egyre kevesebb volt a sárga csíkból a talpam alatt. Ébren nem találtam senkit, akitől segítséget kérhettem volna, (közben ezerrel pörögtek a napok és éjszakák), ezért büszkeségemet félre téve, ébrenlét és álom határán kísérletezésbe fogtam, és megpróbáltam azt a személyt utolérni, aki elvileg „vigyáz rám”…

Kerettörténet

Szellemként állok a Feketecsuhás mellett. Kézzel-lábbal magyarázok, de csak nem reagálnak rá. Végre leesik, senki sem lát, szellem vagyok számukra. Na, ez aztán a szívás! Kísértet lettem a saját álmomban! Felvonultattam az összes káromkodást, ami az eszembe jutott, végül lehiggadtam, és szó nélkül, immár unottan bambiztam ki a fejemből. Még a párás, sötétedő dzsungel képe is jobb volt a…, NEM, erre nem is gondolunk! A Feketecsuhás felé fordultam, és megint kitört belőlem a keserű felháborodás, hogy most legalább úgy is nézek ki, ahogy bánnak velem! Szellemként, mint aki ott sincs! Ekkor a Feketecsuhásnak rossz érzése támadt. (Pedig még egyetlen cifrát sem mondtam rá!) A barátja furcsán nézett rá, és megkérdezte, mi baja van, de ő - minő meglepetés! - szó nélkül megfordult, és berobogott a sátorba. Na, ez kínos volt! Én is követtem a sátorba, és így láttam magamat kívülről ott feküdni a hálózsákban, a hátamon. Hosszú, derékig érő hajam volt (még most sem olyan hosszú), ki volt bontva, és persze össze-vissza állt. Hülyén éreztem magam. Otthon fekszem tizenhét évesként az ágyikómban Egerben, míg huszon-harmincasként itt csicsikálok valami Dél-Amerikai ország dzsungelének sátrában, miközben kísértetként, az összes nézőpontnak és időpontnak a tudatában, szemlélem a sátorban alvó énemet, és próbálok rávenni valakit, aki csak egy álomalak, és mellesleg egyáltalán nem érzékeli szellemalakom jelenlétét, hogy ébressze fel a sátorban alvó énemet, miközben mindhárom én retteg a toronytól! Mi jöhet még ezután?!
Nos, végignéztem, ahogy a Feketecsuhás kétségbeesve megragadta a vállamat, és eszeveszetten elkezdett rázni, hogy ugyan ébredjek már fel. Persze se kép se hang, mint aki kómába esett. Komolyan figyeltem önmagamra, de semmit sem éreztem abból, hogy azt az énemet rázzák, ébresztgetik. Kínos.
A barátja ekkor kezdett megijedni, és ekkor derengett fel előtte, hogy lehet, hogy meghaltam? Ezen a lehetőségen én is elméláztam. Elvégre kísértetként lebegtem közöttük, mint az a halálközeli élményekre jellemző. Elvetettem. Szerintem még élek. Legalábbis a valóságban tuti, de a jövőbeli énemben is. Csak azt ne kérdezze senki, hogy ezt honnan vettem…
A Feketecsuhás egy mély levegővétellel felállt, majd közölte, utánam jön. A barátja még értetlenebbül nézett rá. Magyarázat nuku. Néma csendben leült a másik sátorlap elé, behunyta a szemeit, lelassította a légzését, és lassan álomba merült. Félálom határán még megpillantott engem szellem alakban (jó kérdés, hogy a szellemalak hány éves lehetett - erről ugyanis elképzelésem sincs), ezen rendesen meg is lepődött, de aztán pillanatok alatt elaludt.

A Torony 2

Ekkor megint a sárgavonalnál találtam magam. A Feketecsuhás közvetlenül mögöttem állt az úton. Más körülmények között önfeledten kacagtam volna a döbbent képén, de valahogy akkor és ott (mindegy, melyik időben, és hány éves önmagam) nem volt kedvem nevetni. A férfi döbbenete egyrészt a helyszínnek, másrészt nekem szólt. Látszott rajta, tudja hol van, tudja, mi ez az egész (boldog ember!). Belőlem azonban nem nézte volna ki, hogy ide kerülhetek, meglepte, hogy itt talált rám. Olyan dolgot tudott meg rólam, amivel eddig nem volt képben. Kicsit szégyelltem magam, és kicsit kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha lelepleztek volna. Bosszantott, hogy bele látott az énem belső titkaiba. A döbbenete elmúltával megfogta a kezemet, és ki akart rángatni onnan. Nem sikerült neki, de nem a Torony miatt. Én makacsoltam meg magam, hogy márpedig én nem arra akarok menni. Elmondtam, hogy mindjárt jön egy repülő, és bele fog csapódni a toronyba, és ez egy jövőbeli esemény, amit meg kell akadályozni. Erre ő is begurult, közölte, hogy ez aztán végképp nem az én problémám, és ugyan lépjek már tovább, és húzzunk el innen. Az az esemény tőlem független, és mindenképpen be fog következni, akár tetszik, akár nem. A Torony ellenben egy halálcsapda, és mind a ketten meghalhatunk, és az egyetlen kiút az, ha lelépünk, méghozzá azonnal. Meguntam a veszekedést, kitéptem a karomat, és előre rohantam, túl a sárga vonalon, de ő elkapta a karomat (még mindig a vonalon kívülről), miután hiába kiabált utánam. Elmondta, hogy a sárga vonal az a határ, ahonnan többé nem tudunk visszatérni önerőből (így már érthető, hiszen én a vonalon táncoltam), a pirosat átlépve pedig már segítséggel sem működik a hazatérés, meghalunk. Persze mondhatott akármit, nem érdekelt. Abban a pillanatban, hogy megragadta a karomat, erős képek, érzetek csaptak át rajtam. Ha akartam volna, sem tudtam volna rá figyelni. Mikor a képek megszűntek, és ő is elhallgatott, megfordultam, ránéztem, és megkérdeztem: „Te ugye nem először jársz itt?” Azonnal elengedte a karom, elfintorodott, és félrenézett. Elismerte, hogy igazam van, majd egy csomó dolgot mondott (valóságos szóözön volt, pláne tőle), de ezekből egyetlen nyamvadt „a” hangra sem emlékszem! Az egész szöveg kiesett… Végül megegyeztünk abban, hogy ő a sárga vonalon kívül marad, én meg próbálok valamit intézni a piroson kívül, de a sárgán belül. Ha végeztem, ő kivisz onnan. Ekkor már éreztem a repülőt közeledni, a zónán belül azonban tehetetlen voltam. Tulajdonképpen semmit sem sikerült előrébb lépnem. Csupán egy másik vonal mellett ácsingóztam. Ciki. Néhányszor lezúgott a repülő. Ezt mind a ketten végigmoziztuk. Ő már indulni akart (megunva a látványt), én azonban nem engedtem. Végül úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, én bizony átlépem azt a nyamvadt piros vonalat. Valamit sejthetett, mert egy éles kiáltással beugrott a két vonal közötti zónába, de elkésett. Engem viszont még sikerült alaposan megijesztenie, mert hiszen a sárga vonalat átlépve, neki sincs visszaút! Vagy mégis? De ekkor eltűntem.
Az utazásom már nagyon vékony szellemként folytatódott. Áttetsző gáz voltam, amolyan igazi kísértet. A Feketecsuhás kétségbeesetten nézte hűlt helyemet, ebben a formában már ő sem érzékelhetett. Még egy pillanatig láttam őt, majd a következő pillanatban már a repülőgép mellett lebegtem…

