Nilka álom utazásai

Áprilia írta:Én nem álomban, hanem ébren Izraelben, Kapernaumban tapasztaltam ezt egyszer (akkor még nem tudtam mire vélni). A Jézus korabeli romok között, ahogy beszélt az idegenvezető, behunytam a szemem és rendkívüli sebességgel lejátszódott előttem - igaz, rajzfilm formájában - egy rövidke mozgófilm, mely abban a korban játszódott, Jézus is szerepelt benne.

nekem gyakran van ébren ilyen tapasztalatom, néha túlságosan gyakran - valószínűleg ezért is jelent meg az álomban. akkoriban veszettül szét volt csúszva az időérzékelésem. ez sajnos hozzám tartozik, illetve ahhoz, ahogyan az időt észlelem... 
szerencsére mostanában kicsit összeszedettebb vagyok. bár a folytonos időzavar továbbra is jellemez, de legalább megmarad a kaotikus napirend vonalán, és nem ébredek úgy, hogy nem tudom, milyen évet írunk, hány éves vagyok, és nem indulok el dolgozni egy majdani munkahelyemre. 

hát, ehhez nem tudok mit hozzá fűzni. igaznak érzem.

izé, igértem magamnak egy összefoglalást a Fekete csuhás álomciklusokról, de már az első bepötyögésénél elvéreztem...
rohadt hosszú. hogy miért nem tudok én is háton úszó, rózsaszín elefántokról álmodni, oszt slussz passz?!

Az Ezredes

Esemény dátuma: 1998

Ez egyike a Fekete ruhásról szóló álomciklusoknak. Szintén visszatérő álmokból összeálló történet. A barátok szerint, akik olvasták a kézzel írott macskakaparásomat, amit kis túlzással az első álomnaplómnak nevezek, ez egy túszdráma.

