Beszélgetős oldal

fortis írta:1/ Egyet értek, de nem menekülés ez? 

2/ szépen lesétáltam egy szemetes zsákkal, és összeszedegettem a szemetet, amit más direkt szétszór. Elvégre az én szépérzetemet sérti nem másokét. Muszáj ezt a kis időt még kibírni, ami adatott a számunkra. 

1/

2/

Veszna írta:A képre azt mondod nem menekülés-e?
Én erre azt kérdezem:az éjszakáid nem azok?
Ki döntheti ezt el? Van joga eldönteni bárkinek is?
Amúgy pedig mi a valóság?
Még az sem az,hogy itt írok, mert az csak a virtuális részem...a hétköznapi énem sem valóság, mert darabokra töröm  a személyiségem,hogy élhessek...sosem vagyok teljesen igazi, főleg nem őszinte...
...a világ sem az a meggyőződésem szerint, amiben élek....honnan hova menekülök?

  Egyet értek, de ott van az a mondat, hogy " Fuck this world" Ez pedig elgondolkodtat.

Veszna írta:A képre azt mondod nem menekülés-e?
Én erre azt kérdezem:az éjszakáid nem azok?
Ki döntheti ezt el? Van joga eldönteni bárkinek is?
Amúgy pedig mi a valóság?
Még az sem az,hogy itt írok, mert az csak a virtuális részem...a hétköznapi énem sem valóság, mert darabokra töröm  a személyiségem,hogy élhessek...sosem vagyok teljesen igazi, főleg nem őszinte...
...a világ sem az a meggyőződésem szerint, amiben élek....honnan hova menekülök?

Fortis az álmaiba menekül.

Ha nagyon komoly akarok lenni, az felébredés arról szól, hogy már nem akarunk itt megjavítani, megváltoztatni semmit, mert rájöttünk, hogy ez nem az a hely. Itt soha semmi nem fog változni, mert ez a kettősség birodalma, itt ez van.

Miután ezt felismertük, vehetjük a kis tarisznyánkat, benne a hamuban sült pogival, kössünk utilaput a talpunkra, mert a fejlődés lényege az, hogy végleg dobbantsunk innen, a testi halálunk után, - magunk mögött hagyva az álmokat, vágyakat, illúziókat - Csodaország felé.
 

Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Én nem vagyok egy szufi, vagy buddha, csak egy kis semmi vagyok a nagy semmiben...és igaz itt minden tökéletes pillanat kegyetlenné válhat, a fény sötétségbe borulhat...de ha visszanézek egyetlen tökéletes pillanat miatt is megérte, hogy itt vagyok. Pl. amikor gyerekkoromban nyáron a vihar elől bemenekültünk a szőlőlugasba...az esőcseppek csorogtak a leveleken, a levegő izzott a villámtól és az ózontól, a fülünk tele volt a mennydörgéssel...a bőrünk csupa víz volt...
Nekem ez a pillanat isten/élet/a teremtés/energia...
Vagy ha lefekszek a földre kitárt karokkal, és elképzelem, hogy a Földdel forgok, hallom a zajokat, amit az élet produkál...és egyé válok vele.

Szóval hogy vágyhatnék máshova, ha ezek a pillanatok azok, amikor isten vagy istenek szembe néznek velem?
Azt hiszem nem vagyok "elég" ahhoz, hogy mindenféle csinnadratta mellett vagy anélkül megvilágosodjak.

Ez is egy magyarázat Blueeye, de szerintem a békét nem odakint , vagy más világokban kell keresnünk, hanem önmagunkban belül.  Magyarán nem lehet azért menekülni, mert egy világ szarnak tűnik a számunkra, még ha ezt esetleg nem is menekülésnek, hanem egyszerűen odébbállásnak neveznénk. 
Néha van úgy ám, hogy az álmokból menekül az ember ide a valóságba, mert ez jobbnak, biztonságosabbnak tűnik. 
És igen, én az álmokban több mindent találok mint ebben a jelenben, ezért is érdekel talán jobban az odaát, de attól még tisztában vagyok azzal, hogy itt kötelezettségeim vannak és helyt kell hogy álljak.

Amúgy meg igen, egyet értek azzal, hogy ahol már nincs mit tenni, onnan odébb lehet állni, de létezik e  olyan, hogy már nincs mit tenni?

Nem-nem, Blueeye, ha ez így volna, akkor az egész emberiségnek semmi értelme sem volna. Lemenni/leküldeni az anyagi világba az embereket azzal a céllal, hogy az első adandó alkalommal megszabaduljanak onnan - ennek semmi értelme nincs.

