Álmokról általában

Hmm Sajnos valószínűleg nem leszek ott .

  

Hát nálam ez nem mindig így működik . Van amikor azt hiszem felébredtem már és utólag kiderül , hogy az még mindig csak álom volt . Hamis ébredések .

A könyvtár zárolt részlegébe betettem egy linket, amit ma találtam.

Hozok pár részt a Mágikus gyakorlatokból, kezdjük is rögtön az álmodással:

Az álmodás

 Don Juan Matus az álmodást olyan tevékenységként határozta meg, amelynek során az emberi tudat a közönséges álmok révén beléphet az érzékelés más birodalmaiba. Ez a meghatározás az ő értelmezése szerint egyúttal azt is jelentette, hogy a közönséges álmokat olyan átjárókként lehet használni, amelyek az érzékelést az energia más régióiba kalauzol­ják - olyan régiókba, amelyeknek az energiája különbözik a hétköznapi világ energiájától, alapjaiban és lényegében azonban mégis azonos vele. A varázslómesterek egy-egy ilyen átlépés során olyan valós világokat ér­zékeltek, amelyekben élhettek és meghalhattak, világokat, amelyek megdöbbentően különböztek a miénktől, és mégis nagyon hasonlóak voltak hozzá.
 Amikor sürgettem don Juant, hogy adjon lineáris magyarázatot erre az ellentmondásra, ö a sámánok hagyományos álláspontjának szellemében kijelentette, hogy ezekre a kérdésekre nem az intellektuális kérdezőskö­dés, hanem a gyakorlat révén kaphatunk választ. Azt mondta, ha ezekről a lehetőségekről akarunk beszélni - bármilyen nyelven tesszük is ezt - a nyelv szabályai által szerkesztett mondatokat kellene használnunk, ezek a mondatok azonban, a használat kötelmeinél fogva, korlátozzák a kifejezés lehetőségeit. Bármely beszélt nyelv szintaxisa csakis a mi vilá­gunkban található érzékelési lehetőségekre korlátozódik.
 Don Juan a spanyol nyelvre utalva felhívta a figyelmem két látszatra hasonló jelentésű igére: az első az álmodni, sonar, a második az ensonar, amely azt a fajta álmodást jelenti, ahogyan a varázslómesterek álmodnak. Az angol nyelv nem különbözteti meg ezt a két állapotot: a normális álmodást - sueno - és azt az ennél sokkal összetettebb állapotot, amelyet a varázslómesterek ensuenonak neveznek.
 Don Juan tanítása szerint az álmodás művészete a mexikói sámánoknak az alvással kapcsolatos hétköznapi észrevételein alapul. Alvó embereket megfigyelve észrevették, hogy a gyűjtőpont könnyedén megváltoztatta szo­kásos helyzetét, és szabadon mozgott, hol a fénygömb perifériáján, hol annak belsejében. Amikor a látottakat összevetették az alvás közben meg­figyelt emberek beszámolóival, kiderült, hogy minél nagyobb az alvás során megfigyelt gyűjtőpont-eltolódás, annál meglepőbbek az álomban tapasztalt eseményekről és helyszínekről szóló beszámolók.
 E felismeréstől fellelkesülve elkezdték keresni a módját, hogyan változ­tathatnák meg akaratlagosan a saját gyűjtőpontjuk helyzetét. Végül a pszichotropikus növények használata bizonyult célravezetőnek. Nagyon hamar rá kellett azonban ébredniük, hogy a növények segítségével elő­idézett gyűjtőpont-áthelyezés kiszámíthatatlan, erőszakolt és ellenőrizhe­tetlen. A kísérlet tehát kudarccal végződött, ugyanakkor megajándékozta őket egy igen értékes jelenség felfedezésével, amelyet álmodó figyelemnek neveztek el.
 Don Juan azzal kezdte ennek a jelenségnek a magyarázatát, hogy meg­világította az emberek köznapi tudatának működését, amelyben a figye­lem kizárólag a mindennapi élet világának alkotóelemeire összpontosul. Rámutatott arra, hogy az emberi lények csak igen felületesen figyelnek meg mindent, ami körülveszi őket, még akkor is, ha valami hosszasan le­köti a figyelmüket. A dolgok alaposabb megfigyelése helyett az emberi lé­nyek egy sajátos típusú figyelem segítségével igyekeztek biztosítani a köz­vetlen környezetüket alkotó jelenségek állandó jelenlétét.      
 Don Juan kije­lentette, hogy ugyanez az emberre oly jellemző, felületes, de mégis sokszor hosszan tartó figyelem a hétköznapi álmokban felmerülő jelenségek meg­figyelésére is alkalmazható. Az emberek köznapi tudatának ezt a sajátos változatát álmodó figyelemnek nevezte el, amelynek segítségével a gyakor­lók képesek tudatukat kitartóan az álom egyes részleteire összpontosítani.
 Az álmodó figyelem mozgósítása tette lehetővé don Juan sámánnemzetsége tagjai számára, hogy megalkossák az álmok alapvető rendszertanát. Ennek során ismerték fel, hogy álmaik legtöbbje olyan képekből áll, amelyek az ébrenlét során tapasztalt mindennapi élményeket és esemé­nyeket idézik fel, de voltak olyan álmaik is, amelyeket lehetetlen volt az osztályozás során bármelyik típusba besorolni. Ezeket az álmokat az emel­kedett tudomás tényleges állapotában élték át, amelyben az álom alkotó­elemei nem csupán képzelet alkotta képek voltak, hanem valóságos energiaképzö események. Az ilyen álmokban a sámánok tényleg látták az uni­verzumból áradó energiát.
