Érdekes álmok mindenkitől mindenkinek

2017.08.04. (reggel)

Mosonmagyaróváron lenne a mesterem?

Kész tervem van a castanédai harcosi utat járni, melyet le is modellezek rongyika  harcosoknak írt könyve alapján szerepjátékokkal, melyek által cserkészhetem  magam: van egy szövetanyagból kiszabott, megvarrott, a szereplőket, helyszíneket, királyfit, királylányt tartalmazó modellem, olyan, mint amikor a gyerekeknek a pszichológusnál "világot kell építeni". Úgy néz ki a "világom", "harci tervem", mint egy 3 dimenziós térkép. Elindulok megkeresni a helyet, ahol tanítanak engem, egy mestert keresni, egy don Juant, egy Castanédát, rongyikát (rongyika arca felsejlik előttem). Meg akarom nekik mutatni a művemet, az általam készített harci modellt. Utazni kezdek. A művemet berakom egy borítékba, meg is címzem, azt írom rá célhelyszín gyanánt, hogy Mosonmagyaróvár. Úgy hiszem, ott van a mester, akit keresek. Egy busz pályaudvaron kötök ki, hogy felszálljak egy buszra, ami Mosomagyaróvárra visz. Kör alakban sok-sok buszmegálló van az állomáson, de nem tudom, honnan indul a mosonmagyaróvári busz. El kezdek végigmenni az egyes buszmegállókon, hogy elolvassam a kitett menetrendet, hova indul onnan a busz. Megnézek párat sorban, de azok között nem szerepel Mosonmagyaróvár. Busz egyik megállóban sem áll, azonban látom, hogy az egyik helyre begördül egy, ez volt az egyetlen az egész állomáson és odaszaladtam, hogy megnézzem ott is a kiírást, hova megy. De erre nincs időm, mert már indul is a busz, így gyorsan kell döntenem, hogy megyek, vagy lekésem az olvasgatás miatt. Felszállok rá, mindenki más is erre száll fel, aki a buszmegállóban van. A buszon találkozom egy régebbi kollégámmal, R-rel, akiről a valóságban is az a hír járta anno, hogy harcművészetet tanít kisfiúknak és kissé mindig úgy tekintettem rá, mint akinek van némi fogalma a harcosi útról. Örülök, hogy találkozom vele, el kezdem neki ecsetelni, hogy hova tartok, de nem tudom, ez a busz hova megy és hogy jó irányba tartok-e, hogy megtaláljam a mesterem. Bemutatom neki is a művemet, a szövetből kiszabott 3D-s élet-modellemet, le van nyűgözve. Ahogy ránézek a műre, nagyon ismerősnek tűnik egy korábbi álmomból, vagyis úgy tűnik, mintha már álmodtam volna róla korábban is és szerves részemet képezi, régóta velem van. Elég viseltesnek is tűnik, ahogy kibogozom a táskámból, hogy megmutassam, a varrott anyag kissé gyűrött, rojtos, de azért ahogy kisimítom és kialakulnak az alakzatok (királyfi, királylány stb.), akkor már egyértelműen látszik, hogy mi is akar az lenni. Büszkén mondom R.-nek a királylányra mutatva, hogy "Ott a királylány. Ott meg a királyfi." Mint akik a fejlődést modellező folyamatnak az életemben a csúcs figurái. Elönt a büszkeség, hogy az én tervemben/utamban/modellemben királylány és királyfi is van. A pasi ámulva, lenyűgözve, kajánul-elégedetten mosolyog a bajusza alatt.
- "Te tudod hol vannak a tanítóim? El tudsz vezetni oda? Lehet, hogy nem is Mosonmagyaróvárra kell mennem?"- kérdem tőle.
Elbizonytalanodom ui. Mosonmagyaróvárt illetően, mert mindahányszor ránézek a boríték címzésére, elmosódik rajta a Mosonmagyaróvár felirat. Reménykedve nézek a pasasra. Felugrik az asztal mögül - a busz közben ui. egy szoba alakját vette fel már ekkorra - és azt mondja félig viccesen, beképzeltséget tettetve, mint aki már rég egy ilyen, általam felmutatott eredményre, vagy jelentkezésre várt, hogy "Hát mostmár kénytelen leszek valamit kezdeni a magyar harcosokkal".
Az egész álmot belengi a fiatalosság, lendület, energia, játékosság, könnyedség.