Azért lettünk az anyagi világba küldve, hogy megváltsuk azt. Felemeljük magunkkal az anyagot vissza a szellemi világba, ahonnan az is származik.

fortis írta:Ez is egy magyarázat Blueeye, de szerintem a békét nem odakint , vagy más világokban kell keresnünk, hanem önmagunkban belül.  Magyarán nem lehet azért menekülni, mert egy világ szarnak tűnik a számunkra, még ha ezt esetleg nem is menekülésnek, hanem egyszerűen odébbállásnak neveznénk. 
Néha van úgy ám, hogy az álmokból menekül az ember ide a valóságba, mert ez jobbnak, biztonságosabbnak tűnik. 
És igen, én az álmokban több mindent találok mint ebben a jelenben, ezért is érdekel talán jobban az odaát, de attól még tisztában vagyok azzal, hogy itt kötelezettségeim vannak és helyt kell hogy álljak.

Amúgy meg igen, egyet értek azzal, hogy ahol már nincs mit tenni, onnan odébb lehet állni, de létezik e  olyan, hogy már nincs mit tenni?

Hú, Fortis, ezt nagyon jól mondtad!

Veszna írta:Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Én nem vagyok egy szufi, vagy buddha, csak egy kis semmi vagyok a nagy semmiben...és igaz itt minden tökéletes pillanat kegyetlenné válhat, a fény sötétségbe borulhat...de ha visszanézek egyetlen tökéletes pillanat miatt is megérte, hogy itt vagyok. Pl. amikor gyerekkoromban nyáron a vihar elől bemenekültünk a szőlőlugasba...az esőcseppek csorogtak a leveleken, a levegő izzott a villámtól és az ózontól, a fülünk tele volt a mennydörgéssel...a bőrünk csupa víz volt...
Nekem ez a pillanat isten/élet/a teremtés/energia...
Vagy ha lefekszek a földre kitárt karokkal, és elképzelem, hogy a Földdel forgok, hallom a zajokat, amit az élet produkál...és egyé válok vele.

Szóval hogy vágyhatnék máshova, ha ezek a pillanatok azok, amikor isten vagy istenek szembe néznek velem?
Azt hiszem nem vagyok "elég" ahhoz, hogy mindenféle csinnadratta mellett vagy anélkül megvilágosodjak.

Ez nekem nagyon tetszett, amit leírtál Veszna! 
Él is gondolkodtam már ezen, ha innen elkerülünk valahova máshová, nem fognak e hiányozna nagyon ezek az érzések? Bár nem szoktam panaszkodni az álmaim sekélyességéről, tehát elképzelhető, hogy nem ilyednk meg, ha egy végtelen álomba csúsznék, de ezt nem lehet innen előre látni, vagy megmondani.

efi írta:

Hú, Fortis, ezt nagyon jól mondtad!

Hát igen, azt hiszem ebben is egyet értünk. 
Az utolsó pillanatunkban is van még mit tennünk. Azt hiszem.

Összegezve - kevés Buddha születik, pont ezért, mert itt mindenféle vágy, meg szépség, meg emlék, meg élmény marasztalja és visszahozza a lelkeket. Vonzza az embert mint a mágnes.

Nem véletlen van 600 000 vagy akárhány élet, és nem tud kiszállni az ember a karma kerekéből. Először is, azt sem tudja az ember, hogy ebben benne van, nemhogy kiszállni.

A megvilágosodás azt jelenti, hogy elhagyjuk az anyagi világot örökre. Ugye milyen nehéz? Pedig Jézus is ezt tanította, vissza kell térni az Atyához.

Iszonyú nehéz, mert az anyagi energiák, a kötőerők amik ideragasztanak a földhöz, a Tamas, a Radzsasz, és a Sattva
olyan erősek, hogy szinte örökre ide tudnak kötni. Ez a dolguk, mint a nevük is mutatja, kötőerők.
Fogva tartanak, higgyétek el.