Peru egyik kis városkájában vagyunk. Gyönyörű, napfényes késő nyári délutánunk van. Ilyen csodálatos időben vétek a búskomorság, én mégis szomorú vagyok. Azt a feladatot kaptuk az Öregtől, hogy nézzünk szét odakint, vadásszunk hírekre. Na jó, igazából a Fekete ruhás kapta ezt a feladatot, engem csak magával hozott, hogy tutira rajtam tarthassa a szemét, mivel szerinte csak akkor nem csinálok valami egetverő hülyeséget, ha közvetlenül mellette állok, és még akkor is csak addig van nyugi, amíg ő nem pislant egyet...
A fedőstory szerint mi egy szerelmes pár vagyunk, akik csak úgy andalognak egyik helyről a másikra. Rémlik, hogy ennek kapcsán néhány éjjel vöröslő fejjel már kifejtettem őfelségének, hogy igencsak a cipője talpán kell hordania valakinek a szemét ahhoz, hogy bevegye ezt a maszlagot, lévén az esküdt ellenségek, és a vendetta nagyságrendekkel hihetőbb állítás lenne kettőnkre, de erre folyton azt a választ kaptam, hogy bízzam oda, majd ő megoldja.
Nos, momentán azért vagyok ennyire szomorú, mert igaza lett. Valóban megoldotta. Ez a sokadik cukrászda, étterem, bár ahol járunk, és aminek kiülünk a teraszára nézelődni, csevegni, jól érezni magunkat, miközben hallgatjuk a helyi pletykákat, begyűjtjük az infókat, titkos üzeneteket, stb. Közben a Fekete ruhás folyamatosan mosolyog, kedélyesen cseveg, keresi a tekintetem, figyelmes, és úgy általában véve nyoma sincs annak a goromba, mogorva szófukar fráternek, akinek én a mindennapokból ismerem. Mostanra szomorúan levontam a következtetést, velem van a baj. Ha ez a férfi képes így viselkedni, akkor az eddigiek egyetlen dolgot jelentenek: ez az ember szívből, mélyen, úgy igazán utál, gyűlöl engem. Persze nem szerethetünk mindenkit, de én a számomra unszimpatikus embereket igyekszem elkerülni, és minél kevesebb időt eltölteni velük, plusz utálok valakinek a nyakára telepedni, akiről tudom, hogy ki nem állhat. Mivel egész nap látszólag csak rám figyel, így természetesen észre veszi a pocsék hangulatomat, és persze, mivel most a figyelmes partnert alakítja, így rá is kérdez. Először hárítok, nincs kedvem előadni, mi gyíkom van, azonban mivel elég kitartóan vissza-visszatér a témára, végül elmondom, mire jutottam vele kapcsolatban. Megdöbben, amikor leesik neki a tantusz, miről hadoválok, majd lazán kinevet. Na, ennek is sok értelme volt. De én vagyok a hülye, ha megértést vártam tőle. Miután kiszórakozta magát, cinikusan megjegyzi, hogy azért én sem vagyok az a hűde barátságos csupaszív lady, folyton csak perlekedem, veszekszem, ha ő a-t mond, én rittige, hogy b-t szajkózom. Erre nem mondok semmit, csak dühösen méregetem, mire belőle megint kitör a nevetés, majd megjegyzi, hogy igen, pontosan erről beszél. Ha nem lennék olyan mérges, hogy képes lennék a képébe vágni akármit, ami a kezem ügyébe akad, talán még el is szégyelleném magam, de így inkább a sírás kerülget a fojtogató haragtól. Miért kell neki állandóan beszólnia? Hogyan képes valaki egyetlen szóval az egekbe feltúrázni az idegeimet? Az az igazság, hogy most már én is utálom őt. A legszívesebben elbújnék egy sarokba, és ott pukkadnék ítéletnapig. Ekkor azonban váratlanul megdermed, a tekintete éles pengévé válik, és olyan fagyosan mered a terasz bejáratára, hogy egy átlagos frizsider méltán irigykedhetne a fagyasztási teljesítményére. Katonák jönnek és igazoltatnak minden vendéget. Előkészítjük a hamis papírokat. Én vagyok a kicsit izguló, izgága nő, míg ő a nyugodt, fölényes, mindent megoldó, magabiztos férfi. A katonákkal csak ő beszél, mivel én tuti lebuknék a hülye kiejtésemmel. Elveszik a papírokat, nézegetik, majd visszaadják, és tovább állnak, ahogyan mi is. Látszólag csak távozó vendégek vagyunk, de a Fekete ruhás szerint a katonáknak valami szöget üthetett a fejébe, ezért nem szívesen várná meg itt, amíg visszatérnek. A pincér srác lelkesen helyesel neki, és megemlíti, hogy van itt egy titkos kijárat, búvóhellyel együtt, amin keresztül észrevétlenül lelécelhetünk. Engem eléggé meglep. A magam részéről csak kedvtevésből trécseltem vele egy keveset az előbb, odakint a teraszon, ám a jelek szerint ez neki sokat jelenthetett. Egyébként szimpatikus a srác, összekötőként, informátorként áll a lázadás oldalán. Másidőben talán összebarátkozhatnánk, most azonban csak egy futó ismeretség, nem több. Míg a Fekete ruhás végigvezet a szökőúton, fél füllel még hallom, amint a teraszos üzlethelyiség belső terében a katonák rólunk kérdezősködnek, de a pincér valami kamu dumával lepattintja őket. Kijutunk az utcára. Odakint meglepetésemre csatlakozik hozzánk a pincér. Lejárt a munkaideje, megkérdezi, hogy van-e már szállásunk éjszakára, mert ha nincs, náluk ellehetünk. Részemről ok, és meglepő módon a Fekete ruhás is rábólint a szállás projektre. Csendben bandukolnánk, szótlanul, ha a pincér srác nem kezdeményezne beszélgetést. Mivel a Fekete ruhás a maga részéről lezárta a fedőstory projektet, és visszatért a szokásos mogorva énjéhez, így nem zavartatom magam, és lelkesen trécselek újdonsült vendéglátónkkal. Fiatal kora ellenére sokat látott a diktatúra árnyoldalából. Az apját elvitték ki tudja hová, az édesanyja belerokkant a veszteségbe, az öccse meg külföldre menekült. Gyűlöli a jelenlegi katonai rezsimet, és nagy lelkesedéssel csatlakozott a lázadáshoz, mégha nem is tehet túl sokat. Én lepuffantom az önmarcangolásos vonalat, elmondom neki, milyen sokat jelentenek a kintről kapott információk, és ami neki most semmiségnek tűnik, az nekünk élet és halál kérdése is lehet, szóval ne becsülje alá magát, és a többi hozzá hasonló segítőt. A srác hálásan mosolyog. Meglepő módon a Fekete ruhás is hangot ad egyetértésének, és néhány tőmondatban megerősíti az informátorok fontos szerepét. Végül megérkezünk a szálláshelyre. Az este további része oldott hangulatban telik, én barátkozom, a Fekete csuhás hallgat, vendéglátóink meg lelkendeznek. Család bemutatása, vacsora, egy kis iszogatás, majd alvás. Szimpatikus család, igazán kedvesek. Reggel továbbállunk.
Így zavarunk le körülbelül egy hetet, minden nap különböző városokat meglátogatva, majd visszatérünk a barlangokba, a lázadók táborába. Több helyen is megszálltunk út közben, de egyik társaság sem volt annyira szimpatikus, mint ez a pincér srác a kiscsaládjával, menyasszonyával, édesanyjával, húgaival együtt. Az Öregnek beszámolunk a kapott infókról, titkos üzenetekről, helyi pletykákról. Mint kiderül, egészen más infók jutottak el a Fekete ruháshoz, és hozzám, ám meglepő módon mindkettőnk jelentése fontos részleteket tartalmaz. Nem hittem volna, magamat abszolút feleslegesnek tartottam ezen az utazáson, az Öreg viszont elégedett, és szeretné, ha máskor is csatlakoznék nevelt fiának az ilyen jellegű kiruccanásaihoz. Én savanyú képet vágok, nem akaródzik megismételni az elmúlt hetet. Az Öreg szemrehányóan mered a Fekete ruhásra, hogy már megint milyen balhé van közöttünk, de hamar leállítom, hogy a változatosság kedvéért nem ugrottunk egymás torkának. Miután az apja távozik, a Fekete ruhás odajön hozzám, és beszélgetést kezdeményez. Ezen teljesen ledöbbenek, annyira szokatlan dolog. Mivel a meglepetés kiül az arcomra, így kapásból ki is nevet, de a szokásos gúnyolódás elhagyása már tényleg lehetetlen elvárás lenne, szóval ne legyek telhetetlen. Mint kiderül, csak azt akarta mondani, hogy a változatosság kedvéért egyetért az apjával, és ő is szeretné, ha legközelebb is vele tartanék. Részben azért, mert a fedőstory miatt sokkal könnyebben tudott mozogni a városokban, nem volt annyira feltűnő jelenség, mint egyedül, magányos férfiként lett volna, részben meg azért, mert ő látott valami mást is, amiről az apja most még nem tudhat, aminek később érik be majd a gyümölcse. Értetlenül meredek rá, mire kelletlenül kinyögi, hogy alapjáraton ő a maga részéről nem az a kimondott barátkozó típus, viszont a jelek szerint én könnyen szót értek az emberekkel, és így több olyan embert is megnyerhetek az ügyünknek, akik úgy egyébként lehet, hogy inkább a biztonságos távolságtartást választanák. Meg persze a morál sem egy utolsó szempont, és a pincérgyerekre visszagondolva egészen jól tudom motiválni a jónépet, ami szintén nem egy utolsó dolog. Szóval azt szeretné, ha elgondolkodnék ezeken, és nem pattintanám le a legközelebbi ilyen küldetést. Majd sarkon fordult és távozott.
Nos, a változatosság kedvéért gondolkodtam néhány éjszakát, melyeken a szokásos barlangi problémamegoldós feladatok voltak a fő témák. Több dolgon is kattogtak a fogaskerekek a fejemben: azon, amit az adjon Isten, fogadj Isten vonalon mondott, avagy amilyen a mosdó olyan a törölköző, vagyis milyen jogon várok én el bármit is másoktól, ha én is úgy viselkedek, ahogy, vagyis magam is lehetnék kedvesebb a Fekete ruháshoz - legyen akármilyen bosszantó, őrjítő, idegesítő is a modora. Azt is próbáltam összerakni magamban, hogy miért is vannak vegyes érzelmeim az információ begyűjtős városi túrák kapcsán. Illetve gyakran eszembe jutott a minket olyan kedvesen fogadó család is.
Nem tudom, mennyi idő telt el a következő kinti küldetésig, de ismét neki vágtunk. Miközben az első városig utaztunk nehézkesen kitálaltam gyötrődéseim eredményét a Fekete ruhásnak, avagy igaza van, én is bunkó voltam, vagyok, de megpróbálok a jövőben kevésbé indulatosan, normális módon viselkedni. Ő szó nélkül végighallgatta a nyökögésem, csupán néhány szemöldök felhúzás volt a maximum reakció a részéről, majd hallgatott egy jót.
Szóval a számolj el tízig nem túl jó dühroham levezető. Ötszáznál is pontosan ugyanolyan villámokat hányhatott a szemem, mint egynél, és az öklömet sem szorongattam kevésbé, továbbá a megnémulásnak nálam egyetlen lehetséges módját is sikerült felismernem mindeközben: ha mérgemben egyszer leharapom a saját nyelvem. Miért nem tudom elviselni a néma leventéket? Igenis vannak olyan emberek, akik nem pazarolják a szavakat általuk feleslegesnek vélt fecsegésre. Ismerek is ilyeneket a való életben, a suliban. Akkor miért kapok őrjöngő dührohamot a Fekete ruhás hallgatásától? Igen, velem van a baj. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni ezt az embert olyannak, amilyen. Miért? - Mert szerintem nem ilyen. Szerintem ez csak egy álca, egy látszat kamu szerep... Na, ez az önvizsgálati eredmény eléggé meglepett ahhoz, hogy döbbenten megtorpanjak útközben, de ugyanakkor arra is jó volt, hogy végre minden haragom elfüstöljön, nyom nélkül. Persze az más kérdés, hogy ez a bizonyos "szerintem" mennyire fedi a valóságot, de általában véve elég jó az emberismeretem, és ritkán tévedek az ilyesmiben, pláne, ha az első pillanattól kezdve ösztönösen ennyire éles, szélsőséges érzelmi módon reagálok. Hm... szóval színészkedés az egész. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy ez egy álomvilág, ami egy lehetséges jövőre hajaz egy valós fizikai világ alapján, meg beleveszem az álomjáró trükköket, amiket akarva akaratlanul bemutattunk egymásnak - nos nem ártana tudni, ki is, mi is ez az alak valójában, és mik a valódi céljai.
Körülbelül itt jártam a gondolatmenetemben, mikor a Fekete ruhás torpant meg, fázósan összehúzta fekete köpenyét, majd szemrehányóan méregetett, és valami olyasmi megjegyzést tett, hogy nem tudja, min töröm a fejem, de előre fél az egésztől. Ártatlanul meredtem rá, és megjegyeztem, hogy nyugodjon meg, semmi átkot nem mondtam rá, ráadásul egyáltalán nem is haragszom. Ő viszont ahelyett, hogy megnyugodott volna, immár az előzőeknél is gyanakvóbban méregetett - végül kitört belőlem a nevetés. Ennél viccesebb szituhoz régen volt szerencsém. Ettől viszont a változatosság kedvéért ő lett ideges. Végül újra megindult előttem, de közben a szeme sarkából rám sandított, és megjegyezte, ki nem állhatja, ha hallgatok, jobban szeretné, ha továbbra is végig fecsegném az utat, ahogyan szoktam, mindenféle jelentéktelenségekről. Én megvontam a vállam, és kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott: "Tudod azt hiszem, ezekből az álmokból ébrenlétemre egyetlen dolog marad majd meg bennem élesen, úgy, hogy azt még vénasszonyként is bármikor fel tudom idézni: a hátad közepe, ahogyan ráncolódik rajta a fekete köpenyed, mivel ez a leggyakoribb látvány, amiben részem van." "Bah, az élet is egy álom." "Hm... Kocsmafilozófia." Erre felhúzott szemöldökkel hátranézett a válla fölött, és úgy kérdezett vissza: "Mi alapján döntöd el, hogy ez egy álom, és a gimnázium, meg a szobád a valós életed? Ha itt meghalsz, halott vagy odaát is. Ha itt fáj, az fáj odaát is. Érzed a köveket a cipődben, fizikailag elfáradsz a sok gyaloglásban, és ne mondd, hogy egy itteni fárasztó nap után kipihent lennél odaát. Sokkal valószínűbb, hogy odaát pihened ki az ideátot. Ezzel az erővel az odaát is lehetne az ideáti éned álma, egy régen volt, és talán soha nem lesz békeidőről. Egy vágyálom, ha úgy jobban tetszik." "Nem tudok spanyolul. Magyar az anyanyelvem, és bár tanulok németül, illetve fél évig tanítottak oroszul is, nem beszélek egyetlen más nyelvet sem a magyaron kívül. Az, hogy itt folyékonyan makogok angolul, illetve megértetem magam spanyolul, kizárólag vágyálom lehet. Pocsék vagyok nyelvekből." Erre kinevetett, majd mondott valamit, amiről biztosan tudtam, hogy spanyolul van, de egy mukkot sem értettem belőle. Ő ezt látta rajtam, és még hangosabban nevetett. "Ezek szerint nem szavakkal beszélünk, kommunikálunk az első pillanattól kezdve. Egyszerűen megdöbbentő. Mostanáig nekem sem tűnt fel, pedig észre szoktam venni az ilyesmit... Tudod, ha valakinek ilyen erős gondolatátviteli, gondolat fogadási képességei vannak, az nem lehet pocsék nyelvekből. Különben is, ez számodra egy lehetséges jövőidő, mostanra a jövőéned megtanulhatott angolul, illetve spanyolul is." Most én vontam fel a szemöldököm. "Nem érted. Messze a legjobb kommunikációs képességem van az ismerősi körömből. Én szó szerint bárkivel megértetem magam, és bárkit képes vagyok megérteni, beszéljen az illető akármilyen nyelvet is. DE NEM TUDOK egyetlen nyelven sem rendesen beszélni. Magyarul is nagyon nehezen tanultam meg. Amióta azonban ez összejött, a többi nyelvnek egyszerűen nincs helye a fejemben. Volt egy német anyanyelvű tanárom. Magyar férfihoz ment feleségül, és végül nálunk telepedtek le. Akkor költöztek oda hozzánk. A szüleim beírattak hozzá azzal a felkiáltással, hogy valahogyan csak szót kell értenünk egymással, és majd így megtanulok németül. Fél évig járattak hozzá. Fél év múlva újra meglátogatták a tanárnőt. A szüleim legnagyobb döbbenetére, a hölgy kiváló magyarsággal fogadta őket - míg én továbbra sem beszéltem egy mukkot sem németül." A Fekete ruhás ezen jót kuncogott, majd szélesen vigyorogva azt mondta: "A szüleidnek végül is igaza lett. VALAHOGY megértetted magadat. - Az, hogy egyszerűbb volt megtanítani magyarul a tanárnődet, mint neked megtanulni az ő nyelvét, nos nem biztos, hogy rád vet rossz fényt." "A tanárnőnek kiváló nyelvérzéke volt velem szemben. Pillanatok alatt felismerte, hogy az utolsó szóig értem, mit akar, csak éppenséggel magyarul válaszolok német helyett. Arról egyikünk sem tehet, hogy ő hamarabb megtanult magyarul, mint én németül. Mindenesetre a szüleim rájöttek, hogy ez így nem a legjobb felállás, szóval kivettek onnan." "Tudod mit? Megtanítalak spanyolul." "Naiv vagy. Még ha el is tekintek attól, hogy ez egy álom, nagyobb valószínűséggel tanulsz meg Te magyarul, mint én spanyolul." Erre gonoszul elvigyorodott, és elkezdett folyamatosan fecsegni, spanyolul, miközben kizárt a gondolataiból. Gyakorlatilag az egész hátralévő utat végig dumálta, az összes addigi Fekete ruhás álomban összesen nem pofázott annyit, mint akkor - ám én egy árva mukkot sem értettem az egészből. Akármit elmondhatott, nyugodt szívvel, hiszen én semmit sem értettem belőle, és szemmel láthatólag pontosan ezt tette. Mivel nem értettem, mit beszél, ezért visszatértem az eredeti gondolatmenetemhez, ahhoz, hogy minden eddigi dolog vele kapcsolatban csak csinnadratta meg színészkedés volt. Elnézve azt, hogy milyen felszabadultan, vidáman, nyíltan magyarázott, azzal a biztos tudattal, hogy valóban bármit mondhat, mert abból úgysem fogok fel semmit, arra is rájöttem, hogy külső nyomásra adja a mogorva, hallgatag fajankót, nem önszántából. Annyira látványosan megkönnyebbült, hogy végre bátran lábbal tiporhatja az íratlan szabályokat, hogy végül önkéntelenül is végig mosolyogtam az út hátra lévő részét, és boldogan hallgattam a spanyol nyelv dallamos, pergős, érzelmes ám számomra megfejthetetlen kifejezéseit. Már közel jártunk a város határához, amikor gyanakodva rám sandított, majd még mindig spanyolul kérdezett. Bár nem értettem a szavakat, sejtettem, hogy a mosolyom zavarja. Ártatlanul feleltem, ám MAGYARUL. "Tudod, hiába a színház. Rá fogok jönni, ki vagy, és arra is, honnan jöttél. Egy biztos, tudom, hogy hiába álmodom, Te nem az én képzeletem teremtménye vagy, Te egy IDEGEN vagy." Döbbenten meredt rám. "Ezt meg hogy csináltad?" "Mit?" "Hogyan tiltottál ki? Nem értettem, mit mondtál az előbb. Hogyan csináltad?" Most rajtam volt a meglepődés sora. Fogalmam sem volt arról, hogy bármit is csináltam volna. Egyszerűen csak magyarul mondtam, az anyanyelvemen azt, amit gondoltam, de biztosan tudtam, hogy ezt ő is magyarnak fogja hallani, nem... Minek is? Tulajdonképpen milyen nyelven beszélünk mi?
"Semmilyenen. Gondolatokat, szándékokat, érzéseket, akaratot közvetítünk. Az, hogy ezeket a gondolatokat magunkban milyen nyelven fogalmazzuk meg, a kommunikáció ezen szintjén nem számít." Ismét magyarul válaszoltam. "Úgy véled?" "MIT CSINÁLSZ?" "Azt hiszem, magyarul fogalmazom meg a gondolataimat, szándékaimat, érzelmeimet, akaratomat. Bár az igazat megvallva, már kezdtem elfelejteni, hogy ez is lehet megerőltető, és igényelhet energia befektetést. Régen voltam két éves. Viszont ha te spanyolul magyarázol, ne lepődj meg, ha magyarul kapsz választ. Elvégre így a fair." Ezek után a városban végig duzzogott... Kitiltott a gondolataiból, jelentsen ez bármit is. Minden beszélgetésben, információ beszerzésben, egyszerűen minden szituációban spanyolul karattyolt. A többi álomszereplő szavait azonban továbbra is értettem, mintha rajta kívül mindenki más magyarul beszélt volna. Meglehetősen fura volt ez a kettősség, de a Repülős álom óta megfogadtam, az ilyen visszatérő álmokban semmin sem fogok meglepődni.
Mivel egy mukkot sem értettem a Fekete ruhás szavaiból, így az informátorokra koncentráltam. Egy kis időbe telt, míg rájöttem, ugyanabban a bárban vagyunk, ahol a pincér srác is dolgozik, ám őt nem láttam sehol. Mivel a Fekete ruhás éppen bősz beszélgetésbe elegyedett valakivel, így felálltam, és elindultam a mosdóba. Fél úton jártam, mikor belebotlottam a pincér srác barátnőjébe. Szélesen elmosolyodtam, köszöntem neki, és megkérdeztem, hogy vannak. A lány bár örült nekem, nagyon szomorúnak tűnt, a sírás kerülgette. Mosolyt erőltetett magára, és azt mondta, minden rendben, de a semmi sincs rendben sokkal hihetőbb lett volna. Megfogtam a kezét, és bevonszoltam magam után a női mosdóba, majd miután meggyőződtem arról, hogy itt aztán senki sem hall minket (az esetleges poloskák kedvéért meg fél percenként lehúztam a klotyót), neki szegeztem a kérdést, mi történt. Erre zokogva a nyakamba borult, és nagy nehezen kinyögte, hogy elvitték a pincér srácot, éjjel, a hatóságiak, és azóta senki sem tud róla semmit. Lehet, hogy már nem is él. Sokak eltűnnek mostanában, olyanok, akik szimpatizálnak a lázadókkal, de olyanok is, akiknek semmi köze semmihez sem. Valahol a környéken lehet egy titkos katonai támaszpont, vagy kényszermunka tábor, oda hurcolhatják a civileket. Az a legrosszabb, hogy az emberek még nyíltan emlegetni sem merik az eltűnéseket, nehogy ők legyenek a következők. Sem gyászolni, sem reménykedni nem mernek. Ez maga a pokol. Pedig az ő kedvese nem ártott senkinek sem. Nem követett el semmit. Fiatal volt, előttük állt az élet. Miért velük történik mindez? - és tovább sírt. Nekem ökölbe szorultak a kezeim. A srác igenis tett valamit. Egyetlen egy bűne volt, amit elkövetett a rendszer ellen: az, hogy vendégül látott minket, a Fekete ruhással, egy éjszakára. A lány lassan kisírta magát, majd megmosta a szemét, és igyekezett póker arcot vágni, úgy távozott a mosdóból. Én még hátra maradtam egy kicsit, majd úgy mentem vissza az asztalomhoz. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de a Fekete ruhás rákérdezett, a változatosság kedvéért úgy, hogy értsem is, mi bajom van. Erre elmondtam neki, amit megtudtam, és megkérdeztem tőle, mit teszünk, hogy kiszabadítsuk a srácot. Mire ő póker arccal közölte, hogy az ég adta egy világon semmit.
Bennem meghűlt a vér. Mi az, hogy semmit? Hiszen valószínűleg miattunk vitték el. Ráadásul nemcsak ő került bajba, hanem többen is a civilek közül. Mi értelme van a lázadásnak, ha nem állunk ki az emberek mellett? Így semmivel sem vagyunk különbek a katonáknál. Így csak olyanok vagyunk, mint a hatalomért marakodó véres szájú, acsargó veszett kutyák. Ő dühösen méregetett, majd közölte, hogy túl nagy katonai akciót jelentene az egész, túl sok fegyver, muníció, ember veszne oda a semmiért. Nem éri meg a bele fektetett energiát. Engem fojtogatott a düh. Még hogy nem éri meg az energiát? Még hogy sok pénzbe kerül? Mégis, mennyit ér egy ember élete? Mennyit ér két ember élete? Mennyit ér százak élete? Mennyivel értékesebb egy katona, egy lázadó gerilla, vagy egy civil élete? Milyen rangsor alapján döntünk élet és halál kérdésében? Ha tudunk a háborús bűnökről, de nem teszünk ellene semmit, akkor mi is bűnösök vagyunk.
Végül kegyetlenül összevesztünk.
A lány meghívott magukhoz éjszakára mindkettőnket. Ő nem kért, nem várt tőlünk semmit. Meg sem fordult a fejében, hogy segítséget kérjen magának, a családjának, az eltűnt barátjának, vagy a többi eltűntnek. Számára a lázadás valami távoli, általános dolog volt. Ha a lázadók győznek, akkor nem visznek el több embert, akik még élnek, azok majd szabadok lesznek - és ennyi. Nem várt közvetlen segítséget, és ez engem legalább annyira elborzasztott, mint a Fekete ruhás rideg távolságtartása.
De ha ez az egész nem az emberekért van, akkor mire fel a felhajtás? Értelmetlen, öncélú humbug a lázadás. Igenis ki kell állni az emberekért. Nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. A Fekete ruhás este próbált békülni, de én hajthatatlan voltam. Megkérdeztem tőle, hogy mégis hogyan akar megmenteni egy egész országot, ha olyan egyszerű dologra is képtelen, mint egy barát kimentése a szorult helyzetből. Erre emlékeztetett arra, hogy én is csak egy civil vagyok, nincs szavam katonai ügyekben, és jobb lenne, ha ehhez tartanám is magam. Mire én szomorúan megjegyeztem, hogy igen, én is csak egy civil vagyok, és nagyon elkeserít, hogy csak ennyi segítségre számíthatok, ha bajba kerülök, azoktól, akik állítólag az én érdekeimért fogtak fegyvert. Erre ő dühösen rám vágta az ajtót, és elment aludni. Azt nem tudom, hogy a Fekete ruhás mennyit aludt azon az éjszakán, de én átvirrasztottam az egészet, és reggelre döntést hoztam. Nem megyek vissza a barlangokba a lázadók közé, hanem itt maradok, felveszem a kapcsolatot a helyi forradalmi sejttel, és megpróbálok összehozni egy helyi szabadító akciót az eltűnt civilekért. Ha a Fekete ruhás nem tesz semmit, akkor kénytelen leszek én megtenni, ami tőlem telik, még akkor is, ha alapvetően igaza van őkelmének: én csak egy civil vagyok, és semmit sem értek a katonai dolgokhoz. Másrészről azonban ez csak egy álom, méghozzá tudatos, szóval akár azt is álmodhatom, hogy született stratégiai zseni vagyok... Na, ettől még ennyire pocsék hangulatban is nevethetnékem támadt, annyira irreális ötletnek tűnt. Valószínűleg azonnal felébrednék egy ilyen álomból, annyira hihetetlen, hiteltelen lenne. Az az ember már nem én lennék. Szóval szegény ember vízzel főz, ha a Fekete ruhás nem, én akkor is de.
Reggel közöltem elhatározásomat a családdal és a Fekete ruhással is. Mindenki megdöbbent először, de a család aztán fokozatosan megértette, mit is szeretnék. Hozzá tettem, hogy mivel én is csak egy civil vagyok, egy kis ember, ne várjanak csodát, és ne nagyon reménykedjenek, valószínűleg nem lesznek velem előrébb, de nem tudok tétlenül a hátsómon ücsörögni a biztonságos barlangok mélyén, amikor tudom, hogy a barátaim veszélyben vannak. Mert egyetlen ember élete is fontos, és számít, hogy képesek vagyunk-e kiállni mellette. Ha ehhez is gyávák vagyunk, akkor az Ezredes máris győzött, mert sikerült elvennie az utolsó dolgot is, ami még a miénk: az emberségünket.
Lelkes, csillogó, ragyogó szemek itták szavaim. A Fekete ruhás azonban komoran meredt maga elé. Nem szólt semmit, csak némán összepakolt. Indulás előtt utoljára, még visszafordult a kapuból, és csak annyit mondott: "Remélem tudod, hogy ezúttal nem számíthatsz rám. Ezúttal nem foglak kimenteni, ha bajba kerülsz. Most tényleg egyedül maradtál." "Tudom. Nem foglak keresni, nem fogok segítséget kérni, és nem fogok rád számítani. Nem várok rád. Jó utat és sok szerencsét a lázadáshoz." Keserűen meredt maga elé. Látta rajtam, hogy nem fogom meggondolni magam. "Szívből kívánom, hogy járj sikerrel. Bármi is történjék, az iménti szavaid körbe fognak járni az emberek között, és sokakat állítanak majd a lázadás mellé. Olyanokat is, akik soha nem ragadnának fegyvert egyébként. De akkor sem állunk úgy katonailag, hogy megengedhetnénk magunknak egy ilyen nyílt összecsapást, ütközetet a hadsereggel. Ez a biztos bukásunk nyitánya lenne. Sajnálom." Azzal megfordult, és ott hagyott a családnál. Keserű volt a szám íze, és tudtam, hogy ő sem távozott örömmel. De nem volt más választásunk. Egyikünknek sem.
Nos, a helyi forradalmi sejtről talán elég annyi, hogy sokkal több lelkesedés szorult beléjük, mint katonai, hadi tapasztalat, hozzám hasonlóan. De legalább a többség férfiakból állt, akik elég elszántak voltak, és nem rezzentek össze attól, ha elsütöttek egy fegyvert, és jó eséllyel legalább eltalálták a célt, még ha nem is sikerült pont középen. Persze tették mindezt velem ellentétben. Világ életemben pacifista voltam. Soha nem hittem a fegyverek erejében. Így most is ott lógott egy pisztoly a kezemben, de nagyobb eséllyel lőttem magam lábfejen, minthogy eltaláljak akármit is. Valamint egészen biztos voltam abban, hogy képtelen lennék lelőni bárkit is. Így inkább azt csináltam, amihez legalább értettem is valamit. Összegyűjtöttem az információkat, a térképek alapján meghatároztam a titkos katonai létesítmény legvalószínűbb helyeit, felderítettük ezeket a helyszíneket, és röpke két hét alatt meg is lett a pontos helyszín. Megfigyeltük a létesítmény anyagforgalmát, és ott csaptunk le, ahol lehetett: egy katonai teherautót, aminek volt egy darab sofőrje, könnyebb volt legyőzni, mint egy erődítményt. Így igyekeztünk elvágni a bázis utánpótlás vonalait. Továbbá megfigyeltük a begyűjtőket. Lelepleztünk néhány besúgót, akiknek a jelentései alapján tűntek el az emberek, illetve támadást terveztünk néhány ilyen begyűjtő kocsi ellen. Közben folyamatosan emberek csatlakoztak a helyi forradalmi sejthez. Ami nekem egyáltalán nem tetszett. Egy nagy létszámú csoport esetében igen valószínű, hogy előbb utóbb lelepleződik. Minél többen csatlakoznak hozzánk, annál valószínűbb, hogy áruló szivárog be a soraink közé. Kértem a sejt vezetőit, hogy kisebb létszámú csoportokra osszuk fel a jónépet, és egy ember, csak a saját kis csoportjának tagjait ismerje, a többiekkel ne találkozzanak, illetve igyekezzünk kizárni a potenciális besúgókat a sorainkból. Ezzel nagyjából mindenki egyet értett. Azonban csak hetekkel később tudtam meg, hogy kicsit mást értettünk a potenciális besúgó alatt. Az egyik vezetőnek például az a tévképzete támadt, hogy ha valakit a begyűjtő kocsiról szedünk össze, az csakis jófiú lehet. Pedig szerintem meg pontosan ez volt a legegyszerűbb, legkönnyebb módja egy katonaság-hű besúgó bejuttatására. Ezen vitáztunk is egy jót, és az illető eszméletlenül büszkén adta elő, hogy a jobb keze, az a fickó, aki nekem a legunszimpatikusabb volt az egész kompániából, is egy ilyen bagázsból származik. Én elsápadtam, de nem tudtam bizonyítani a gyanúmat. Igazából mindegy is volt már akkor. Nagy szabású begyűjtő akcióról kaptunk jelentést, és ezt akartuk megakadályozni azon az éjszakán. Csak az maradt el a jelentésből, hogy momentán minket akarnak begyűjteni. A pasas szélesen vigyorgott, mikor bemasírozott a katonaság a gyűlés helyszínére, és mindenkit letartóztattak. Én igyekeztem megbújni a tömegben. Egy lázadó nő, még ha külföldi is, kisebb kavarodást jelent, mintha rájönnek, ki is vagyok valójában. Már a teherautón ültem, mikor hallottam a kinti a veszekedést. A katonák parancsnoka üvöltözött az árulóval, kifogásolva, hogy a Fekete ruhás védencét ígérte nekik, és nem érdekli, hogy a helyi forradalmi sejtnek gúnyolt fiúkórus hány tagját sikerült ma bevasalniuk, a pasas megszegte az alkut. Az alak szerencsétlenül próbált érvelni, hogy de az előbb még itt voltam, és nem érti, hová tűnhettem, de ha sikerült megszöknöm, akkor az nem az ő hibája, a katonák nem figyeltek eléggé, blablabla... A parancsnok azonban hajthatatlan volt. A pasas végül könyörgőre fogta. Igazából nem kellett mondania semmit sem. Szívből sajnáltam szerencsétlent, mert már az alku szó elhangzásakor tudtam, hogy mi történt. A katonák megígérték neki, hogy szabadon engedik azt, aki mindennél és mindenkinél fontosabb neki (feleség, szerelem, gyermek, szülő, jó barát?), ha engem a kezükre ad. Pocsék ügy. Mivel a hadsereg biztosan nem állja a szavát. Azt, hogy él-e még a pasas hozzátartozója egyáltalán, még maga a parancsnok sem tudta. Csak annyiban volt biztos, hogy ha a pasast elengedi, lázadó lesz belőle. Az utolsó pillanatban fogtam fel a szándékait. Hiába pattantam fel, dobtam hátra a csuklyát a fejemről, már késő volt. Az áruló látott ugyan, de a parancsnok nem. Kiáltani akartam, de a többiek lerántottak a padra, és befogták a számat. Az áruló sem szólt semmit. Nem jelezte a katonáknak, hogy mi történt. A parancsnok minden további szó nélkül egyszerűen fejbe lőtte.
Némán folytak a könnyeim, mikor ránk zárták a teherautót. A többi fogoly közül az egyik beszólt, hogy mit siratom azt, akinek a bűne egyértelmű, akinek az árulása miatt kerültünk ide. Én azonban megráztam a fejem: mindenkinek joga van az emberhez méltó halálhoz, a megemlékezéshez, ahhoz, hogy legyen valaki, aki könnyet ejt a távozásakor, mert ahogyan minden élet ajándék, ami a többi embernek szól, úgy minden halál veszteség, ami az itt maradókat sújtja, mert a távozótól már többé nem kaphatnak élet-ajándékot. Arra azonban nem emlékszem, hogy mit mondtam ki mindebből hangosan, mindenesetre az út további részében csend volt.
Mikor megérkeztünk a katonai büntetőtelepre, egyesével szállítottak le minket a teherautóról. Persze, amilyen a szerencsém, pont az a nyavalyás katona volt ott, amelyikkel régen, az Öreg indián kapcsán volt az az összetűzésem. Mivel a Fekete ruhás élt a hatalmával, az alak ebbe a táborba került, ami a jelek szerint az itt szolgálatot teljesítő katonák számára is büntetés volt. Nekem azonban mindez nem sokat számított, mivel a leszállításkor azonnal lebuktam. VIP magánzárka dukált ezek után, persze régi "ismerősöm" legnagyobb bánatára.
A cella nem volt egy nagy durranás. A rácsos cellaajtón belépve balra volt a mocskos priccs, vidám százlábú és egyéb ízeltlábú haverjaik buli helye, szemben egy mocskos fal, aminek fej fölötti magasságában volt egy rácsos ablak, amin keresztül csak az eget lehetett látni, és ezzel ki is merült a cella berendezése. A rácson túl egy lerobbant őrszoba állt. Mikor megfordultam, nekem balra esett az a lépcsőfeljáró, amin idefelé levezettek. A cellámmal szemben egy kopott faasztal árválkodott, mellette két szebb napokat is látott pozdorja székkel, és két rossz arcú, extrém izzadtságszagot, és emberbűzt árasztó őr üldögélt rajtuk, kártyát szorongatva a kezükben. Az őrök nem voltak elragadtatva tőlem, mivel bezárásom megzavarta a partyt. A képet a szemkiégető, asztal fölé lógó villanykörte tette teljessé. Ideális helynek tűnt az egész a mélyre szántó gondolatokhoz, avagy a mi lett volna, ha kérdéskör alapos belső kivesézésének.
Azonban nem sok időm maradt elmélkedésre, mert a cella ajtómban hamarosan megjelent nem más, mint a katonai junta feje, az Ezredes maga.
Középmagas, köpcös, enyhén kopaszodó figura volt, kisebb sörhassal, rendkívül ellenszenves arccal. Amolyan zsebdiktátor fajta, egy huszad rangú képregény főgonosz figurájaként. Ő is engem méregetett. Majd előállt a következő kisebb monológgal:
— Felesleges pocsékolni az időnket és pazarolni az energiáinkat a bemutatkozásra. Mind a ketten pontosan tudjuk, hogy ki is a másik. Szóval ugorjunk oda, hogy felteszek magának két kérdést, amit elsőre valószínűleg nem fog megválaszolni. Az első: Hol van a lázadók rejtek helye pontosan? A második: Ki a lázadás vezetője, mi a személyazonossága? Motivációnak a következőket mondanám: mivel türelmes vagyok, kap egy óra gondolkodási időt, hogy válaszoljon ezen kérdésekre, mint egyetlen olyan személy, aki valóban tudja ezen kérdésekre a választ, hiszen ön a lázadás egyik felső vezetője, szemben a többi foglyunkkal. Továbbá, a szavamat adom önnek, hogy nem fogja senki sem megkínozni, vagy egyéb, fizikai erőszakkal arra kényszeríteni, hogy válaszoljon ezen kérdéseimre. Egy óra múlva visszajövök önhöz, és miután a hivatalos államhatalommal együttműködő, szolgálatkész külföldi állampolgárként kulcsfontosságú információkkal segítette a helyi zavargásokat okozó, fegyverkereskedő, drogcsempész bűnszervezetek elleni harcunkat, állami kitüntetésben részesítjük, pénzjutalmat kap, valamint visszaadjuk önnek a hivatalos okmányait. Persze mindezek előtt kell néhány rendszeréltető, pozitív üzenetet hordozó nyilatkozatot tennie a helyi, illetve nemzetközi sajtónak, amiben részletesen ecseteli, milyen kínokat kellett kiállnia, míg a bűnözők fogságában sínylődött egészen addig, míg hős katonáink ki nem szabadították. Mindezek után szabadon és mindenek előtt élve távozhat a hazájába, és bátran elfelejthet minket, ahogyan mi is elfeledjük önt. Ellenkező esetben sajnálatos módon a helyi és nemzetközi sajtóban az ön gyászhírét leszünk kénytelenek lehozni, mint a drogkartellek által meghirdetett háború legújabb külföldi áldozata, akit sajnos hős katonáink már nem tudtak időben megmenteni. Kérem, gondolja át alaposan az ajánlatomat. 1 óra múlva visszajövök.

