Bölcseletek

Ugyan Blueeye ablakába ( önismeret II) írtam le ezt a bölcseletet, az okokat nem említeném, de ott nem volt rá érdemleges válasz.  Arra gondoltam, lehetne ez egy játék, ami kreativitást igénylő, és mély gondolatokat igényelne. 
Szóval ahogy jön, kiadhatnátok magatokból olyan bölcseleteket, amik csak úgy eszetekbe jutna. 
Nos akkor itt lenne az enyém, amit oda már beírtam. Légyszi ha sikerül folytassátok, a saját tarisznyátokból merítkezve.

"
Mint a tiszta tó tükre, olyan a némaság. 
Ha bele  tekintesz, elhallgat minden,
s nem marad más csak te,
s önmagad tükörképe.   "

Most hirtelen ennyi jutott eszembe. A lényege az volna, hogy ha az ember képes elnémítani az önmagában dúló zajokat, akkor megpillanthatja önmagát akár egy tiszta tó tükrében. A zajok zavarossá teszik a képet, ami olyan hatással lehet  önmagunkra nézvest, akár a tóba hajított kő. Nem láthatjuk meg tiszta önmagunkat benne, csak egy zavaros képet. 
De most komolyan, gondoljatok csak bele ! Ha még önmagunkat sem vagyunk képesek meglátni a bennünk dúló zajok végett, akkor hogy lehetnénk képesek meglátni másnak az igazi képét?  Ezért nem szabad ítélkeznünk, mert hamis az ítélő képességünk.

FORTIS:"ha az ember képes elnémítani az önmagában dúló zajokat, akkor megpillanthatja önmagát akár egy tiszta tó tükrében. "

Biztos vagy ebben? Hogy akkor amit megpillantasz - már ha egyáltalán megpillantasz valamit - az önmagad leszel?

efi írta:FORTIS:"ha az ember képes elnémítani az önmagában dúló zajokat, akkor megpillanthatja önmagát akár egy tiszta tó tükrében. "

Biztos vagy ebben? Hogy akkor amit megpillantasz - már ha egyáltalán megpillantasz valamit - az önmagad leszel?

Első soron, a tükörkép csak jelképes volna. Valóban megtapasztalhatjuk önmagunkat, de hogy ez mi is voltaképpen, arra nem tudnám megmondani a választ. Tehát igen,mondhatni  biztos vagyok benne .
Másod soron a kavargó gondolatok, mások vagy önmagunk megítélése, mind zavaró tényező ahhoz, hogy megpillanthassunk önmagunkból valami igazán érdekeset.

"Az élet épp oly élvezetes, mint amilyen fájdalmas. "

Kicsit elgondolkodtam reggel ezen, és talán meg is ijedtem egy picit. 
Az élet szép, élvezetes és fájdalmas is egyben.  Épp úgy élvezzük a testünket, ahogyan fájlaljuk is azt.  De vajon mi következik, ha elhagyjuk a testiséget? 
Ezek az örömök épp úgy megszűnnek talán, ahogyan a fájdalmaink is.  Nem fognak ezek hiányozni vajon? 
Egyszer egy orvos azt mondta, hogy az nem baj, hogyha fáj, mert az azt jelenti, hogy élet van benne. Hmm 

Most láttam csak hogy van ilyen topik (akár áthelyezhető lenne ide amit a keresztényeknél írtunk), és ha már úgyis szóba került a bölcsesség fogalma, játékot is csinálhatnánk belőle. Szóval arra gondoltam hogy írhatnánk egy kis novellát, valamilyen történetecskét a bölcsesség jegyében. Nincs műfaji megkötés vagy határidő, ha időd és kedved engedi, írd le hogy számodra mit jelent a bölcsesség egy történet keretébe foglalva. Teljesen rajtad áll hogy hogyan ábrázolod a bölcsességet, csak jelenjen meg valamilyen formában. Na persze ez csak egy ötlet, semmi sem kötelező.

Én feltétlenül támogatom az ötletet!

Fortis, áthoznád onnan az ide való részeket?
Köszi!

Jó ötlet, bár nem tudom mikor adódna rá időm. ha nincs időkorlát, akkor talán bele mennék.

Bölcsesség:

A mesékben olykor szokott lenni egy bölcs, aki általában egy idős ember. Fent lakik egy hegy tetején. A mesehős elindul a bölcshöz, mert választ szeretne kapni a kérdésére.
A bölcs egy olyan halandó, aki önmaga vagy mások életét tudatosan figyelve levonta a tanulságokat és azt tovább tudja adni.
A régi mesék korában azt hiszem egyszerűbb volt az élet, és talán egy ember is bölcs lehetett mindenben.
Manapság viszont olyan bonyolult életet élünk, hogy nem lehet szerintem senki mindenttudó bölcs.
Ugyanakkor a bölcs is tévedhet, vagy a tanácsa sem lehet mindig ideális egy másmilyen, másmilyen életúttal rendelkező ember számára.
Ezért sem tudhatja még egy bölcs sem mindig, hogy a másiknak mire van szüksége.
Sok jártas vagy bölcs ember van egy-egy különböző életterületen.
A jártasság továbbfejlődhet bölcsességgé, de a bölcsesség valamilyen emberi viselkedéshez kötődő jártasság. A jártasság anyagi jellegű dolgoknál csak jártasság maradhat.

(Lehet még folytatom majd...)

A bölcsesség a gondolkodásmód egy bizonyos formálja.

Balogh Béla Tudatalatti tízparancsolatából a 10. rész:

"10. BÖLCSESSÉG
Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok, nincs kezdet,
és nincs vég, csupán az anyag és a tudat állandó egymásba for-
dulása.
Életem téren és idõn kívüli létezõ, tudatom teret és idõt teremtõ.
A szeretet törvényét szívemben ismerem. Biztonságos magamba
néznem. Biztonságos a múltba tekintenem.
Örömmel tölt el, ha a határtalan élet elém tárul.
Folyton megújul az életem.
Minden pillanata új, friss, és eleven.
Pozitív gondolkodással érem el mindazt, amit akarok. Tudom,
hogy elmémet egyedüli irányítóként bármire használhatom.
Életemet magam irányítom. Mindenben a szépet és a jót kere-
sem. Gondolataimmal a szépet és a jót erõsítem. Új valóságom új
gondolkodásom tükörképe.
Bízom az egyetemes erõben, bölcsességben és szeretetben, hisz
tudom, hogy bármit szeretnék is tudni, feltárul elõttem az, bármire
van is szükségem, megkapom azt a megfelelõ helyen, idõben és
összefüggésben.
Világomban minden rendben van."

Egyébként nekem az utóbbi időben nagyom sok olyan dolog volt, a mi "csak úgy feltárult". 

Biztos, hogy dolgozik a meditáció bennem!

Bölcs gondolatok-

Nos én elkezdtem dolgozni egy történeten, fortisnak üzenem hogy megint bő lére fogom ereszteni, szóval lehet bekészíteni kólát és pattogatott kukoricát. Viccet félretéve, még a héten próbálok a végére jutni mert utána már nem fogok ráérni. Kerül a történetembe sok minden, nem akarom hogy kizárólag a bölcsesség legyen a főszereplő, nehogy túl bölcselkedőnek tűnjön. Szóval igyekszem élvezhetően megírni.

Én csak hétvégén fogok tudni ráérni, de hát legyen tág ez az idővallum, hogy teljesítsük  a feladatot. ettől függetlenül ha valaki elkészül, nyilván elolvasgatjuk.

asd94 írta:Nos én elkezdtem dolgozni egy történeten, fortisnak üzenem hogy megint bő lére fogom ereszteni, szóval lehet bekészíteni kólát és pattogatott kukoricát. Viccet félretéve, még a héten próbálok a végére jutni mert utána már nem fogok ráérni. Kerül a történetembe sok minden, nem akarom hogy kizárólag a bölcsesség legyen a főszereplő, nehogy túl bölcselkedőnek tűnjön. Szóval igyekszem élvezhetően megírni.

Engem bölcselkedő módon megírva is érdekelne...
Szóval így is úgy is várom!

Duat



A fáraó meghalt, Egyiptom sötétségbe borult...