A Repülő

Ott lebegtem a gép mellett, és tehetetlen voltam. Többször láttam a gépet lezuhanni. Többször átéltem az utasok utolsó pillanatait, hallottam a halálsikolyokat. Majd egyszercsak egy másik repülő mellett találtam magam. Ezen a gépen anyám, húgom és apám utaztak. Pánikba estem. Most akkor ők is le fognak zuhanni? Női családtagjaim elérhetetlenek voltak, apám azonban szunyált. Ekkor beléptem az álmába, és a következő üzenetet adtam át neki: „Nehogy átszálljatok a másik gépre! Az a gép le fog zuhanni, és mindenki meg fog halni, aki rajta utazik. Ha megérkeztek az átszálló helyre, szakadj el a csoporttól, és bármi áron késesd le velük a következő gépet!” Majd, hogy nyomatéka legyen a szavaimnak, végig moziztattam apámmal a teljes repülőgép-szerencsétlenség minden egyes apró részletét, kezdve a sikolyoktól, a plüssmaciig, a pilóta hősies, ámde felesleges küzdelméig, a tengerbecsapódásig, a fájdalomig, a rémületig, és végül a néma csendig, ahogy a darabjaira hullott gép a holttestekkel együtt a mélybe süllyed. Utolsó képként a napfényben fürdőző, csendes vízfelszín, melyen nyoma sincs az iménti katasztrófának. Ezt követően megjelentem a saját alakomban, közöltem apámmal, hogy beléptem az álmába, most egy álmot látott a jövőről, és ez mindenképpen be fog következni. Apám hitt nekem, én mégsem távoztam addig, míg meg nem győződtem arról, hogy valóban nem lesz semmi bajuk. Azt még megtudtam, hogy leszálltak, de nem tudtam meg, mi lett a vége, mert váratlanul iszonyúan erős húzóerőt éreztem. Sejtettem, a Feketecsuhás ügyeskedik valamit…

A Torony 3

A következő pillanatban visszazuhantam a torony piros vonalára. A Feketecsuhás elkapott, mivel a vonalra lépve összeeshettem (azaz mégsem léptem át azt a nyomorult határt), és visszavonszolt a sárga meg piros vonal közötti zónába. Közben folyamatosan morgott, hogy még egy ilyen hibbant libát nem látott még, meg kész szerencse, hogy csak a vonalra léptem rá, de nem léptem azt át. Majd aggódva leellenőrizte, hogy nincs-e valami sérülésem, és megállapította, hogy a totális kimerültségen túl nincs más bajom. Majd átkarolt, becsukta a szemét, koncentrált, és ekkor eltűnt a torony, az út, a vonalak, és az egész rémség mindenestül.

Kerettörténet

A sátorban tértem magamhoz. Ő már ébren volt, és ott ült a sátorlap előtt, törökülésben a földön. Kutatóan nézett rám. A barátja megkönnyebbülten konstatálta, hogy mégiscsak sikerült felébrednem, és a haverja sem alszik már, szóval akkor ő akár ki is mehet. A Feketecsuhás számonkérőn, szigorúan nézett rám, a beszélgetést azonban én indítottam:
- Hogy lehet, hogy ki tudtál hozni a sárga és piros vonal által határolt zónából?
Döbbenten meredt rám, majd csak annyit tudott kinyögni, biztos volt benne, hogy semmire sem fogok emlékezni az egészből, de legalábbis a magyarázataiban biztos volt, hogy kiesnek. Felháborodtam, és közöltem vele, ez az én álmom volt, és itt ő volt a betolakodó. Még szép, hogy emlékszem a saját álmaimra! Apropó! Tulajdonképpen hogyan is lépett ő be az álmomba?
Szokásához híven, nem szólt semmit, csak némán tanulmányozott. Mérlegre tett jópár dolgot, elvetett néhány lehetőséget, miközben szinte hallottam, ahogy kattogtak az agyában a fogaskerekek. Végül ismételten megszólalt, nagyon halkan. Több órán át beszélgettünk, nagyon fontos témákról, de valahogy erre sem emlékszem.