 A varázslómesterek tehát képesek voltak álmodó figyelmüket az álmok bármely elemére összpontosítani, és ily módon felismerték, hogy az ál­moknak kétféle fajtája létezik. Az első a számukra teljesen megszokott, ismerős álmok típusa, itt képzelet szőtte elemek lépnek működésbe. Ezek az álmok lelkialkatunk és gondolkodásmódunk termékei, amelyek felte­hetően szorosan kötődnek neurológiai felépítésünkhöz. A másik típusba tartozó álmokat energiaképző álmoknak nevezték. Don Juan elmondta, hogy az ősi idők sámánjai olykor olyan álmokban találták magukat, ame­lyek nem is álmok voltak, hanem álomszerű állapotban tett tényleges látogatások a mi világunkon kívül eső helyeken, amelyek éppen olyan valóságosak, mint a mi világunk, és amelyek tárgyai ugyanúgy energiafor­rásként működnek a látó varázslómesterek számára, mint a fák, az állatok vagy akár a sziklák a mi világunkban.
 Ezeknek az idegen világoknak a látomásai azonban túlságosan tünéke­nyek és illékonyak voltak számukra ahhoz, hogy bármilyen módon érté­kesíthessék őket. Ezt azzal magyarázták, hogy képtelenek voltak a gyűjtő­pontjukat megfelelő ideig azon a ponton tartani, ahová áthelyezték. A helyzet orvoslására tett kísérleteikből fejlődött ki a varázslás másik fő ága, a rejtőzködés művészete.
Don Juan egy napon világosan meghatározta a varázslás művészetének két ágát. E rövid definíció szerint az álmodás művészete nem más, mint a gyűjtőpontnak a szokásos helyzetéből való szándékos elmozdítása, míg a rejtőzködés művészete abban áll, hogy a gyűjtőpontot megtartjuk, azaz rögzítjük új helyzetében.
 Ez a rögzítés lehetővé tette az őst mexikói sámánok számára, hogy teljes terjedelmükben megtapasztalhassanak más világokat. Don Juan elbeszé­lése szerint a varázslómesterek közül néhányan sohasem tértek vissza a más világokban tett utazásukból. Úgy döntöttek, hogy ott maradnak, bárhol lett légyen is az az „ott".
- Amikor az ősi varázslómesterek befejezték az emberi lénynek mint fénygömbnek a feltérképezését - mondta más alkalommal don Juan -  nem kevesebb, mint hatszáz olyan poncot fedeztek fel a teljes fénygömbön, amelyek ténylegesen létező más világok helyszínei voltak. Ha a gyűj­tőpontot e helyek bármelyikére eltolták, és ott rögzítették, teljesen új vi­lágba nyertek bebocsátást.
- De hol van az a másik hatszáz világ, don Juan? - kérdeztem.
- Erre a kérdésre egyetlen válasz adható, de az is érthetetlen - mond­ta nevetve. - A varázslás lényegét foglalja össze, de az átlagos értelem számára nem jelent semmit. Az a hatszáz világ valójában a gyűjtőpont helyzetében van. Ennek a válasznak a megértése felmérhetetlen energi­át követel. Ezzel az energiával rendelkezünk ugyan, de híjával vagyunk annak a képességnek, azoknak az eszközöknek, amelyek segítségével hasz­nosíthatnánk.
 Mindehhez hozzátehetném, hogy semmi sem igazabb, mint ezek az ál­lítások. Az értelem számára mégis teljességgel felfoghatatlanok.
 Don Juan a szokásos érzékelést a sámánnemzetsége tagjai által használt szakkifejezésekkel magyarázta meg: szokásos helyzetében a gyűjtőpont be­fogja az univerzum enetgiamezöiből több billió fényszál formájában érkező energiát. Mivel a helyzete sohasem változik, mindig ugyanazok az ener­giamezők futnak össze benne és haladnak át rajta, ezért érzékeljük min­dig ugyanúgy a világot, ahogyan megismertük. A varázsiómesterek mind­ebből arra a kikerülhetetlen következtetésre jutottak, hogy ha a gyűjtő­pontot más helyzetbe tolnánk el, más típusú vagy összetételű energiaszá­lak haladnának át rajta, és ez egy olyan világ érzékelését eredményezné, amely jellegét és természetét tekintve nem ugyanaz lenne, mint a mi mindennapi világunk.
 Don Juan véleménye szerint, amit az emberek közönségesen észlelésnek tekintenek, az nem más, mint bizonyos érzékelési adatok értelmezé­se. O azt állította, hogy születésünk pillanatától kezdve minden, ami körülvesz bennünket, az értelmezés lehetőségét kínálja számunkra, és idővel ezek a lehetőségek egy olyanfajta átfogó rendszerré alakulnak, amely maradéktalanul meghatározza érzékelésünket, és átveszi minden érzékszervi funkció irányítását.
 Rámutatott arra, hogy a gyűjtőpont nemcsak az érzékelés központja, ahol minden érzéklet összefut, hanem az érzékelési adatok értelmezése is itt történik, ezért ha megváltoztatnánk a gyűjtőpont helyzetét, az új ener­giamezők beáramlását ugyanazokkal a kifejezésekkel értelmezné, amelyek­kel fizikai világunkat, Ennek az új értelmezésnek az eredménye egy olyan világ észlelése lenne, amely meglepően hasonló a miénkhez, és mégis lényegesen különbözik tőle. Don Juan azt is hozzátette, hogy energetikai szempontból ezek a másik világok olyan mértékben különböznek a mi világunktól, amennyire csak lehetséges. A látszólagos hasonlóságok csu­pán a gyűjtőpont értelmezéséből adódnak.
