Ki vagyok én? (önismeret)

Milyen férfira vágyik az erős nő ? 

Azt hiszem ezt érdemes lehet elolvasnotok, tanulságos lehet mindenki számára.

http://www.lelkititkaink.hu/milyen_ferfira_vagyik_eros_no.html

Most olvasom a Mayra által ajánlott könyvet,a Belső utazást. Nagyon érdekes tapasztalatnak tartom a technikákat,amiket említ az író.
Ahogy telik az idő,ahogy öregebb és tapasztaltabb leszek,úgy kell rájönnöm,hogy bizonyos spirituális feladatok és technikák adottak,közös kincsünk,ami köré a vallásokat és elméleteket gyártottak.
Megpróbálom egy példán keresztül leírni. Ugye egy problémát,amit a múltban éltünk át,nem lehet csak a jelen eszközeivel megoldani. Hiába jógázok,iszom a teákat vagy imádkozom....pl...egyszer úgy is le kell utaznom abba az időbe a lelkem mélyére,ahol ez a gond még aktívan él(mondhatni él bennem egy másik idősík,ami kihatással van rám).
Fel kell vennem a kapcsolatot a fiatalabb énemmel,meg kell nyugtatnom őt,megmagyarázni hogy mi miért történik....
Az első észrevételem:szinte minden nagy tanítás ugyanarról beszél(legyen az a dianetika vagy a huna vallás) kisebb változtatásokkal....mindig ugyanoda lyukadunk ki...ki vagy mi volt aki felvéste a közös emlékezetünk táblájára ezeket az origo-kat? Miért tette?
Második:amikor akarva -akaratlan gyógyítjuk a fiatalabb énünk...nem utazunk az időben? Lehetséges hogy a felsőbb énünk a saját "angyalunk"...s most is,ha gond van,saját idősebb énünk gyógyítja a lelkünk...? Inspirál,támogat...

Bocsánat a zavaros írásért,de kb. ilyen sebességgel száguldanak a gondolatok a fejemben éppen.

Szinkronicitás:egy pár perce pont ezt kezdtem olvasgatni....

Házaink
A házaknak két arcuk van. Az egyik az, amit kifelé mutatnak, a másik, amit csak belül pillanthatunk meg. Amit kívül látunk, az sokszor személytelen, idegen. A ház külső képét első sorban az építész, az építők, a felhasznált anyagok és az idő rombolása határozza meg.

Belül találjuk a személyes teret, az otthont, ami sokkal többet elmond azokról az emberekről, akik a házat lakják.
Az ember egy kicsit olyan, mint a ház. Talán botor módon azt hiszi, hogy kívül viseli a személyes jeleit, a szépségét, az ékszereit, a jelvényeit, az ismertető jegyeit, az egész jellemét – pedig valójában csak idegen elemeket aggat magára. Megfelelési kényszertől hajtva felrakja magára azt, amit elvár tőle a külvilág.

Az ember valódi személye belül található, belülről lakja be a személyes terét. Kívül él a személy, aki megnyilvánul, aki meg akar nyilvánulni, aki tolakodni, hódítani, gazdagodni és élvezni akar.
Belül él a személyes, aki rejtőzködik, aki szép, aki jó, aki hatalmas.
A házat mindenki láthatja, aki az utcán éppen arra jár, a belső terét csak azok, akiket oda beengednek.
Igazából az otthont csak az ismeri, aki ott lakik.

(Ujvári Gábor)
http://ujvarigabor.com/

Erről az jut az eszembe, hogy az épületeket a környezetéhez való megfelelése is sokszor meghatározhatja. Építészeti szempontból illeszkednie kell, mert ha eltér vagy kimagaslik a környezetéből, az megbontja a harmóniát.  
Jó példa erre a vörös cseréptetős házak, vagy az egységesen zöld ajtók, vagy ha az épületek magasságát vesszük figyelembe és hasonlók. 
Belül mégis minden más.  Belül sokszínűség van. Belül el lehet rejteni a szemetet, lehetnek rejtet zugai. Belül lehet szépség, belül lehet szeretet, belül lehet gonoszság, sok minden a belül lakókra utal. 
Szóval tetszett az írás Médea.

Hát ez egy érdekes gondolat. Létezünk egyáltalán?  

A kérdés inkább az,mi az hogy 'létezni'?