Mikor végül felébredtem, és rájöttem, hogy csak a lényeg hiányzik, mert egyik magyarázatából sem emlékszem semmire, nagyon begurultam. A spontán elszólására ugyanis nagyon is jól emlékeztem: azt hitte, legalább a magyarázataira nem fogok emlékezni. A piszok!!!

Dühöngve, de egyben megkönnyebbülve mentem aznap suliba, tudtam, végre megszabadultam ettől a nyomasztó álomdömpingtől…

Hú, Nilka, ez az álmod se semmi!
Főleg a Castaneda álomkalauz után.

efi írta:Hú, Nilka, ez az álmod se semmi!
Főleg a Castaneda álomkalauz után.

egen. 2001.09.11. számomra egészen speciális módon okozott sokkot...
...és a kerettörténetnek is mintha lennének valós vonatkozásai a nem olyan távoli múltból.
az a nő, ki Bolíviában vagy hol meghalt, mert kivégeztette a helyi diktatúra, rezsim.
avagy neki nem sikerült megszöknie az "Ezredes" elől...

Áprilia írta:
(A fenti álmodban csak álmodtad, hogy az alvó testedet nézed, de nem a valódi alvó fizikai testedet nézted, és ezért ez még nem a harmadik kapu volt.)

ez igaz. csakhogy van arról valami elképzelésed, hogy milyen veszettül unalmas az észlelésnek ez a szintje?
belőlem mindig hiányzott ezen a szinten a motiváció, ugyanis nem érdekel az alvó, fizikai testem.
kizárólag elcseszett éjszakai élmények fűződnek ehhez.
avagy részlet az álomnapló paródiájából Nilka módra - Az Elbénázott éjszakákból.

Virrasztás

Gimnazista koromban egyszer elalvás után a szobámban találtam magam. Közvetlenül az ágyam mellett álltam, és nézhettem magamat, ahogyan alszom. az ágyam a szoba sarkában állt, két oldalról fal vette körül, lábamnál meg a konvektor ment hatoson. Mivel fáztam, nyakig be voltam takarózva, csak a fejem búbja látszott ki.
Egy ideig tanácstalanul ácsorogtam magam mellett, majd megpróbáltam elhagyni a szobát. Nem jött össze, a kezem átsiklott a tárgyakon, viszont amikor csak szimplán át akartam menni a falon, ajtón, beléjük ütköztem.
Irtó pipa lettem, hogy nem tudok normálisan aludni, álmodni ezen az éjjelen. Megpróbáltam magamat az ajtó túloldalára álmodni, becsuktam a szemem, koncentráltam, majd kinyitottam, és konstatáltam, hogy még mindig a szobámban dekkolok. Nem volt elég erőm az utazáshoz, túlságosan kimerültem. Viszont ez az észlelés, ez a testen kívüliség is emészti az erőket, hiszen nem ez volt az első alkalom - csak ez volt az első olyan éjszaka, amikor sehogyan sem tudtam lelépni.
Végül egész éjjel a világegyetem legunalmasabb tevékenységét folytattam. Ültem a saját szobámban, az íróasztalom mellett, és onnan néztem egész éjjel, ahogy alszom. amikor átfordultam egyik oldalamról a másikra, nos az már izgalmas eseménynek számított... 

ami hab a tortán: másnap a suliban olyan fáradt voltam egész nap, mintha valóban végig virrasztottam volna az éjszakát... szóval lehet, hogy fizikailag pihent a testem, de szellemileg iszonyatosan lefáradtam.

Te meg mit szerencsétlenkedsz itt?

Néhány nappal később elalvás után megint a saját ágyam mellett találtam magam. Egy pillanatra megdöbbentem, majd eszembe jutott az előző elcseszett éjszaka. Elszontyolodva, lehajtott fejjel slattyogtam az íróasztalomhoz, kihúztam a széket, majd leültem, tudomásul véve, hogy megint büntiben vagyok. Azonban nem sokkal később valami fekete szakadás/hasadás tűnt fel a szobám közepén. Felálltam, hogy közelebbről megnézzem, mi az, erre megjelent a Feketecsuhás a szobámban. Nem nézett körül, csak felszegett fejjel, kihívóan nekem szegezte a kérdést:

- Te meg mit szerencsétlenkedsz itt?

lehajtottam a fejemet. kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire béna vagyok. Ugyanakkor eszméletlenül dühített, hogy letorkolltak. Mit képzel ez magáról? Betör ide a szobámba, anélkül, hogy engedélyt kérne, és még neki áll feljebb!

- Na gyere, menjünk, még sok dolgunk van ma.

Én csak néztem a felém nyújtott kezét, és ez volt életem egyik legnagyobb kísértése egy szabályos bal egyenes bevitelére, ám amikor épp ökölbe szorítottam volna a kezemet, a szemem sarkából megláttam alvó magamat. Lecsúszott rólam a takaró, a térdemet felhúztam, a hálóingem felcsúszott, a karom meg lelógott az ágyról. Pánikba estem, és görcsösen kaptam a felém nyújtott kéz után. Azt, hogy mitől rettegtem jobban: attól-e, hogy újra egy teljes éjszakát kell eltöltenem a szobámban az íróasztalom mellett ülve, miközben a legizgisebb esemény, ha alvás közben megmozdulok; vagy attól akadtam ki ennyire, hogy ha a Feketecsuhás megfordul, könnyen észreveheti, milyen eszméletlenül idióta, nevetséges pózban alszom éppen - nos nem tudom. Csak azt, hogy abban a pillanatban, amikor megragadtam a felém nyújtott kezet, a világ szétesett, és mentünk, ahová ő vezetett.

Reggel az íróasztal mellől ki volt húzva a székem. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon én felejtettem-e így tanulás után, vagy álmomban valóban sikerült fizikailag is kihúznom azt a nyamvadt széket.