1.
Legalábbis ő így gondolta mikor először magához tért. A földön feküdt, a hideg kövön. Amennyire meg tudta ítélni egy kicsi, félhomályos teremben volt, 10x10 könyöknél nem lehetett nagyobb. Nehézkesen feltápászkodott, egy pillanatra megingott és majdnem visszaesett, mikor éles fájdalom szúrt a hátába. Erről rögtön eszébe jutott halálának pillanata és keserű düh öntötte el, kezeit ökölbe szorította.
Utolsó emléke az volt, hogy egy férfi áll előtte, kezében hegyes tőrt tartva. A késről vércseppek potyogtak palotájának márványpadlójára. Az ő szent vére... A szúrás a bordái közé ment, átszúrva a tüdőt és csaknem elérve a szívet is. Vért hörögve próbált segítségért kiáltani és fejét erőlködve felemelni, hogy legalább merénylője arcát megláthassa. Szerette volna szörnyű átokkal sújtani, de érthetetlen nyögésnél nem jutott többre. Majd egyszer csak minden kezdett elhomályosodni, a fájdalom is mintha enyhűlt volna, olyan távoli lett... a gondolatai egyre összefüggéstelenebbek lettek, képek villantak fel előtte sebes gyorsasággal az életéből... végül minden eltűnt előle, sötétség borult rá és tudata kihunyt...
Aztán itt ébredt, ezen az ismeretlen helyen. Nem volt kétsége felőle hogy halott. Megtapogatta a hátát és nem talált sebet, de a fájdalom tompa emléke még ott volt. Az a kurafi! Hogy tudta így meglepni?! Testőrei Kemet legképzettebb harcosai voltak, mit csináltak, hol voltak, miért nem akadályozták meg ezt a gyalázatot?! Csupa kérdés, ám válasz egy se. Egyelőre - gondolta komoran, és megfogadta hogy halhatatlan lelke megtalálja majd a bosszú módját. Körülnézett:
A teremből egy szűk folyosó vezetett kifelé, ez volt az egyetlen kijárat. A helyiségben rajta kívül nem volt senki és semmi, még egy bútordarab se, vagy akár csak szőnyeg. Falai jellegtelenek voltak és durvák. Mint egy pince, vagy inkább kripta... Összeborzongott.
Ez csak Duat, a Holtak Birodalma lehet vagy annak az előcsarnoka. Kemet papjai felkészítették, sőt, tulajdonképpen egész életében másról se volt szó, mint az ő túlvilági életéről. Ezért építtetett magának pompás síremléket, és áldozott bőséggel az isteneknek. Tudta hogy Duat még a fáraónak, Aton fiának se egy kedves hely, gyilkos csapdák és szörnyek leselkednek rá, hogy végül kiállva minden próbát, Ozirisszé váljon, az Alvilág Istenévé. Tudta magáról hogy ember volt, ha nem így lenne, meg se halhatott volna, de ő is, mint dicső elődei és majdani utódai, természetesnek vették hogy különbbek másoknál. Az ő vérvonaluk az istenektől ered - ha testük nem is, lelkük mindenképp - így könnyű volt számára elfogadni, hogy egyszer ténylegesen, egész valójában az istenek sorába emelkedjen. Ez volt a sorsa, a végzete.
Nem akart félelmet vagy bizonytalanságot mutatni - talán kíváncsi szemek figyelik - ezért kihúzta magát és magabiztosan indult el a folyosón. A kriptával ellentétben ez már világos volt, falait díszes domborművek és festmények borították. Itt voltak a megjósolt szörnyek, karmos, villogó szemű bestiák, agyaraik között széttépett embereket tartottak. Zöld, piros, kék pikkelyes kígyók domború alakjai tekeregtek körülötte, nyelvüket csúfondárosan öltve felé. Mintha sziszegést hallott volna a levegőben... Nem tudta honnan jön a fény, mert a falakon nem látott kandelábereket, ahogy a mennyezet is eltűnt a semmiben. Ettől olyan érzése támadt, hogy a falak össze akarják préselni, és önkéntelenül is gyorsabb tempóra váltott.
Hosszú ideig ment, talán két fertályóra is eltelt már, nehéz volt megítélnie az idő múlását. Egy alkalommal meg is állt és fennhangon szólította Anubiszt, a Holtak Urát, hogy jöjjön és kalauzolja őt céljáig. Senki sem felelt hívására, oly néma volt a csend, hogy ha nem foglalta volna el magát zakatoló gondolataival, úgy érezte megőrülne. Eddig nem olyan vészes, állapította aztán meg. A szörnyek is csak ártalmatlan képek voltak, igaz, elég nyugtalanítóak, ezért szándékosan nem is nézett rájuk. Csapdák sem akarták még felnyársalni, se tűz elemészteni, ahogy Ré papjai mesélték neki. Csak a csend és ez a végeérhetetlen szűk folyosó nyomasztotta, nem emlékezett hogy valaha is ment volna ennyit a saját lábán, általában hordszékkel vitette magát..
Aztán fényt látott az alagút végén. Immár futva közelítette meg. A folyosót egy nagyjából 8 könyök magas kapu zárta le. Helyesebben szólva nem is kapu volt, mert nem voltak ajtószárnyai, hanem eleven tűz töltötte ki a teret. Ébensötét ajtófélfa keretezte a forró tüzet. Egy tűzkapu, egy portál! De hogyan keljen át rajta? Épp csak karnyújtásnyira tudta megközelíteni és máris úgy érezte elevenen elég! De micsoda képtelenség ez, hiszen ő már halott, nem árthat neki a tűz! Mégis habozott jobban megközelíteni, mert az érzés valóban eleven volt. Olyannyira, hogy mikor egy bátrabb próbálkozásában át akarta dugni a kezét a tűzfalon, az ujjain felhólyagosodott a bőr.
Végül mégiscsak rátalált egy próba. Az értelme és a teste kelt birokra benne. Felidézte az ébredéskor átélt fájdalmat, és hogy ujjaival nem talált sebet. Most a kezére nézett és csodálkozva látta hogy a hólyagok visszahúzódnak, majd el is tűnnek. Ez a mozdulat, a kezének nézése eszébe juttatta azt a titkos tanítást, amit már majdnem elfelejtett. Mint fáraó, beavatást nyert Kemet papjainak féltve őrzött tudásába, legalábbis egy részébe. Fiatalkorában az Élet Háza megtanította az álmok tudatos irányítására. Mint mondták, az álmok világa nagyon hasonlít a halálra. Az elménk által kivetített labirintusban mozgunk, ám ez a világ, ahogy álmodó testünk is, folyékony, rugalmas, állandóan változó. Az akaratunk a kulcs, a jó és különösen a rossz dolgok, csak annyira valósak, amennyire azzá tesszük őket.
Ám soha nem volt túl szorgalmas, és túl fárasztónak találta az ezzel járó erőfeszítést. Nem lett belőle gyakorlott álmodó, de minek is lett volna, mikor Alsó és Felső Egyiptom teljhatalmú ura volt?! Az élete maga volt az álom! Mindene megvolt amit csak egy férfi kívánhat: gyönyörű asszonyok, határtalan gazdagság, remekívű fegyverek, háborús győzelmek. De ki hitte volna hogy könnyelműsége egyszer valódi bajba keríti? Mégis erőt kellett vennie magán, életében övé volt a dicsőség, halálában sem lehet másképp.
Nincs fájdalom, nincs fájdalom, a tűz nem éget.. - ismételgette magában.
A háta lúdbőrözött, fázni kezdett. Úgy tűnt a halálban még felfokozottabbak az érzetek. Nagy lélegzetet véve, újra bedugta kezét a tűzbe, szinte azonnal égett szőr jellegzetes szaga csapta meg az orrát. Ösztönösen már majdnem felordított volna, ám eszébe jutott hogy az istenek bizonyosan figyelik, és nem akart nevetségessé válni. Akaratát megfeszítve koncentrált:
Nincs fájdalom, nincs fájdalom, a tűz nem éget..
Ezúttal nem égette össze magát. Mikor visszahúzta a kezét, az ujjai körül kékes lángnyelvek táncoltak. Diadalittasan bámulta őket, és azok kis idő múltán ártalmatlanul el is enyésztek. Büszkén domborította mellkasát és hangosan kacagott. Tudtam hogy méltó vagyok az istenek kegyére! Immár nem volt értelme tovább várnia, határozott léptekkel kelt át a tűzfalon.
Egy viszonylag tágas terembe érkezett. Legalább 30 könyök hosszú és széles lehetett. Négy sarkában, derékig érő parázstartókban tűz lobogott, kellemes megvilágítást biztosítva. A falakon Kemet békés népének mindennapi életét ábrázolták. Hieroglifákkal gazdagon borított oszlopok tartották a mennyezetet. A padló itt is fehér márvánnyal fedett, mint saját honában. A fáraó ujjongott. Ez csak Anubisz Csarnoka lehet! A hely, ahol a Holtak Sakálfejű Ura megítéli a lelkeket! És valóban, épp ahogy a leírásban szerepel a következők tárultak a fáraó csodálkozó szemei elé:
Közvetlenül előtte, egy kis asztalon ott állt a Mérleg, mely életének tetteit hívatott megmérni. Egyszerű kialakítású, aranyból készült eszköz volt, láncon függő táljaiban azonban egyelőre semmit sem látott. A Mérleg mellett egy királyi díszbe öltözött, nemes tartású férfi állt, fején sólymot ábrázoló diadémmel. Csakis maga Hórusz lehetett, Ozirisz fia, a királyok patrónusa. A tanítások szerint minden fáraó az ő leszármazottja volt. Örömködve állapította meg hogy ez tényleg így lehet, ugyanis saját arcvonásait vélte felismerni benne.
De mindezek szó szerint eltörpültek a csarnok hátsó fala előtt álló, pompázatos trónus mellett. Háromlépcsős emelvény vezetett fel hozzá. Szögletes, szimmetrikus alakját, a csillagtalan éjszakánál is sötétebb, egyetlen gránittömbből faragták. Sehol egy ív, sehol egy lekerekített forma, csak a tiszta mértani tökéletesség! Legalább kétembernyi magas alak foglalt benne helyet. Hóruszhoz hasonlóan uralkodói díszben, fehér tunikában, karján és lábán vastag arany karkötőkkel, nyakában ékköves láncon függő ankh kereszttel. Királyhoz méltó, egyenes testtartásban ült, melle előtt keresztezett karokkal, egyik kezében a heqat jogart, másikban a nekhakha ostort tartva. Fején sakált ábrázoló maszkot hordott. Anubisz volt, kétség nem férhetett hozzá. A fáraó térdre vetette magát - utoljára gyerekkorában tett ilyet felséges atyja előtt - és mélyen meghajolva köszöntötte az istenséget:
- Alázatosan köszöntelek téged ó uram, és könyörögve kérlek ítélj meg engem!
- Úgy lesz! - zengett egy mély hang a trónus felől.
A fáraót kiverte tőle a hideg. Felemelte fejét és ismét szólni kívánt, de mielőtt kinyithatta volna száját, Anubisz szinte türelmetlenül intett Hórusz felé és mondá:
- Tedd a dolgod!
Hórusz odalépett a fáraóhoz és durván felrángatta a földről a reszkető és eddigre összezavarodott királyt.
- Mit aka...- nem tudta befejezni mondatát, mert a sólyomfejű isten kimeresztette jobb keze körmeit, és amíg a baljával erősen tartotta, jobbjával belemarkolt a fáraó mellkasába.
Ruha szakadt, vér serkent, hús foszlott, csontok émelyítő ropogása hallatszott. A fáraó úgy üvöltött mint egy csapdába került állat, az embertelen fájdalom véres könnyei elhomályosították látását, de közben érezte hogy Hórusz keze a mellkasában matat, hogy elérje és kirángassa a szívét! Hatalmasat rándult a teste - valami kiszakadt belőle - és ő ájultan zuhant a földre.