Ez a világ nem valóságos...olyan szempontból, hogy nem látjuk a valódiságát. A létezésnek egy időbe és térbe fagyott nézőpontjából pislogunk kifelé.
A létezés spektrumának egy vékony szeletét látjuk csak magunk körül...pedig az igazi természetünk ezeken túl van. Olyan mélyre zuhantunk, süllyedtünk az anyagba, hogy a dimenziókon átívelő valódi természetünkre istenként vagy angyalként tekintünk...pedig azok is mi vagyunk.
Megalkottuk az időt, hogy tovább szaggassuk a teremtést , hogy még jobban besűrűsödjön, még jobban ide kössön...a saját tudatunk rabszolgái vagyunk.
Minden pillanatban fejet mélyen lehajtva "élünk", mint a hangyák a fűszálak alatt, rég elfeledve a valódi természetünk...
Nem látjuk, hogy minden energia, szeretet, és hogy nincs idő...
Szóval teszem fel újra a kérdést, tudjuk e egyáltalán, mi az, hogy "létezni"?
Vágyunk arra, hogy tudjuk/emlékezzünk arra, mi a létezés?

Azt hiszem a létezés, az érzékelésben lehet. Aki ami érzékel, az létező.  Kicsit rácáfolnék viszont erre, mert ha valaki altatásban van és nem érzékel semmit sem, attól még létező. 
Szóval nem tudom.  A létezés fogalma mindig nehézséget jelentett a  számomra.

Vendég írta:

Etoile írta:ez logikai alapokon nyugvó, tehát tisztán szellemi szinten létező

A szellemi nem a logikust jelenti, hanem az isteni szférához tartozót, az én szóhasználatomban, és azt hiszem, a Hamvaséban is, bár ebben most hirtelenjében nem vagyok biztos.
Tehát amikor áttettem ide az önismeretet a szellemi topikból, akkor nem az "elgondolt" vagy "logikus" területtől, hanem az  "isteni"-től választottam el a "lelki"-t, vagyis azt, ami az ember bensőjében van!

Ezt most vettem észre, szerintem te írtad Efi. Ezek szerint te tudod mi a különbség a gyakorlatban a lelki és a szellemi között? A lélek és a szellem kozottt?

Olyan összetett lények vagyunk, ami különböző részekből tevődik össze, ezekre mindegyikre mint valami más-más szinten levő "testre" tekinthetünk, amik áthatják egymást, és jó esetben a magasabb szinten levők vannak hatással az alacsonyabb szinten lévőkre. Ezek a részek nagyjából a következők:

- Van fizikai testük, azaz a testünket alkotó atomok és molekulák
- Van olyan részünk, ami ezeket testté szervezi, és az életfolyamatainkat működteti

---

- Van olyan részünk, ami érzékel
- Amiben érzelmek keletkeznek, temperamentuma van, dolgokat szeret vagy nem szeret, gondolkodik
- Aminek tudata van, képet alkot a világról és önmagáról, célokat tűz ki maga elé, érteni akarja, hogy ki ő és miért van a világban, mi van az anyagi világon túl, stb.

---

- Van olyan részünk aminek a segítségével megtanulunk beszélni, sőt, aminek a segítségével beszélni tudunk (a beszéd képessége fölötte áll a gondolkodásnak, hiszen amikor belefogunk egy mondatba, előtte nem gondoljuk végig, milyen szavakat fogunk mondani, azokat hogyan fogjuk egymáshoz illeszteni a nyelvtan segítségével, hanem mindez "magától" jön),
aminek a segítségével tudjuk, mi az etikus cselekedet,
meg tudjuk ítélni, hogy egy következtetés helyes, hogy valami igaz vagy nem igaz, 
intuícióink vannak, "bevillanak" dolgok,
aminek a segítségével öntudatlanul (tudatfelettien) olyan lépéseket teszünk, ami a sorsunkhoz vezet minket.


A lélek a zölddel jelölt részünk, a kék a szellemi rész tevékenysége bennünk.


Persze az egyes részeket - éppen mert áthatják egymást - nem lehet ilyen egyenes vonallal határozottan elválasztani.


A lélek mulandó, a halál után csak a szerzett tapasztalatoknak valamiféle eszenciája marad meg belőle, a szellemi rész örök.




(A színeket nem szimbolikusan választottam meg, csak az olvashatóság igénye vezetett.)

Hát nem mondom, hogy tisztább lett a kép, de köszi. Már épp kezdett tisztulni, mivel azt gondoltam, hogy van a lélek, a szellem pedig az, ami a lélekről tud. Aztán elolvastam mégegyszer....

Áthozat az “Álmokról mindent mindenkinek”-ből:

Részben mások annak látnak bennünket, aminek mutatjuk magunkat nekik, tehát ez hamis lehet. 
Más részről  meg mindenki magából indul ki, így külső szemlélőként nagyon sokfélének lehetne  látni ugyan azt a személyt.