 Don Juannak új nyelvi rendszerre, új szintaxisra lett volna szüksége, hogy leírhassa a gyűjtőpontnak ezt a csodálatos képességét és az álmodás révén hozzáférhető érzékelési lehetőségeket. Ugyanakkor elismerte, hogy némi erőszaktétel árán talán a mi nyelvünk mondattanával is ki lehetne fejezni mindezeket a tapasztalatokat, ha nem csupán a sámán jelöltek, de mindenki számára elérhetőek lennének.
Don Juannak volt egy kijelentése az álmodással kapcsolatban, amely rendkívüli módon felkeltette az érdeklődésemet, ugyanakkor alaposan zavarba is ejtett. Juan Matus azt állította ugyanis, hogy nincs olyan meg­fogalmazható módszer vagy eljárás, amellyel bárkit meg lehetne tanítani arra, hogyan álmodjon. Azt mondta, hogy a gyakorlók fáradságos erőfeszí­tés árán mindenekelőtt az álmodás segítségével próbáltak összeköttetésbe kerülni azzal a mindent betöltő erővel, amelyet az ősi mexikói sámánok szándéknak neveztek. Amint ez a kapcsolat létrejött, rejtélyes módon képessé váltak az álmodás irányítására. Don Juan kijelentette, hogy ezt a kapcsolatot bármilyen fegyelemre épülő módszerrel létre lehet hozni.
Amikor arra kértem, hogy röviden magyarázza el a szóban forgó eljá­rásokat, kinevetett.
- Belépni és eligazodni a sámánok világában - mondta - nem olyan egyszerű, mint megtanulni autót vezetni. Ez utóbbihoz kézikönyvekre és szakmai útmutatásra van szükséged. Álmodni azonban csakis szándék ré­vén lehetséges.
Az egyetlen mód amivel e szándék birtokába juthatsz, maga az erre irányuló szándékozás - jelentette ki.
- A mai ember számára az egyik legnehezebb dolog az, hogy elfogadja a megfelelő eljárások hiányát. A modem ember teljesen a kézikönyvek, különféle praxisok, módszerek és célirányos eljárások rabja. Szüntelenül feljegyzéseket készít, diagramokat rajzol, és kizárólag a szaktudásra fordítja minden figyelmét. A varázslómesterek világában azonban az eljárások és rituálék csupán a figyelem felkeltését és összpontosítását elősegítő puszta vázlatok. Olyan eszközök, amelyek koncentrálják az érdeklődést, és erősítik az elhatározást. Más funkciójuk nincs.
Don Juan az álmodás legfontosabb feltételének a mágikus mozdulatok szigorú végrehajtását tartotta - mint egyetlen eszközt, amelyet sámán nemzetségének tagjai igénybe vettek a gyűjtőpont áthelyezéséhez. A má­gikus mozdulatok végrehajtása adta a varázslómestereknek azt a stabili­tást és energiát, amely álmodó figyelmüket előhívta, és amely nélkül ők sem voltak képesek álmodni. Az álmodó figyelem híján a gyakorlók a leg­jobb esetben arra törekedhetnek, hogy tündöklő álmaik legyenek a csa­lóka, képzelet szőtte világokról. Talán még energia alkotta világokat is láthatnak, de ezeknek semmi határozott jelentőségük nem lehet a szá­mukra egy mindent magában foglaló és értelmezhető rendszer híján, amellyel osztályozhatnák őket.
Amint don Juan nemzetségének tagjai kifejlesztették az álmodó figyel­met, ráébredtek, hogy a végtelen kapuin kopogtatnak. Sikerült normális érzékelésük határait kiszélesíteniük, és felfedezték, hogy normális tudat­állapotuk végtelenül változatosabb, sokrétűbb lett, mint amilyen az álmo­dó figyelem felébredése előtt volt. Ettől kezdve a varázslómesterek való­ban beléphettek az ismeretlenbe.
- Az aforizma - mondta egyszer don Juan -, mely szerint „a határ a csillagos ég", az ősi idők sámánjai esetében a legtalálóbb. Ők valóban a szó teljes értelmében felülmúlták önmagukat.
- És számukra tényleg a csillagos ég volt a határ?- kérdeztem.
Erre a kérdésre a választ mindenki csak személyesen adhatja meg magának - felelte széles mosollyal don Juan. Ők a kezünkbe adták a megfelelő eszközöket. Csakis rajtunk áíl, hasznáíjuk-e, avagy elvetjük őket. Lényegében mindnyájan egyedül vagyunk a végtelennel szemben, és azt a kérdést, hogy képesek vagyunk-e eljutni létünk határaihoz, mind­nyájunknak személyesen kell megválaszolni.

A belső csönd

 Don Juan sokszor elmondta, hogy az ősi mexikói sámánok mindenekelőtt a belső csönd állapotának elérésére törekedtek. Ő ezt az emberi észlelés olyan természetes állapotaként határozta meg, amelyben megszűnik a gondolkodás, és a többi készség olyan tudatszinten működik, amely nem igényli a köznapi tudatra épülő megismerési rendszer működését.