2.
Mikor újra kinyitotta a szemét, legszívesebben visszacsukta volna. Hórusz félelmes alakja tornyosult fölé, és komoran bámulta őt. Szemeiben még a jóindulat apró szikrája se csillogott. Kezében, még mindig lüktető, vérző szívét tartotta. Ó, pont mint az a nyavalyás semmirekellő, aki erre a pokolra juttatta! Eszébe jutott mindazon szörnyűség amin átesett és rettegni kezdett mi minden vár még rá. Ó, bárcsak álom lenne az egész! De mi van ha az? Mi van ha ugyanúgy mint a tűzfal esetében, az akaratával eltüntethetné kínzóját? Vagy megsemmisíthetné! Megpróbálta. Szemöldökét összeráncolva, ádázul koncentrált hogy gyilkos villám sújtsa Hóruszt.
- Blaszfémia!
Mennydörgésszerű hang szakította meg összpontosítását. Anubisz volt, öklével a trónszék karfájára csapott.
- Mit merészelsz féreg, teremtőd ellen fordulnál, ősöd, saját, véred ellen?!
- Én csak..- hebegte
- Elhallgass! Ezen a helyen nincs titok előttem. Minden gondolatod az enyém.
A fáraó reszkető tagokkal állt fel és Anubiszhoz fordulva kérdezte:
- Mi történik velem?
- Az ugye világos előtted hogy meghaltál?
A fáraó bólintott.
- Nagyszerű, akkor azt is tudod - folytatta Anubisz - hogy földi életed megmérettetésre fog kerülni. A szíved mindennek a jelképe, de csupán egy jelkép, ezt ne felejtsd.
Ennél a pontnál a fáraó mellkasára mutatott. Az lenézett és nem látott bemeneti sebet. Még a ruhája se volt elszakadva. Mi több, érezte vérének egyenletes dobogását.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte és a Hórusz kezében lévő szívet bámulta
- Hát nem figyelsz a szavamra vagy a papok szavára, vagy akár a saját hangodra?
A fáraó értetlensége láttán, folytatta a magyarázatot:
- A halál valóban hasonlít az álmokra. Sok minden amit valósnak érzünk itt, csupán az elménk ragaszkodása a megszokott érzékeléshez. A földi világ a fájdalom hona, a hús sérülékeny, már attól mennyire jajgat az ember ha beüti a lábujját. Ugyanez igaz a testedre is. Magaddal hoztad annak külső és belső tulajdonságait is. Nézz csak magadra! Pont olyannak látod és tapasztalod magad, mint életedben voltál. El se tudnál képzelni másfajta létezést. A szívedet keresed, lélegzet után kapkodsz, éhséget, szomjúságot, fáradságot és kínt érzel. Ezek mind az anyag gyengeségei. Most a szellem honában vagy, levetetted gyarló tested, viselkedj is akként.
- Mit kel tennem, ó Anubisz?
- Először is hagyd abba az ó-zást mert nagyon idegesít, másodszor pedig egyelőre nincs más dolgod mint figyelni.
Anubisz jelzett Hórusznak, aki továbbra is megőrizve komor némaságát, a Mérleghez lépett, és a fáraó szívét a jobb oldali serpenyőbe tette. Az természetesen úgy viselkedett mint egy köznapi mérleg és a szív súlyától elbillent jobbra a tengely. A másik oldali serpenyő várakozóan emelkedett fel, hogy abba is belehelyezzék odaillő tartalmát.
Anubisz a Mérlegre mutatott:
- Ez is egy jelkép, de felettébb hasznos segédeszköz.
A sakálfejű isten most csettintett ujjával, mintha varázsolna, vagy egy bűvésztrükköt mutatna be, és egy fekete madártoll jelent meg kezében. Felmutatta. A fáraó áhitattal rebegte:
- Maat tolla..
- Jól figyelj halandó, és hallgasd a kinyilatkoztatást! - szólt Anubisz ünnepélyesen
- Maat maga az Igazság. Mindazon erők összessége, melyek öröktől fogva a harmóniára törekednek. Maat a fény, mely utat tör a sötétségbe. Maat az univerzális törvény, a Rend kinyilatkoztatása. Maat a tudományok anyja, a művészetek szépséges múzsája, a vallásokban rejlő spiritualitás magja. Ő az, ki életet ad, ő az, ki megzabolázza a káosz erőit. Mindaz, ami jó, és tiszta és igaz, Maat áldása. Ő az eső, mely egyformán hull jókra és rosszakra, ő a napfény, mely egyformán melegíti a szépet és a rútat. Maat a lelkiismeret hangja, egyként szól minden gyermekéhez, és a képesség hogy szavai szerint éljünk a tiszta élet forrása.
Anubisz abbahagyta a szózatot és a tollat a fáraó felé nyújtotta:
- Gyere és vedd el! - szólt parancsolóan
A fáraó nagyot nyelt, félt megmozdulni, félt attól ami rá vár. Bizonyosan tudta hogy el fog bukni. Nincs halandó, még egy olyan félisten se mint ő, aki képes lenne mindig Maat igazsága szerint élni. A sötétség erői folyamatosan csábítják és ígéretekkel halmozzák el az embert. Még abban se lehetünk biztosak, hogy van más célja, értelme a létünknek, mint dőzsölni az anyagi világ gyönyöreiben. Aki mindezt elutasítja: bolond. Igen, még a papok se mások, a helyes életről prédikálnak, de miután befejezték, megtérnek otthonukba, felöntenek a garatra és verik a feleségüket, gyermeküket. Ó, mennyi ilyet látott, mennyi ügy felett ítélkezett! És most rajta a sor..
Ellenállhatatlan erő húzta lábait, Anubisz maszkjának vörös szemei delejes erővel lángoltak. Gyere közelebb - üzenték. Megigézve és kissé kábán érkezett az istenség lába elé és feltekintett rá.
- Nosza - szólt az isten és meglengette a tollat kezében
A fáraó elvette. Teljesen hétköznapi tollnak látszott. Talán egy sólyomé lehetett.
- Tiéd a megtiszteltetés. - mondta Anubisz és egyértelmű mozdulattal a Mérlegre mutatott. A fáraó azonban továbbra is egy helyben állt, elmerengve nézve a tollat. - Mire vársz? - kérdezte az isten - Tedd a tollat a serpenyőbe!
- Mégis minek? - feleselt a fáraó - Az ítélet már megszületett felettem. Te magad mondtad hogy csupán jelkép.
Anubisz torkából hörgésszerű nevetés hallatszott.
- Ilyen kishitű lennél? Te nem hétköznapi ember vagy ha jól tudom. Mikor annyi évvel ezelőtt Kemet népének uralkodója lettél, esküvel fogadtad hogy mindig Maat szellemisége alapján cselekszel. A te feladatod volt, hogy az ő szent Rendjét a földön érvényesítsd. Nem számít mit tettél vagy mit nem tettél meg, már nem tudsz rajtuk változtatni, csupán elfogadni.
A fáraó kifakadt, és dacosan, önérzetesen, méregtől telve kiáltotta:
- Fogadjam el a büntetést?! Isten vagyok magam is, az ő fia! - a szoborként álló egykedvű Hórusz felé intett - Ez az egész nevetséges!
- Szeretnéd tán hogy atyád - hangsúlyozta gúnyosan Anubisz - megfegyelmezzen?
Hórusz baljóslatúan indult meg felé. Léptei visszhangot vertek a teremben. Közönyös arca elemi kegyetlenségről árulkodott. A fáraó hátrálni kezdett és a menekülés útját kereste. Ám Hórusz egyszer csak megállt, nem üldözte tovább és karba tett kézzel, valahová a háta mögé bámult. A fáraó rosszat sejtve megfordult és hanyatt esett döbbenetében. Mintha a falfestményeken látott szörnyek keltek volna életre, az előtte álló rémség, maga volt a rettenet:
Négylábú teremtmény volt. Feje mint egy krokodilé, kétsoros, hátrafelé nyúló fogazatán fenyegetőn csillant meg a fény. Nyaka oroszlánéhoz volt hasonló, dús sörény borította, mely csaknem a földig ért. Teste hátsó része vízilóra emlékeztetett, barna, majdnem fekete bőre volt és rendkívüli izmok feszültek rajta. Ugrásra készen, morogva terpeszkedett felette. Hüllőszemei gonoszan figyelték.
Ammut, az Elnyelő, a Felfaló! Anubisz kutyája!
Forró nedvesség csurgott végig a fáraó combján. Szégyenében és félelmében sírhatnékja támadt. Ez nem a valóság, ez nem a valóság, motyogta maga elé.
Anubisz füttyentett, vagy valami ahhoz hasonló hangot adott ki. Ammut vetett még egy utolsó pillantást a fáraóra, aztán szófogadóan sietett gazdája lába elé. Anubisz meglapogatta a krokodilfejet, a szörnyeteg egészen úgy viselkedett mint egy valódi kutya. Egy olyan kutya, aki gazdája  parancsára ölni is képes!
- Hadd ne kelljen emlékeztetnem a dolgodra. - mondta aztán a fáraónak
Az szipogva, orrát és szemét törölgetve, előbb négykézlábra állt, majd kissé bizonytalanul felemelkedett. Még soha nem érzett ilyen megalázottságot. Tehetetlenség, harag, és a kétségbeesés érzései kavarogtak benne. Teljesen ki volt szolgáltatva az istenek kényére-kedvére. Geb trónját ígérték neki, halálontúli dicsőséget és örök életet, de csak szenvedés és kárhozat lett az osztályrésze. Méregtől telve szorongatta Maat tollát, legszívesebben saját szemébe döfte volna. De meg lehet ölni kétszer valakit? Beletörődően legyintett. A Mérleghez botorkált és az üres baloldali serpenyőbe tette a tollat.