Veszna írta:Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Nem, nem az a vége!
Az a - nem vége, csak következő fokozat -, hogy segítjük a többieket, ha már képesekké váltunk rá.
A buddhák sem tűntek el a Nirvánában. A szellemi világból segítenek minket, időnként még úgy is, hogy testet öltenek újra. Nem azért, mert szükségük van rá, vagy rákényszerülnek, hanem az értünk hozott áldozatból.

fortis írta:

Veszna írta:Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Én nem vagyok egy szufi, vagy buddha, csak egy kis semmi vagyok a nagy semmiben...és igaz itt minden tökéletes pillanat kegyetlenné válhat, a fény sötétségbe borulhat...de ha visszanézek egyetlen tökéletes pillanat miatt is megérte, hogy itt vagyok. Pl. amikor gyerekkoromban nyáron a vihar elől bemenekültünk a szőlőlugasba...az esőcseppek csorogtak a leveleken, a levegő izzott a villámtól és az ózontól, a fülünk tele volt a mennydörgéssel...a bőrünk csupa víz volt...
Nekem ez a pillanat isten/élet/a teremtés/energia...
Vagy ha lefekszek a földre kitárt karokkal, és elképzelem, hogy a Földdel forgok, hallom a zajokat, amit az élet produkál...és egyé válok vele.

Szóval hogy vágyhatnék máshova, ha ezek a pillanatok azok, amikor isten vagy istenek szembe néznek velem?
Azt hiszem nem vagyok "elég" ahhoz, hogy mindenféle csinnadratta mellett vagy anélkül megvilágosodjak.

Ez nekem nagyon tetszett, amit leírtál Veszna! 
Él is gondolkodtam már ezen, ha innen elkerülünk valahova máshová, nem fognak e hiányozna nagyon ezek az érzések? Bár nem szoktam panaszkodni az álmaim sekélyességéről, tehát elképzelhető, hogy nem ilyednk meg, ha egy végtelen álomba csúsznék, de ezt nem lehet innen előre látni, vagy megmondani.

Ne féj, nem fogsz emlékezni semmire, ( mert nem vagy annyira tudatos), mert törlődik minden. Viszont a tudatalattiban megmarad az összes info, amit majd fel lehet vagy fel kell használni a következő életben valahol, amiről szintén nem tudunk semmit. És kár is agyalni rajta.

fortis írta:

Veszna írta:Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Én nem vagyok egy szufi, vagy buddha, csak egy kis semmi vagyok a nagy semmiben...és igaz itt minden tökéletes pillanat kegyetlenné válhat, a fény sötétségbe borulhat...de ha visszanézek egyetlen tökéletes pillanat miatt is megérte, hogy itt vagyok. Pl. amikor gyerekkoromban nyáron a vihar elől bemenekültünk a szőlőlugasba...az esőcseppek csorogtak a leveleken, a levegő izzott a villámtól és az ózontól, a fülünk tele volt a mennydörgéssel...a bőrünk csupa víz volt...
Nekem ez a pillanat isten/élet/a teremtés/energia...
Vagy ha lefekszek a földre kitárt karokkal, és elképzelem, hogy a Földdel forgok, hallom a zajokat, amit az élet produkál...és egyé válok vele.

Szóval hogy vágyhatnék máshova, ha ezek a pillanatok azok, amikor isten vagy istenek szembe néznek velem?
Azt hiszem nem vagyok "elég" ahhoz, hogy mindenféle csinnadratta mellett vagy anélkül megvilágosodjak.

Ez nekem nagyon tetszett, amit leírtál Veszna! 
Él is gondolkodtam már ezen, ha innen elkerülünk valahova máshová, nem fognak e hiányozna nagyon ezek az érzések? Bár nem szoktam panaszkodni az álmaim sekélyességéről, tehát elképzelhető, hogy nem ilyednk meg, ha egy végtelen álomba csúsznék, de ezt nem lehet innen előre látni, vagy megmondani.

Látod fortis, már most félsz tőle hogy mi lesz, nem hogy csak úgy lepattanni innen? Mert mi lesz ezekkel az érzésekkel? Ezek csak az ego hangjai. Vagyis a hamis én halálfélelme. Ezt is hurcolásszuk sajnos magunkban mindannyian.

efi írta:

Veszna írta:Ezen már olyan sokat gondolkoztam....
a megvilágosodás vagy nevezzük, ahogy akarjuk...
Mindig az a vége, hogy tovább lépünk...valamiféle Shangri la felé.

Nem, nem az a vége!
Az a - nem vége, csak következő fokozat -, hogy segítjük a többieket, ha már képesekké váltunk rá.
A buddhák sem tűntek el a Nirvánában. A szellemi világból segítenek minket, időnként még úgy is, hogy testet öltenek újra. Nem azért, mert szükségük van rá, vagy rákényszerülnek, hanem az értünk hozott áldozatból.