Don Juan a belső csöndet mindig a sötétséggel társí­totta, talán azért, mert az emberi észlelés elmaradhatatlan társától, a belső dialógustól megfosztva olyan tanácstalanná és elhagyatottá lesz, mintha egy sötét verembe zárták volna, ahonnan nincs kiút.   Hozzátette, hogy ebben az állapotban a testi funkciók a szokásos módon működnek, de a tudat élesebbé válik. A döntések határozottak és azonnaliak, mintha egy sajátos tudásból erednének, amely nélkülözi a gondolatok nyelvi, fogal­mi úton történő meghatározását.
 Don Juan szerint, az emberi észlelés a belső csönd állapotában szavak­kal leírhatatlan síkok elérésére képes. Ezek között az észlelési síkok között vannak önmagukban is teljes világok, amelyek egyáltalán nem hasonlí­tanak az álmodás révén elért világokhoz. Valójában leírhatatlan állapotok, amelyeket lehetetlen meghatározni azoknak a lineáris paradigmáknak a segítségével, amelyeket megszokott tudatállapotában az emberi észlelés az univerzum jelenségeinek magyarázatához alkalmaz.

 A belső csönd don Juan nézete szerint egy óriási jelentőségű evolúciós lépés mátrixa, avagy a csendes tudás állapota, más szóval az emberi tudat olyan szintje, amelyen a tudás automatikus és azonnali. Ezen a szinten a tudás nem a fogalmi gondolkodás a logikai indukció és dedukció vagy a hasonlóságokon és különbözőségeken alapuló általánosítások terméke. A csendes tudás szintjén semmi sem a priori, nincs olyan előzetesen adott ismeret, amelyre a tudás anyaga felépülhetne, mert minden azonnali, je­lenvaló és mostani. Ebben a tudatállapotban minden előzetes tudás nél­kül juthatunk komplex ismeretek birtokába. Don Juan szerint a régi korok emberének megvolt rá a lehetősége, hogy megszerezze ezt, de nem tudott élni vele. Ez a lehetőség azonban sokkal kevésbé adott a modem ember számára, akinek az esetében a tudás zöme nem egyéb, mint a mechanikus tanulás terméke. A sámánok egyik alap­tétele ugyanakkor kimondja, hogy jóllehet mi elvesztettük ezt az ereden­dően adott lehetőséget (a korai ember említett képességét), a belső csönd révén a csöndes tudáshoz vezető út az ember számára mégis mindig nyit­va áll.
 Don Juan Matus nemzetsége szigorú irányvonalát tanította, mely szerint a belső csönd eléréséhez kitartó és állhatatos fegyelem szükséges.
 A belső csöndet apránként, percről percre kell gyarapítani és kiteljesíteni. Más szóval, az embernek kényszerítenie kell magát arra, hogy csöndben ma­radjon, még akkor is, ha esetenként ez az állapot csupán másodpercekig tart. Don Juan szerint a varázslómesterek körében köztudott volt, hogy ha valaki kitartóan gyakorolja az elcsendesedést, idővel úrrá lesz a szokáson, és a felhalmozott másodpercek birtokában elér egy - egyénenként változó - csendküszöbhöz. Ha például a belső csönd küszöbe egy adott egyén ese­tében tíz perc, akkor amint az illető eléri ezt a küszöböt, a belső csönd magától, mintegy önnön akaratából beáll.
 Don Juan még a gyakorlatok megkezdése előtt figyelmeztetett, hogy a személyes küszöböm előzetes megállapítására nincs alkalmas módszer - annak mértékét csakis közvetlen tapasztalati úton lehet kideríteni. Így is történt. Mesterem tanácsát követve, kitartóan kényszerítettem magam, hogy elmémet kiürítve csöndben maradjak, és egy napon, a Los Angeles-i Egyetem parkjában sétálva, elértem az áhított misztikus küszöböt.
 Ezt onnan tudtam, hogy valami olyasmit éltem át, amit don Juan korábban részletesen leírt nekem. Ő ezt a pillanatot úgy hívta, hogy a világ megállítása. A világ egy szempillantás alatt megváltozott, mintha megszűnt volna, és életemben első alkalommal tudatosodott bennem, hogy látom az univerzumból áradó energiát. Le kellett ülnöm egy közeit téglalépcsőre. Tudtam, hogy egy téglalépcsőn ülök, de csak intellektuálisan, az emlékezetemre hagyatkozva. Az élmény szintjén, tapasztalatilag, energián ültem. Én magam is energia voltam, és körülöttem is minden az  volt. Egyik pil­lanatról a másikra kikapcsoltam azt az értelmezési rendszert, amellyel addig észleltem a világot. Miután közvetlenül láttam az energiát, ráébredtem valamire, amitől elfogott a rettegés - valamire, amit don Juan kivételével senki sem tudott volna kielégítő módon megmagyarázni nekem. Rádöbbentem, hogy ha­bár életemben most először látom ténylegesen az univerzumból áradó energiát, valójában egész életemben láttam anélkül, hogy a tudatában lettem volna. Maga a látás, az univerzumból folyó energia látása nem volt újdonság. Annál inkább az volt a kétség, amely olyan dühvel kerített hatalmába, hogy visszalökött a mindennapi világ felszínére. Feltettem magamnak a kérdést: vajon mi tartott vissza annak a tudatosításától, hogv mindig is láttam az univerzumból áradó energiát.