3.
Persze ne is várjuk hogy a könnyű toll egyensúlyba hozhatná a bűnöktől terhes emberi szívet. A Mérleg állása szemernyit sem változott. Ezek szerint a fáraó tetteit nem épp Maat szellemisége vezérelte, hanem az önző érdekek. Nem is vitás, megbukott a teszten. Anubisz nem szólt, csak visszaült a trónjára, lábát keresztbe vetette, ujjbegyeit összeérintette. Ha az arcát nem takarja maszk, olybá tűnhetett volna, hogy töprengő kifejezést ölt. Ammut a lábához heveredett, krokodilfejét oroszlánmancsaira hajtotta. Hórusz az egyik oszlop árnyékába húzódott. A csarnokra némaság borult. A fáraó elgyötörten állt. Lelki szemei előtt rémképek jelentek meg közeli végzetéről.
- Ugye tudod mi vár rád? - törte meg a csendet Anubisz egy idő után
- Ammut felfalja a lelkemet és végképp elenyészek. - sóhajtotta a fáraó
Anubisz megsimogatta sakálfejű állát.
- Hmmm... valóban, így kellene lennie, de nem én lennék a Holtak Ura, ha nem kínálnék neked lehetőséged a megváltásra. Sok a bűnös lélek, Ammut nem fog éhen maradni. Bár... ritkán jut királyi eledelhez, annak megvan a maga sajátságos íze... Igaz Ammut?
A szörnykutya érdeklődve pislogott gazdájára. Egyetértése jeleként meglengette bolyhos farkát. A fáraóban új remény éledt. Izgatottan kérdezte:
- Elkerülhetem a végzetemet?
- Senki sem kerülheti el, - jegyezte meg dörgő hangján - de talán módodban áll egyensúlyba hozni a Mérleget.
- Miképpen?
- A legnehezebb próba előtt állsz halandó. Szembe kell nézned bűneiddel, mindazon súlyos dolgokkal amik jelenlegi sorsodért felelősek. És ha őszinte megbánást tanúsítasz, Maat elfogadja bűnbánatodat engesztelő áldozatként. Hibáid többé nem önzésed szomorú trófeái lesznek, hanem a lelki fejlődés eszközeivé válnak.
- Hol kezdjem?
- A legfontosabb kérdés: miért vagy itt? Javaslom kezdd ezzel.
- Ez egyszerű, megöltek.
Anubisz nevetett.
- De miért öltek meg?
A fáraó nem habozott:
- Csakis összeesküvés lehetett! Egy uralkodónak mindig vannak irigyei. Felbéreltek egy profi gyilkost, vagy lefizették a testőrséget, vagy talán az egyik eunuchot környékezték meg. Igen, ez a legvalószínűbb. A töketlenek könnyen hozzám férhettek bármikor!
- Mégsem lehetett olyan töketlen hogy halálra szurkáljon.
- Mivel nem ismerhetnek asszonyt, csak gyűlik bennük a visszafojtott indulat, valaki fegyvert kovácsolt ebből a tényből.
Anubisz elismerően tapsolt egyet.
- Micsoda lélekbúvár veszett el benned! De elárulok neked valamit: az elméleted téves. - mielőtt a fáraó közbekotyoghatott volna, folytatta - Újra felteszem neked a kérdést: miért vagy itt?
Az "itt" szót erősen megnyomta.
- Ez a te csarnokod, ahol a lelkeket megítélik. Hol másutt is lehetnék ha meghaltam?
- Nem figyelsz a részletekre és amit eddig tanultál, azt is elfelejted! - vetette a szemére az isten
- Mit kellene látnom? - kérdezte tanácstalanul a fáraó
- Ittléted alatt felmerült benned akár csak egy pillanatra is, hogy ez nem a valóság? Mikor átkeltél a tűzfalon, tőled szokatlanul igen okosan cselekedtél, nem hittél benne hogy a tűz árthat neked és ezért bántatlanul át is kelhettél rajta. Majd később magam hívtam fel a figyelmed arra a tényre, hogy a testi szenvedés az anyagi világ hozadéka. Életedben elhanyagoltad a szellem művelését, ezért halálodban a szellemed vak, amíg a tested ugyanolyan anyagias maradt. Mindent érzel, bár nem kellene; ha visszatartanád a levegőt, lennél olyan őrült hogy lilára dagadt képpel megfulladj. Persze hamarosan magadhoz térnél.
- Mire akarsz kilyukadni uram?
- Anubisz Csarnokában vagy, mert arra tanítottak hogy ez vár halálod után. Szó szerint betartod, vagy mondjuk úgy: szó szerint felépíted amit a papok tanítottak neked a másvilágról. Helyesbítek: nem vagy elég gerinces hogy szó szerint kövesd a tanításokat. Duat halálosan veszedelmes hely, ahogy a Holtak Könyve részletesen taglalja is. Nem juthattál volna el ilyen könnyen a Csarnokomba ha betű szerint követed a leírtakat. Valóságos szörnyeken és csapdákon, emésztő tűzön kellett volna átverekedned magad, de te csak beérted egy unalmas szűk folyosóval és festett képekkel.
- Akkor Duat nem létezik?
- Az elmédben létezik, itt minden annak kivetülése. Röviden beszéltem már erről az elején, de mindig könnyebb elfogadni a szem káprázatait.
- Ha minden csak illúzió, akkor talán...
Feléledt benne a remény hogy talán meg se halt, ám Anubisz hamar lehűtötte:
- Nem ilyen egyszerű, természetesen halott vagy, ez visszavonhatatlan tény. De amit látsz, az már nem olyan visszavonhatatlan. Tudod, mint egy álom. - fűzte hozzá
- Ki vagy te, ha nem Anubisz? - kérdezte gyanakodva
- Talán mégis az vagyok, talán a papok nem minden meséje volt téves. - válaszolta talányosan - Újra kérlek, figyeld meg a részleteket!
A fáraó körülnézett. Semmi nem változott. Anubisz figyelmeztetése az illúziókról nem oszlatta el az illúziókat. Az isten, a fáraó értetlenkedését látva, helytelenítően rázta fejét és folytatta magyarázatát:
- Számomra a legérdekesebb hogy mit hoztál magaddal. Nem ismerős neked ez a hely? Nem te magad állapítottad meg mikor először körülnéztél, hogy a csarnok padlója olyan mint a te palotádé? Vagy nézd csak meg a trónomat! Elbűvölt a szépsége, mindig is hasonlóra vágytál, és mikor az elmédnek fel kellett építenie ezt a helyet, az egyszerre nyúlt az ismerthez és a vágyotthoz. Ez a hely, - mutatott körbe - álmaid trónterme, mindazon ijesztő hangulattal fűszerezve, ami csak Duathoz illik. Ám a legfontosabb Ő!
Anubisz az oszlop mellett álló Hórusz felé bökött állával.
- Nézd csak meg jobban, nem emlékeztet valakire?
A fáraó hunyorítva bámulta, nem akaródzott közelebb mennie "őséhez". Hórusz üres tekintettel meredt maga elé, mint aki jelen sincs. Bőre majdnem olyan sötétnek látszott mint lelke. A tűz fénye mély árkokat vésett mogorva arcára.  Ám ahogy egyre csak nézte, a fáraó mind feszültebbé vált. Valami mélyről jövő nyugtalanság volt ez, még a veríték is kiütközött tőle a homlokán.
- Hórusz békés isten, szerepe szerint azért van itt hogy segítsen. - szólt Anubisz - Ezért is volt olyan meglepő számomra, mikor agresszíven lépett fel veled szemben. Kitépte a szívedet, mikor csak tiszteletteljesen kérnie kellett volna. És miért nem visel maszkot mint én? Sólyomfejűnek kellene lennie, de ennek itt határozottan arca van, egy számodra ismerős arc. Kit hoztál magaddal odaátról? Emlékezz mi volt az első gondolatod miután magadhoz tértél és megláttad őt amint a kezében tartja vérző szívedet:
"Ó, pont mint az a nyavalyás semmirekellő, aki erre a pokolra juttatta!"
A fáraó végre megértette.
- A gyilkosom!
- Úgy van. Halálod előtt láttad az arcát, de túl fájdalmas volt számodra elfogadni a tényt.
- Miféle tényt? - kérdezte idegesen a fáraó
- A fiad ölt meg.
- Nem!
- Sajnálom, de igen. Nem azért hasonlít rád, mert az ősöd, hanem mert az utódod!
A fáraó feldúltan futott oda Hóruszhoz, megragadta a vállánál fogva és haragtól kelve üvöltötte az arcába:
- Nyomorult! Hogy tehetted ezt velem?!
Hórusz nem felelt, szemei ugyanolyan kifejezéstelenek voltak mint korábban.
- Válaszolj! Követelem! - rázta tovább
Hirtelen árnyék borult rá, és Anubisz magas alakja jelent meg mögötte. Sakálfeje mintha vicsorított volna. Meglengette a kezében tartott korbácsot, amíg a jogarral Hóruszra mutatott.
- Hát még mindig nem érted? - szólt Anubisz - Az igazi fiad, nincs jelen. Ez csupán az elméd alkotta haragos szellem. A saját haragod, keserűséged, csalódásod öltött benne testet. Önmagadat bünteted általa. Rád támadott, igen, mint a valóságban is, de csak mert telve vagy gyűlölettel iránta.
- És talán nincs rá okom? Elárult.
- Ki árult el kit? Egy fiú sem öli meg az apját ha nincs rá komoly oka.
- Mindig is hitvány semmirekellő volt!
- Hazugság! Ne az ő bűnével próbáld palástolni a sajátodat! Csak azt kaphatod amit adsz.
- Én soha nem ártottam neki, ő volt a trónörökös, csak ki kellett volna várnia a sorát.
- Tényleg nem ártottál neki, vagy csak nem akarsz rá emlékezni? Semmi nem változott, ez még mindig Duat. Ismerek olyan lelkeket, akik az örökkévalóság óta küzdenek a démonaikkal. Nem fogadják el tévedésüket, bármit megtennének hogy áthárítsák másokra a felelősséget. A gyűlöletük fogságában sínylődnek örökké. Nem halhatnak meg, mert a lelket még Ammut se falhatja fel, de képzelhetik azt hogy a húsukat marcangolja. Te magad tudod a legjobban mennyire fájdalmas az anyaghoz való ragaszkodás. A múlt elmúlt és meg kell tudnod bocsátani, különben nincs remény számodra.
A fáraó megtörten hanyatlott a trón egyik lépcsőfokára. Fejét kezébe hajtotta és a haját markolászta. Percekig csak zihált. Küzdött a benne fortyogó indulattal, de legfőképpen önmagát sajnálta. Mindent megtett hogy, amint azt Anubisz mondta, áthárítsa a felelősséget, de jól ismerte magát, és azt hogy miként élt, milyen ember volt.
- Hogy jutottam ide?
- Örülök hogy végre noszogatás nélkül teszed fel ezt a kérdést. Azt tanácsolom alaposan gondold át a fiaddal való kapcsolatod minden részletét, akkor talán megleled a választ.
- Mindent? Akkor soha nem jutok a végére.
Anubisz kis gondolkodás után felelt:
- Ezen könnyen segíthetünk, de figyelmeztetlek, ha belevágsz, nincs visszaút. Nagyon fájdalmas lehet, talán több mint amit jelenleg el tudnál viselni.
- Megsérülhetek?
- Már eleve sérült lélek vagy, ha nem így lenne, nem lennél itt. De igen, fennáll a veszély hogy sosem lábalsz ki belőle. Az igazság, Maat igazsága sokszor kegyetlen, de nem annak természete miatt, az mindig tiszta, hanem annak a szörnyű tudata, ami megtörtént és ami helyette történhetett volna. Az életünk tele van ilyen útelágazásokkal. Ha akarod, megmutatom neked az életed kritikus pontjait, azokat a választásokat, amik ezt a sorsot eredményezték.
- Félek.
- Az az igazán félelmetes ha örökké elfutunk. Úgy sosincs megnyugvás, csak aggódás és szüntelen zaklatottság. Inkább eltereljük a figyelmünket és átadjuk magunkat az élvezetek hajszolásának, bárminek ami az ént érdemtelenül felnagyítja. Mindenki szereti nagyszerűnek érezni magát, és még jobban szereti ha mások is így gondolják. Ezért úgy kezd cselekedni hogy ezt az idilli helyzetet fenntartsa. Egy hamis ideált alkot magáról egy hamis ideálokkal teli világban. Maat Igazsága az a meleg fény, amin elolvad az önmagunkra kent cukormáz. A puszta igazság nem mindig szép, de attól még lehet ízletes.
- Bármi jó tanács? Mire kell figyelnem?
- Próbáld úgy tekinteni a dolgokat mintha valaki mással történnének de közben ne felejtsd el hogy ezek veled történtek. A felelősség mindig a tiéd, ahogy az elengedés képessége is. Készen állsz?
Anubisz a fáraó bólintására megemelte horgas végű jogarát, mely úgy nézett ki mint egy pásztorbot. Egy nagy kört rajzolt vele a levegőbe, mire a körön belüli tér fodrozódni kezdett és fokozatosan életlenné vált, majd egy vízszerű hártya jelent meg benne. A hártya felszíne hullámzott.
- Érintsd meg. - utasította Anubisz
A fáraó kinyújtotta kezét és ujjbegyeit óvatosan a hártya felszínéhez érintette. Először nem történt semmi, aztán a hullámzás erősödni kezdett és összefüggéstelen képek jelentek meg rajta. Hasonló volt ahhoz, mint mikor lepergett előtte az élete, de most teljesen tisztán ki tudta venni a képeket és megállítani a pergést.
- Gondolj a bűneidre. - szólt ismét Anubisz
- Oly sok volt!
- Én tudom a legjobban. Csak akard erősen és a hártya meg fogja jeleníteni őket.
- Valami konkrét dologra kell gondolnom?
- Nem, hidd el belül te is ugyanolyan jól tudod, milyen választások vezettek idáig.

4.

A Nílus partján..
Két fiúgyermek játszadozott önfeledten a vízben. Egymást locsolták és birkóztak. Hangosan kacarásztak jókedvükben. Néhány felnőtt figyelte őket a partról, éberen, nehogy bajuk essen. Nem sokkal messzebb egy flamingo szállt le a partra. Hosszú lábaival belegázolt a vízbe, és zsákmány után lesve, megfeszített pózt vett fel. Hamarosan le is csapott és egy béka került szoros csőrébe. Hihetetlen volt az a precizitás és magabiztosság ahogy lecsapott a prédára. Mintha csak elégedettségében tenné, megrázta rószaszínes tollazatát és újra merev tartásba állt. Várta az újabb zsákmányt.
Az egyik fiú észrevette, és játékból felé hajított egy követ. A madár elzuhant. A fiú ledermedt. Társa odarohant az állathoz és látta hogy a kő bezúzta a fejét. Szerencsétlen állt görcsösen vonaglott. A felnőttek közül az egyik férfi is odament és gyors mozdulattal kitörte a nyakát, megkímélve a további szenvedéstől. A követ dobó fiú engesztelhetetlen sírásba kezdett, ő nem ezt akarta, csak elijeszteni, nem tudta hogy a kő el fogja találni. A másik fiú meg se próbálja vigasztalni és vádlón az arcába kiáltja: megölted! A játék véget ért aznapra és nem is folytatódott többé...