A Kerettörténetben azért néztem meg alaposan az alvó testemet, mert tudtam, hogy az is egy álomtest, és tudni akartam, hogy néz ki. Ráadásul abban sem voltam biztos, hogy én én vagyok, és véletlenül nem egy másik nő szemén keresztül látom-e a néhány évvel későbbi világot.
ez utóbbiban egyébként a mai napig nem jutottam dűlőre. biztos vagyok abban, hogy soha nem fogok eljutni az Andokba, vagy Dél-Amerikába, vagy az esőerdőhöz. Mégis, amikor ezen helyszínekről látok képeket, filmeket, szinte a hideg kiráz, annyira ismerősek. Emlékszem a szagokra, az ízekre, a szélre, a cipőmbe beszivárgó porra, vagy a talpam nyomó kavicsra, a tériszonyra a hegyekben - mindenre. túlságosan erős volt a valóságtudat, a fizikai valóság élmény ezekben az álmokban...

A "Te meg mit szerencsétlenkedsz itt?" című elbénázott éjszakai kalandom a Kerettörténet egyik nem túl fényesre sikeredett álombelépője volt.

"Katasztrofális állapotok uralkodnak a barlangokban. Nincs elég élelem, a víz fertőzött, sok a beteg, nincs elég gyógyszer, és bármelyik pillanatban kitörhet a járvány. Takarókat, forralt vizet, takarmányt, élő állat ellátást és hasonlókat szervezek, osztogatok. Jobb termés reményében belső gazdaságokban (barlang-kertészek és teraszos-kertek) folytatok mezőgazdasági kutatásokat. Közben alap gyógyszereket próbálok kotyvasztani a helyi gyógynövényekből. Élelmiszer elosztáson, vízelosztáson és hasonlókon töröm a fejem."

Ezt a részt úgy kell elképzelni, hogy egy-egy éjszaka egy vagy néha több válság projekt feladatot kaptam, melyek némelyikén akár napokon/éjszakákon át rágódtam. Nappal sokszor próbáltam a könyvtárban utána járni gyógynövények hatóanyagainak, vagy a teraszos mezőgazdasági művelésnek, vagy a gombatenyésztésnek, illetve alap elsősegélynyújtó ismereteknek. Ezeket aztán igyekeztem felhasználni az álombéi válságok megoldására. Mindez a napi iskolai feladatok mellett, még az internet csoda előtti korban. (vagyis amikor a net még csodaszámba ment, és számítógép sem volt mindenhol.)
Eszméletlen módon dühített az egész, de az álom ugyanúgy folytatódott, mint a Fehér Templomnál. Logikusan követte az álomidő fonatát. Ha nem voltam elég ügyes, vagy talpraesett, akkor odaát emberek haltak meg, és én tehetetlenül nézhettem végig a kínlódásukat. - azóta se tanultam semmit sem olyan vad elszántsággal mint akkoriban az ilyen álomküldetésekhez szükséges infók begyűjtését.

Arra nem emlékszem, hogy a szerencsétlenkedéses álombelépő a Kerettörténet éppen melyik válság-megoldós feladatdömpingjéhez tartozott. Lehet, hogy a gombatenyészet rohadt szét, vagy a pokróchiányos kihűléses időszak volt (avagy hogyan lehet gyapotból vagy gyapjúból takarót előállítani technikai malőr)? - már nem emlékszem.

általában minden gond nélkül sikerült elaludnom, és egyből a Kerettörténet helyszínén, a barlangokban lévő menekült-ellenálló-partizán csapatnál kötöttem ki, kivéve a fenti bénázós éjszakákat.

hm... Robert Moss: Tudatos Álmodás című műve óta ez az első eset, hogy a visszatérő álomciklusaimra valami féle "jé, ilyenről már hallottunk" írásos megemlékezést olvasok.
szóval nyugodtan elemezd csak ezek szerint kedvedre, Áprilia.

A Fekete csuhásnak nem ez az Andoki Perui barlangos, menekültes stb. világ a valódi világa. (Ez az öreg indiánnak a hazája. - csak az a baj, hogy nem sorrendben ismered meg az álmokat. A Tornyos álomnak van egy előzmény álma, és számtalan folyt. köv. álma is... ja, és mindegyik álom alatt valójában visszatérő álomciklust kell érteni.)
A Fekete csuhás alapjáraton azért kerülte veszettül a velem való érintkezést, mert nemcsak energia csere történt közöttünk, mikor megérintett, hanem információ-csere is. olvastam benne, csak ahogyan az Ezüstsárkánynál, úgy nála sem tudtam azonnal értelmezni a hatalmas mennyiségű adatot, ami ilyenkor átjött.
Neki viszont hobbija volt, hogy arra használja a képességeit, hogy törölje a tudatomból ezeket az infókat, de legalábbis olyan memória gátakat hozzon létre, amik csak a megfelelő időben a megfelelő helyzetben oldanak ki.

az energiatest mozgatásáról: szándék és akarat szerint. igen. ezt tudtam is, hiszen becsuktam a szemem, és így próbáltam meg összpontosítani az akaratomat.
energiám nem volt elég. kimerített az álomdömping és a napi rutin együttese.

ja, és a szobát helykorlátozás miatt nem tudtam elhagyni. más szavakkal, a fizikai testhez voltam láncolva. valószínűleg szintén a lemerült energiahiányos állapot miatt. Arra még volt erőm, hogy kilépjek, de a kilépést követően már csak annyi erőm maradt, hogy a szobámban sétáljak, mocorogjak, cselekedjek.
avagy néha pihenni is kéne éjjel....

na, akkor ismét megpróbálkozom sorba szedni a Feketeruhás, Feketecsuhás férfiról szóló álmaimat.
A Lélekvándorra annak idején kettő álmot küldtem be, a régi álomnaplóm meg nem elektronikus, hanem papír alapú volt, így azt elő kéne vakarni Egerből, illetve bepötyögni.
Mindenesetre a Tornyos álom előzményét már most is tudom hozni, a többit meg egy kicsit később.