Értelmezés: érdekes, hogy amikor álmodtam ezt, akkor még nem tudtam, hogy a királyfi-királylány páros un. "Szüzügia", az ősvalónk szimbóluma, mely kétnemű, androgün.

2017.09.09.

Efi, fortis és én egy kuckóra vágyunk a magasságban

Efi, fortis és én el akarunk vonulni egy kicsit, ehhez keresünk egy nyugalmas búvóhelyet. Fortis mondja, hogy ő tud egyet egy bérháznak a tetején, padlásán. Elindulunk a házban felfelé. Felmegyünk a lépcsőn a legfelső emeletre (egy körfolyosós épületben), majd onnan még tovább kell menni a padlásra. Ahhoz, hogy feljussunk a padlásra, az épület belső körfolyosójának legszélén kell mászni. Először át kell lépni (felfelé) valami torlaszon a körfolyosón egy magasabb szintre, majd ott a csatorna szélén, a falhoz lapulva a mélység felett pipiskedve tovább menni pár métert. Természetesen rajtam egy félmagassarkú, hegyesorrú, amolyan keleties papucska van. A torlasznál fortis mondja nekem - miután ő elsőként átmászik rajta -, hogy menjen előttem Efi és majd ő (Efi) valahogy közben visszafordulva segíteni fog nekem, kapaszkodjak bele, vagy valami ilyesmi. Efi is átmászóban van éppen, nekem is indulnom kell, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobom magamról a papucskát, és mezítláb átlépem a torlaszt, így nem is kell felmásznom rá. Fortis elégedetten megdícsér, milyen jól megoldottam. Következik az a rész, ahol pár métert a fal mellett kell mennünk a magasságban, odalapulva a falhoz, nehogy lezuhanjunk a mélybe. Itt nagy a parázás, Efi is én is izgulunk, olyanokat mondogatunk, hogy "hú, de mély odalenn, hogy fogunk itt átmenni, vigyázz, le ne ess!" stb. Sikerül. Megérkezünk a padlásra, és ott még egy szűk folyosón fortis tovább vezet minket pár métert, és ott a kuckó: egy vasráccsal elkerített helyiség, egy szoba. Benézünk a vasrácson, és csalódottan látjuk, hogy két hajléktalan nő már megelőzött minket, elfoglalta a helyiséget (nem vesznek észre minket, ahogy befelé bámulunk, mert háttal vannak nekünk, két molett nő, az egyikükön fehér, a másikukon piros felső, sötétes haja van mindkettőnek). A helyiség végében egy kisebbfajta magaslaton meg van vetve egy hatalmas francia ágy, hófehér, habos-babos ágyneművel. Kontraszt a két hajléktalan nőhöz viszonyítva. Fortis csalódottan mondja, hogy "nahát, elfoglalták a helyünket."

Értelmezés: fortis szimbolizálja az álmomban az álmodást, Efi pedig a racionális, józanabb oldalamat. Úgy látszik, hogy a kettő itt végre segíti egymást.

2017. 09.14. reggel. Papagáj volnék?