- Hihetetlen! Hogy felejthettem ezt el? - kiáltotta a fáraó és elvette kezét a hártyától
- Az idő gyakran jótékony homályba rejti a fájó emlékeket.
- Én tényleg nem ezt akartam!
- Tudom hogy baleset volt, nem azért mutattam meg ezt neked hogy hibáztassalak. Ki volt a másik fiú? - kérdezte Anubisz
- A bátyám. Ezután a nap után megváltozott a kapcsolatunk. Ő nem hozta fel a témát, de egyre inkább elhidegültünk. Sosem beszéltük meg.
- Haragudtál rá ezért?
- Kezdetben, de tudod milyenek a gyerekek, gyorsan túlteszik magukat a dolgokon és találnak más szórakozást.
- Te talán túltetted magad rajta, az esemény mégis elég erős volt hozzá, hogy más úton induljatok el. A testvérek közötti erős kötelék elszakadt.
- De miért?
- Ő látta meghalni a madarat, ő odament, amíg a gyilkosa nem vállalta fel a tettének következményét. Mint mondtad, túltetted magad rajta, mintha csak meg se történt volna. Az élet elvesztette a szemedben az értékét. Ezért váltál később kegyetlenné.
- Ez egy kicsit erős szó. - védekezett a fáraó
Anubisz mintha mosolygott volna a maszkja alatt.
- Megmutatom.

A herceg születésnapján..
Jelen volt a király és királyné, a testvérek és minden fontosabb udvari méltóság. Csak a bátyja nem jött el. Szolgák hada masírozott az asztalok körül, finomabbnál finomabb étkeket téve eléjük. Táncosnők rázták formás csípőjüket a zenészek pezsdítő dallamára. Folyamatosan járultak a herceg elé ajándékaikkal és jókívánságaikkal a meghívottak. A herceg sokat ivott. Még a déli nap se hágott fel helyére, mikor már teljesen elázott és részegen támaszkodott asztalára. A szeme előtt összefolytak az események, a hangok, az ütemes zene és a sokszínű emberi csevely, zavaros és fülbántó kavalkáddá álltak össze benne. A feje hasogatott.
Az egyik szolga tiszteletteljesen figyelmeztette, hogy ne igyon többet. A herceg azonban mindig a kupáját nyújtotta. Nem akart szégyenben maradni, meg akarta mutatni mindenkinek, hogy már elég férfi és bírja az italt. Egy alkalommal aztán mikor újabb adagot kért, remegő kezéből kicsúszott a kupa és leöntötte díszes ruháját. Sokan felnevettek ezt látva. A herceg éktelen haragra gerjedt tőle és csakhogy palástolja saját hibáját, minden haragját a bort töltő szolgára zúdította. 100 botütést rendelt el neki az ügyetlenkedése miatt. A herceget nem sokkal később félájultan cipelték vissza szobájába. A szolgáról meg is feledkezett.

- Miért mutattad meg ezt nekem?
- Hogy lásd milyen az, mikor nem vagyunk urai önmagunknak és tetteinknek.
- Csak megbüntettem egy nyavalyás szolgát, mi ezzel a baj?
- Először is, hogy megőrizd a tekintélyedet, áthárítottad másra a felelősséget. Ismét nem vállaltad fel a hibádat. Mindenki látta mi történt és hogy milyen állapotban vagy, a hátad mögött ugyanúgy kinevettek. A büntetéssel magadat becsaphattad, de őket nem. Másodszor, indokolatlanul kegyetlen voltál. 100 botütésbe könnyen bele lehet halni. Gondoltál akár csak egyszer is rá, hogy mi történt azzal a szolgával?
- Gondolom megkapta a büntetését.
- Meg bizony. Nem halt ugyan bele, de megsérült a gerince, eleinte csak sántított, aztán lábra se tudott állni. Nem sokkal később kidobták a palotából és élete végéig a porban csúszott-mászott koldulva.
- Én.. én csak.. részeg voltam..
- Herceg voltál. De sosem viselkedtél annak megfelelően. Azt hitted a világ csupán azért létezik hogy a te kényelmedet szolgálja, hogy mindennek a célja a te önzésed kielégítése. Magadon kívül senkit sem vettél emberszámba. De miket is beszélek, hiszen te egy isten vagy ugye?
- Senkinek se akartam ártani szándékosan! Egy olyan bűnt vetsz a szememre aminél nem voltam józan. Az a szolga csak rosszkor volt rossz helyen!
- És ennyivel elintézed? Megint csak mentségeket keresel. Az igyekezettel hogy megőrizd méltóságodat csak elveszítetted azt. Megmutattad az udvarnak, hogy olyan ember vagy aki nem törődik magán kívül semmivel és akiből hiányzik az együttérzés. Másnap már józan voltál, küldhettél volna jószándékod jeleként gyógyítókat a szolgához, de a büszkeséged nem engedte. Az olyan lett volna mint elismerni a tévedésed. Egy isten nem tévedhet. Ezután kezdett elterjedni a pletyka, hogy a fiatalabb herceg kegyetlen ember, aki tehette távolságot tartott tőled, de sajnos olyanok is akadtak, akiknek ez épp kapóra jött.
- Kikről beszélsz?
- Ha a sötét útra lépsz, számíts rá hogy lesznek útitársaid is. Olyan erők környékeztek meg, akik lehetőséget láttak benned saját, gonosz céljaik eléréséhez.

Ptah templomában..
A trónörökös áldozatot mutatott be Ptahnak, a világ teremtőjének. Az aranytálkákba erre a célra készített süteményeket helyezett és bort öntött a csészékbe. Ezután meggyújtott pár ánizs illatú füstölőt. A kellemes illat átjárta a légutait, úgy érezte szabadabban lélegzik tőle. Ptah szobra magasodott fölébe, kezében az uasz jogart tartva. A jogar alsó vége két hegyes villában végződött, középső részén a dzsed oszlopot utánzó vízszintes barázdák látszottak, amíg felül az ankh kereszt foglalt helyet. Az egyik legfőbb hatalmi jelvény volt. Mondják hogy Ptah a SZÓ erejével teremtette a világot. Az akarata öltöt testet a cselekvés által, de minden tettét előbb a szívből fakadó gondolat előzte meg. Ez számára azt jelentette, hogy csak akkor válhat bölcs uralkodóvá, ha a szívére hallgat. Arra a szívre, mely Maat útját követi.
Hirtelen szédülés tört rá és a feje fájni kezdett. A látása ködössé vált. Megrázta a fejét és pislogott hogy magához térjen, de mikor megpróbált felállni, lábai összecsuklottak alatta. Az aranyedények hangos csörömpöléssel borultak fel. A hátára esett, segítségért akart kiáltani, de ajkai csak némán mozogtak. Kitisztult valamennyire a látása és Ptah szobrának mosolygó arcát látta, amint békésen tekint le rá. Aztán settenkedő lépteket hallott valahonnan a kijárat felől. Valaki érkezett. Hallotta nehéz lélegzését, nagyon izgatott lehetett. Egy aranygyűrűs kéz húzott el a szemei előtt, valószínűleg azt akarja tudni él-e még. Most a nyakát tapogatja. Milyen hidegek az ujjai! A trónörökös szemei nem mozdultak, már ahhoz sem volt ereje hogy behunyja őket. Érezte hogy minden egyre tompábbá válik, már alig volt kapcsolata a külvilággal, de mielőtt tudata kihunyt volna, még látta öccse arcát fölé hajolni. Mielőtt meghalt volna, könnycsepp folyt le arca élén és Ptahoz hasonlóan békésen mosolygott.

- Elég! Ne kínozz tovább! - üvöltötte a fáraó felindúltan
Ám hiába vette el kezét a hártyától, a kép nem tűnt el róla. Fivére holtteste fájón valóságosnak tűnt.
- Látnod kell mit tettél!
- Tüntesd el, tüntesd el! - kezeivel eltakarta a szemeit és üvöltött mint egy tébolyult
Anubisz megvetően nézett rá, aztán jogara egy mozdulatával eloszlatta a látomást. A fáraó szánalmasan nyöszörgött.
- Megmérgezted a füstölőket. Tudtad hogy a testvéred rendszeresen látogatja Ptah szentélyét, csapdába csaltad és elveszejtetted!
- Beismerem, de önvédelem volt. Nekem azt mondták hogy féltékeny rám és az életemre akar törni!
- Még mindig ragaszkodsz a hazugságaidhoz! Nagyon is jól tudtad hogy senkinek sem ártana. Szelíd ember volt, aki egész életében Maat törvénye szerint élt. Arra vágyott hogy népének igaz uralkodója legyen. Azért imádkozott annyit hogy soha ne felejtse el fogadalmát és hogy mindig hű maradhasson a szívéhez. És tudod mi a legérdekesebb? Hogy te indítottad el ezen az úton. Mikor kisfiúként látta a haldokló madarat, valami szent borzadály érintette meg. Ráébredt halandóságára és megfogadta hogy mindig védelmezni fogja a gyengéket és tetteit a szeretet hatja át. Te voltál rá féltékeny!
- Apánk mindig is semmibe vett engem! A bátyám olyan jó volt, tökéletes, ahogy te mondanád, rajtam pedig csak mindig nevettek. Bolondnak gondoltak, mihasznának, veszélytelennek...
- De bizonyítottad hogy nem vagy az.
- Nem én akartam megölni! Mások kívánták a halálát. Az udvar sosem volt egységes. Rivális frakciók versengtek a hatalomért. Minden pártnak megvolt a maga jelöltje a trónra. Természetesen nekem is voltak nagyhatalmú támogatóim. Az, hogy ő volt a trónörökös, csak azt jelezte hogy atyám őt támogatja, de ez még nem predesztinálta a trónra.
- Megint hárítasz, megint kibúvót keresel.
- Ez az igazság.
- Az igazság az, hogy álnokul megölted a testvéred, a többi csak szócséplés. A választás mindig a tiéd, mások íjat adhatnak a kezedbe, meg is mutathatják a célpontot, de csak rajtad áll, hogy útjára engeded-e a nyílvesszőt.
- Magam is áldozat vagyok...
- Megmutatom neked mit jelent áldozatnak lenni.