Ezen nem volt mit gondolkodni. Úgy is meghalok, mert kizárt, hogy ezek a disznók élve elengedjenek, de nagyon nem mindegy, hogy hogyan. Nem fogom kiadni ezeknek azokat az ártatlan embereket, akik előlük menekültek a barlangokba, teszek a nemzetközi sajtóban megjelenő hírverésükre. Az Öreg Indiánról meg ha eddig nem tudtak, és azt hiszik, a Fekete ruhás a vezető, hát magukra vessenek. Azért vagyok itt, mert teljesen alkalmatlannak bizonyultam arra, hogy megmentsem az itt sínylődő embereket. Azonban miattam nem fognak emberek meghalni! Az, hogy a világ mit gondol majd rólam, nem számít. Ez amúgy is egy álom, legalább lezárul végre ez az idióta álomciklus is.
Az egy óra alatt a cella ajtónak hátat fordítva a rácsos ablakon bámultam kifelé, és néztem a kék eget, az elsuhanó felhőket. Szerettem volna az a magyar sólyom madár lenni, amelyik könnyedén szárnyal a magyar rónaság felett, vagy ha ragaszkodunk a földrajzi helyszínhez, akkor kondorkeselyűként vitorlázni az Andok felszálló légáramlatain. Elvileg álomban ezek az alakválások könnyedén működnek is, de nem az ilyen böhöm erős valóságtudattal, másik fizikai valóságként működő álomterek esetében. Ugyanakkor ezek a marhák már megint azt hiszik, hogy engem megrémíthetnek a halállal. Bah. A halál a fizikai test átalakulása, lebomlása a Fátyol innenső oldaláról nézve, a túlsó oldalról szemlélve meg egy kapu, amin keresztül végre haza térhetek az igazi otthonomba. Tudom, hiszen egyszer már meghaltam, és az nem álom volt, hanem a kőkemény valóság, csak az utolsó pillanatban visszazavartak, vagy visszarántottak. De jó is lenne emlékezni rá, mi is történt akkor a határon!? Valahol nagyon mélyen ott van bent, csakhogy mivel nagyon kicsi gyerek voltam, így nem emlékszem tudatosan, nem tudom előrángatni onnan. Ráadásul túl messzire jutottam, nem biztos, hogy a kis én egyáltalán emlékezhet az egész folyamatra. A nagy Én meg szokása szerint kussol, mert már megint túlvállalta magát, ahogyan szokta... Kicsit ciki volt visszazökkenni az Ezredes valóságába az 1 óra elteltével.