Védelem

Esemény dátuma: 1994

14 éves voltam. Már túl voltam a májva ruhás nő toronylépcső tetején látott függönyén, és az első jövőről szóló álmon is. Azon az estén aggódtam. Anyumék akkor közölték, hogy szétszedik a régi házat, és egy újat építenek a helyére egyetlen nyár alatt, és ezalatt az idő alatt a nagyiéknál fogunk lakni (anyám meg a nagyi ki nem állhatták egymást). Jött ez a nagy ötlet azért, mert a családnak nincs pénze, de majd a gyerekek után járó szocpolból rendbe hozzák az anyagiakat. Nevető-síró görcsöt kaptam. Anyám építkezésből akar pénzt nyerni. és komolyan gondolja, nem viccel. Mi lesz ebből? Lefeküdtem hát régi házunkban régi kis szobámban. Ez az éjszaka az utolsók közé tartozott abban a régi házban...

Egy ásatáson voltam fiatal huszon-harminc éves önmagamként. Valahol Peruban, az Andok lábánál. Régi indián települést (talán inka, de inkább az inkák előtti időkből származót) tártunk fel. A vicc az egészben az volt, hogy nekem nem ez volt a szakmám. Valami szakmai kiküldetésen, vagy ösztöndíjasként voltam kint. Biológiai szakterületről. Azonban mindigis érdekelt a történelem, és a régészet, ezért szívesen csatlakoztam az ásatásokhoz, mint kisegítő.
Ezen törtem a fejem, ahogy kicsiny ecsettel, finoman söprögettem, tisztítgattam egy cserépdarabot a földből kiemelve. Különleges darab volt, értékes, és hatalmas felfedezésnek számított. Ezt rögtön tudtam, ahogy ránéztem, de először ki kellett szabadítani a földből, és lehetőleg egészben. Türelem játék, ez biztos. De sebaj, türelem az van. Erre legalábbis biztosan. Ebédszünet. Most nem érdekel. Legfeljebb üres marad a hasam, de ezt már megszoktam. Csak az a cserép darab számít. Végre sikerült kiszabadítani. Óvatosan, csodálva és eltelve a gyönyörűségtől a nap felé fordítom. Tudom, mire használták, és hogyan. Ahogy a napfény áttükröződik a repedések között, egy férfi papot látok, amint az edényt a nap felé fordítja pont úgy, mint most én. Ezért szeretem a régészetet. Van valami bizonyítéka annak, hogy nemcsak képzelődőm, és az, amit időnként felvillani látok, egyszer régen valóság volt. pont olyan valóság, mint most az ásatás. Mosolygok, és óvatosan letörlöm az izzadság cseppeket a homlokomról. Megérte. Odaviszem az ásatás vezetőjének a darabot. A pali türelmetlen. Izzadt, koszos, valaha fehér ingpóló meg szakadt farmer van rajta. kecskeszakállat visel, és bitangul ordítozik. Azon töri a fejét, hogyan sajtolhatna ki mégtöbb munkát az ásatáson dolgozókból. engem nem tud csesztetni. ingyen vagyok itt. hobbiból. amatőrnek tart, és néha a legszívesebben elkergetne, de külföldi vagyok, és fehér, és nő, és ezek együtt védenek engem, ami csak mégnagyobb szálka a szemében. ha teheti, elkerül, és nem foglalkozik velem. ostoba, idióta túristának tart. Végül csak odafordul, és kelletlenül átveszi a cserépdarabot. Közben persze alaposan lefitymálja, hogy ez csak szerintem értékes, és egyébként meg egy jelentéktelen vacak. Kishíjján el is hajítja. magamban nevetek rajta. Mivel úgy hoztam ide, hogy előtte már leltárba vetettem (még az előtt, hogy elkezdtem volna kikaparni a földből), így nem tudja eldobni. Be fog kerülni a gyűjteménybe, és előbb utóbb olyan emberek kezébe is belekerül, akik értenek is hozzá, nem úgy mint ez a rabszolga hajcsár...
Pár nappal később tiszteletét teszi nálunk a Múzeum professzora. Váratlanul jön. Sokat sugdolózik a leltárossal, meg utána a palival is. Csak a szemem sarkából látom. Furcsa és különleges esemény, de megint találtam egy izgis cserepet, szóval inkább az köt le, és nem prof. Ezért majdnem orraesek, mikor egyszer csak megérintik a vállam. A prof az. Kérdezi, hogy hol találtam a cserepet, és mit gondolok, mire használhatták. Megmutatom neki a helyet, és közben elmondom, mire használták a tárgyat. (Amiről pontosan tudom, hogy igaz. Hiszen láttam, de ez nem tartozik rájuk...) Zavarban vagyok, mivel nem a legjobb az angolságom, meg spanyolul sem beszélek tisztán, de azért az öreg érti, mit mondok. kikérdez arról is, hogy egyébként hogy kerültem az országukba, meg mit csinálok errefelé. Végül megkérdezi, hogy mi lenne, ha kikérne az intézettől, és innentől kezdve nemcsak a szabadidőmben lennék az ásatáson. persze mindez már pénzért. azt mondja, nagyon értékes lelet, amit találtam. megkérdezi, honnan tudok ennyit a történelemről. hantázok valamit. az ásatás vezetője közben mögöttünk jön, és fortyog belülről, de tehetetlen. végül megállapodunk a proffal, pár hónapig neki fogok dolgozni...
Ebéd szünet. Az ásatás mellett, a kerítésnél nyammogom a szendvicsem. a poros utca másik oldalán a városka széli koszos , lepukkant viskókból álló, kicsiny falu jellegű épületek állnak. Ott élnek az indiánok leszármazottai. A szél felkavarja a port. Gyerekek játszanak az utcán. Egyikük megszólít. beszédbe elegyedünk, és végül magam sem tudom hogyan, de körém gyűlnek a gyerekek, miközben történeteket mesélek nekik. Vannak magyar népmesék, mondák, történelmi tények, és sok egyéb a beszédtémák között. Összebarátkozom velük, és szokásommá válik velük töltetni az ebédszünetet. Sokat megtudok tőlük, hogyan élnek most.