A sírkamrában..
A királyné feldúltan rótta köreit lakosztályában. Fogoly volt, ő, Hattusas hercegnője! Dühében tört-zúzott a helyiségben. Talpa alatt ropogtak a széttört cserepek. Gyönyörű, puszták érlelte hamvas bőrére féltő aggodalom ült ki. A fáraó csaknem megfojtotta, mikor fény derült titkára. Csak az tartotta vissza hogy nem mert háborút kockáztatni a hettitákkal. Ha megölik a hercegnőjüket, akit épp a békeszerződés zálogául adtak, kétségtelen hogy a két nép ismét egymásnak esik. Akkor pedig sokan fognak meghalni.. De ő mit törődött százakkal vagy akár ezrekkel, őt csak az az egy férfi érdekelte, ki elrabolta szívét. Rettegett arra gondolni, mi fog történni vele és majd megőrült tehetetlen kétségbeesésében.
Sötét volt, a levegő fojtogatóan forró. Próbálta volna kinyitni a száját, hogy több levegőhöz jusson, de tetőtől talpig szoros gyolcsokba volt tekerve. Épp csak az orránál hagytak egy kis rést, hogy ne halljon meg azonnal. Egy koporsóban feküdt, élve eltemetve. De nem ez volt a legrosszabb, megbékélt volna sorsával, a lassú fulladással, hanem hogy szkarabeuszbogarak ezrei nyüzsögtek körülötte. Ellepték minden porcikáját és apró lábaikkal szüntelenül és idegtépően mászkáltak rajta. Keresték a réseket, ők is ki akartak jutni a csapdából, de hamarosan éhségükben neki fognak esni a húsának, ő pedig még sikoltani se lesz képes! Minden pillanatban elveszíthette eszét, egyelőre csak szerelme képe tartotta vissza ettől. A királyné.. Egyikük se akarta ezt a szerelmet, mégis megtörtént, ez nem olyan amit irányítani lehetne. Mikor megvallották érzéseiket, olyan boldogok voltak, és szántszándékkal elhessegettek minden józan gondolatot. De most már mindegy, senki sem segíthet rajta, engedte hogy az eddig visszatartott őrület érte nyúljon. Néma sikolya a túlvilágig hatolt.

A fáraó úgy érezte mintha belülről akarna szétrobbanni a feje. Áldozatának sikolya végül megtalálta őt a túlvilágon. Nem menekülhetett előle. Hiába szorította kezeit fülére, ez a hang belülről kínozta. Segélykérőn fordult Anubiszhoz és azt üvöltötte hogy állítsa le, de az isten még percekig hagyta szenvedni, mielőtt ennek a látomásnak is véget vetett.
- Nem akarom ezt tovább folytatni..- nyögte a fáraó
- Figyelmeztettelek hogy nem lesz könnyű.
- Elismerem hogy gonosz dolgokat tettem, de..
- De?
- De az a férfi sem volt ártatlan. Elcsábította a feleségemet, évekig bolondot csináltak belőlem. Mindenki tudta a palotában csak én nem! Azt hitték.. azt hitték azok az ostobák hogy szándékosan hagyom őket, hogy annyira félek attól a hettita szajhától, hogy azt teheti amit akar! Hamis biztonságba ringatták magukat, és ez lett a vége!
- Tényleg nem tudtad, vagy csak nem érdekelt?
- Sosem volt ideális a kapcsolatunk. Nem sokkal azután hogy a bátyám helyébe léptem és én lettem a trónörökös, atyám békét kötött a hettitákkal. Feleségül kellett vennem a hercegnőjüket, de a házasságunk nem volt más mint tisztán üzleti szerződés. Ráadásul olyan embertelen nyelven beszélt, hogy egy szavát sem értettem. Egy fiatal írnokot rendeltem mellé tolmácsul és megbíztam hogy tanítsa őt Kemet szent nyelvére. Még így is évek teltek el, mire egy normális mondatot össze tudott rakni.
- Több időt töltött az írnokkal mint veled, így nem csoda hogy közel kerültek egymáshoz.
- Volt is pazarolni való időm rá! Atyám hamarosan megtért őseinkhez, én foglaltam el a trónt, addigra kezemben tartottam az udvar nagy részét. De még így is meg kellett szilárdítanom a hatalmamat, a háború és a politika töltötte ki a napjaimat, éveimet.
- Meg se próbáltad más szemszögéből látni a dolgokat. Csak a saját sértettséged lebegett előtted. A hercegnőt hirtelen kiszakították mindennapi környezetéből, elválasztották a családjától, a népétől és egy olyan idegen helyre kellett mennie, ahol a tolmácsán kívül senki sem értette meg. Te sem törődtél vele eleget, ne hibáztasd hogy magányában máshol keresett vigaszt.
- A feleségem Kemet királynője volt, a leghatalmasabb asszony az országban. Mindene megvolt, és még annál is több. Szolgák hada leste parancsait reggeltől estig. De neki ez nem volt elég.
- Egy férfinek valóban elég lehet a hatalom, de egy nő - ha teheti - a szerelmet választja. A feleséged egyetlen bűne, hogy mindkettőt akarta. Megszökhettek volna, de elbizakodottá vált vagy csak félt lemondani a gazdagságról és vállalni a nélkülözést egy szegény írnok feleségeként. A hatalom őt is megfertőzte, gyengévé tette. Ez a hatalom átka, azt hiszed tiéd a világ, de a világ ural téged. Már nem te hozod a döntéseket, csak sodródsz az árral.
- Legszívesebben végeztem volna vele, még a háborút is vállaltam volna. Eddigre már elég erős sereget gyűjtöttem, nem féltem volna a hettitáktól. Csakhogy az a szuka időközben terhes lett.
- A fiaddal.

A vadászaton..
Az ifjú herceg épp csak betöltötte a 16. esztendőt, mikor először kísérte el atyját a vadászatra. Izgatottan készült rá, nem akart neki csalódást okozni. Sokat gyakorolt az íjjal, lándzsával és hálóvetővel. Anyja féltve óvta és eleinte nem is akarta elengedni, de elég nagy volt már ahhoz hogy maga döntsön. Bizonyítania kellett alkalmasságát, hogy nem egy elpuhult herceg, mint számos testvére. Nagyjából húsz fős csapattal indultak. Főleg antilopra és gazellára, meg egyéb, veszélytelenebb növényevőre mentek. Gyorsaságuk miatt azonban nagy kihívást jelentett az elejtésük. Később, egy sűrűbb, bozótos területre értek, és úgy adódott, hogy atyjával leszakadtak a főcsoporttól. A fiú többször próbált beszélgetést kezdeményezni, de atyja vagy mogorva, rövid válaszokat adott vagy csendre intette. Közben rájuk esteledett. A fáraó elszalajtotta a herceget száraz gallyakért, hamarosan vissza is tért egy ölnyi ággal. A fáraó acélt és kovát vett elő tarisznyájából. Egy madárfészekre szikrát pattintott, és folyamatosan fújva élesztgette a parázsló füvet, ami előbb erősen füstölni kezdett, majd lángra gyulladt. A herceg csodálattal figyelte ténykedését. Egymással szemben foglaltak helyet a tűznél, a lángok rőtes fényeket és árnyékokat rajzoltak arcukra. Most látszott csak, hogy mennyire hasonlítanak egymásra.
A tarisznyából nyúlhús is került, és pálcákra tűzve sütögetni kezdték. Hamarosan finom illatok szálltak a levegőben. Némán majszoltak. A herceg boldog volt hogy életében először úgy lehetnek együtt, mint apa és fia. De valójában idegenek voltak egymásnak. A fáraó mindig valami felsőbbrendű hatalomként jelent meg előtte, akit állandóan hajbókoló udvari csürhe kísért és aki mindig palotája magányába temetkezett. Egyszer kileste az ablakon át, amint asztalánál ül és csaknem elborítják a papirusztekercsek halma. Megannyi kérvény és jelentés. Sokszor éjszakába nyúlóan dolgozott a pislákoló mécs lángjánál. Talán ezért lehetett mindig rosszkedvű, de nem emlékezett hogy valaha is látta volna mosolyogni. Rideg ember volt még a gyerekeinek is. De azért a herceg büszke volt rá, senki sem merte vitatni a hatalmát és Kemet szomszéd uralkodói is féltek tőle. Csak egy dolog zavarta, az, hogy anyja állandóan ellene hangolta. Bármit tett is atyja, még ha az nagyszerű diadal volt is az ország számára, anyja kritizálta, persze nem szemtől szemben, de a háta mögött mindig ellene beszélt. A fiát is intette, hogy ne bízzon benne és sok szörnyűséget mesélt róla. A herceg nem tudta mennyi ebből az igaz.
Egyszer csak zajt hallottak a bozótból. Ösztönösen fegyvereikhez kaptak. Feszülten figyeltek. A zaj megismétlődött, ezúttal közelebbről. Valami járt a fű között.. Mintha körülvették volna őket, mert minden irányból hallani vélték a puha lépteket. Aztán villogó, sárga fénypontok jelentek meg. Sakálok szemei! Valószínűleg megérezték a sülő hús illatát, normál esetben nem támadnak emberre, de az éhség könnyen változtatja őket veszélyes vadakká. A tűztől se félnek úgy, mint más állatok. Megszokták az ember közelségét, így a tűz sem riasztja őket. Ezek a rókához hasonló kutyafélék falkában vadásznak, még az oroszlánokat is képesek megtámadni. A vezérhím morogva előlépett, és mintha csak ez lett volna a jel, mindenhonnan furcsa, nyivákoló hangot hallatva ugrott elő a többi is. Hét vagy nyolc állat lehetett. A fáraó kirántott a tűzből egy nyársat és feléjük lendítette, ám az állatok épp csak behúzták a nyakukat és egyértelműen ugrásra készültek, egy rohammal akarták elsöpörni a két embert. A vezérhím támadott először, a fáraó ügyesen kitért az útjából és kését belevágta az állat oldalába. Az felnyüszített, de csak még jobban megvadította a többit. Az eldőlő állat kicsavarta a kést a fáraó kezéből és nem volt már rá ideje hogy felvegye. Csak íja volt nála, de az ilyen közelségről hatástalan, arra sem lenne ideje hogy megfeszítse, máris három lenne rajta. Ám a herceg sem maradt tétlen és hálóját készen tartva a megfelelő pillanatban elhajította. Két sakál is belegabalyodott és vadul próbálták letépni magukról.
A fáraó kihasználta a pillanatnyi zavart és azonmód futásnak eredt. A fia szorosan a nyomában maradt. Az életükért futottak. A bozótból mind több sakál bukkant elő, úgy tűnt mindenütt ott vannak. A menekülésük mind jobban feltüzelte őket. A vadászokból préda lett! Messze távolról fáklyák fényét pillantották meg. Társaik biztosan őket keresik! Újult lelkesedéssel rohantak tovább. A fáraó azonban egyszer csak puffanást hallott a háta mögül. A herceg megbotlott egy gyökérben vagy a zsombékos fűben és most ott feküdt a földön tőle legalább 20 könyökre. Túl messze.. Habozott. Egyre közelebbről hallotta a vérszomjas csaholást, a pánik eluralkodott rajta. A szíve majd kiugrott a helyéből, egész testében remegett a félelemtől. Soha nem volt még ilyen halálos veszélyben. Futás közben mindent eldobott, teljesen fegyvertelen volt, egyszerűen nem tudott segíteni a hercegnek. Ha visszamegy, csak őt is széttépik! Mindez egy pillanat alatt játszódott le az agyában, aztán mérlegelt és döntött: ismét teljes erőből rohanni kezdett a keresőcsapat felé! Otthagyta a fiát a sakáloknak. A herceg, kábán az eséstől még látta atyját amint egy helyben állva őt nézi, ki akarta nyújtani felé a kezét és kiáltani, de nem mozdult és nem jött ki hang a torkán. Aztán a fáraó, felséges atyja, gyáván hátat fordított neki. Anyámnak igaza volt, hiba volt megbíznom benne - gondolta még utoljára, aztán fogak martak belé...