Szerintem ha az embernek van némi önkritikája, akkor látja, tudja azt, ha rosszat cselekszik. ( Ez ugyan az, mintha kívülről látná magát ) Ugyan így van ezzel, ha pozitívan önzetlenül cselekszik.

fortis írta:Szerintem ha az embernek van némi önkritikája, akkor látja, tudja azt, ha rosszat cselekszik.

Hát igen, ha az a “ha” ott nem lett volna.

Áprilia írta:

fortis írta:Szerintem ha az embernek van némi önkritikája, akkor látja, tudja azt, ha rosszat cselekszik.

Hát igen, ha az a “ha” ott nem lett volna.

A ha azért van kihangsúlyozva, mert sajnos sok olyan ember van, akinek nincs önkritikája.

fortis írta:

Áprilia írta:

fortis írta:Szerintem ha az embernek van némi önkritikája, akkor látja, tudja azt, ha rosszat cselekszik.

Hát igen, ha az a “ha” ott nem lett volna.

A ha azért van kihangsúlyozva, mert sajnos sok olyan ember van, akinek nincs önkritikája.

Saját példa az életedből esetleg arra, amikor te is megláttad hozzám hasonlóan, hogy nem vagy olyan faszagyerek, mint amilyennek hitted magad?

Az esetek 95%ban pontosan látom, milyen vagyok. 
Olyan, mintha egy belső monológ "narrálná" az életem, nincs lazsálás, ha kell 5 percenként keresztrefeszít. Lehet valami intim kapcsolatom  a Szaturnusz bolygóval, mintha kéz a kézben járnánk és folyton beleüti az orrom a saját piszkomba. 
Saját magammal büntet.
Ezen gondolkozni nagyon nehéz, mert nekem ez a természetes, ezért sem válaszoltam rögtön.
S hogy miért lettem ilyen? 
Anyai ágon lehet valami, ott van 2 pszichológus,1 filozófus(hivatalos) és aki nem pszichológia/szociológia/filozófia könyvet bújik, az egyfajta ősi mágikus-realisztikus világszemléletben hisz. Az apai ágam teljesen hétköznapi.
Én pedig egyértelműen introvertált +/INFJ vagyok, s mivel sok időt töltök a fejemben, van időm magamra. Gondolom én, ez lehet a sötét titok. (Tudom, hogy itt nagyon nyílt vagyok, de ez teljesen tudatos.) 
Ja, persze én is olvastam azokat a könyveket, most is vár a sorban egy Jung és egy Almási Kitti. 
Nálam inkább az a kérdés, hogy mit kezdek az információval. Sokszor gyűlölöm magam, és ezt kivetítem másokra. Elmenekülök az önkritika elől,kis szünetet tartok...á,csak hiszem én azt...mert megint megszólal a belső bíró, hogy igazából magaddal van a bajod Veszna, s hopp, máris ott vagyok, hogy elemeznem kell magam, már megint mi a szitu.
De ettől én nem vagyok jobb ember...ellenkezőleg, én végig tudatában vagyok annak, hogy rosszabb vagyok. Van amikor nem érdekel és magamban hisztizek. Vagy pl.ott van az örökös kapcsolatom az apámmal, akit gyülölök és szeretek is egyszerre. Mostanában ezen dolgozok, hogy elengedjem ezt, hogy megbocsássak és ne itélkezzek felette. 
.. Ezt volt nehéz leírni, hogy itélkező vagyok, pont mint a bennem élő bíró. 
Ki hogy néz ki, milyen ruhát hord, hogyan beszél...egy pillanat törtrésze, és én már kegyetlenül lecsaptam az elmémben. 
Mindezt akkor, amikor kimondatlanul valami bajom van magammal, nem tudom még megfogalmazni, vagy szembenézni vele...ezért másokat bírálok magamban...hogy valahol levezessem a dühöm, haragom...stb.tetszőlegeseg kiegészíthető a sor.

Áprilia írta:

fortis írta:

Áprilia írta:

fortis írta:Szerintem ha az embernek van némi önkritikája, akkor látja, tudja azt, ha rosszat cselekszik.

Hát igen, ha az a “ha” ott nem lett volna.

A ha azért van kihangsúlyozva, mert sajnos sok olyan ember van, akinek nincs önkritikája.

Saját példa az életedből esetleg arra, amikor te is megláttad hozzám hasonlóan, hogy nem vagy olyan faszagyerek, mint amilyennek hitted magad?