— Nos, mi a válasza?
Ránéztem, de szóra sem méltattam. Az ilyen alakokra kár a szót pazarolni.
— Hm... reméltem, hogy megérti, mennyire megvezették önt a helyi bűnszervezetek. Tudja, errefelé a drog a hatalom egyik forrása. Ami itt folyik, az nem egy diktatúra elleni lázadás, hanem egy maffia ellenes háború. De ha ön ragaszkodik a téveszméihez, kénytelen vagyok önt is bűnözőként kezelni, és más eszközökhöz folyamodni. Azonban a rendért és a békéért folytatott reménytelen küzdelmünk fényében nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy egyszerűen kivégeztessem. Sajnos szükségem van az ön által ismert információkra. Kínzással valószínűleg ki tudnánk önből szedni ezeket, de mivel ön külföldi, így nem venné ki túl jól magát mindez nemzetközi körökben holmi genfi emberjogi egyezmények és társaik miatt. Mivel azonban ön szemlátomást nem óhajt velünk együttműködni, így kénytelen vagyok a következő eszközt alkalmazni. Jelenleg 547 (ötszáz valamennyit mondott, mindig is pocsék volt a számmemóriám, szóval ez csak egy kb. szám) foglyunk van ezen a bázison. A nemek aránya változó, illetve az életkor is szerte ágazó. Gyerekek, vének és középkorúak egyaránt előfordulnak közöttük. Mostantól számítva öt óránként véletlenszerűen kivégzünk öt foglyot közülük egészen addig, amíg végre kegyed nem méltóztatik válaszolni az általam feltett két kérdésre. Az is lehet, hogy gyerekek is lesznek közöttük. Mivel ön igen makacs embernek tűnik számomra, ezért az első öt fogoly már felsorakozott az udvaron a kivégzőosztag előtt. Ha akarja, kölcsönadják szívesen az őrei az egyik széket, hogy végignézhesse a sortüzet, és megtekinthesse a halottakat. A tüzelési parancsot már kiadtam. Mivel kegyed hallgatott mostanáig, így sajnos nem állt módomban kegyelmet adni, az első öt fogoly gyakorlatilag halott ön miatt.
Ebben a pillanatban az udvaron sortűz dördült. Hallottam néhány kiáltást, majd puffanást, illetve néhány másodperc múlva még egy lövést. Halál sápadt lehettem, mert az előttem álló emberbőrbe bújt szörnyeteg rezignált hangon csak annyit mondott.
— Utoljára kérdezem: hol van a lázadók központja? Ki a lázadás vezetője? Ha nem válaszol, akkor öt óránként újabb öt fogollyal végeznek a katonák. A magam részéről nem szeretem pazarolni a szavakat, szóval ha meggondolná magát, lesz szíves szólni az őreinek. Jó éjszakát.

Néma csendben néztem a pasas hátát, ahogyan távozott a fogdámból. Nem volt választásom. Itt ötszáz valamennyi ember halhat meg, a barlangokban azonban több ezren élnek, ráadásul ha ők meghalnak, akkor az egész ország elveszik, minden egyes itt lakó ember a rezsim tulajdona, foglya lesz. Nem beszélhetek. Ugyanakkor legszívesebben szemen köptem volna magamat, mert ahelyett, hogy megmentettem volna ezeket az embereket, a biztos halált hoztam a fejükre... Nem, nem szabad elkeserednem. MINDIG van kiút. Kell lennie. Ha olyan jó katonai vezető lennék, olyan képességeim lennének, mint a Fekete csuhásnak, már régen kijutottam volna innen. Ja, bocsika, eleve ide se kerültem volna... A francba az egésszel... Ez zsákutca. Vajon ő mit tenne most a helyemben? Valószínűleg szökéssel próbálkozna, és amilyen veszett harcos, neki sikerülne is. Én azonban csak egy szerencsétlen két bal kezes semmire való idealista idióta vagyok... Hm... tulajdonképpen létezik egy kiút. Ahhoz, hogy ez az ötszázakárhány ember megmeneküljön csupán egyetlen egynek kell sürgősen eltávoznia az élők sorából: annak az idealista bohócnak, aki ezt az egészet okozta.
Szétnéztem a cellában. A halál legbiztosabb módja az akasztás, ám két őrrel a rácsok túl oldalán ez nem tartozik a kivitelezhető dolgok közé, még akkor sem, ha egyébként minden eszköz adott lenne hozzá. Szúró, vágó szerszám nincs. A moslék, amit vacsoraként belöktek a rácsokon, egy mocskos tálban lötyög, és eltekintve a hányingert keltő szagától, heveny rosszullét okozásán túl másra nem igen alkalmas. Evőeszköz nem járt hozzá. Néztem a kezemet. Mind a kettőt. Az elvérzés rohadt fájdalmas módja a halálnak, ráadásul hosszadalmas is, de öt óra innenső oldalán azért talán kivitelezhető. Ha nincs is szúró, vágó eszközöm az erek hosszanti irányú felvágásához, a fogaim azért még megvannak. Állítólag egy róka, ha csapdába esik, képes leharapni a saját lábát, csakhogy kiszabaduljon a csapdából. Ha a róka képes erre, nekem is menni fog.

Azon az éjszakán, először az ilyen idióta álomciklusok kezdete óta, valódi befejezés, kilépés, elengedés nélkül felriadtam az éjszaka közepén arra, hogy teljes erőből harapdálom a csuklómat... Nem mintha lett volna értelme, de azon az éjszakán már nem aludtam többet. Reggel suliba mentem, de aznap momentán, ha felrobban az egész kóceráj körülöttem, nekem az sem tűnt volna fel. Egész nap az álomcsapdán gondolkodtam. Élénken emlékeztetett a toronyra, szóval megint sikerült belegányolnom egy ilyen disznóságba, ám ezúttal úgy, hogy az úgynevezett védelmezőm már a legelején közölte velem, hogy egyedül maradtam. Na szép, csakhogy az álomcsapdából való kitörésre ébren sem jutott jobb dolog az eszembe, mint az, amire álmomban jutottam. Soha nem értettem egyet az öngyilkossággal. Még akkor sem, amikor magam gondolkodtam el ezen a lehetőségen komolyan. De erre a szemétségre akkor sem létezik más, értelmes válasz. Egy ember halála ötszázakárhány másikéval szemben elhanyagolható veszteség. A fene essen a matematikába! (Sose kedveltem a matek tanáromat, úgyhogy nem volt semmi szokatlan dolog a gyűlölködő tekintetemben, amit ebben a pillanatban neki szegeztem. Igaz, valószínűleg ő a kiosztott röpdoga eredményeknek tudhatta be az esetet...)

Aznap este az álomciklus ott folytatódott, ahol előző éjjel abbamaradt. Az ablak előtt állva, háttal az őröknek, veszettül harapdáltam a csuklómat, igyekezve nem visítani, lenyelni a fájdalmat, míg az idő vészesen fogyott, majd eldördült a következő sortűz, míg nekem csak vörösödő, kék foltok voltak a csuklómon, de az a rohadék még mindig nem vérzett. Immár nem a fájdalom miatt csorogtak a könnyeim. Gyerünk már! Ha a rókának megy, miért vagyok én még ehhez is ennyire veszettül béna? Ekkora szerencsétlenség nem lehetek! Csak egy hozzám hasonló semmirekellőnek kell elpatkolnia ahhoz, hogy ők ott az udvaron élhessenek, ahhoz, hogy legyen esélyük változtatni a világon! Csörömpölést, majd puffanást hallottam a cella másik oldaláról. Óvatosan megfordultam, újabb alávaló merényletre gondolva. A lámpa leverése miatt a rács túloldalán sötétség honolt, csak az ablakomon beszűrődő csillagfényes éjszaka adott valami csekélyke fényt. A szememnek időre lett volna szüksége a fényviszonyok megszokásához, ám matatást hallottam a cella ajtóm körül, majd megmozdult a sötétség, emberi alakot öltött, ami átkarolt.
A Fekete ruhás volt az.
Én meg csak zokogtam, mint egy apátlan, anyátlan kisgyerek...

— Nyugodj meg, most már minden rendben lesz. Gyere, haza viszlek.

A Fekete ruhás nem egyedül jött. A lázadás elit katonái is vele tartottak. Mint hazafelé menet kiderült, miután visszatért a barlangokba, néhány napig emésztgette magát, majd a nevelő apja elé állt, hivatalosan lemondott a katonai vezető szerepről, hogy egymaga Rambót játszhasson az Ezredes fogolytábora ellen. Miután éppen olyan fafejű idiótának bizonyult, mint amilyen én is vagyok, az apja nehezen ugyan, de beletörődött a lemondásába. A lázadás elit katonai különítményei azonban nem egészen osztották az Öreg nézeteit, pláne azok után, hogy a barlangokba is eljutott a híre annak, hogy én miért nem tértem oda vissza. Bár a Fekete csuhás ragaszkodott volna az "én vagyok a hőőőőssss" felálláshoz, az elit egységek nem értettek vele egyet. Mivel közölték vele, hogy ők mindenképpen lerohanják az Ezredes táborát, azt, hogy ezt vele vagy nélküle teszik-e, számukra nem oszt, meg nem szoroz, így végül a Fekete ruhás nyelt egy nagyot, és közös akciótervet dolgoztak ki. Az már az Isteni Gondviselés dolga volt, hogy a támadás éjszakája megegyezett az én fogságba esésem első éjjelével.

Hazafelé menet még két dolog történt.
Mivel az elit egységek sikerrel jártak, és az éjszakai őrség csendben bekövetkezett hatástalanításának következtében sikerült megszöktetni mind az ötszázvalahány foglyot, lehetőségem nyílt megtudni, kik haltak meg miattam azon az estén. Az út hátralévő részében tíz nevet ismételgettem magamban folyamatosan, mantraként, ám ébren egyetlen egyre sem emlékeztem/emlékszem.
A mantrát csupán egyetlen egy rövid beszélgetés zavarta meg. Egy félszeg fiú jött oda hozzám, és megkérdezte, nem-e ismerem véletlenül az édesapját, aki annak a forradalmi sejtnek volt a tagja, amelyiknek a tagjait velem együtt fogták el. Majd megmondta az édesapja nevét. Az áruló fia volt az... Szomorúan néztem rá, majd azt mondtam neki, hogy az édesapja meghalt. A hír lesújtotta, de rögtön feltette azt a kérdést, amitől valószínűleg minden ember félt, akit előttem kérdezett: hogyan halt meg. Azt mondtam neki, hogy az apja egy hős volt, aki azért halt meg, hogy a katonák ne tudhassák meg, ki is vagyok valójában. Az, hogy az áldozata sajnos feleslegesnek bizonyult, mert az itteni őrök egyike felismert, semmivel sem csorbítja az apja hősiességét, és aki mást állít, az hazudik... A fiú a gyásztól lesújtva, ám mégis, az apjára büszkén távozott... A beszélgetésünket azonban hallotta néhány korábbi csapattársam is, és egyikük megkérdezte, miért mondtam ezt a fiúnak. Én azt válaszoltam, hogy azért, mert ez az igazság. Az apja őt akarta megmenteni, ezért kötött alkut a juntával. Ám minden ember hibázhat, hozhat rossz döntéseket. Mindez semmit nem számít, ha olyan hősies módon viselkedik az utolsó pillanatban, ahogyan azt a fiú apja tette. Nem akarom, hogy árulóként emlékezzenek egy kiváló, fiát szerető, a családjáért bármire képes apára, aki nem mellesleg élete utolsó pillanatában hősként viselkedett. Erre csend lett, és az út további részében nem szóltak hozzám.
A barlangokba vezető hegyi gyalogtúra során a Fekete ruhással nem beszéltem egy szót sem.

A barlangokba visszatérve napokig bolyongtam némán, önmagam árnyékaként, újra, meg újra végig gondolva az eseményeket. Illetve a mi lett volna ha-k tömkelegét. Depressziós voltam. Nem kicsit, nagyon. Így nem tűnt fel, hogy nem látom a Fekete ruhást a környezetemben. Kb. egy hét múlva azonban egyik este megláttam a barlangrendszer főbejáratánál, az egyik sziklafalnak dőlve, tekintetével a barlanghoz vezető hegyi ösvény mellett húzódó szakadék fekete mélységét pásztázva. Ő sem tűnt megelégedettnek, kiegyensúlyozottnak. Az igazat megvallva, ismeretségünk óta ez volt az első olyan alkalom, hogy valódi, mély érzelmeket láttam az arcán, ám ez sajnos pontosan a saját lelkiállapotomat tükrözte vissza. Ő is depressziós volt. Eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem neki, hogy megmentett, annak ellenére, hogy azt mondta, ha ekkora hülye vagyok, akkor ezúttal nem számíthatok rá, azonban mielőtt még megszólalhattam volna, ő törte meg a csendet.
— Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Én értetlenül bambiztam ki a fejemből.
— Mi?
tettem fel a nem túl értelmes kérdést. Ő csak ekkor nézett rám. A tekintetében mérhetetlen önvád, szégyen és szomorúság bújt meg.
— Fafejű, öntelt és makacs voltam. Meghoztam egy katonai döntést, és szakmai gőgből megfeledkeztem annak emberi vonzatairól. Majd túlságosan lefoglalt az, hogy mentegessem magam önmagam előtt, és katonai ostrom terveket szövögessek, így nem kerestelek. Végül mindennek következtében, bár megígértem, hogy megvédelek, halálos veszélynek tettelek ki, és te majdnem meghaltál miattam. Hibáztam. Nagyot. Majdnem végzeteset. Megértem, ha gyűlölsz, és ezek után szóba sem állsz velem többé. Csak abban reménykedek, hogy egyszer talán képes leszel megbocsátani nekem.
én csak döbbent némaságban néztem ki a fejemen tátongó két lyukon keresztül. lefagytam. ha agyon vertek volna, ha az életem múlott volna rajta, nekem akkor sem jutott volna az eszembe az események ilyen fajta értelmezése. pedig ő véresen komolyan gondolja mindezt! valamit nyögni kéne minderre, de mégis, könyörgöm, mit? én nagyon szívesen megbocsátanék neki, de ha egyszer nincs mit! itt nem ő hibázott, hanem én, méghozzá akkorát, amekkorára míg élek, nem kapok megbocsátást!!!
— Figyelj, megbocsátani csak a bűnöket, vétkeket, hibákat lehet, csakhogy te nem követtél el semmi ilyesmit. Ellenkezőleg. Neked volt igazad. Az első pillanattól kezdve. Ha akkor hallgattam volna rád, ha megmaradok annál, amihez valóban értek is, és rád hagyom azt, amiben te vagy a profi, akkor az a tíz ember, illetve az a fiáért aggódó apa még ma is élne. De nem, nekem fújni kellett a magamét. Itt én voltam az öntelt, a gőgös, a fafejű - és miattam, a hibáim miatt emberek haltak meg, feleslegesen. Emberek, akik ma is élhetnének. Istenem, olyan végzetesen ostoba vagyok!...
sírva fakadtam. most rajta volt a döbbenet sora. aztán vigasztalóan átölelt. majd csendesen a fülembe suttogott.
— Bocsáss meg! Ha tettem volna a dolgom, soha nem kerültél volna ilyen helyzetbe, soha nem kellett volna ilyen döntéseket hoznod. ez nem a te feladatod, ez nem a terhed, ez az enyém, az én kötelességem, az én felelősségem. Én elbírom, mert tudom, hogy nem az számít, hányakat veszítek el út közben, hanem az, hogy hányakat sikerült megmenteni mindeközben. Tudom, hogy soha nem szabad hátra nézni, bármennyire is nehéz. A veszteségből tanulni kell, de nem szabad hagyni, hogy hegyni teherként rám nehezedjen és lehúzzon. Nem lehet mindenkit megmenteni. Ehhez nincs elég hatalmunk, legyünk bármilyen erősek, hatalmasok is. Lehet, hogy meghaltak néhányan, de mondd, láttad te azokat a százakat, akik most itt vannak velünk, újra szabadok, és családtagjaik magukhoz ölelhetik őket? Láttad azokat, akik életben maradtak, mert te felvállaltad azt a döntést, amit nekem kellett volna meghoznom? Láttad az arcukat? Láttad az életüket? Ők nem lehetnének itt nélküled. Lehet, hogy néhányan már nem is élnének közülük. Ezt kell nézni ilyenkor, és nem a hátramaradt holtakat. Róluk meg kell emlékezni, mint hősi halottakról, és nem szabad hagyni, hogy áldozatuk hiába való legyen. De nem tudod őket visszahozni a sírból. Nem tudod meg nem történté tenni a dolgokat. Bocsáss meg önmagadnak, bocsáss meg nekem, és bocsáss meg nekik is, amiért meghaltak. Könyörgöm, légy könyörületes és irgalmas valamennyiünkhöz, és tanulj meg megbocsátani.
Nem tudtam neki mit mondani. Éreztem, hogy van igazság abban, amit mondd, de nem volt többé hangom. Igaz, azt hittem, a könnyeim is elfogytak, mégis kiderült, hogy akadt belőlük még bőven. Némán zokogtam a vállán, míg azon gondolkoztam, vajon mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy képes legyek megbocsátani önmagamnak. Mert azt tudtam, hogy sem rá, sem az eltávozottakra nem haragszom többé, de a saját lelkiismeretemmel, a saját belső bírámmal hosszú időre lesz szükségem, míg maradék nélkül el tudok számolni.