Erre megint csak 
Bocsánat de magam is inkább ebbe az irányba hajolnék. 
Szóval a másokon való segíteni akarás az egy következő fokozat. 
Ez valami oda vissza dolog amúgy, mert ha az ember képes magán segíteni, akkor másokon is , és ha másikon segít, akkor magán is. 
Ez olyan dolog, mint amikor azt mondják, hogy csak akkor tudsz mást szeretni, ha képes vagy önmagadat is.

Jézus is leszállott a mennyből, és emberré lett. Értünk.

efi írta:Jézus is leszállott a mennyből, és emberré lett. Értünk.

De nem maradt az, mert maga ISTEN. Ő maga szállt alá.

Blueeye írta:Ne féj, nem fogsz emlékezni semmire, ( mert nem vagy annyira tudatos), mert törlődik minden. Viszont a tudatalattiban megmarad az összes info, amit majd fel lehet vagy fel kell használni a következő életben valahol, amiről szintén nem tudunk semmit. És kár is agyalni rajta.

Nem tudom, hogy van e hozzá köze, de amikor álmodok, és tudatos is vagyok, akkor néha emlékszem az itteni dolgaimra.   Sőt néha olyasmire is, ami esetleg egy másik álomból való.

Blueeye, ezen most gondolkozni fogok.
De lenne egy utolsó kérdésem, hogy legyen min agyalnom porszívózás közben:
Miért kell bejárnom ezt az utat, miért távolodott el a lelkem a teremtőmtől?
Miért van ez a "csapda", ami fogva tart?

Blueeye írta:

fortis írta:
Ez nekem nagyon tetszett, amit leírtál Veszna! 
Él is gondolkodtam már ezen, ha innen elkerülünk valahova máshová, nem fognak e hiányozna nagyon ezek az érzések? Bár nem szoktam panaszkodni az álmaim sekélyességéről, tehát elképzelhető, hogy nem ilyednk meg, ha egy végtelen álomba csúsznék, de ezt nem lehet innen előre látni, vagy megmondani.

Látod fortis, már most félsz tőle hogy mi lesz, nem hogy csak úgy lepattanni innen? Mert mi lesz ezekkel az érzésekkel? Ezek csak az ego hangjai. Vagyis a hamis én halálfélelme. Ezt is hurcolásszuk sajnos magunkban mindannyian.

Hát igen, megfordult a fejemben, de csak egy pillanatig tartott. Jobban nem tudtam bele gondolni, mert nem tudom mi az igazság.  Hmm de még az is lehet, hogy amit innen elveszítünk, helyette más dolgokat kapunk.  Akkor meg nem lesz miért rágódnunk, mert a hiányérzetet betöltené valami más.

Blueeye írta:

efi írta:Jézus is leszállott a mennyből, és emberré lett. Értünk.

De nem maradt az, mert maga ISTEN. Ő maga szállt alá.

Igaz. De a saját példájával is pontosan a másokért hozott áldozatra tanított. Nem arra, hogy egyenként szabaduljon az anyagból aki tud, oszt jónapot! Ha valami, akkor EZ az egó gondolkodása!

Veszna írta:Blueeye, ezen most gondolkozni fogok.
De lenne egy utolsó kérdésem, hogy legyen min agyalnom porszívózás közben:
Miért kell bejárnom ezt az utat, miért távolodott el a lelkem a teremtőmtől?
Miért van ez a "csapda", ami fogva tart?

Szerintem ez egy olyan dolog lehet, mint a survivor.  bele kezdünk, mert tudni akarjuk mi van a semmin túl.  A survivorban meg van rengeteg rejtély, csapda és kihívás. csak akkor léphetsz ki belőle, ha végig járod az utadat, de hogy ez egy vagy több életen át tart e, hmm ezt megint nem tudom.

Nem tudom, ki hogy van a saját életével, de ha az enyémre visszanézek, sokkal több kínlódás és küszködés van benne, mint öröm. Nem úgy néz ki, mintha olyan lenne az élet, ami után olyan nagyon vágyódna az ember, mikor véget ér.

(Más kérdés, hogy vállalom az összes szenvedést, mert látom, hogy jobbá válok általuk.)

Efi a játszótéren az írói vénában nem tudom volna e rá igény, hogy játszunk ilyesmit, amiben az életünk érdekes eseményeit is beleszőhetnénk, játékos formában.