Csapatépítő tréningen vagyok a munkatársaimmal. Egy olyan teremben vagyunk, ahol színpad is van, fel kell majd lépni. Ehhez többek között olyan feladat is van, hogy mindenkinek egy fonott tálkában ki kell raknia önmagát, különböző kis tárgyakat elhelyezve a tálkában. A kis tárgyakat is a tálkával együtt kapjuk. Én egy papagájt rakok ki, kicsit bosszankodom álmomban emiatt, mert szerintem nem ez fejez ki engem, de csak ennek a kirakását lehetővé tevő kis eszközök, tárgyak állnak rendelkezésemre. Megkérdezi valaki, hogy miért vagyok én papagáj? Ő szemmel láthatólag komolyan veszi, hogy nyilván azért raktam ki egy papagájt, mert az fejez ki engem legjobban. Nem akarok magyarázkodni, hogy csak ehhez voltak meg a megfelelő eszközök, ezért úgy teszek, mintha tényleg ez fejezne ki engem legjobban, direkt ezt raktam volna ki, és azt felelem viccesen, hogy "Talán azért, mert mindig ugyanazt mondom."
A többiek kimennek a teremből, én pedig benn maradok, hogy pakolgassam egy szekrényben a számomra rendelkezésre álló polcon a velem levő ruháimat. Az előadásra egy fehér blúzt és egy balett cipőt akarok felvenni, de nem találom őket, bosszankodva keresem. Átmenetileg, az előadás kezdetéig az egyik kedvenc lezser, terepszínű pólóruhámat veszem fel, kényelmesen üldögélek benne a fotelben és nevetve beszélgetek a kollégákkal. Az öltözékem azonban változik rajtam időnként, anélkül, hogy kifejezetten átöltöznék. Egy pillanatra még meztelen is vagyok, ez nagyon kellemes, puha, simulós érzés a többiek felé. Az egyik jelenetben - ez is az egyik feladat, de még csak gyakorolunk - énekelek úgy, hogy valaki más elém tart egy képernyőt, amin valamilyen jelek jelennek meg (nem hangjegyek, de hosszú száruk van és gömbölyű fejük is, és menetközben alakulnak át hangjegyekké, ahogy rájuk irányítom a figyelmem) és így kell leénekelnem a hangokat. Aki a képernyőt tartja, ül, én pedig állok és a válla fölött nézem a képernyőt. Nagyon szép hangon éneklek. Észreveszem, hogy az egyik sunyi, számomra ismeretlen férfi odasomfordál mellém, és leül, hogy hallgassa, ahogy éneklek. De közben úgy tesz, mintha nem is engem hallgatna, vagyishogy leplezze, hogy engem hallgat. Mégis egyértelmű a szitu, nem tudom, miért akarja leplezni, hogy hallgatózik, mert nagyon rosszul csinálja. Érdekesen ül, teljesen mereven. Fekete rövid haja és szeme van, fekete rövid újjú pólóban ül. A füleit mereven hegyezi. Nagyon érdekes jelenség, mert az egész ülő testtartása meg van merevedve a direkt nem rám néző tekintetével együtt (kissé lehajtott fejjel lefelé néz), ám érezni lehet a füle merevségét is, amit viszont abszolut rám hegyez ki, és ez elárulja. A végén nem állja meg, felém fordulva mondja, hogy "nagyon szépen énekelsz."
Újra a fehér blúzom és a balett cipőm után kutatok a szekrényben, de nem találom. Csalódottan megjegyzem a főnökömnek, hogy nem találom a cuccaimat, talán ellopták. Végül nem tudok olyan szépen felöltözni az előadásra, ahogy szerettem volna.

Értelmezés: a papagáj-jelenet nagyon hangsúlyos volt. Életem egy papagájszerű utánzásból áll. Nem az eredeti életemet élem, hanem azt, amit a környezetem elvár tőlem.