Az ásatáson rengeteg munka van, és nincs elég ember. mivel az ásatás vezetőjével nem boldogulok, megkérdezem a profot, nem lehetne-e a gyerekeket is bevonni a munkába. nekem tudnának segíteni, ők meg kapnának némi aprót, amit haza vihetnének a családnak. nem okoznának bajt. a prof az ásatás vezetőjének legnagyobb bosszúságára belemegy. a gyerekek is örülnek. megmutatom nekik, hogyan lehet az eszközöket használni, melyik mire való, meg mesélek nekik azokról az emberekről, akik itt éltek, akik az ő őseik voltak, és akikről szeretnénk minél többet megtudni. nagyon lelkesek. és valóban tudnak segíteni. az ásatás vezetője szerint óvodát nyitottam, de pár nap alatt megbékél a helyzettel, meg ő is látja, mennyivel jobban halad így a feltárás. a gyerekek a suli után, vagy a szülőknek való segítség után ugranak be, és szívesen matatnak. az ebédszünetekben továbbra is mesedélutánokat tartunk...
Megtudtam a gyerekektől, hogy az utca szélén, átellenben az ásatással, egy idős, öreg indián él. valamiféle vallási vezetője a közösségnek. gyakran érzem az öreg tekintetét magamon, de soha nem álltunk szóba. egyik nap, a jobbra lévő kocsmába katonák érkeznek. részegek és balhéznak. a gyerkek hamar hazamennek, kerülik őket. sajnálom, de igazuk van. nem biztonságos, és nem kell alkalmat adni a kötekedésre. mikor leadom a munkát, hangos szóváltásra leszek figyelmes. a kocsmából jön. az utam pont ott vezet el. megállok, és elkezdek figyelni. az egyik katona az öreggel kötekedik. lökdösi kifelé a kocsmából, miközben ordít. a helyi fehérek nem avatkoznak közbe. bár helytelenítik a katona fellépését, de félnek. karhatalom, és nem akarnak balhét a családjuknak. az öreg elesik, és a kocsma előtt, a földön, a porban hever. nehézkesen megmozdul, de a katona ekkor belérug, és előveszi a korbácsát. nem tudom, mi ütött belém, de odarohanok, és az öreg fölé hajolok. a korbács végig vág a hátamon. nem szólok semmit, még csak fel sem jajdulok. az ajkamba harapok és iszonyú dühös vagyok a részeg disznóra. még kétszer vág végig rajtam, mikor az egyik haverja elkapja a kezét, és visszarángatja. Aggódik. fehér vagyok, nő vagyok, ráadásul külföldi. ebből baj lehet. Ettől csak még dühösebb leszek. nem az a baj, hogy az a disznó kezet emelt egy védtelen öreg emberre, hanem az, hogy milyen imázsa lesz az országnak, ahol a katonák bántalmazzák a külföldi nőket. Bah! Elmennek. azaz inkább elsunnyognak. a beavatkozó hozzám akar érni, hogy felsegítsen, de elrántom a karom, és szikrázó szemekkel nézek rá. a pasas eloldalog. felállok, és felsegíteném az öreget is, de nem tud felállni. komolyan megsérült a rúgástól. a kocsma közönségétől nem számíthatok segítségre, de ekkor az egyik tizenéves srác, a legidősebb a gyerekek közül, odajön, ketten felemeljük az öreget, és hazasegítjük. lefektetjük az ágyába, majd elküldöm dokiért, vagy valami helyi gyógyítóért a fiút. Megérkezik a gyógyító, füvekkel, meg főzetekkel. Orvosnak meg gyógyszernek jobban örülnék, de ez már nem az én dolgom. Hazamegyek a szállásra. Egy lány, talán a lakótársam, elszörnyedve kérdezi, hogy mi történt. a ruhám szétszakadt a hátamon a korbácstól, meg vérzik is. és most, hogy jobban belegondolok, mocskosul fáj is. ezt miért nem éreztem eddig? úgy tűnik, dühössebb voltam még annál is, mint ahogy azt gondoltam. Valami pakolás félét készít a lány, közben folyamatosan korhol, ekkora marha is csak én lehetek, meg ennél nagyobb hülyeséget akarva sem csinálhattam volna. Ujjat húzni a katonasággal. nem vagyok százas. miután rendbeszedtem magam, bekeni a hátam. csíp. ez van. mert én soha nem tudok lakatot tenni arra a nagy számra. magamnak kerestem, szóval most aztán viseljem a következményeket. már nem tudom, kire is haragszom jobban: magamra, a katonára, vagy a hülye helyzetre...
Másnap az ásatáson nagyon leszúr a vezető. így is nagyon szoros a határidő, és senkinek sem hiányzik egy összetűzés a katonasággal. a földet nézem. igaza van. mégsem csinálnám másként most sem, és nem bántam meg. mikor a tudomásul vettem-e részhez ér, bólintok. a pali látja rajtam, hogy nem bántam meg, de azt is látja rajtam, hogy igazat adok neki. az ásatás szemszögéből igaza van. nem tudja, most mit is tegyen velem, elvégre a leszúrást elfogadtam, igazat adtam neki, de eszem ágában sincs megbánni a tettem... délután a gyerkek nagyon hallgatagok. tudják, mi történt előző nap. úgy utálom ezt a gyászhuszár hangulatot, de nem tudok ellene tenni. katonák jönnek, és az ásatás vezetőjével beszélnek. nagyon ledöbbenek, mikor a pali elküldi őket melegebb éghajlatokra, és konzulátustól kezdve ENSZ-en át fűvel fával virággal fenyegetőzik. leggyakrabban a médiát, a sajtót emlegeti. közben vehemesen rázza a kezében az ásatás engedélyét, és magából kikelve üvölti, hogy így nem lehet dolgozni, hogy a hadsereg találomra zaklatja az embereit. olyan kirohanást rendez, hogy még a katonák is ijedten hátrálnak. én csak nézek ki a fejemből. teljesen le vagyok döbbenve. ez meg mi? azt hittem, szó nélkül kiad, és intézzem el egyedül a dolgot lesz. a katonák távoznak, a pasas meg egész nap morog, és mindeki rettegve tér ki az útjából, mivel határozottan emberevő fejet vág. a munkaidő végén még odamorrant annyit, hogy lehetőleg ma ne akarjam megmondani egyetlen tábornoknak se, mit kellene csinálnia a szabadidejében, és akkor talán nem lesz baj...