Aznap reggel zokogva ébredtem. Viszont az Ezredes álomciklus ezzel lezárult.

Áprilia írta:A Feketeruhás jó kis rejtőzködni (átvitt értelemben) tudó harcos tanító volt (mondjuk, rájöttél, hogy valójában nem olyan, mint amilyennek mutatja magát). Szívesen álmodnék én is ilyennel!
Amúgy elképesztő, tényleg! Az is, hogy ott tudtad folytatni az álmodast másnap este, ahol előző este abbahagytad.

háát... annak idején, a Lélekvándoron többen küldtek be a Fekete ruháshoz nagyon hasonló alakokról szóló tapasztalásokat. mindegyik nagyjából arról szólt, hogy mennyire féltek, és jajj...
magam is igen sokszor voltam tanúja annak az álmokban, és ezt le is írtam többször is, hogy csupán a puszta megjelenésével, fellépésével hogyan képes megfélemlíteni a környezetét. valójában azok is féltek tőle, akik a mi oldalunkon álltak az álomstory szerint. nem volt egyetlen egy barátja sem... legalábbis sokáig nem találkoztam eggyel sem. azt, hogy nekem ennyire speciális álom-kapcsolatom lett vele, sokkal inkább az igen speciális körülmények között létrejött első találkozásunk határozta meg, és nem a jellemeink.
Fortisnak is voltak ilyen jellegű álmai, ám ő végül arra a következtetésre jutott, hogy ő maga a Fekete ruhás.

az, hogy ott tudtam folytatni az álmodást, ahol előző este abba maradt, nem tudatos cselekvés volt részemről. ellenkezőleg! sokszor kívántam azt, hogy bárcsak ne ott folytatódna az álom, ahol abba maradt. sőt. egyáltalán ne jönne elő soha többé. ezek sokszor hónapokig tartó folyamatos, éjszakáról éjszakára visszatérő álomdömpingek voltak. Gyakorlatilag az álomleírásoknál csak a valamilyen oknál fogva a megszokottól eltérő, rendkívüli ébredésekről szoktam megemlékezni.
vagyis ezek olyan speciális, éjszakáról éjszakára visszatérő álmok, lidérc nyomások, amik nem egy szokványos, rövid kis történetet ismételgetnek untig, mint egy beragadt mozi filmszalag, hanem giga, mega hosszú folytatólagos összefüggő történet szálat hoznak létre.
jellemzőjük, hogy a tetőponton mindig körvonalazódik egy igencsak jól leírható, megfogalmazható álomcsapda, amiből általában az álom én valamilyen szintű halála az egyetlen szabadulási mód.
más szavakkal megfogalmazva: több ezerszer haltam már meg álmokban. néha egy éjszaka alatt többször is...
jellem formáló? az. Önismeretet adó? De még mennyire!
rengeteg jellemhibámra ezek az álmok döbbentettek rá, illetve sokszor ezek mutatták meg, milyen is vagyok valójában. segítettek levetkőzni a rózsaszín, önszépítgető, önáltató egó által festett hamis én-képek tucatjait...
valószínűleg nem véletlen, hogy nagy többségük mind kamasz koromra esett, arra a korszakra, amikor az ember önmagát igyekszik meghatározni, és elhelyezni valahol a világban.

Ááááá Nilka, de örülök, olyan, mintha ezer éve nem láttalak volna.
EZ fura, nálad is a 98. Hmmmm....

nofertiti írta:Ááááá Nilka, de örülök, olyan, mintha ezer éve nem láttalak volna.
EZ fura, nálad is a 98. Hmmmm....

Szervusz, Nefer!
rég találkoztunk. én is örülök neked!    

de mi 98?   

Áprilia írta:

Nilka írta:

jellem formáló? az. Önismeretet adó? De még mennyire!
rengeteg jellemhibámra ezek az álmok döbbentettek rá, illetve sokszor ezek mutatták meg, milyen is vagyok valójában. segítettek levetkőzni a rózsaszín, önszépítgető, önáltató egó által festett hamis én-képek tucatjait...

Hát ez nagyszerű, hogy így leírtad. Fentebbi hsz-emben nem mertem mondani, hogy ez a Feketeruhás harcos az "önhittség"-től (ez castanédai kifejezés) való megszabadulásodon való dolgozásod eszköze (is) volt.
És nagyszerű dolog szerintem, ha megadatik, hogy álmainkat képesek vagyunk tanulásra használni.

  

Tiszta szívből gratulálok a megjelent könyvedhez! Már nagyon vártam

Köszönöm szépen, Mayra!  

Amikor ehhez a héthez hasonlóan ennyire töményen robban az arcomba a pazarló emberiség réme, mindig eszembe jut egy régi álmom, amit a vándoron megosztottam veletek...
ide is hozom...

A Fekete Eső

Esemény dátuma: 2003

Hm... Eltévedtem az időben. Tudom, hogy álmodom, tudom, hogy a 23 éves lány teste ott pihen a kolesz-szoba ágyikójában, azonban annak a lánynak a tudata messze jár. Térben és időben messze. A 23 éves lány középkorú majdani önmagán, vagy egy másik középkorú nő szemén keresztül tapasztalja a világot. A világot, amely leginkább a pokol egyik megjelenítéséhez hasonlít. Minden fekete. Az égen a felhők, és a föld. Minden a fekete és a még feketébb árnyalataiban riogat. Közben az időérzékem próbál tájékozódni, hol a bánatban lehetek. Valahol a jövőben járok. Illetve dagasztok. Dagasztom a sarat egy rozoga, nyikorgó, tépett vitorlavászonnal bevont, négy, fakeréknek csúfolt, nyolcassal megvert állítólagos szekér mögött. Elcsúszom, orra esem és a szám megtelik a fekete sárral. A föld íze mellett kegyetlenül lehet érezni a hamut is meg egy kevés vért. Nem kéne lenyelni, de végülis oly mindegy. Ezt lélegzem, ebben vánszorgok, ebben élek. Lenyelem. Így a fekete sárban fetrengve érzem csak igazán, mennyire őrülten fáj mindenem. Annyira kimerült vagyok! Olyan jó lenne feladni. Nem akarok tovább menni. Itt akarok maradni a dagonyában, és arcraborulva belefulladni, megadni magam a halálnak. Valaki átnyúl a karom alatt, és talpraránt. Egy férfi az, a vezetőnk. Furcsa ez a vezető megnevezés. Nem vezet ő senkit és semmit. Itt mindannyian egyformán nyomorultak vagyunk. Mégis vezet minket, mert ő ismeri az útirányt, ő tudja, merre kell mennünk. Máskor mások a vezetők. Mindig attól függ, hová tartunk, mit akarunk elérni, és abban ki a legjobb közülünk, ki ért hozzá. Én is voltam vezető. Rühellem a vele járó élet-halál döntéseket, a felelősséget. Nem akarok tovább menni. Ez már az idegek csődje. A férfi látja rajtam, ezért erősen szorítja a karomat, és közben hallkan a fülembe fröcsögi: "Tartsd magad! Ha Te feladod, miért küzdjön tovább a többi? Mutass példát!" Ugyanolyan hallkan visszafröcsögök: "Szerinted még van értelme példát mutatni? Nézz ránk! Itt már csak vánszorgó hullajelöltek vannak. Álljunk meg! Legalább egy pár percet pihenjünk, álljunk meg!" "Ha most megállunk, azt fogják hinni, gyengék vagyunk, és még egyszer nem indul el a menet. Estére a táborhelyhez kell érnünk, különben végünk." Közben elengedi a karomat. A szemem sarkából rásandítok. Tudja! Tudja, hogy nem bírjuk tovább. Ha én alig állok a lábamon, mi van a gyerekekkel, vagy a gyengébbekkel, a betegekkel?! Ennek ellenére szó nélkül elcuppog mellettem, és taszít egyet azon a nyomorult tákolmányon, ami kevés értékünket, és talán a túlélésünket hordozza. Duzzogok, és dühösen szugerálom a hátaközepét. De még a haraghoz is túl fáradt vagyok. Hirtelen egy nyögést hallok magam mellett. Egy gyerek az. Nem esett el, egyszerűen csak lehuppant a sárba, és nem akar tovább menni. Lehajolok hozzá, de látom, felesleges minden szó. Ő aztán fel nem kel onnan. Nincs azaz Isten! Ezért lehajolok hozzá, és fáradtság, sajgó izmok jobbra-balra, felemelem, hogy magammal cipeljem. A felnőttek némán nézik a jelenetet. Hm... A példakép, naja! A példakép örül, ha nem esik orra, miközben nyakig sárosan felveszi a szintén tiszta sár gyereket, és naná! Csak a fél síkság visszhangzik bele a keserves nyögésbe... Valamit mondani kellene. Valamit, amitől mennek tovább. De nincsennek már szavaim. Nincs mit mondanom, mert már én sem hiszem, hogy van értelme. Letörlöm hát a gyerek arcát (vagyis inkább szétmajzolom rajta a sarat), fáradtan rámosolygok, és elkezdek egy halk, megnyugtató, altatónótát dúdolni. Dúdolni, mert az énekhez se erőm, se hangom. A hamu elvette mindkettőt. Furcsa módon a többi felnőtt is elkezd lassan dúdolni, és valahogy a daltól egy kicsit tovább bírják. De ez nem tart sokáig. Hamar bele fognak fáradni. Az altatót ezért felváltom valami vidámabbal, valami menetelősebbel. Ritmusra cuppogjon az a nyomorult sár!... Már nem érzem a fájdalmat és a fáradtságot. össze fogok esni. érzem. Ekkor a vezetőnk felemeli a kezét, és hangos "állj, öt perc pihenő!" parancs szavakat kiabál, majd fuldokló köhögésbe fullad a hangja a hamutól. Mindenki ott rogy a földre, ahol a parancsszó éri. Nincs kedve beszélgetni senkinek. illetve mégis van. A gyerek anyja odajön hozzám. Neki nem volt ereje már a kicsit hozni. Szégyenkezve néz rám, és valami motyogásba fúló látszatkérdést tesz fel. A gyerek hirtelen bejelenti, éhes. Ránézek a vezetőre, és ezúttal ő is rábólint. A szekérnek támaszkodva kicsit megemelkedem, és elkiáltom magam: "mindenki kap egy korty vizet, és néhány falat kenyeret! Sorakozó az élelmiszer szállító szekereknél" (23 éves énem ekkor jön rá arra, hogy nemcsak egy szekér van. Amerre a szem ellát, a miénkhez hasonló szekereket taszigatnak hozzánk hasonló múmia alkatú emberi roncsok. A szekerek különböznek, és nem azonos a tartalmuk. Nem tudom felbecsülni, hány ember, és hány szekér lehet. A parancsokat elölről hátra, egyik oldalról a másik oldalra kiabálva adják át az emberek. Csak a vezető helye nem állandó. Ő az, aki elölre-hátra, jobbra-balra rohangál, ellenőrzi a kordékat, és vált néhány szót az emberekkel. Véletlen volt ezek szerint, hogy pont annál a szekérnél járt, ahol idősebb énem - vagy az a nő, akinek a szemén át tapasztalom a világot - elesett. Mi folyik itt? Hová tart ez a szánalmas menet? Miért fekete az ég? Miért fekete a föld? Mi történt?) A férfi visszajön a szekerünkhöz. Én hallkan beszélgetek az emberekkel, miközben azt a néhány morzsát, és néhány kortyot ráérősen, hosszasan eltűntetjük. Nem mintha olyan jó íze lenne. A kenyérnek is és a víznek is természetesen hamu íze van. A ráérősség a pihenőidő meghosszabítására tett kísérlet. A vezető ott áll melletünk. Bár mindenki bőszen a morzsáiba temetkezik, azért lehet rajtuk látni, szinte könyörögnek még egy kis pihenésért. Az öt perc letelt. A férfi ekkor egy hatalmas sóhajjal letelepszik a szekér szélére, mellém, miközben hangosan azt kérdezi, tudnék-e neki is adni egy kevés enni és innivalót. Tapintani lehet a megkönnyebbülést. Beszédbe elegyedünk, és végül egészen oldottá válik a hangulat, és egy-két gyereknevetés is felcsendül. 23 éves énem azonban egyre türelmetlenebb. Mi történt? Csak ez visszhangzik a fejemben, ahogy a gyerekekkel tréfálkozó férfi hátát nézem. Végül megkérem arra, hogy meséljen a katasztrófáról, és az azt megelőző világról. A gyerekek ujjonganak, a vezető azonban feláll, és azt mondja, hogy csak a táborban. Továbbá közli, hogy nem vagyunk már olyan messze, innen már látni is lehet a célt, és a távoli (naná, hogy szintén fekete) hegyek felé mutat. Ott a szurdok bejárata...
Késő éjszaka van, mire az agyongyötört karaván megérkezik. A táborhelyen, a szurdok bejáratánál más emberek is vannak. Ez egy kiépített, védhető tábor, de akkor is csak tábor. A pattogó tűz mellett a vezetőnknek szétterül a hosszú, fekete, köppeny szerű kabátja, ahogy a kezét melengetve a tűz mellé guggol, majd lassan mesébe kezd...