Fölösleges "odamenni", ahova épp írok, ha nekem akar mondani valaki valamit, mert fizikailag nem vagyok ebben vagy abban a topikban. Piroslik, ha máshova ír valaki.

efi írta:Nem tudom, ki hogy van a saját életével, de ha az enyémre visszanézek, sokkal több kínlódás és küszködés van benne, mint öröm. Nem úgy néz ki, mintha olyan lenne az élet, ami után olyan nagyon vágyódna az ember, mikor véget ér.

(Más kérdés, hogy vállalom az összes szenvedést, mert látom, hogy jobbá válok általuk.)

Valóban, ez így van. Gyerekkorom óta kitüntetett figyelemben van részem abban, hogy tragédiák történjenek körülöttem. De erről már írtam.
Pont ezért gondolom úgy, hogy ez az életem valamiféle vezeklés, vagy büntetőtábor
...és talán ezért van az,hogy könnyebben meglátom a jót, a szépet-enélkül igazán siralmas lenne az itt töltött idő

Van egy álmom(?)ami tökéletesen leírja, mit gondolok erről az életről:

Évekkel ezelőtt, talán a Vándoros időkben még, egy éjjel meglátogatott a Nagypapám, aki gyerekkoromban halt meg egy buszbalesetben.
Inkább úgy fogalmaznám meg, mintha hamis ébredésem lett volna...a konyha felől nagy fényességre "ébredtem" fel, és belépett Ő. Ugyanúgy nézett ki, ugyanazokat a ruhákat hordta...
Kicsit zavarban volt,körbe-körbe nézett, mintha nem tudná hol van...mintha számára is csak egy álom lenne.
Majd leült mellém az ágyra, ahogy tette számtalanszor gyerekkoromban.
Nem vagyok abban teljesen biztos, hogy 100 %-ban tudta, ki vagyok....vagy talán valaki az ő testét és az én emlékeimet használva jött el, hogy átadja az üzenetet...
Azt mondta, hogy van egy terv odafenn...egy kisérlet...és abban vagyok nyakik benne...ez a terv nem élvez osztatlan egyetértést közöttük, de The show must go on  
Többet nem volt hajlandó elmondani, hiába unszoltam. Majd beleájultam az álomba.

Azt írja a Bhagavad Gíta:

Hátom dolgotól szenvedhet az ember.

1. Saját magától

Ó, sokat szenvedünk attól, hogy bátortalanok, gyávák vagyunk, nem tudunk nemet mondani, hagyjuk hogy zsaroljanak, kihasználjanak, átnézzenek rajtunk, hülyének nézzenek, nem tudjuk, vagy nem merjük érvényesíteni az akaratunkat, és rosszul döntünk, sokszor a magunk kárára, stb. Pedig mi milyen jóindulatúak, rendesek, segítőkészek vagyunk másokkal. Ilyenkor meg kell tanulni, hogy ezek a gyengeségeink, és tenni kell azért, hogy megtanuljunk nemet mondani másoknak, hogy a fenti dolgokat elkerüljük.
Meg attól is szenvedhetünk, hogy gonoszok vagyunk másokkal, és ezt később visszakapjuk, vagy bűntudatunk van. Ez is saját hiba.

2. Másoktól

Mások úgy látják, mi jól céltábla vagyunk. Szemétkedhetnek, és hagyjuk, kihasználhatnak és hagyjuk, tehát azt látják és tapasztalják, hogy mindenféle módon belénk lehet rúgni, nem lesz semmilyen következménye. Így nevelünk ki pszichopatákat, mert elmehetnek bármeddig, senki nem mond nemet nekik, mert fél, nem meri érvényesíteni az akaratát, stb. Ez lesz a pszichopata és az áldozata játszma. De vigyázat, mert működik a karma törvénye. Eljön az ideje, hogy az  agresszorból áldozat lesz. Aki másokon hatalmaskodik, meg fogja tapasztalni annak ellenkezőjét is, azt, hogy rajta fognak mások taposni.

3. A természettől. ( elemek hatása)

Tőlünk kívülálló okok ezek. Tűzvész, árvíz, földrengés, meteor becsapódás, stb.


A lényeg az, bármelyik oldalon állunk jelenlegi életünkben, az ezelőttiben vagy az ezutániban valószínű meg kell majd kellett/kell tapasztalni, ezeknek az ellentétpárjait.

A két véglet megtapasztalása után beáll a mérleg nyelve középre, aztán akkor mindenki tudja, hogy hol a helye.


De ez sokszor iszonyú sok időt vesz igénybe.