A fáraó dermedten állt és könnyek folytak a szeméből.
- Én.. én nem akartam őt cserbenhagyni.
Anubisz hallgatott.
- Fegyver nélkül semmit se tehettem volna érte. Azt reméltem hogy ha időben elérem a keresőcsapatot, akkor hozhatok segítséget. És végül is túlélte.
- De ez nem a te érdemed volt.
- A társaink több csapatra oszolva kerestek minket és valószínű hogy épp ez okozta a bajt. Felzavarták a sakálokat, a riadt állatok pedig megvadultak és ránk támadtak. A hercegre egy másik csapat bukkant rá, még időben érkeztek hogy elkergessék az állatokat. A fiú megúszta egy töréssel és pár kisebb harapással.
- Még így is hónapokig feküdt ágyhoz kötve..
- De életben maradt és csak ez számít! Nem hibáztathatsz ezért is, senki se tehetett volna többet!
- Biztos vagy ebben? Hiszed vagy sem, nem minden a túlélésről szól. Megmutattam neked a fiú gondolatait, hallhattad őt, tudod jól mire vágyott legjobban. Egy apára. És amikor igazán bizonyíthattad volna a szeretetedet iránta, inkább meghátráltál.
- Én.. szerettem őt.. a magam módján..
- Ő nem így érezte.
- Az anyja..
- Ne akard megint másra kenni a saját szarságaidat!
- Az a hettita szuka sose tudta nekem megbocsátani hogy megölettem a szeretőjét! Soha többé ezután nem engedett az ágyába, kész csoda hogy a fiú egyáltalán megszülethetett. Sokáig azt gyanítottam hogy nem is tőlem van, hanem az írnok fattya, ezért szándékosan kerültem őt, de ahogy teltek az évek, észrevettem hogy mennyire hasonlít rám. Nem férhetett kétség a származásához. Azonban ez nem változtatott a helyzeten. Tudtam róla hogy az anyja mikkel tömi a fejét a hátam mögött, de nemigen törődtem vele. Számtalan ágyasom volt és számtalan gyermeket nemzettem az évek során. Idővel a herceg is csak egy lett a sokból.
- Ez a mentséged? Ezért nem adtál neki soha szeretetet?
- Ellenkezőleg! Úgy szerettem legjobban őt, ha távol maradtam tőle.
- Nincs értelme annak amit mondasz. - csóválta a fejét Anubisz
- Ő.. a herceg.. olyan volt mint a bátyám. Nemes lelkű, okos és szorgalmas, nem akartam őt elrontani, nem akartam hogy rám hasonlítson. Még az anyja méregtől átitatott szavai ellenére is megőrizte tisztaságát. Ő volt a titkos reménységem. Megöltem a testvéremet, de benne mintha csak ő született volna újjá. Úgy éreztem ha őt választom utódomnak, azzal mintegy törlesztek a bátyám felé. Ezért nem távolítottam el az anyját sem. De hiba volt, mert a balul sikerült vadászat után még veszekedettebb erővel uszította ellenem a fiút. A hivatalos alkalmak kivételével nem is láttam őt. Ahogy teltek az évek, ő is ugyanolyan hideg és távolságtartó lett mint én. Már nem láttam azt a fényt a szemében csillogni, mint ott a tábortűznél.
- A szeretet, ha nem mutatják ki, elsikkad. A többit kitalálhatjuk. Azok a sötét erők, melyek téged is megtaláltak és rávettek a bátyád megölésére, megtalálták a fiadat is. A kör bezárult.

5.
Anubisz visszaült trónusára, kezébe vette jelvényeit, az ostort és jogart. Mindkettő az uralkodás fontos szimbóluma és kifejezi annak kettős természetét. Az ostor büntet, a jogar vezérel. Ünnepélyes hangon szólt a fáraóhoz:
- Nincs más hátra, minthogy ítéletet hírdessek feletted. Életed öt olyan sorsfordító eseményéhez vittelek el, melyek együttesen mind hozzájárultak a szomorú végkifejlethez. Saját fiad veszejtett el. Bármelyiknél más döntést hozol, más sorsot eredményez. Talán jobbat, talán rosszabbat, ezt talán még az istenek se tudják.

Egy meggondolatlanul elhajított kő is ártatlan életeket követelhet. Légy mindig tudatában tetteidnek, vállald azok következményét, és tiszteld a természetet aminek te is része vagy.

Egy felelőtlenül meghozott döntés a méltóságod mocskolja be. A hatalmat azért kapjuk, hogy önérdektől mentesen, felelősséggel szolgáljunk másokat. A hatalom szolgálat, nem uralom.

A kapzsi hatalomvágy álnok tettekre sarkall. Ha mindig csak azzal foglalkozol, hogy mit birtokolsz és mit nem birtokolsz, akkor soha sincs semmid aminek örülni tudnál.

A büszkeség kegyetlenségbe csaphat át. A hamis tekintély megőrzése messze a legrosszabb, elhiteti velünk hogy erkölcsös tettet hajtunk végre, miközben lábbal tapossuk azt.

A hidegszívűség gyávaságként mutatkozhat meg. A szeretet soha nem utasít el, mindig talál rá módot, hogy megmutassa szépségét. Ám ha folyton elrejtjük mások elől, önmagunk számára is láthatatlanná válik.

A fáraó, Anubisz szózata alatt mindvégig a Mérleg előtt térdelt és saját vérző szívét bámulta. Sokfajta érzés hullámzott végig benne, zaklatottság, csüggedtség, szégyen, önsajnálat, de valamilyen meghatározhatatlan eredetű eufória is jelentkezett. Végigtekintve az életén, a kritikus döntésein, egyszerre érzett mélységes megbánást és örömteli felszabadultságot. Mintha pusztán az, hogy szemtől szembe került hibáival és csupaszon láthatta önmagát, megadta volna neki a megváltás reményét. Már nem voltak titkok, a lelke pőrén állt az ítélőszék előtt és kész volt bármilyen döntést elfogadni.
Ahogy ebbe a felfokozott lelkiállapotba került, különös dolog történt. A Mérleg nyelve egyszer csak megingott, majd Maat tolla határozottan lefelé kezdte húzni a baloldali serpenyőt, egészen addig, amíg egyensúlyba nem került. A könnyű toll képes ellensúlyozni a szívét. A szíve már nem vérzett és aranyfényben ragyogott. Maat igazsága végül kivirágzott a lelkében. Boldog volt.
Anubisz örömtelien és elégedetten nevetett fel, majd így szólt:
- Érted most már, miért volt olyan fontos, miért űztelek, kényszeríttelek az elején, hogy magad tedd Maat tollát a Mérlegre? Ezt senki más nem tehette meg helyetted. Csak önmagad lehetsz önmagad bírája. Rajtad kívül senkinek sincs joga ítélkezni feletted. Egyedül te teheted mérlegre a saját lelked.
- Akkor ki vagy te? - nézett rá áhitattal
- Szerintem már tudod.
- A bátyám vagy ugye? - kérdezte reménykedve a fáraó
Anubisz felállt a trónról és ezzel egy időben hirtelen minden eltűnt a Csarnokból, a Mérleg, Hórusz, Ammut, a trónus, majd maga a Csarnok is semmivé lett. Ott álltak egymással szemben, talpuk alatt és körülöttük csupán köd gomolygott. Anubisz emberméretűre zsugorodott. Közelebb lépett és levette maszkját. A fáraó hátrahőkölt. Önmagával nézett szembe!
- Hogyan.. ez.. hogyan lehet..?
- Emlékezz mit mondtam neked: "Ezen a helyen nincs titok előttem. Minden gondolatod az enyém."
- Semmit sem értek..
- Bizonyos tekintetben tényleg a bátyád vagyok. Egy olyan testvér, aki sokkal idősebb nálad. De mi egyek vagyunk, egy lelken osztozunk. Én vagyok mindannak a tapasztalatnak az összessége, amit elmúlt életeink alatt szereztünk.
- Más életek..?
- A léleknek sokszor újra kell születnie hogy megtisztuljon, hogy istenivé válhasson, a te fogalmaid szerint Maathoz méltóvá. Egy élet erre kevés. A fáraó tudatossága egy fantom, ami belőlem vetül ki az anyag világába. Számtalan ilyen fantom él már bennem, mind én vagyok, de mind kicsit más mint a többi. A fejlődésnek szintjei vannak. Mindig arra törekszem hogy az új életben a régi tapasztalatokra támaszkodva jobb és igazabb életet valósítsak meg.
- De miért nem emlékezem rád..önmagamra..?
- Ha emlékeznél rám, nem tudnád beteljesíteni a küldetésünket. Cselekedeteink nem fakadhatnak önérdekből, még akkor sem ha azok a lelki fejlődést szolgálják. Egy ember soha nem lehet olyan jó, mint akkor, ha nem tudja hogy jó. A jót megcselekedni és nem meggondolni kell. Előbb az akció, aztán a reakció, ezt nagyon fontos hogy megértsd.
- Mi értelme a fejlődésnek ha földi életeink során nem fordulhatok a megszerzett tapasztalatokhoz segítségért?
- Fordulhatsz. Én mindig ott vagyok veled. Én vagyok a lelkiismeret hangja, az a bölcsebb lélek, aki már tudja mi a helyes és mi nem. A lelkiismeret nem mindig szavak útján szól hozzád, hanem érzés szinten van veled. Emlékezz, mennyire sírtál mikor akaratlanul megölted azt a madarat. Én sírtam benned. Egy gyereknek csak a társadalmi szokásokat lehet megtanítani, de az erkölcsöt csak saját magában fedezheti fel. Ha rákényszerítik a jóra, csak a rosszat erősítik benne, ez az anyagiság átka. A megváltást számodra nem az hozta el hogy szembenéztél a bűneiddel, hanem hogy elengedted őket. Nincs igazából bűn, csak az anyag vonzalmaiból fakadó hibák. Minden arra szolgál hogy tanuljunk belőle. Ezért a legfontosabb hogy képes legyél megbocsátani magadnak, mert igazából nincs mit megbocsátani. A poklunkat mi teremtjük meg és töltjük meg démonokkal. Az egyiptomiak, Kemet népe igazán bölcs volt, mikor megalkotta Duat képzetét. Az ide kerülő lelket a saját maga alkotta szörnyek tépázzák, mind csupa-csupa illúzió amit az önsajnálatunk keltett életre. Anubisz, a Holtak Ura, a Lelkek Kalauza is csupán egy szimbólum. Valóban kalauzol, megmutatja a léleknek az istenivé válás módját. Ozirisszé válni annyit, mint megtalálni a benned rejlő istenséget, akkor valóban ragyoghatsz, mint egy csillag az éjszakai égbolton. Anubisz te magad vagy, a lelked önmagát kalauzolja át az örökkévalóságba.
- Mi fog velem történni, eltűnök..?
- Ha eltűnnél, semmi értelme nem lett volna az életednek. Vissza fogsz térni hozzám, vissza önmagadba és eggyé válunk. Az életed célja egy gazdagabb lélek megalkotása volt. Elvégezted a feladatod, és most ideje hazatérni.
Anubisz hívón nyújtotta felé karjait és a fáraó szorosan ölelte magához. A boldogságtól könnyek folytak végig az arcán. Újra lepergett előtte élete, de többé már nem szánta magát, szabad volt és tiszta. Egy hosszú pillanatig úgy áltak ott összeölelkezve mint szülő és gyermek, aztán a fáraó nagyot sóhajtott és alakja fokozatosan beleolvadt az istenségbe. A két alakból immár egy lett.
Anubisz, ez az idős lélek most megmarkolta a nyakában függő ankhot és csókot lehelt rá.
- Maat vezéreljen utunkon fáraó..- suttogta maga elé, majd lefeküdt és hagyta hogy a gomolygó köd beburkolja alakját.