- Itt két különböző dologról van szó - magyarázta don Juan, amikor erről a képtelen ellentmondásról kérdeztem. - Az egyik az általános tu­dat, a másik az egyedi, szándékos tudatosság. Az univerzumból áradó ener­gia látásának általánosságban minden ember a tudatában van. Ahhoz, hogy tudatosuljon benned valami, aminek csupán általánosságban vagy a tudatában, energiára van szükséged, amelynek megszerzése vasfegyelmet követel. A fegyelmednek és az energiádnak köszönhetően a belső csönded áthidalta az általános tudat és az egyedi tudatosság közötti szakadékot.
Számtalanszor elismételte, hogy a belső csönd rendkívüli mértékben fel tudja kavarni az embert, ami ellen csakis a fent említett  gyakorlatközpon­tú szemlélettel lehet védekezni, ennek elsajátításához viszont rugalmas, gyors és erős fizikumra van szükség. Azt mondta, hogy a sámánok számára a fizikai test volt az egyetlen olyan valóság, amelynek határozott értelme volt, és ugyanakkor az olyan nézetek, mint a test és az elme dualizmusa az ő szemükben teljesen alaptalanok voltak. Később hozzátette, ismeretei szerint a fizikai test egyaránt magában foglalja a testet és az elmét, ezért a varázslómesterek, hogy ellensúlyozzák a fizikai test mint holiszti­kus egység dominanciáját, szembeállítottak vele egy másik, a belső csen­den keresztül elért energiaalakzatot - az energiatestet.
Elmagyarázta, hogy amit abban a pillanatban tapasztaltam, amikor megállítottam a világot, valójában az energiatestem feltámadása volt, és hogy ez az a különleges energiaalakzat, amely mindig is képes volt arra, hogy lássa az univerzum­ból áradó energiát.

Az összegzés

 Don Juan tanítása szerint az összegzés az ősi mexikói sámánok által felfe­dezett technika volt, amelyet kezdettől fogva minden gyakorló sámán használt, hogy visszatekintsen az életére, és újraélje annak minden tapasztalatát Ezzel a módszerrel egyszerre két transzcendentális célt is meg tud­tak valósítani: az első meglehetősen absztrakt cél volt - egy kozmikus törvény betöltése -, amely megköveteli, hogy a halál pillanatában le­mondjunk a tudatunkról, a második - kifejezetten gyakorlati cél - az ér­zékelés fluiditásának megvalósítása.
 Don Juan szerint a varázslómesterek az első célt azoknak a megfigye­léseiknek köszönhetően tudták megfogalmazni, amelyeket az univerzum­ból áradó energia látásának képessége biztosított a számukra, ők látták, hogy az univerzumban létezik egy gigantikus erő, egy mérhetetlen nagy­ságú energiamező-halmaz, amelyet ők Sasnak, avagy a tudat sötét tengerének hívtak. Megfigyelték, hogy a tudat sötét tengere az az erő, amely a tudatot kölcsönzi minden élőlénynek, a vírusoktól kezdve az emberekig. Minden újonnan született lény részesül ebben a tudatban, amelyet egész élete folyamán növel, egészen addig a pontig, amíg az erő vissza nem követeli azt.
 Az ősi sámánok nézete szerint minden élőlény arért hal meg, mert vissza kell adnia a neki kölcsönzött tudatot ennek az erőnek. A varázsló­mesterek minden korszakban tisztában voltak vele, hogy ezt a jelenséget a nyugati ember által lineáris gondolkodásnak nevezett eszközökkel nem lehet megmagyarázni, ugyanis a lények tudatossá tételének és tudattól való megfosztásának miértjét és hogyanját nem lehet az ok-okozat logi­káján alapuló érveléssel tisztázni. Az ősi mexikói sámánok ezt a jelensé­get az univerzum energetikai tényének tekintették - olyan ténynek, ame­lyet nem lehet ok-okozati alapon vagy egy a priori meghatározható szán­dék alapján definiálni.
 Don Juan sámánnemzetségének tagjai úgy vélték, hogy az összegzés nem más, mint visszaadni a tudat sötét tengerének azt, amit keres: életük tapasztalatát. Ugyanakkor biztosak voltak benne, hogy az összegzés révén az ember bizonyos fokú kontrollra is szert tehet, amely lehetővé teszi, hogy elválassza az élettapasztalatait az életerejétől. Számukra a kettő korántsem volt kibogozhatatlanul összefonódva; csupán esetenként kapcso­lódtak össze.
 Állították, hogy a tudat sötét tengere nem az em­berek életét akarja, csupán az életük tapasztalatát. Fegyelem híján az emberi lények ennek a két erőnek a szétválasztásában akadályozzák meg magukat - ezért veszítik el az életüket is akkor, amikor csupán az életta­pasztalataik összességét kellene elveszíteniük. A sámánok az összegzést olyan eljárásnak tekintették, amelynek révén az életük helyett annak csupán a másolatát adják át a tudat sötét tengerének. A pontos felidézés­sel élettapasztalataikat fel is adták, de az életerejüket sikerült megőrizniük.
 A gyakorló sámánok számára az összegzés azt jelenti, hogy egy felfog­hatatlan erő - a tudat sötét tengere - rendelkezésére bocsátják azt a vala­mit, amire annak a leginkább szüksége van: az életük tapasztalatának az összességét, azaz azt a tudatot, amelyet ők az élettapasztalataikon keresz­tül megnöveltek. Mivel don Juan ezt a jelenséget képtelen volt a szabvá­nyos logika segítségével megmagyarázni, azt mondta, hogy az ősi idők varázslói egy heroikus tett véghezvitelére törekedtek, amikor megpróbál­ták megőrizni az életerejüket - anélkül, hogy tudták volna, hogyan lehet­séges ez. Hozzátette, hogy ezt a célt az idők során sámánok ezrei érték el. Miután átadták életük tapasztalatának összességét a tudat sötét tengerének, sikerült megtartaniuk az életerejüket. Don Juan számára ez azt jelentet­te, hogy ezek a varázslómesterek a szó köznapi értelmében - ahogyan mi a halált értelmezzük -  nem haltak meg, hanem az életerejüket megtartva túlléptek az enyészeten, és a földet maguk mögött hagyva megkezdték a tudat végső utazását.