A semmibe olvad a szurdok, a tábor, és lassan a vezető hangja is mormogássá hallkul, végül teljesen megszűnik. Kék az ég, ragyog a nap! Megvannak a színek! A francba. Na, ez is egy vicces szitu. A táborból visszakukucskáló nő a múltra emlékezik, a jövőbe néző lány pedig egy önmagához közelebbi időről álmodik. Legalábbis az időérzék szerint. Egerben vagyok, a buszpályaudvarnál, a Domus ház előtt. Pestről, és talán egy még messzebbi útról tartok hazafelé. nem vagyok egyedül, egy barátom kísér. Valami katasztrófáról suttognak. Rengeteg ember van a megállóban. Nyugat felől elborul az ég, és fekete felhők gyülekeznek, míg keleten még ragyog a nap. Bennem megszólal a belső riasztó. Baj van, menekülni kell, védett helyet kell keresni, kezdődik! Az emberek biztonságos helyet keresnek a nyilván heves vihar elől. Immáron pánik szerűen rohangálnak az utcán. Én csak állok a káosz közepén, és nézem, ahogy rohangálnak. Befut egy busz. Az emberek a buszra nyomakodnak, miközben a felhők már az egész nyugati égboltot beborítják. Hirtelen csend lesz. Soha nem hallott, süket csend a buszpályaudvarnál. Sem a kocsik, sem a buszok, sem az emberek, sem a madarak nem adnak ki hangot. Majd lassan, cseppenként el kezd esni az eső. A fekete eső. A cseppjei feketék, viszont a kelet felől még mindig ragyogó nap obszidián ragyogást kölcsönöz nekik. Ahová a cseppek esnek, lyuk marad a betonon. Az esőcseppek marnak. Az erősődő esőben a busz a semmibe olvad, a rajta lévő emberek fájdalomtól túltelített kiáltásaival, és magukkal az emberekkel együtt. A Domus házon is akkora lyukak tátonganak, mintha egy szürrealista ementálisajt ábrázolás lenne. Az épületekbe menekült emberek is meghalnak, közben az eső már az alapokat rágja. A házak, az autók, az emberek - minden a semmibe olvad, és a beton alól előbukkan a fekete, kiégett, hamuföld. nem értem, én miért élek még? Aztán, ahogy körülnézek, rájövök, hogy bár az eső szétmarja a betont, a fémet, addig a fákat nem. Minden fa alatt, nyeszlett bokorban túlélők szoronganak. Én egy hatalmas tölgyfa alatt állok (ami a buszmegálló várakozó helyének üveg kasznija helyett virít). Hirtelen, az utca tulsó oldalán meglátok egy házaspárt egy kicsi gyerekkel. Nekik nincs fájuk, és sehová sem akarják beengedni őket. Átrohanok, miközben az eső marja a bőrőmet, a húsomat, a csontomat. A szülök mire odaérek már halottak. A testükkel védték a gyereket az esőtől. Felkapom a kicsit, és ekkor berántanak egy fa alá. A vezető az az előző álomképből, csak jóval fiatalabban. Vissza sakkozzuk magunkat a tölgyfa alá, immár a gyerekkel együtt. A város közben a semmibe olvad, az emberek pedig meghalnak. Könnyek folynak az arcomon, miközben életem leggyönyörűbb, legfelemelőbb és leghalálosabb, legiszonyatosabb látványát csodálom: az éles határral elválasztott kék eget, amint beleolvad a fekete égbe, miközben beborítanak és magukba olvasztanak mindent az ezüstben ragyogó, obszidián fekete esőcseppek...

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Azon a reggelen zokogva ébredtem, pedig nem szokásom álmomban sírni. Az eső gyönyörű volt. Soha nem láttam még olyan szépet. Gyönyörű és halálos...

A Kilendin szentséges kép tapasztalatához tartozó saját álmom...


Hitler temploma
 
Esemény dátuma: 2002
 

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:

Az ázsiai nő


dátum: 2014.09.01. egész éjjel


Utálom a folytatólagos lidércnyomás álmokat.
Számomra ugyanis a lenti álom egy lidércnyomással ért fel, mert ha egy ilyet filmen, vagy tévében látnék, kb. azzal a lendülettel lépnék le, vagy kapcsolnám el a készüléket...
szóval pocsék reggelem volt ma is...

Álmomban amerikai katona voltam a II. világháborúban. Az orosz fronton. Pontosabban mögötte. Már a hidegháborúra készültünk, közel volt Hitler legyőzésének az időpontja. Az oroszokkal még szövetségesek voltunk, de már érződött a későbbi hűvös viszony előszele. Huszonéves, szőkés-barna hajú, zöld szemű, izmos testalkatú férfi voltam. A szövetséges hadtest egyik magasabb rangú tisztjeként kerültem az oroszokhoz, ám valódi feladatom a kémkedés volt. Fontos információk kerültek a kezembe Sztálin terveiről. Nem katonai jellegűek voltak, hanem műszaki absztraktok. Én nem vagyok mérnök, nekem ezek a miskulanciák, kriksz-krakszok nem mondanak semmit. Viszont azok a mérnökök, akiktől szereztem, nagyon el voltak telve magukkal, és a világűr meghódításáról hadováltak, jelentsen ez akármit is. Az adatokat el kell juttatnom az amerikaiakhoz - ám ehhez át kell jutnom az orosz fronton, míg a fél KGB az én nyakamban liheg.
Ezzel kb. vége is volt a party járós, bájolgós, negédes csevegésekkel terhelt diplomácia játszmáknak, melyeknek az információ szerzés, adatlopás volt a tétje.
Innentől kezdve szökésben lévő ellenség voltam, mintha a németeknek dolgoznék.

...és ekkor ébredtem fel először. megráztam a fejem, kicsattogtam a mosdóba, és előre örültem, hogy végre vége ennek a baromságnak.

ahogyan azt Móricka gondolta... aknák robbantak körülöttem. szakadt katonai cucc lóg rajtam, hason kúszok, és próbálom túlélni mindenidők legnagyobb és legveszettebb tankcsatáját. a német harckocsik brutálisan jók, de a számbeli fölény az oroszoknál van. nekem nyolc, ki győz - csak a csatát éljem túl, és jussak át front nyugati oldalára... ahol viszont a németek az urak.
bah.
az egész világ megőrült.
csak egyszer jussak haza, Pennsylvaniába, többet be nem teszem a lábam Európába.

a csatát az oroszok nyerték - avagy sok lúd disznót győz.
jól beszélek oroszul, nem hallani az amerikai akcentust a beszédemből. próbálok bekeveredni a hadsereg civiljei közé, akik az ellátmányról gondoskodnak, de míg az egyszeri oroszt jól alakítom, addig a kutya sem hiszi el rólam, hogy civil vagyok.
na jó, akkor legyek kiskatona.
szerencsém van, az orosz katonák között van egy hozzám külsőleg nagyon hasonlító alak, akivel rendszeresen összekevernek a katonák. Szergej, vagy hogy a csodába hívják.
Az orosz sereg berkeiben lébecolva néhány hónap alatt sikerül eljutnom az európai frontra. A szövetségesek a győzelem szélén állnak.
Berlin felé közeledünk. Itt már vannak amerikai hadtestek is.
Át kell jutnom az enyémekhez. A nálam lévő adatok a háború után nagyon fontosak lesznek.
A hangulat ünnepi, Németország kapitulált, az európai háborúnak vége.
Én viszont még midig az orosz oldalon vagyok, nem sikerült eljutnom az amerikai táborba.

megint felriadtam. ekkor már személyes sértésnek vettem, hogy még mindig ezt a hülyeséget álmodom.
alvási pozíciót váltottam, majd visszaaludtam - és az álom ott folytatódott, ahol abbamaradt.

este van. a kantinban majdnem belebotlottam Szergejbe, de addig kavartam a nokedlit, amíg ő végül össze nem kavarodott egy haverjával, akivel jól leitták magukat a sárga földig, majd egymás nyakába borulva a részegek önkívületi módján álomba hortyogták magukat.
én több, mint 48 órája vagyok már talpon. eszméletlenül fáradt vagyok, de folyamatosan belebotlok valakibe, aki ismeri Szergejt, de kellőképpen részeg ahhoz, hogy összekeverjen vele, ám ezek az alakok mindig irányítanak, vezetnek vmi folyosóra, míg végül Szergej szállásán találom magam.
Ez a Szergej tud élni. Míg a katonák nyomorognak, ez itt valóságos luxusban dagonyázik. A felesége viszont gyönyörű. Egy halk szavú, törékeny ázsiai nő. Zavarban vagyok. Vajon mennyire hasonlítok Szergejre? Eléggé ahhoz, hogy ő is összekeverjen vele? Kizárt. A nő mégis fekhellyel kínál, pizsamát készít ki nekem, fürdőt készít elő, majd elvonul, hogy át tudjak öltözni.
tudja, hogy nem én vagyok Szergej. tudnia kell. Mégis, mikor szólni akarok hozzá, az ujját a szám elé teszi, és tiltón megrázza a fejét. Eh... túl fáradt vagyok én ehhez az egészhez. Álom nélküli álomba zuhanok... hogy azután hajnalban a nő ébresszen. Az ágy mellett kikészítve a katonai ruha, a hajnali gyakorlathoz. Az ám, a gyakorlat! Ez a legjobb lehetőségem arra, hogy átlógjak az amerikaiakhoz. Köszönetet akarok mondani az ázsiai nőnek, de ő szó nélkül elvonul. Szomorúan nézek utána. Lehet, hogy soha többé nem látom majd, pedig sokat köszönhetek neki.

megint mosdó, reménytelen pislantás az órára, hajnali három, még három óra tömény kínlódás a 2. vh legelcseszettebb forgatókönyvével.

Kezdődik a gyakorlat. Addig kéne átjutni az amerikai oldalra, amíg elő nem kerül Szergej - mert akkor bukta van. Már éppen a sorompóhoz jutnék, amikor feltűnik, hogy mindenki meredten engem bámul. Itt valami nem stimmel. Lebuktam - ennyire kevés hiányzott csak a sikerhez. Ám ekkor egy Iván harsány üvöltéssel Szergej szakad a nyakamba. Valami olyasmi blablát nyom, hogy rokonok vagyunk, és a kettőnk hadtestje csak itt, Berlin alatt egyesült, ezért nem voltunk korábban együtt láthatók.
Ám közben félhangosan a fülembe duruzsol, amíg folyamatosan a sorompó felé terelget. Ez a nagyon hülye azt hiszi, összefeküdtem a nejével. Most már a napnál is világosabb, hogy nem lehet valami boldog élete a nőnek emellett a tahó mellett. Mi van?!!! Ez az állat pénzt akar a nejéért cserébe! Gyakorlatilag áruba akarja bocsátani!
A kezem ökölbe szorul, de elvigyorodom, és a vállam mögül nézek Szergejre.
"Rendben. Annyi pénzt kapsz, amennyinek eddig a létezéséről sem tudtál - de akkor az asszony is jön. Nem egyetlen estére, hanem örökre." Egy pillanatra döbbenten torpan meg. Tudom, hogy a tekintetem fagyos. Tudom, hogy ettől a tekintettől tábornokok szokták meghúzni magukat a haditanácsok alkalmával, ám most ez nem számít. Szergej elvigyorodik, és a neje bájait kezdi ecsetelni - ez a barom tényleg azt hiszi, hogy ezért akarom megvenni tőle a nőt. A szabadságról, szabad akaratról még hírből sem hallott. Én azonban csak viszonozni szeretném valahogyan az ázsiai nő segítségét - azt a segítséget, aminek az életem köszönhetem. Akár úgy, hogy megszabadítom a vadbarom férjétől - és itt a pénz valóban nem számít.

Öt óra van. Mindjárt vége. Már csak egy óra van hátra...

Évek teltek el. Az adatok a NASA kutatóhoz kerültek. Egy szputnyik tervrajzait tartalmazták. Eszméletlen mennyiségű pénzt, katonai kitüntetést, miegymást kaptam. Engem azonban csak egyetlen dolog érdekel. Minden pénzem és befolyásom erre használom. Tudom, hogy Szergej családostul itt él, Amerikában. Tudom, hogy hat gyerekük van. És tudom, hogy Szergej egy gazember. Méghozzá mostantól egy meglehetősen gazdag gazember. Az ázsiai nő annyi év után itt áll velem szemben. Szomorúan néz rám. Tudja, hogy szabad, a válási papírok itt vannak a kezemben. Azt is tudja, hogy van hová mennie, mert egy nevére szóló nagyon vastag bankszámla papírjai is itt vannak nálam. Ő mégis csak azt kérdezi, mi lesz a gyerekeivel. Én mosolyogva nézek rá. Ugyan mi lenne? Hát ők is jönnek veled. De ők a férje gyerekei. Én csak a fejem rázom. Nem. Azok a gyerekek a tieid... és minden papírt átadok neki. Legfelül a gyermekek elhelyezéséről szólókat.
Ő nem találja a szavakat. Sírva fakad, így végül megölelem... Míg a szökőkutat nézem, arra gondolok, azt hiszem, értem, miért csináltam mindezt. Nem hálából. Egyszerűen csak beleszerettem...

és ekkor megszólalt végre az ébresztőóra...
bah... ekkora egy hülyeséget...
ráadásul pasi szemszögből végig mozizva...
most komolyan... nekem az első pillanattól kezdve átkozottul egyértelmű volt, hogy a pasas első látásra belehabarodott a nőbe. erre ez a hülye gyerek éveket szerencsétlenkedik, mindent elkövet, hogy szabaddá tegye a nőt, bíróságokra jár, minden befolyását felhasználja, minden pénzét elveri - és csak ezután esik le neki, hogy egyébként bezsongott a csajnak, amivel mellesleg soha nem fog előhozakodni, mert fél, hogy a nő csak hálából lenne vele... áááá....
mondjuk az érzések úgy alapjáratban sehol sem voltak a számára. akció tervek, stratégia, megvalósítás, célok - egyfolytában ilyenek kattogtak a fejében. mondjuk így legalább nem rinyált azon, hogy lyukas a cipője, fázik a lába, pocsék a kaja, megsérült, stb.

én eddig azt hittem, hogy bár egy kicsit más a logikánk, azért a két nem hasonlóan gondolkodik.
bakker... tényleg ekkorra a különbség közöttünk?!?

Tetszett az álmod. Csak megjegyzem, hogy a srác gondolkodásmódja tisztára ázsiai - azok ennyire naívak érzelmi téren! (Egy pszichológus szerint a felnőtt ázsiai emberek érzelmileg kb. egy 12 éves gyermek szintjét ütik meg.) Tehát nem véletlen a vonzódása a nőhöz. Érzelmileg egy szinten voltak!


(Ha teheted, ajánlom nézzél meg egy-két  filmet a mai ázsiai emberekről, érteni fogod miről beszélek.)

csak azt nem értem, miért álmodok ilyeneket?

egyébként számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy bár a saját érzéseiről lövése sem volt, másokéval nagyonis tisztában volt. igazi manipulátorként dolgozott. egyetlen pillantásból képes volt felmérni a környezetében lévő embereket, azoknak a motivációit, és ezek alapján rögtön tudta, hogyan viselkedjen velük szemben, hogy végül azt tegyék, ami az ő céljainak megfelel. - ezért volt olyan sikeres kém... és ezért volt annyira egyedül is. mivel mindenkin elsőre átlátott, így senki sem volt képes fenntartani az érdeklődését akár egyetlen egy beszélgetés erejéig. két három mondat után mindenkire ráunt.
szerintem az ázsiai nő pontosan azzal vágódott be nála, hogy valójában egyetlen egy mondatot sem beszéltek az első találkozásuk alkalmával... vagyis a srácnak nagyon meg kellett dolgoztatnia az agytekervényeit, hogy kövesse a nő motivációit, ami folyamatos koncentrációt igényelt, és ehhez a nagyságos uracska nem volt hozzászokva.