Valahol az emberi világban, felsírt egy gyermek..    

Ez szerintem egy nagyon jó írás. Gratulálok!
Azt hiszem nagyon jól összefoglalja a lélek újjászületésének vagyis reinkarnálódásának a folyamatát, hátterét is.

Még, hogy nem vagy bölcs...! 

Nem minden az aminek látszik
Az eltévedt vándor a sivatagot járta, kifogyott minden tartalékából, sem ivóvize, sem elemózsiája nem maradt már. Ereje vége felé közeledve Istenhez fohászkodott, hogy segítse ki a bajból, nem szeretne így elpusztulni magányosan, távol a világtól. 
Azon a reggelen mintha egy felhő jelent volna meg az égen, de ez a felhő mintha más lett volna mint a szokásos,mert egyenesen vándorunk felé közeledett, s miután már csak méterek választották el tőle, formálódott egy emberi alakká.
Vándorunk eleinte nem hitt a szemének, de ez az alak egyszer csak megszólította.
Üdv vándor, Isten angyala vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek.  
Állj fel, és induljunk, mert még hosszú út áll  előttünk, és nem minden az aminek látszik.
Az angyal ekkor megmutatta a helyes irányt, és a vándor hálás volt a segítségért. 
Már jó ideje vánszorgott tovább, amikor egyszer csak meglátott egy tevét, tőle alig pár száz méterre álldogállni, és nagyon megörült, amikor az angyal újra megszólalt. 
Vigyázz vándor, nem minden az aminek látszik, az ott talán csak egy délibáb. 
A vándor örült a segítségnek, és a tevét lassan maga mögött hagyta. 
Hamarosan ismét feltűnt valami az útjában, méghozzá egy gémes kút, amiből szinte már érezni vélte a friss hideg víz nem létező illatát.
Vigyázz vándor, nem minden az aminek látszik, szólalt meg ismét az angyal, ugyan honnan kerülne a sivatagba egy gémes kút, az ott talán csak egy délibáb..
A vándor bár elkeseredetten, de örült a segítségnek, és tovább vonszolta magát.
Már egy jó ideje haladtak , amikor a következő homokbucka után keresztezte az útjukat egy karaván. 
A vándor végre úgy érezte, eljött a megmenekülése órája, amikor az angyal újra megszólalt
Nem minden az aminek látszik, azok ott szellemek csupán. 
A vándor hitt az angyalnak,aki elvégre mégiis csak egy angyal volt, így miután az egyik beduin felajánlotta, hogy csatlakozzon hozzájuk, ő inkább csak fáradtan legyintett, hogy inkább egyedül menne tovább. 
A karaván elhaladt, és a vándor egy sziklás szakaszhoz ért.  Hirtelen megtorpant, mert úgy tűnt, mintha előtte egy szekadék húzódna, és kétségbeesetten az angyal felé fordította tekintetét. 
Most merre menjek, suttogta összetapadt száján keresztűl, mire az angyal újra megszólalt:
Nem minden az aminek látszik, az ott talán csak egy délibáb. 

A vándor lépett egyet előre, és a szakadékba zuhant. Teste élettelenül hevert a mélyedés alján, 
Valami mégis történt, mert egy nagy fényes valami a közelében állt.  Talán mégsem haltam meg? futott át az agyán. Fájdalmat és szomjúságot már nem érzett tovább.
Hol vagyok? Kérdezte bátortalanul.
A mennyek országának kapujában, válaszolta a fényesség, amire még hunyorogva sem lehetett igazán ránézni, annyira vakító.
De hát hogy hallhattam meg, kérdezte a vándor, amikor Isten angyala kísért az utamon?
Az valóban Isten angyala volt, felelte a fényesség, de a bukottak közül. 
Tanuld meg, nem minden az aminek látszik, és végül is hallhattad ezt számtalanszor.
Isten meghallgatta az imád, és nem egy segítséget küldött a számodra. 
Elöször küldött egy tevét, majd egy gémeskutat helyezett az utadba, és a karavánról sem feledkezz meg. 
De hát minden hiába felelte a vándor, amikor a fényesség ismét megszólalt.
Tanulj meg bízni vándor, Isten senkit sem hagy magára, főleg, ha a segítségét kérik.

- Kérem a szikét, törlés, köszönöm, az altatásnak vége. 
Nagy mázlija volt ennek az ipsének, hogy pont arra gyakorlatozott az az osztag. Még egy óra, és teljesen kiszáradt volna. 
Nem értem doktor úr, pedig abban a körzetben karaván utak is vannak.  Hogy lehet az, hogy nem találkozhatott egyetlen egy karavánnal sem? 
Nahát ennek csak az ördög lehet a megmondhatója felelte az orvos, de örülhet ez az ember, mert kész csoda, hogy a törésein kívül ennyivel megúszta. 

Megjegyzés: Külön nem szeretném elmagyarázni mi is lett volna ennek a kis történetnek a bölcsessége, próbáljátok meg úgy tekinteni, hogy ebben az esetben ez egy létező dolog. Tehát úgy állni hozzá, hogy van bölcsesség ebben a történetben, és akkor biztosan megtaláljátok.

Megvan!

Jó hosszúra sikeredett ASD, de stílusában tekintve profi írás.

Fortis írásának bölcsessége számomra az, hogy ami valóban isteni az hétköznapi formában mutatkozik meg, és emiatt nem mindig ismerjük fel az adományt, amíg az ördögi hatásvadász eszközökkel él, miközben semmit sem ad.

"A fáraó meghalt, Egyiptom sötétségbe borult.."


Azt hiszem az írás, jól tükrözhet bizonyos elképzeléseket. részemről ezek továbbra is csak elképzelések maradnak, bár igaz ami igaz, a gondolatok az ősiség homályába vesznek,és nem ismerjük azok megalkotásának okát. 
Mindenesetre volt benne szó arról, hogy az ember csak magát képes igazán megítélni, és bár hogyan is alakuljon halálunk után, ennek nagy jelentőségét látom. 
A másik fő ok ami ide tartozik, a megbocsájtás útja, mert nem mindegy, hogy az ember képes e valóban megbocsátani  így könnyíteni saját terhei súlyán, vagy pedig kifogásokkal él csupán, ami persze nem vihet eredményre. 
Szóval úgy vélem jól sikerült összegezned a gondolataidat.

Fortis idézete (bocs, ha nem idézet), nekem azt mutatja, hogy bizony a látszat sokszor csal.
Ez az illető pedig egy látomássorozaton keresztül szerencsésen megtapasztalhatta a nagy kísértő milyenségét.
Igazából nem találkozott vele, hanem a műtéte alatt átélt valamit, mint, ami megtörtént vele, de szerintem nem.

Asd írása annyi bölcsességet hordoz, hogy nem is lenne itt hely elemezni, különben is nagyon jól körülírta és ki is fejtette, én nem tennék hozzá semmit

Igazából minden csak akkor válik bölcsességgé, ha megtudjuk valósítani az életünkben, addig csak jól hangzó szavak maradnak.

asd94 írta:Igazából minden csak akkor válik bölcsességgé, ha megtudjuk valósítani az életünkben, addig csak jól hangzó szavak maradnak.

Én azt mondanám, hogy bölcsesség az is, amit tudunk. A megvalósítás egy külön fejezet.
A bölcs "fent a hegyen" sem mehetett át mindenen, amit megfigyelt.
Nem tudunk mindent megvalósítani, hiába tudnánk a jó megoldást, sok tényezője van egy-egy dolognak...

És hát sokszor a bölcs segít a másiknak, miközben ő maga nem valósítja meg azt, mert nem érdekli, nem érinti.

Sajnos a bölcsesség szóhoz hozzátapad az erkölcsiség fogalma és emiatt sok ember fejében ez egy szent ember képében manifesztálódik. Mint valami ideál. De épp ezért nem valóságos. A tábornok bölcs döntést hoz mikor feláldozza 100 emberét hogy megmentsen 1000-et. Sokszor a bölcsesség mennyiségi kérdés, a haszonelvűség az alapja, valami olyan amiből profitálsz. Még rossz dolgokat is tehetsz, ha abból valamilyen hasznod származik és akkor az a te számodra bölcs döntésnek fog bizonyulni. Az én fáraóm sok szempontból bűnös ember volt, de épp ezért sokkal emberibb mint az ideálokat kergető bátyja. A jó uralkodót nem szereti, hanem féli a népe, mert képes kemény döntéseket hozni, olyanokat amik mint embert bemocskolják, de mint uralkodót felmagasztosítják. Ha nem lenne gyarló ember, nem is lenne alkalmas uralkodónak. Kaphatsz bölcs tanácsokat másoktól, de ezek a tanácsok nem lehetnek abszolútak, tehát nem mindenki számára alkalmazhatóak, és mindig az adott helyzettől függ a megvalósításuk. Még ha az egyetlen bölcs tanács a szeretet lenne is, akkor is önmagunkban mérlegre tesszük azt hogy mit szeretünk és mennyire szeretjük. Egy égő házból először a saját gyerekedet fogod megmenteni, aki neked a legfontosabb, még akkor is ha közben a másik gyereke bennég. Mindig választunk, mindig a saját igényeink szerint, és akkor lesz valami bölcs számunkra, ha a végén elégedettek vagyunk az eredménnyel.

Ez így most hirtelen nem áll össze nekem 
De az utolsó mondat becsapós kicsit,.mert attól, hogy valaki elégedett még nem biztos, hogy a legbölcsebb döntést hozta, amit lehetett volna.

Számomra a legbölcsebb gondolat az:

"Semmi sem teljesen fekete és semmi sem teljesen fehér"

Ez igaz mindenre, emberekre, helyzetekre. Ezért nem lehet semmit biztosra megítélni.
Ha ezt a mondást az emberek felfognák, jobban elfogadnák önmagukat és másokat.
Jobb élet lehetne a Földön.