 Don Juan sámánnemzettségének hite szerint a halál ebben az esetben valójában transzformáció, amelynek során egész lényünk energiává ala­kul át, sajátos energiává, amely megtartja személyiségünk jegyeit. Don Juan ezt képletes értelemben próbálta elmagyarázni nekem. E szerint az ember olyan birodalom, amelyet önálló államok alkotnak: a tüdő állama, a szív állama, a gyomor, a vesék állama és így tovább. Ezek az államok életünk során gyakran önállóan, egymástól függetlenül dolgoznak, de a halál pil­lanatában mindannyian egyetlen entitássá egyesülnek. Ezt az állapotot don Juan sámánnemzetsége a teljes szabadság állapotának hívta. Az ösi varázslómesterek számára tehát a halál egyesítő és nem megsemmisítő erő, szemben azzal, ahogyan azt az emberek többsége véli.
 - Ez lenne a halhatatlanság állapota, don Juan? - kérdeztem.
 - Távolról sem - felelte ő határozottan. - Ez csupán belépés egy uni­verzális evolúciós folyamatba az ember rendelkezésére álló egyedüli köz­vetítő eszköz - a tudat - segítségével. Sámánnemzetségem tagjai meg voltak győződve róla, hogy az ember biológiailag már nem fejlődhet to­vább, ezért az evolúció egyetlen eszközének az emberi tudatot tartották. A halál pillanatában a varázslómesterek nem semmisülnek meg, hanem inorganikus lényekké alakulnak át - olyan lényekké, akik tudattal bírnak, de organizmussal nem. Ezt a transzformációt ők evolúciós lépésnek tekin­tették, amely új, fogalmilag meghatározhatatlan tudattal ruházta fel őket. lnorganikus lényekként ennek a tudatnak akár évmilliókig is a birtoká­ban lehetnek, de egyszer - az organikus elődhöz hasonlóan - ezt is vissza kell szolgáltatni adományozójának: a tudat sötét tengerének.
  Don Juan sámánnemzetségének az egyik legfontosabb felfedezése az volt, hogy az univerzumban - minden máshoz hasonlón - a mi világun­kat is két ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítő erő alkotja. Ezeknek az erőknek az egyike az általunk ismert világ, amelyet a sámánok az orga­nikus lények világának hívtak, szemben a másikkal, amelyet a nem organi­kus lények világának neveztek.
 - A nem organikus lények világát - jegyezte meg don Juan - olyan lények népesítik be, akik tudattal bírnak, de organizmussal nem. Hozzánk hasonlóan ők is energiamezők halmazaiból állnak, de a látó szemében az emberekkel ellenrérben nem fénylőnek, hanem inkább átlátszatlannak tűnnek. Az alakjuk sem gömbre emlékeztet, hanem inkább hosszúkás, mint a gyertya lángja. Ennek ellenére lényegében ugyanolyan kohézióval rendelkező, határozotl kiterjedésű energiamező-halmazok, mint mi.
 - És hol van ez a nem organikus világ, don Juan? - kérdeztem
 - Ez valójában a mi ikervilágunk - válaszolta. - Ugyanazt az időt és ugyanazt a teret foglalja el, de a két világ tudatformája annyira különböző, hogy mi - ellentétben velük - képtelenek vagyunk érzékelni az ő jelen­létüket.
 - Ezek a nem organikus lények valójában magasabb evolúciós szintre jutott emberi lények? - kérdeztem.
 - Szó sincs róla! - kiáltott föl Juan Matus. - Az ikervilágunk inorganikus lényei kezdettől fogva, eredendően inorganikusak, ahogyan mi is eredendően és kezdettől fogva organikus lények vagyunk. Olyan lények, amelyeknek a tudata éppen úgy fejlődhet, ahogy a miénk, és kétségtele­nül fejlődik is, de hogy ez az evolúciós folyamat hogyan megy végbe, arról én magam sem tudok semmit. Azt azonban tudom, hogy az az emberi lény, akinek a tudata kifejlődött, ragyogó fénygömbhöz hasonló, külön­leges fajtájú inorganikus lénnyé válik.
 Don Juan leírások sorát adta nekem erről az evolúciós folyamatról, melyeket én egytől egyig metaforikus költői képeknek tekintettem. Kiválasz­tottam azt, amelyik a legjobban tetszett. Ez a leírás a teljes szabadságról szólt. Úgy gondoltam, hogy az az ember, aki képes megvalósít a teljes szabadság állapotát, a legbátrabb és a legnagyobb képzelőerővel bíró lény a világon. Don Juan azonban kijelentette, hogy tévedek, mert ahhoz, hogy az ember - legyen akár nő, akár férfi - elérje a teljes szabadság álla­potát, lényének tisztább, legéteribb aspektusát kellene megidéznie, azt a lényt, amelyről a legkevésbé van tudomása.