...és a slusszpoén kedvéért: nem jött rá. pedig bitang egyértelmű volt. a nő számára ő mindaz volt, ami Szergej csak lehetett volna...

Csak ülök, olvasok és szinte ott vagyok!
A jövő héten elrohanok Pécsre, beszerzem a könyvedet. Egy élmény olvasni Tőled bármit.

köszönöm, Mayra. 

((... hol vagy te kedves lány?...mi van veled...találkozunk és beszélgetünk még valaha?...üdv!...))))

Elek írta:((... hol vagy te kedves lány?...mi van veled...találkozunk és beszélgetünk még valaha?...üdv!...))))

Szervusz Elek!

Ne aggódj, a szél nem fúj olyan messzire, ide mindig visszatalálok.
Ott leszünk a találkozón Kilendinnel.
Így egyszerűbb, mert legalább legálisan rághatom a fülét, hogy vigyen el kocsival - mivel ő is jöhet a találkozóra, és nem csak sofőrködés a szerepe. 

az eltelt időszakban több nagy álmom is volt. kettőt akarok idehozni, mivel esélytelen, hogy a többit is le tudjam írni, idő hiányában...
melyikkel kezdjem? (ma csak egyre lesz időm...)

A sarki fény


Tudom, hogy álmodom.
A munkatársaimmal vagyok egy partin, ami leginkább a karácsonyi partikra emlékeztet. Ez akár egy szimpla, hétköznapi álom is lehetne, csakhogy két olyan szereplő is jelen van, akikből egyértelmű, hogy ez nem szimpla álom. Az egyik a Fehér ruhások közül való régi álomismerősöm, a másik pedig az a férfi, akit gyerekkoromtól kezdve ismerek, sokszor felbukkan az álmaiban, mindig a bátyámnak mondja magát, és nem utolsó sorban képes farkassá változni. (A való életben ugyebár Kilendin az egyetlen testvérem, nincs se bátyánk se öcsénk.)
Próbálok lapítani, mivel őket meglátva azonnal egyértelművé válik, hogy ez egy álom, és itten kavarodások lesznek hamarosan. De hogyan lapítson az ember egy partin, pezsgővel a kezében? (Rühellem a pezsgőt, meg a borokat...)
Táncolnak. Persze hamarosan a két díszpinty válik a táncparkett ördögévé, ez által a társaság középpontjába kerülnek. Magyarul átkozottul egyértelmű, hogy ki akarnak rángatni a hétköznapi álomból. Nem érdekel, akkor sem megyek.
Viszont a zene jópofa, és tulajdonképpen kedvem is lenne táncolni. Na jó, azzal csak kirívok a tömegből, ha nem táncolok, márpedig nem akarom, hogy felismerjen az a kettő. Így beállok táncolni én is. Majd azon kapom magam, hogy velük táncolok, és persze mind a kettő pontosan tudja, hogy én vagyok az. Így szélesen vigyorognak, és jól megtáncoltatnak a kollégák előtt.
(Itt volt néhány kitérő álom verzió, amikor fegyveres rablók rontanak a partizó tömegre, de a két mákvirág leszereli őket, és ennek kapcsán kirángatnak az álomból - de ilyenkor mindig visszakanyarodtam a partira. Ja, kérem. Fafejűségért nem kell a szomszédba mennem. Akkor sem megyek sehová. Jó nekem ez a szimpla kis hétköznapi álom. Igaz, lövésem sincs, miért pont partiról álmodom, amikor ki nem állhatom az ilyeneket, de ez még mindig jobb, pihentetőbb, mint a tudatos álmok.)
Vége a partinak, a kollégákkal együtt hazafelé sétálunk a város utcáin. Általános cseverészést folytatunk, semmi különös nincs benne. Ekkor rablók érkeznek, és megpróbálják kirabolni a megszeppent kollégákat. Persze a két mákvirág leszereli őket, élen a farkas bátyámmal. (Nem unjátok még ezt a vonalat? - Egek...) Azonban ekkor valami furcsát észlelek. Ez idegen, ez nem tőlem származó álomfoszlány és veszélyes. Nagyon veszélyes. Ez támadás.
Levegő pajzsot vonok a farkas bátyám mellé. Ő döbbenten konstatálja mind a támadást, mind a védelmet. Lehajtott fejjel, partiképes magassarkúban (ami tökéletesen alkalmatlan bármilyen más tevékenységre, hogy gebedne meg...), eszméletlen dühösen szólok be neki, hogy mi a frászkarikának kellett célponttá tennie minket is.
A farkas csak vonogatja a vállát, és szemtelenül vigyorog, majd hozzá teszi, nem gondolta volna, hogy Ukrajnából idáig követik.
- Ukrajnában háború van. Mégis, mi a frászkarikát művelsz te ott? - Ne, nem akarom tudni. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit... Viszont úgy tűnik, hogy ma este te váltál a vadászat célpontjává. Jó lenne letenni a kollégákat valami biztos helyre, az egyikük szállása itt van a közelben, de az ellenfél nem juthat el hozzájuk, ami meglehetősen kacifántos estét ígér ezen a ponton.
- Rendben, én kezdem.


Varázslat. Olyan emberek orra előtt, akik hírből sem ismerik még a szót magát sem. De a vadászat elől el kell rejtőzni, vagy szembe kell szállni a vadászokkal. A rejtőzés kevésbé erős varázslatokkal megúszható - így ez a helyes választás. De akkor is...
A fiúké a védelem. Én a szelet használom, hatalmas örvénylő szélmozgással szétszórom az illatunkat a szélrózsa minden irányába, hogy ne lehessen szaglászokkal a nyomunkra bukkanni. Persze felbukkannak a kopók: fekete, vörös szemű kutyák, akiket a farkas bátyám könnyedén leterít. A Fehér ruhás pengéi is sűrű táncot járnak, miközben átsegíti a kollégákat a szélvihar közepén nyitott kapumon. A farkas bátyám az utolsó átlépő. Tűzcsóvát idéz, és azzal forrasztja le, mintegy pecsétként az általam lezárt szélkaput.
Új álomhelyszín. Nem tudom, hol vagyunk, bár én nyitottam ide kaput, azonban farkas bátyám máris talpon van, és most az általa idézett tűzcsóva kezd örvénylő táncba. Szerepcsere, értettem. Így ezúttal a szél feladata a védelem. Tűzkapu nyitás, ugrás, új helyszín. Ezúttal én voltam a legutolsó átlépő. Persze továbbra is a nyomunkban vannak, szélpengék tucatjaival kaszaboltam az ellenséget, bár már most érezhetően kevesebben vannak, mint az előző helyszínen voltak. Most én forrasztom le szélből font pecséttel a kaput.
Új álomhelyszín. A fehér ruhás panaszos. Túl gyorsan fáradunk a bátyámmal, túl sok erőt vesz el tőlünk a menekülés. Mégis, hány ugrásra van még szükség? Legalább hatra, szólok hátra a vállam felett, míg felkészülök az újabb szerepcserére. A Fehér ruhás elsápad. Maximum három vagy négy ugrás a normális teljesítmény egy embertől. Egyszerűen fizikai képtelenségnek tartja az egészet. Igaz, fáradt vagyok, de tudom, hogy meg lehet csinálni. Sós íz. A francba, nem figyeltem, ami öreg hiba - elvégre most nem mozgok olyan otthonosan. Ez itt a víz birodalma, vízből kell örvényt, alagutat, majd kaput építenem, de mindezt úgy, hogy közben mi magunk meg ne fulladjunk - vagyis a két elemet kell kombinálnom. A széllel nincs baj, de a víz... Nem vagyunk jóban... Viszont a kombinált varázslat szépen halad. A kapu készen van. Látom a fiúkon, hogy megleptem őket. Nem gondolták, hogy erre is képes vagyok. Átlépés, új helyszín.
A kollégák jelenléte immár engem is frusztrál. Jó lenne őket letenni végre a biztos helyen, az egyikük szállásán, de még ugrások közepette vagyunk. (Vagyis elmém egy része továbbra is makacsul ragaszkodik a hétköznapi álomrészlethez, ami jobban fáraszt, mint egy szimpla tudatos álom, mert egyszerre két álomszintet mos össze. - Konstatálja mindezt a háttérben regisztráló, realista énem. Remek. Hülye vagy Nilka.)
Körül nézek. Ez a hely teljesen sötét, kellemetlen, dohos szaga van, mint egy pincének. Remek. Egy barlangban vagyunk. Viszont most is szerepcsere van. Az én dolgom a védelem, a kapunyitás a farkasé. Hatalmas gyűrű szerű lökéshullámok futnak végig a talajon. Bakker, ez az idióta komolyan földrengést idéz elő egy barlangban? De a kövek a mennyezeten a helyükön maradnak. A farkas tudja, mit csinál. Tűzkígyók gyűrűje ragyogja be az egész barlanghálózatot. Ő is kombinált kaput fog nyitni, esik le a tantusz. Itt nem voltak már kutyák, a támadások száma háromra csökkent.


Új álomhelyszín. Fenyőerdő közepén egy hatalmas tisztás. Felettünk ragyog a csillagos ég. Az erdő viszont baljóslatúan zizeg. Bakker, amilyen a formánk, éppen leráztuk az üldözőinket, amikor telibe kapjuk az ellenfelek fő vonalát. Itt bizony csata lesz. A fehér ruhásé a kollégáim védelme. Én és a farkas fivérem vívjuk a csatát.
Farkas bátyám átváltozik farkassá, és így aprítja az ellent. Az átváltozása megrémíti a kollégáimat, de hamar rájönnek, hogy ez a bestia csak az ellenségre veszélyes, őket megvédi. A Fehér ruhás pengéi is véresek már. Nekem viszont öltözködési gondjaim vannak. A parti ruházatom végképp hasznavehetetlen egy csatába. Leginkább a magassarkúm irritál. Viszont nincs nálam váltócipő, sem váltó ruha, az erőmet meg nem akarom pazarolni. Érzem a szelet, tudom, miről beszél. Hirtelen oldalra kapom a kezem, farkas bátyám felé. Egy széllökés ledönti a lábáról, miközben szélpengékből épült pengeár lepi el az ellenséget... A franc esne ebbe a vacak cipőbe. Megint kiment a bokám benne. Ez a szar még sima, leburkolt belső térben is veszedelmes, de most maximum arra használható, hogy levegyem a lábamról, és valamelyik támadó fejébe állítsam a sarkát... Támadás közeleg, szemből. Felhúzom a szemöldököm. Az a jó a szélben, hogy mindent körbevesz, mindenhová elér, minden kicsi résen átjut. A fal, amit magamtól távol, a tisztás határára húztam, ki is üti a támadás javát. Szóval mit is lehetne kezdeni ezzel a nyavalyás cipővel?
Farkas bátyám rémülten kiált rám, ne a cipővel foglalkozzak, inkább azzal, ami jön. Minek? Értetlenkedve néznék felé, mikor váratlanul fehér lángörvény táncol körbe, mely előttem egyesülve kiüti a fekete, felém tartó lángörvényt. Közben egy férfi kéz nehezedik a vállamra, és ránt maga felé, hátra. Tudom, ki ő, de ez az utolsó olyan hely, ahol szívesen látom.


- Miért jöttél?
- Máskor is szívesen, Anila.


Geeezzz.... Már hallom is farkas bátyám felháborodott hőbörgését:


- Ez egy sárkány!!! Minek idézel meg egy sárkányt? Mihez kezdjünk vele? Ez csak egy túlméretezett gyík!
- Bah. Mert egy hozzád hasonló bolhazsák sokkal használhatóbb, nem de bár?

Érzem, ahogy rángatózik a szemöldököm. Ezt nem hiszem el. Ezek ketten még egy csata kellős közepén is képesek azzal foglalkozni, hogy milyen nagyon ki nem állhatják egymást, pedig most találkoztak először. Az ezüst sárkány azonban nem hajlandó több szót pazarolni a farkasra. Egyszerűen átváltozik, és már érzem is arcomon a szelet, ahogyan a magasba emelkedünk... Tériszonyom van, te nyavalyás dínó leszármazott! Miért nem tudjátok megérteni? De kénytelen vagyok átlendülni ezen, mert a szél máris a csatáról beszél...

Sok századik varázslat, sok századik tűzörvény. Jó párszor leestem közben, és jó párszor elkaptak közben... és még mindig az nyomorék magassarkú van rajtam. Ez életem egyik legpocsékabb éjszakája, és legrosszabb tudatos álma. Ez most már tuti. A csatának igazából vége, és leszállva a földre, az Ezüst sárkány azonnal emberi alakot ölt - vesztére. Végre megtaláltam a nyavalyás magassarkú legjobb hasznosítási formáját. Lekapom a lábamról, és azzal próbálok valamiféle értelmet püfölni a mellkasába, miközben magamból kikelve üvöltözök a tériszonyról, a rosszullétről, a magasságról, a csatáról, meg arról, hogy senki sem hívta. Na, ekkor kapja el a csuklómat, és néz bele a szemembe, szomorúan.

- Mondd, Anila, ha az életed múlna rajta, szólnál nekem? Használnád az idézést? Lezárnád az esküt?

Lehajtom a fejem, és abbahagyom a hisztit. Igaza van. Magamtól soha sem hívnám.

Farkas bátyám széles vigyorral szemlélte a dühkitörésem. Bakker... Még ez is. Annyi éven át sikerült az álmokban elkerülni, hogy ezek ketten összefussanak, erre tessék. Mikor lesz már vége ennek az éjszakának, vagy álomnak? Persze megint jól összevesznek. A farkas gyíknak csúfolja, amit eléggé nehezményeznek a sárkányok, cserébe jön a bolhazsák titulus, amitől meg a farkasok akadnak ki. Remek. Ezek ketten mindjárt kinyírják egymást. Közéjük állok.

- Befejeznétek végre? Neked köszönöm szépen a segítséget, de a veszély elmúlt, végre haza térhetsz. Te meg higgadj le, még haza kell juttatnunk a kollégáimat, szóval ne pazarold az energiáidat feleslegesen.
A farkas szólalt meg először. Oldalra fordított fejjel, hogy véletlenül se kelljen a sárkányra néznie, megjegyezi:
- Tulajdonképpen honnan ismeritek egymást?
- Ezt viszont is kérdezhetném.
- A testvérek esetében ez nem olyan nagy szám.
- Anilának nincs fivére.
- Nem ez a neve!
- Kétlem, hogy az általatok adott név közelebb állna hozzá. Különben is mit pattogsz? Te sodortad veszélybe. Elég egyértelmű, hogy a vadászatnak te voltál a célpontja, nem ő.
- Nem hittem volna, hogy Ukrajnából egészen idáig követnek...
- Mi az az Ukrajna?