 Én is sokat szenvedtem már "másoktól", vagyis leginkább magamtól mert hagytam, mert akkora balek voltam. Sok időt és energiát vett igénybe az, hogy tudassam másokkal hol vannak a határai, vagy megtanuljam, hol vannak az én határaim.

Jó sok szenvedést megspórolhattam volna, ha nem vagyok balfék. Ez nem azt jelenti, hogy ezért másokkal bunkónak kell lenni, bár az is előfordult.

A Jóisten mindig segített, és tudtam is, de mégis a balfékség erősebb volt bennem, és tudtam mit kellene tennem, de nem cselekedtem.

Ügyes, rendes, jókislány voltam, jó hülye, meg buta és ostoba is, és talán vagyok is még egyes dolgokban.

Csak nemrég azt történt, hogy nem akarok már a saját hülyeségeim miatt szenvedni. Nekem pl. ezeken a dolgokon is nagyon tudatosan változtatni kell.


De nagyon nehéz változtatni, mert mások is ragaszkodnak ám a hatalmukhoz, amit el kell venni tőlük.  
Nekik is egy tanulási folyamat az, ha egy balfék megváltozik. De nem kell aggódni, keresnek majd egy másikat.

Veszna írta:

efi írta:Nem tudom, ki hogy van a saját életével, de ha az enyémre visszanézek, sokkal több kínlódás és küszködés van benne, mint öröm. Nem úgy néz ki, mintha olyan lenne az élet, ami után olyan nagyon vágyódna az ember, mikor véget ér.

(Más kérdés, hogy vállalom az összes szenvedést, mert látom, hogy jobbá válok általuk.)

Valóban, ez így van. Gyerekkorom óta kitüntetett figyelemben van részem abban, hogy tragédiák történjenek körülöttem. De erről már írtam.
Pont ezért gondolom úgy, hogy ez az életem valamiféle vezeklés, vagy büntetőtábor  

Nocsak még a végén kiderül, hogy van olyan dolog, ami az egész tagságot összeköti valamilyen módon.

Veszna a tapasztalatod nagyon érdekes volt, úgy tűnik akadnak ilyen pillanatok, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, hogy valódi információkhoz juthat.

fortis írta:

Veszna írta:

efi írta:Nem tudom, ki hogy van a saját életével, de ha az enyémre visszanézek, sokkal több kínlódás és küszködés van benne, mint öröm. Nem úgy néz ki, mintha olyan lenne az élet, ami után olyan nagyon vágyódna az ember, mikor véget ér.

(Más kérdés, hogy vállalom az összes szenvedést, mert látom, hogy jobbá válok általuk.)

Valóban, ez így van. Gyerekkorom óta kitüntetett figyelemben van részem abban, hogy tragédiák történjenek körülöttem. De erről már írtam.
Pont ezért gondolom úgy, hogy ez az életem valamiféle vezeklés, vagy büntetőtábor  

Nocsak még a végén kiderül, hogy van olyan dolog, ami az egész tagságot összeköti valamilyen módon.

Csak nehogy az legyen, hogy mindannyian balekok vagyunk, mert az tök égés lenne.


És sokszor keresi az ember az igazságot, csak az érzelemvezérelt ember nem találja, pedig csak józan paraszti ész kellene hozzá.

Igen ebben lehet sok igazság Blueeye. Amúgy láttam már embert én is megváltozni, szerény butuska emberből önbizalommal telített zsarnokká válót. Hogy mi hozhatta elő nála  ezt a változást nem tudom, mert régóta ismerem, és bár külső behatások nem igazolnák vissza a miérteket, szóval nem tudom.

fortis írta:Igen ebben lehet sok igazság Blueeye. Amúgy láttam már embert én is megváltozni, szerény butuska emberből önbizalommal telített zsarnokká válót. Hogy mi hozhatta elő nála  ezt a változást nem tudom, mert régóta ismerem, és bár külső behatások nem igazolnák vissza a miérteket, szóval nem tudom.

Valami miatt a szenvedély kötőereje, a Radzsasz került nála túlsúlyba. Sokszor csak az van, hogy átfordulnak a dolgok, ez az ember is az egyik végletből a másikba került. Ez a játék is sokáig tarthat. Akár életeken át is. Olyan nehezen tanulunk.

Annyi szent, hogy ez az ember nem ismeri magát, és cibálják az energiák oda-vissza. Biztos hogy nincs benne tudatosság, hiába gondolja esetleg hogy tudja mit csinál. Nem tudja.