hazasunnyogok. még a végén sikerül normalizálni a kapcsolatot az ásatás vezetőjével? nem értek az egészből semmit. azért még futtában rákérdezek a gyerekektől, hogy van az öreg. azt mondják, a közösség gondoskodik róla, ne aggódjak emiatt, majd elszaladnak.
a napok telnek, és lassan visszatérünk a napi rutinhoz. mesés ebédszünetek, mozgalmas délutánok. oldottabb hangulat. annyi változás van, hogy időnként az öreg meghív magához. kevés szavú, morcos öregember. nem értem, miért hív meg mégis egyszer egyszer. alig pár mondatot szól. inkább feltesz egy kérdést, általában arról a gyerekeknek mesélt történetről, ami a legjobban érdekli (bár csak a jó ég tudja, mi érdekli benne). Le vagyok döbbenve. Nem tudtam, hogy azok a mesék eljutnak hozzá. A viskóból nem hallani az ásatáson elhangzott szavakat, szóval valaki mesél neki. de nem tudom, ki. időnként ő is mond néhány dolgot a saját népéről, legendáikról, vagy éppen a gyógyfüvekről. érdekelnek a gyógynövények (ami azért vicces, mert 14 éves koromban a zöldségtannal ki lehetett kergetni a világból. ha valaminek a leghaloványabb köze volt a növényekhez, már rosszul voltam), és szívesen tanulok.
Egyik délután, ebédszünetben, hatalmas felfordulás kerekedik a gyerekek között. valaki megjött, valaki, akit nagyon szeretnek, aki sokat kóborol, és akit az öreg fiának neveznek. a gyerekek rohannak, hogy üdvözöljék, csak futtában tudok kérdezősködni, hogy most mi van. az egyikük azt mondja, hogy az illető gyerekként bukkant fel egyik napról a másikra a környéken. fehér férfi, mindig hosszú fekete ruhában jár, fekete haja van. mikor gyerek volt, eleinte egy szót sem szólt. az öreg nyomába szegődött, és végül az öreg a fiává fogadta. gyakran megy el hosszú utakra, már az egész földet többször bejárta. általában senki nem tudja, merre jár, és mit csinál, de az öreg és a közösség is kedveli. elsősorban neki köszönhetik a sulit, meg azt, hogy nincs gettó jellege a környéknek, mint más városokban. itt miatta nem ütötte fel a fejét a bűnözés. az a katona sem lenne már katona, ha ő itt lett volna akkor. aztán a gyerek elrohant. döbbenten nézek magam elé. azt hittem, mindent tudok a helyi közösségről, és csak most kezdem kapisgálni, hogy fontos dolgokról fogalmam sincs. például azt sem tudtam, hogy az öregnek van rokona, vagy családtagja. erről a férfiról még nem hallottam, de a gyerekek szemlátomást rajongva tisztelik...
Ásatás. Nagyon meleg van. izzadok, felállok, hogy zsebkendővel letöröljem a homlokom, de reménytelen. Mindenem csurom víz. Furcsán érzem magam, mintha valaki nézne. Önkéntelenül az öreg háza felé fordulok, de nem látok senkit. Hetek óta nem voltam az öregnél. Nem hívatott, és meghívás nélkül nem akarom zaklatni. Sokan megfordulnak nála mostanában, biztosan nincs ideje egy hozzám hasonló lökött, idegen leányzóra. A gyerekek is hamar eltűnnek újabban. Meg sugdolóznak, és össze-össze nevetnek. Nem értem. kezdek bosszús lenni, de végülis nemsokára vége a nyárnak, és utazom haza, Magyarországra. Az ásatáson is megy a sugdolózás, de egészen más okból kifolyólag. Az emberek aggódnak. valami politikai perpatvar van készülőben. valami ezredes vagy tábornok lázadozik. háborútól tartanak, és egyre többen készülődnek idő előtt haza. szinte tapintani lehet a félelmet és a feszültséget. az ásatás vezetője délután magához hívat a sátorba, és megkérdezi, nem akarok-e hazamenni. értetlenül nézek rá, mire azt mondja, hogyha katonai puccs lesz, ami errefelé nem megy ritkaság számba, akkor jobban teszem, ha az országhatár túlsó oldaláról értesülök róla, mivel nekem volt valami ügyem a katonákkal. elgondolkozom, és megkérdezem, valóban ennyire komoly-e a helyzet. a pasas szerint igen. végül úgy döntök, hogy a hét végén hazautazom. úgyis régen láttam a családomat. ekkor azonban egy kétségbeesett ember rohan be. puccs történt, a fővárosban tankok járnak az utcákon, a katonaság átvette a hatalmat, és az Ezredes első intézkedésével lezárta az országhatárokat. Összenézünk az ásatás vezetőjével. Savanyú képet vág mindkettőnk: ennyit arról, hogy a hét végén hazautazom. A pasas azt mondja, megpróbál valami kiutat találni, mivel ahogy az idő telik, egyre inkább veszélyes lesz az itt tartózkodás. Elsőként a külföldieket szokták ilyenkor eltűntetni, nehogy a külföld idő előtt fellépjen az ország új vezetése ellen. Akár úgy, hogy kitoloncolják őket, akár úgy, hogy baleset éri őket. Szerinte én ne igazán számítsak a kitoloncolásra, mert a helyi katonaság szívesen látná a fejemet a porban. megköszönöm a segítőkészségét. A pasas csak a fejét rázza. Azt mondja, alábecsült engem, és nem vagyok az a nyápic kislány, akinek először tartott. Szégyenli, hogy neki nem volt bátorsága beavatkozni annakidején. megdöbbent a vallomás, és csak annyit tudok motyogni, hogy neki az ásatás érdekeit kellett szem előtt tartania, és vezetőként, több emberért felelve, nem engedhette meg magának, hogy ujjat húzzon a helyi hatósággal. szégyenlősen rámvigyorog, és elküld dolgozni...