Túl sok van, szinte mindennapos.  De nem csak a rossz dolgokra lehet rálátni, hanem a jókra is. 
Had említsem Vesznát amit írt: "Az esetek 95%ban pontosan látom, milyen vagyok. 
Olyan, mintha egy belső monológ "narrálná" az életem, nincs lazsálás, ha kell 5 percenként keresztrefeszít."
Néha önkéntelenül is füllentek. Nem tudom miért, nem gondoltam át, de a következő pillanatban már tudom, rálátok, hogy semmi értelme nem volt, és hogy ez gyengeség.  Többnyire nem mondom ki, elhallgatom az igazat.  Ez is ebbe a kategóriába tartozik. 
Néha az ember önkéntelenül is segítőkész. Ezt is átlátja az ember, és érzi helyesen cselekedett. 
Ha nagyon ragaszkodsz, mondhatnék egy példát. Kérek egy szívességet egy volt baráttól, aki természetesen elutasított. Átlátom, hogy mekkora hülye voltam, hogy kértem, hiszen úgyis tudtam mire számíthatok. Itt pl az ember a saját meggondolatlanságára látott rá. 

Bár egyetlen konkrétum sem volt benne, tőled szokatlanul több volt, mint a semmi (füllentés), mèg ha tele is volt önfényezéssel is, amit írtál. De ezt is már megszoktam tőled.

Áprilia írta:Bár egyetlen konkrétum sem volt benne, tőled szokatlanul több volt, mint a semmi (füllentés), mèg ha tele is volt önfényezéssel is, amit írtál. De ezt is már megszoktam tőled.

Hu, erre kíváncsi vagyok, mit láthattál benne önfényezést? 

Nem igazán hiszek benne, hogy mások jobban ismernék az embert, mint az ember saját magát.  Ahhoz, hogy ez mégis így legyen, az embernek nagyon primitívnek kell lennie , de vélhetően  akkor sem teljesen igaz.

Veszna írod: “ Nálam inkább az a kérdés, hogy mit kezdek az információval. Sokszor gyűlölöm magam, és ezt kivetítem másokra.”

Érdekes, én rendkívül örülni szoktam a “rálátós” pillanataimnak. A legizgalmasabb a világon, amikor látom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek hittem magam. Mert valahol az egy öröm, hogy az ember egy kicsit kijjebb van a málnásból.

Áprilia írta:Veszna írod: “ Nálam inkább az a kérdés, hogy mit kezdek az információval. Sokszor gyűlölöm magam, és ezt kivetítem másokra.”

Érdekes, én rendkívül örülni szoktam a “rálátós” pillanataimnak. A legizgalmasabb a világon, amikor látom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek hittem magam. Mert valahol az egy öröm, hogy az ember egy kicsit kijjebb van a málnásból.

Ez lehet félreérthető volt. Azt akartam írni, pl.azt veszem észre, hogy kritizálok valakit magamban, és kiderül, ez azért van, mert ugyanabban a dologban, amit kritizáltam  benne, én épp utálom magam vmiért. Csak kivetítem a hiányosságom egy külső létezőre. S most az a kérdés, mit kezdek ezzel a tudással? Jobb ember akarok lenni tőle? Dolgozok az önismeretemen? Bele merek nézni a képembe?

Veszna írta:

Ez lehet félreérthető volt. Azt akartam írni, pl.azt veszem észre, hogy kritizálok valakit magamban, és kiderül, ez azért van, mert ugyanabban a dologban, amit kritizáltam  benne, én épp utálom magam vmiért. Csak kivetítem a hiányosságom egy külső létezőre. S most az a kérdés, mit kezdek ezzel a tudással? Jobb ember akarok lenni tőle? Dolgozok az önismeretemen? Bele merek nézni a képembe?

Ez nagyon jó példa Veszna arra, hogy minden ember önmagából indul ki. A mások hibái tulajdonképpen önmagunk hibája is egyben.  Szokták mondani rossz az, aki rosszra gondol. 

Veszna írta:

Áprilia írta:Veszna írod: “ Nálam inkább az a kérdés, hogy mit kezdek az információval. Sokszor gyűlölöm magam, és ezt kivetítem másokra.”

Érdekes, én rendkívül örülni szoktam a “rálátós” pillanataimnak. A legizgalmasabb a világon, amikor látom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek hittem magam. Mert valahol az egy öröm, hogy az ember egy kicsit kijjebb van a málnásból.

Ez lehet félreérthető volt. Azt akartam írni, pl.azt veszem észre, hogy kritizálok valakit magamban, és kiderül, ez azért van, mert ugyanabban a dologban, amit kritizáltam  benne, én épp utálom magam vmiért. Csak kivetítem a hiányosságom egy külső létezőre. S most az a kérdés, mit kezdek ezzel a tudással? Jobb ember akarok lenni tőle? Dolgozok az önismeretemen? Bele merek nézni a képembe?

Onnantól már nem irányít, mert a felszínre jött, nem tudatalatt van.