2017.10.31. Lovak a sírban

A családunk álombeli házának kertjében vagyunk, többen is a családból. Van egy szomszédunk is, egy magas, idős bácsi. Mellettünk van a kertje, és kertjeink nincsenek elválasztva egymástól. A bácsi is ott van a saját kertjében. Mindkettőnk kertjében van egy nagy kővel lefedett sírhely. A mi családunk egy hatalmas koporsóban eltemetni készül két élő lovat két élő férfival. Betesszük őket a koporsóba, nem tiltakoznak, de az az érzésem, hogy azért, mert alszanak, és nem veszik észre, hogy mi történik velük. A nagy kőfedél lekerül a sírról, hogy behelyezhessük a lezárt a koporsót a négyzet alakú sírba. A sírban már sok koporsó van. Még pont annyi hely van a sír jobb alsó sarkában, hogy ez a koporsó pont beférjen. Ennek a koporsónak az alakja a tetején magasan domborodik a fedele, mert állva vannak benne a lovak (az emberek is) és hát kell a hely a fejüknek. Betesszük a koporsót a sírba, azonban fejjel lefelé esik bele a számára fenntartott lyukba. Mindannyian felszisszenünk, hogy hú de gáz, ez nagyon kényelmetlen lesz főleg a lovaknak. Ekkor éktelen dübörgés és jajgatás hallatszik a koporsóból, a benne levő lovak és emberek és nyilván megijedtek, hogy fejjel lefelé vannak, és a lovak úgy el kezdik rugdosni a koporsót, hogy kinyílik a fedele és kiugranak belőle a lovak és a két férfi is, nagy a felháborodásuk, káosz keletkezik. A lovak a sírban ugrálnak a többi koporsó tetején, a két férfi pedig a saját koporsójukban áll dühösen, de abból némileg kiemelkedve, a koporsó belsejét kitöltő sárga anyag tetején állnak, ami ekkorra már kitöltötte a teljes koporsót. Az egyik magas szőke férfiban egy már tényleg halott unokatestvéremet vélem felfedezni. Közben, mialatt nálunk ilyen káosz tört ki a temetés közben, odasandítottam a szomszéd bácsira, aki velünk ellentétben teljesen nyugodt körülmények között, bonyodalmak nélkül szép csendben eltemet valakit, látom, ahogy a lapos sírkő felett áll és összetett kézzel imádkozik. A két dühös férfi meg akar leckéztetni minket, amiért élve el akartuk temetni őket a tudtuk nélkül és elkapják először az apukámat, majd engem, és beleállítanak minket a koporsóba, nyakig süllyedünk abba a sárga valamibe, amitől moccanni sem tudunk, és kérdezik, hogy "na, milyen érzés?" Apukám azt mondja nekik erőtlenül, halkan, esdeklően, hogy engedjék el, ő már volt ilyen helyzetben, hogy el akarták temetni. Az apukám mintájára, én is ugyanezt mondom. Ettől, hogy megtudják, hogy mi is voltunk már ilyen helyzetben, elengednek minket és lenyugszanak. Most, hogy már tudják, hogy el akarjuk őket temetni és nem a tudtuk nelkül történik ez az egész, ők is és a lovak is szépen engedelmesen beleállnak a koporsóba, mi rátesszük a fedelet és behelyezzük rendben a sír jobb sarkában levő egyetlen szabad helyre. Majd ráhúzzuk a nagy kő fedelet is a sírra. A szokásos szomorúság tölt el az elmúlás és a veszteség láttán, ahogy az a temetéseken lenni szokott.

Értelmezés:

A nők animusza (a tudattalanjukat szimbolizáló férfi), mint archetípus, általában férfiak csoportjaként jelenik meg. Ha ez a két férfi az animuszt szimbolizálta, akkor őket is eltemettem élve. Mostanában kezdek rálátni a bennem jelenlevő animuszra (pusztító hajlam, enyhébb esetben érvelési hajlam, igazságérzet hangoztatása stb.), melyből szeretnék visszavenni, lehet, hogy ezt jelképezte az animusz eltemetése. Az animusz-lényemnek ezt az irdatlan, fékezhetetlen energiáját testesítette meg az életerős lovak szilajsága, mozgékonysága, életereje. Az, hogy élve temettem el, azt jelentheti, hogy ezek a tudattalan tartalmak soha nem szűnnek meg létezni, hanem integrálni kell őket a tudatba. Ha már a tudatunkba kerülnek, nem fognak tudni olyan alattomosan hatni ránk, mint eddig, mert már látjuk őket, a hatásukat, a megnyilvánulási formáikat, és elutasíthatjuk, megfékezhetjük, egyensúlyba hozhatjuk (ami nem azonos azzal, hogy letagadjuk.) Az álom maga is tartalmazza a tudattalan tartalom tudatba kerülésének analógiáját is: a férfiak és a lovak engedelmesen elfogadták sorsukat, amikor már nem a hátuk mögött (alvásuk közben), hanem a tudtukkal temettem el őket.