Délután elindulok haza. A kocsma előtt azonban megállok, mert a kocsmából leszólítanak. az a katona az. kötekedik, és gúnyolódik, meg a fegyverével babrál. nem szólok semmit, de az alak egyre jobban beleéli magát. nekem fog jönni, ezt látom. ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem számíthatok segítségre. a pasas az útlevelemet kéri, mint hatóság. ha megtagadom, az lesz a baj, de ha átadom, soha nem látom viszont, ez tuti. most mi a frászt csináljak? letagadom, hogy nálam van. azt mondom, a szálláson felejtettem. ezért bevitethet, de elvenni így nem tudja. a pasas valóban be akar vitetni, lehetőleg megkötözve, de mielőtt még hozzám érhetne, hirtelen elsápad, és el kezd hátrálni. Fagyos, hűvös férfi hang szólal meg mögülem, ráadásul hallkan. Olyan hallkan, hogy nekem is figyelnem kell, hogy értsem, mit mond. A katona mégis sápadt, és ijedten hátrál. A szemem sarkából egy fekete ruhás alakot látok. Egyértelműek az erőviszonyok. A férfinál nincs fegyver, mégis uralja a helyzetet. A katona fél tőle. Mit fél, valósággal retteg! A férfi enyhe gúnnyal beszél, és elveszi a katona fegyverét, majd elküldi az állomáshelyére, valami idiótasággal, hogy tegyen jelentést a felettesének. A katona eliszkol. Döbbenten nézem a jelenetet, és nem hiszek a szememnek, meg a fülemnek. Ilyet még nem láttam. Pár pillanat múlva magamhoz térek. A fekete ruhás férfi szótlanul méreget, és szemmel láthatólag mulat magában valamin. Nagy nehezen kinyögöm, hogy köszönöm, de ő csak megrázza a fejét. Azt mondja, az apjának igaza volt. Tehetségem van a bajhoz. Az apja megkérte arra, hogy vigyázzon rám az elkövetkező napokban, de azt nem hitte volna, hogy már rögtön az első pillanatban szükségem lesz a segítségére. Magam sem tudom, miért, de erre nagyon begurulok. Megköszönöm, hogy segített, de közlöm vele, hogy nincs szükségem a védelmére. Erre elneveti magát, és bejelenti, hogy hazakísér. Mivel nem tudok erre hamarjában mit mondani, egy morranás kíséretében megfordulok, és elindulok hazafelé. Majd visszafordulok, és közlöm vele, hogy igazán kedves, de még tudom, hogy hol lakom, és nincs szükségem kíséretre. Erre a férfi vállat von, és közli, hogy akkor vegyem úgy, hogy szeretne beszélgetni velem arról, hogy mi is történt annak idején az apjával a kocsmában. Ő ugyanis hajlamos a szívére venni az ilyen dolgokat. Majd elindul, és csakhamar felzárkózik mellém. Kérdezget, és nem győzök válaszolgatni. Magyarországról, az ásatásról, a gyerekekről, a szakmámról, a régészetről, a családomról, gyakorlatilag mindenről. Igazából még levegőt venni sincs időm, így szinte észre sem veszem, hogy hazaértem. Mikor megérkezünk, biccen egyet, majd a kezét nyújtja. Kezet fogunk, de nem engedi el a végén a kezem, hanem csendesen közli, hogy amúgy őt így és így hívják (nem emlékszem a nevére), és sajnálja, hogy kicsit frivolra sikeredett a találkozásunk, annál is inkább, mivel ő már tudja az én nevemet a gyerekektől. Reméli, azért a következő napokban sikerül rendezni a dolgot. Szép napot kíván, és távozik. Én meg csak nézek ki a fejemből, hogy ilyenkor meg mi van. Egy mukkot sem értek az egészből, de mivel elég hülyén nézhetek ki fél lábbal az ajtóban, így végülis bemegyek. Ja, és hogy még véletlenül se érezzem jól magam, a portás lány elkezd áradozni, hogy tudom-e kivel beszéltem, és hogy nagyon sokan szeretnék, ha szóra méltatná őket a feketeruhás, és hogy ez mekkora nagy dolog. Kifaggat, hogy mi is történt. Én rosszkedvűen, félszavakkal ecsetelem, hogy mi is volt, miközben azon töröm a fejem, hogy mi lesz ezután. Valahogy haza kellene jutni, de hogyan. Mivel nincs ötletem, így lefekszem aludni, és a következő pillanatban az ébresztő órámra ébredek, 94-ben, a régi szobámban...

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Ezután több álmomban is felbukkant a fekete ruhás férfi. Ennek az álomnak is volt folytatása.
A jelentését igazából nem gondolkodtam el soha. Talán egyszer írok egy novellát belőle, vagy regényt vagy valami hasonlót...

Áprilia írta:Castaneda azt írja, hogy azok az infók, amiket odaát kapunk, az un. "baloldali tudatosságunkba" épülnek be, ezért nem emlékszünk rá a mindennapi (jobboldali) tudatunkkal.

hm... nem láttam a könyvajánlóban a linket... Te is tudnál esetleg hozni valami ilyesfélét?