Don Juan az összegzés második, gyakorlati céljának a fluiditás megszer­zését tekintette. A mágikus tevékenység ezen alapja a mágia egyik legmegfoghatatlanabb tárgyával, a gyűjtőponttal volt szoros kapcsolatban. Ez a gyűjtőpont egy teniszlabda méretű, intenzív fényességű pont, amelyet a varázslómesterek csak akkor tudtak érzékelni, amikor az embert mint energiamezök halmazát látták.
Don Juan és a hozzá hasonló varázslómesterek látják, hogy az univer­zum egészéből finom fényszálak formájában energiamezök billiói futnak össze a gyűjtőpontban és haladnak át rajta. A gyüjtőpont ragyogását a fényszálaknak ez a mérhetetlen koncentrációja adja. A gyűjtőpont teszi lehe­tővé az emben lények számára az energiaszálak billióinak felfogását azál­tal, hogy érzékelési adatokká alakítja át őket A gyűjtőpont azután ezeket az adatokat mindennapi világunkként értelmezi, a szocializáció és az emberi lehetőségek szabta kereteken belül.
Összegezni annyit tesz, mint újraélni minden, vagy majdnem minden tapasztalatot, amelyben részünk volt, és így, az emlékezet segítségével, kisebb vagy nagyobb mértékben áthelyezni a gyűjtőpontot arra a helyre, amelyet az összegzéskor felidézett esemény történtekor foglalt el. Ez a fo­lyamatos oda-vissza mozgás a múlt és a jelen, azaz a gyűjtőpont korábbi és mostani pozíciója között biztosítja a gyakorló sámánok számára a szük­séges fluiditást, hogy vállalhassák a végtelenben tett utazásuk során felme­rülő rendkívüli kockázatokat. A tensegritás gyakorlóinak az összegzés biz­tosítja azt a szükséges fluiditást, amelynek segítségével elkerülhetik a köznapi tudat világában ismeretlen kockázatokat.
Az ősi időkben az összegzést mint formális eljárást úgy hajtották vég­re, hogy a gyakorló visszaemlékezett minden személyre, akit ismert, és felidézett minden tapasztalatot, amelyet együtt élt meg a többiekkel. Don Juan azt javasolta nekem, a modern ember tipikus megtestesítőjének, hogy az emlékezés megkönnyítése végett írjak egy listát mindazokról az emberekről, akikkel valaha is találkoztam. Amint elkészültem a listám­mal, elmagyarázta, hogyan használjam. A listáról - amely visszafelé ha­ladt az időben, a jelentől a múltba, életem első tényleges tapasztalatáig - fel kellett idéznem az első személyt és az utolsó alkalmat, amikor talál­koztam vagy interakcióba léptem vele. Ezt a műveletet az összegzendő esemény elrendezésének hívják,
Az aprólékos részleteket kimerítő visszaemlékezés, amely az emberi emlékezőképesség élesítésének leghatékonyabb eszköze - alapkövetel­mény. Ez az emlékezés kiterjed az összes aktuális fizikai részlet felidézésé­re, például a helyszínre, ahol a szóban forgó esemény végbement. Mihelyst az eseményt elrendeztük, beléphetünk oda, ahol a színhely volt, és mintha tényleg ott lennénk, különleges figyelmet szentelhetünk minden fontos részletnek. Ha például az interakció egy irodában ment végbe, emlékez­nünk kellene a padlóra, az ajtókra, a falakra, a képekre, az ablakokra, az asztalokra és a rajtuk lévő tárgyakra, tehát gyakorlatilag mindenre, amit az ember egy pillantással megfigyelt, majd elfelejtett.
 Az összegzést mint formális eljárást a legközelebbi múltban történt ese­mények részletes felidézésével kell kezdeni. Ily módon a tapasztalat el­sőbbsége példaértékűvé válik. A legközelebbi múltban történteken olyan eseményeket értünk, amelyekre az ember nagy pontossággal vissza tud emlékezni. A varázslómesterek mindig számolnak azzal a ténnyel, hogy az emberi lények képesek olyan apró részletek elraktározására, amelyeknek nincsenek a tudatában, és hogy a tudat sötét tengere éppen azt a részletet kívánja tőlük.
Egy múltbeli esemény tényleges összegzése megköveteli, hogy az ember mélyen lélegezzen, és a fejét legyezőszerüen ide-oda  mozgassa, lassan és nyugodtan, az egyik oldalról a másikra, tetszőlegesen a jobb vagy a bal oldalon kezdve. Ezt a legyezőszerű mozgást addig kell végezni, amíg fel nem idéztük az összes hozzáférhető részletet. Don Juan szerint, a sámánok elbeszélése alapján ez a tevékenység olyan, mintha az ember belélegezné azokat az érzéseit, amelyek hatalmába kerítették a felidézett alkalommal, és ugyanakkor megszabadulna mindazoktól a kellemetlen, idegen érzések­től, amelyek nyomasztó emlékekként benne rekedtek.
A sámánok hite szerint az összegzés igazi misztériuma a ki- és belégzés aktusában rejlik. Mivel a légzés alapvető életfunkció, a varázslómesterek biztosak abban, hogy segítségével az ember átadhatja élete tapasztalatai­nak hasonmását a tudat sötét tengerének. Amikor erősködtem, hogy don Juan próbálja meg racionálisan elmagyarázni, mi is az az összeglés, azt felelte, hogy az ilyen dolgokat nem lehet megmagyarázni, csak megtapasz­talni. Hozzátette, hogy az összegzés aktusával az ember felszabadítja ön­magát, és hogy mindenféle magyarázat csak meddő erőfeszítés lenne, csak eltékozolnánk vele az energiánkat. A cselekvésre való határozott felhívása tökéletes összhangban volt mindazzal, amit tudott, és amit elmondott.