Érzem, hogy a szemöldököm rángatózik, a tenyerem meg viszket. Ezt a kettőt vagy felpofozom mindjárt, vagy szimplán felrobbanok a méregtől... Ezzel szemben inkább veszek egy nagy levegőt, és az Ezüst sárkányhoz fordulok. Tudom, hogy a szavak önmagukban kevésnek bizonyulnak majd, ezért már alapból küldöm is velük együtt a földrajz atlaszból ismerős térképek képeit.
- Ukrajna egy ország. Egy emberi népcsoport szerveződése, Európában, amit mi az egyik kontinensünknek hívunk. Az országban pillanatnyilag háború dúl, ami mögött az országok közötti világpolitikai kavarások állnak. Sajnos sokan halnak meg ott, még mindig nincs béke, pedig ideje lenne már.

Az ezüstsárkány elsápadt. Ismeri ezt a helyet, de az Első Időből. Szerinte más oka is van annak, hogy még mindig nincs béke ott, és ennek ideáti dolgok az okai. Rengeteg képet, információt küld át válaszul... Hogy a csudába fogom mindezt átadni a farkasnak?

- Hugi, ideje lenne menni.
- Éppen beszélgetünk. Ráadásul neked nem gyanús, hogy bár emberi mércével mérve már régen be kellett volna fejezni azt a háborút, még mindig tart? Vagy a vadászat, aminek célpontja lettél? A ti Ukrajnátok mögött sokkal sötétebb titok lappang.
- Ugyan mit tudhatsz te minderről? Barlanglakó.
Megint közbe kellett vágnom:
- Elég legyen! Az ezüstsárkány mondott néhány dolgot, amit jó lenne, ha te is tudnál, de nem igazán tudom, hogyan mondjam el.
- Bah, úgysem hiszem, hogy fontos lenne.
- De igen, az. Te sem tudhatsz mindent.
- Szerintem meg nem az.

Elveszítem a türelmemet, és néhány komlex érzést küldök át neki, illatokkal, érzelmekkel, érzékelésekkel együtt - abból, amit az ezüstsárkány mondott az előbb. A farkas erre elsápad. Végre hajlandó figyelni - de béna vagyok. Nem tudom átfogalmazni mindazt, amit a sárkány mondott, és az sem vigasztal, hogy fordított esetben is bajban lennék. Hogy a búbánatban különbözhetnek ezek egymástól ennyire?

- Mindenesetre hugi, ha megszabadultál a gyí... sárkánytól, szeretnék tőled egy szívességet kérni.
- Igazán? Van egy nagy hírem! Rosszul kezded...
- Az alapján, amit az előbb mondtál, szét kellene nézni a sötét tartományokban, de ehhez te is kellenél.
- és mi lesz a kollégáimmal?
- Majd a sárkány meg a Fehér ruhás vigyáznak rájuk.
- Különben is, mind a ketten fáradtak vagyunk, most vagyunk túl egy csatán. Nem biztos, hogy ez a legjobb alkalom...
- Huh... Az az igazság, hogy ez az egyetlen alkalom. Fogalmam sincs, mikor találok rád megint az álmok útján. Ráadásul veszettül nehéz téged kirángatni a komfortzónádból. Máskor nem lesz alkalmam utánajárni a furcsa haverod információnak... A Fehér ruhás lehet, hogy hatalom nélküli, de legalább a fegyverekkel jól bánik. A sárkány meg pótolja varázslattal azt, ami a Fehér ruhásból hiányzik. Szóval a "kollégáid" biztonságban lesznek, nyugi.
- Geeezzz... muszáj neked mindenkit vérig sértened? Legyen, segítek neked, de jobb lenne, ha nem szólalnál meg a következő mondjuk öt percben.

A Fehér ruhás közben odasétált hozzánk, így reagálva farkas bátyám beszólására. Tudom, hogy eszméletlenül irritálja a hatalom nélküli megszólítás (mintha az alakváltás vmi előnnyel járó hatalom lenne - bah), de soha nem reagál rá. Viszont az Ezüstsárkánnyal ők sem ismerik egymást. Megint egy kínos bemutatás.
- Ő egy ember barátom, egyike a Fehér ruhásoknak. Sokat tud mindenféle dolgokról. Kiváló fegyverforgató.
- Ő az Ezüstsárkány. A sárkányok világán lévő Fehér Templom főpapja, a Fehér Láng őrzője.

Az Ezüstsárkány felvont szemöldökkel hallgatta Farkas bátyám korábbi beszólását a hatalom nélküliségről, ám ekkor a szemöldöke visszatért normál állásba. Biccentett a Fehér ruhás felé, majd valami számomra ismeretlen nyelven mondott neki vmit.
A Fehér ruhás nagyon meglepődött, nála talán csak Farkas bátyám tűnt meglepettebbnek, de az első sokk elmúltával a Fehér ruhás is fejet hajtott az Ezüstsárkány előtt, és válaszolt azon a fura nyelven. Farkas bátyám ezen még jobban elcsodálkozott, majd kibuggyant belőle: 
- Te meg mióta ismered a ..... nyelvet? Hozzáférést kaptál volna a Fekete ruhástól?
A Fehér ruhás meg az Ezüstsárkány kézfogás közben felvont szemöldökkel sandítottak oldalra. Én is igen kellemetlenül éreztem magam. Más sem hiányozna a ma estéből, minthogy a Fekete ruhás is feltűnjön. Bakker. Elegem van ebből az álomból. Akira cica sem mozgatja a füle botját sem, hogy felébresszen a nyávogásával, a telóm is kussban van...
Az Ezüstsárkány reagálta le végül az esetet: "Reménytelen." A Fehér ruhás arca felderült, mondott vmit, amit már nem hallottam, mert azok ketten elindultak a kollégáim felé. Meglepődtem. Ahhoz képest, hogy újabb feszültségre számítottam, a Fehér ruhás meg az Ezüstsárkány úgy viselkedtek máris, mintha országos nagy haverok lennének...

Farkas bátyámra néztem. Ő még egy kicsit felvont szemöldökkel szemlélte a nem mindennapi duó háta közepét, majd egy vállvonással elintézte magában a dolgot. Rám nézett, és megszólalt:
- Na, akkor kezdjük. Ugye emlékszel, hogyan kell csinálni?
- Igen. Emlékszem. Ezért is nem fűlik hozzá annyira a fogam.

Farkas bátyám megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, majd fél térdre ereszkedett. Tudtam, hogy valamiféle védőkört kell felállítanom magunk köré, bár nem sok értelmét láttam. Ha balul sülnek el dolgok, úgy is lendületből söpri el az egészet a bátyám ereje.
Azért felvontam egy tessék-lássék valamit, avagy kár pazarolni az energiát feleslegesen. Közben a bátyám feltörte a saját belső pecsétjeit, elválasztotta magában az embert a farkastól, és az emberi énje útra kelt. Egy ideig együtt szárnyalt az elménk/tudatunk. Ám mikor elérkezett az árnyék kapuhoz, külön váltunk. Én vagyok a horgony, én vagyok a kötél, én vagyok a kapcsolat önmagához, igazi énjéhez. Hozzám kell visszatérnie. Én nem léphetek be oda. Valójában felesleges volt idáig is eljönnöm vele, de tudni akartam, jól van-e, van-e annyi ereje, hogy végig csinálja. Aggódtam. Gyengének éreztem önmagához képest. Korábbi kalandjainkhoz képest. Pedig akkor is volt egy ehhez hasonló kalandunk, ami majdnem balul sült el. Másrészről viszont a majdnem az nem. Visszatértem önmagamhoz, és aggódva figyeltem őt. Néztem az arca rezdüléseit. Tudtam, hogy a legvégső határig fog elmenni. Tudtam, mert én is ilyen vagyok. Ezért vagyunk testvérek. A fafejűség a legerősebb közös tulajdonságunk. (És itt, ebben a varázslatban valóban testvérek vagyunk. Nem számít, hogy mi van ébren, mit mond a vér odaát.) Aggódtam hát, mert biztosan lesznek üldözői, követői, és biztosan lesznek sérülései is, mikor visszatér onnan. Felderítés az ellenség területén. Mert ő képes láthatatlanul, nyom nélkül végig söpörni azon a területen. Ami egy olyan képesség, amire a hozzá hasonlók közül is csak kevesen képesek. Nekem legalábbis ezt mondta. Nem tudom, valóban így van-e. Csak azt tudom, ő tényleg ezt hiszi - mert soha nem hazudott még nekem. Közben felkészültem a visszatérésére, és a saját belső pecséteim feltörésére. Mialatt előkészültem, homályosan észleltem, hogy az Ezüstsárkányék harcba bonyolódtak. Vagyis maradtak még ellenségek erők a környéken a csata után is. De azok ketten remek kis csapatot alkottak. A kollégáimmal minden rendben. Mintha olyan átkozottul fontos lenne egy hétköznapi álomtöredék. Bah... Nem is én lennék.
Hirtelen miden érzékem élessé vált. A bátyám visszatérőben van. De az üldözői!!! Ez sokkal rosszabb, mint a múltkor volt. A saját belső pecséteim feltörése ehhez kevés. Több védelem kell. Érzem, ahogyan az Ezüstsárkány is észleli a veszélyt, és mozdulna felém. Nem jó ötlet. Ez nem kompatibilis az ő erejével. Csak nagyobb baj lenne belőle. Pillanatok töredékei állnak rendelkezésemre. Felemel a fejem az égre. Csillagok százai ragyognak a fenyőerdő tisztása felett. Már látom a felénk közeledő fekete áradatot, de mindez nem számít. Minden világ legnagyobb védelme saját maga. A Föld erői közül a legerősebb védelmezőt hívom hát segítségül. Világunk mágneses pajzsát. Érzem, ahogyan átszakadnak a bennem lévő gátak, érzem, ahogyan kitör belőlem az erő, apró pajzsocskát vonva a tisztás fölé, amit persze könnyedén áttörne a fekete áradat, ám hirtelen, az egész egyetlen erős energialöketté fókuszálódik, és az áradatot fellöki a Föld határára, bele a mágneses pajzsba. Fejem még mindig az ég felé fordítva, úgy látom, ahogyan a fehér fénysugár szétrobban az égen, és gyönyörű sarki fény lobban fel a helyén. Az egész környéken csodaszép fényjáték ragyog az égbolton. Piros, zöld, kék színekben ragyog az este. Gyönyörű. Soha nem fogják megtudni az emberek, ezúttal mitől is óvta meg őket ez a fényjáték.
Farkas bátyám tudata közben visszatért, ám idelent is vannak ellenségek. Tőlük nem tudom megvédeni. Érzem a felé irányuló támadást, ám ekkor megmozdul a sötétség. Az erdő árnyékai közül még azoknál is sötétebben egy hatalmas fekete farkas alakja formálódik ki a semmiből. Elkapja a támadót, és pillanatok alatt nem létezővé teszi. A farkas kényelmes tempóban odasétál a térdelő férfihoz. Megböködi az orra hegyével. "Jól vagy?" Üzeni a farkasok nyelvén. A férfi szája sarkából vér szivárog. Persze, hogy nincs jól. Megsérült odaát, mert az utolsó utáni pillanatban fújt visszavonulót - mint mindig. "Szedd össze magad. A húgod nem bírja már sokáig." Hallom a választ, amit egy fél mosoly kísér. "Jól vagyok. Nem akarsz lelépni? Mindig a szabadságod miatt siránkozol." A farkas egy pillanatra elgondolkozik. Rajtam évezredek eseményei söpörnek át ebben a pillanatban. Látom a farkas történetét. Bár ez itt nem farkas. A farkas démon közelebb állna a valósághoz. Másrészről viszont, a mi farkasaink emlékezete is évezredekre nyúlik vissza, hiszen kollektív tudatuk mindenre emlékszik. Ezért volt nagy ostobaság az emberektől ellenségükké tenni őket. Emlékezni fognak rá. És mi meg kell, hogy fizessük majd ennek az árát. A farkas azonban válaszolt a férfinak. "Maradok. Nem hagylak magadra." A férfi helyeslően bólintott, majd zárta a pecsétet. A farkas eggyé vált az emberrel, mintha fekete füst formájában a bőre alá szivárgott volna. Tulajdonképpen ez volt a fő veszélye ennek a varázslatnak. Ha a farkas elszabadul, mindent elpusztító bestia válik belőle. Ilyenkor lehetősége van rá, hogy megszökjön. Nem mintha a férfi nem menne utána, hogy visszaszólítsa, és magába zárja, de akkor is megpróbálkozna vele. Legalábbis minden korábbi "szövetségese" esetében így tett.
Az erőm fogytán van. Farkas bátyám feláll, és odalép hozzám. Segít zárni a saját pecséteim. Majd megölel, amolyan minden rendben van, most már vége módon. Sírhatnékom van, ám ehelyett csak egyetlen dolgot mondok neki.
- A farkas nem fog elhagyni soha. Te vagy az, akit évezredek óta keres. Miattad maradt itt a Földön. Hozzád ragaszkodik ennyire. Az előző szövetségesei csak szövetségesek voltak. Emlékek a hozzád vezető útja mentén.
- Sajnálom. Nem a te terhed. Nem kellett volna látnod. Ne haragudj.

Közben odaértek a többiek is. A Fehér ruhás szólt közbe.
- Minden rendben? Egyértelműen miden a te hibád, szóval sajnálkozás helyett hagyd őt békén. Találnunk kellene végre egy pihenő helyet, mert innen nem fogtok tudni tovább menni. Mind a ketten ramaty állapotban vagytok. Ha egy város közelében lennénk...
- Én tudnék kaput nyitni oda, ha meg tudjátok mondani a pontos helyet. - vágott közbe az Ezüstsárkány.
- Bakker. Neked még Európa, meg Ukrajna fogalmát is elmagyarázni kész rémálom. Mégis, hogyan definiáljak egy olyan földrajzi helyet, mint egy város? A térkép erre aligha alkalmas. - a morgásom persze süket fülekre talált. A Fehér ruhás közbevágott.
- Csillagképek. A csillagok állása alapján ő is be tudja tájolni a pontos helyet.
Elgondolkodtam. Melyik skandináv város feletti csillagokat ismerem? Stokholmról eszembe jutott egy éjszakai fénykép. Nem túl pontos, de talán jó lesz. Megpróbáltam magam odaképzelni, majd átküldtem a képet az Ezüstsárkánynak, a nem túl pontos megjegyzéssel. Legnagyobb döbbenetemre sikerült elsőre eltalálnia a várost. Mindenki átlépett az általa nyitott kapun.
A városban a Fehér ruhás vette kezébe a dolgokat. Az egész bandát beszervezte egy szállodába. Aminek a halljában éppen parti volt.
A kollégák csatlakoztak a partihoz.
Nekem nem volt kedvem, így felslattyogtam a szálloda szobák folyosójára, csakhogy megszemléljem, ahogyan mindenki (a Fehér ruhás, a Farkas bátyám és az Ezüstsárkány) más más ajtót kinyitva tér vissza a saját álmába. Végül én is kinyitottam a saját szobaajtómat.

...és azzal felébredtem.

 A fantáziavilágodban sosem csalatkoztam .
Ha  a Végtelen Történetre gondolok  a világ jobban járt volna veled , mint azzal a kisfiúval Bastiannal , bár igaz ami igaz a végére ő maga is ihletet kapott .

na végre.
sikerült befejeznem az álom leírását. azt hittem, sosem érek a végére.
bah.
miért kell nekem folyton ilyen bonyolultakat álmodni?