A nevek listája az összegzésben az emlékezés megkönnyítését szolgálja, és az emlékezetet fantasztikus utazásra sarkallja. A vatázslómesterek állás­pontja szerint a közelmúltban megtörtént eseményekre való emlékezés lehetővé teszi, hogy később az időben távolabbi eseményekre is ugyan­olyan tisztán és pontosan emlékezzünk vissza. Az emlékezés révén újraélhetjük egykori tapasztalatainkat, és ebből olyan erőt nyerhetünk, amely képes az életerőközpontjainkból szétszóródott energia felkavarására és a központokba való visszavezetésére. A sámánok úgy utalnak az összegzés útján megvalósított energiaátirányításra, mint a fluiditás elérésére azt kö­vetően, hogy a tudat sötét tengerének megadták azt, amite szüksége van.
  Egy sokkal inkább világi síkon az összegzés képessé teszi a gyakorlókat arra, hogy megvizsgálhassák az életükben előfordult ismétlődéseket. Az összegzés meggyőzheti őket arról, hogy minden kétséget kizáróan mind­nyájan olyan erők hatalmában vagyunk, amelyeknek végső soron nincs semmi értelmük, habár első pillantásra ésszerűeknek tűnnek. Ilyen erő például a széptevés, amelynek sokan kiszolgáltatják magukat.      
 Don Juan biztosított róla, hogy csakis az összegzés eredményezhet alap­vető változást a viselkedésünkben, mivel ez az egyetlen eszköz a tudat megnövelésére, és képes arra, hogy felszabadítsa az embert a szocializáció ki nem mondott követeléseinek uralma alól, amelyek annyira természe­tesek és magától értetődőek számunkra, hogy normális körülmények kö­zött észre sem vesszük őket, nemhogy elgondolkodnánk róluk.
 Az összegzés tényleges aktusa egész életünkön át tartó erőfeszítés. Az emberek teljes listájának elkészítése éveket vesz igénybe, különösen azok­nál. akik személyek ezreivel ismerkedtek meg és kerültek kapcsolatba addigi életük során. A listát később ki kell bővíteni a személytelen ese­mények emlékeivel, amelyekben személyek ugyan nem szerepelnek, mégis meg kell vizsgálni őket, mert az összegzést végző emberrel valamilyen módon kapcsolatban voltak.

A döntési központ

 A sámá­nok erőfeszítéseik gyakorlati eredményei alapján meg voltak róla győződve, hogy az emberi testen létezik egy olyan pont, amely a  döntéshozásért felelős. Ez az ún. V pont, a szegycsont csúcsánál, a nyak alapjánál talál­ható terület, ahol a kulcscsontok V betűt alkotva találkoznak. Ez az a centrum, amelyben az energia végső finomítása végbemegy, és ugyancsak itt raktározódik el az energia egyik sajátos típusa, amelyet a sámánok képtelenek meghatározni, de jelenlétét és hatásait ennek ellenére képe­sek érzékelni. A sámánok szerint ez a speciális energia már az emberi lények életének korai szakaszában kilökődik a centrumból, és soha vissza nem tér oda, olyan képességtől fosztva meg ezzel az embereket, amely talán az összes többi központ egyesített energiájánál is fontosabb: a döntés képességétől.
 Az ember döntési képességével kapcsolatban don Juan nemzetségének a véleménye meglehetősen lesújtó volt. Századokon át tartó megfigyelé­sek alapján jutottak el arra a következtetésre, hogy az emberi lények kép­telenek a döntéshozatalra, és ez a gyengeségük késztette őket arra, hogy megalkossák a társadalmi rendet: gigantikus intézményeket, amelyek magukra vállalják a döntéshozás felelősségét. Az emberek hagyják, hogy ezek a gigantikus intézmények döntsenek helyettük, ők pedig csupán végrehajtják az érdekükben hozott döntéseket.
 Az ősi idők sámánjai olyan rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak a V pontnak, hogy a kezükkel se nagyon érintették; csupán rituális célzattal, és ilyenkor is többnyire valaki más érintette meg, aki finoman csiszolt keményfát vagy csiszolt állatcsontot vett igénybe a művelethez. Erre a célra jobbára a csontok kerek fejét használták, ami méreténél és alakjánál fogva megfelelt a nyak tövében található homorú mélyedés körvona­lának. Ezekkel a csontokkal vagy csiszolt fadarabokkal gyakoroltak nyo­mást a V pontot alkotó bemélyedés szegélyére. Ezeket a tárgyakat alkal­masint önmasszírozásra - mai szóhasználattal élve akupresszúrára - is használták.
- És hogyan jöttek rá, hogy ez a homonú pont a döntési központ? - kér­deztem egyszer don Juantól.
- A test minden energiaközpontja - válaszolta - energiakoncentráci­ót mutat; egyfajta tölcsér alakú energiaörvényt, amely a látó szemszögé­ből nézve az óramutató járásával ellenkező irányban forog. Minden ener­giaközpont ereje ennek az örvénylő mozgásnak az intenzitásától függ. Ha a mozgás gyenge, a központ kimerült, energiája elfogyott.
- Amikor az ősi idők varázslómesterei - folytatta don Juan - látó sze­mükkel alaposan megvizsgálták a testet, felfigyeltek ezekre az örvények­re, amelyek rögvest felkeltették az érdeklődésüket, és nekiláttak, hogy feltérképezzék őket.
- Sok ilyen központ van a testen, don Juan? - kérdeztem.
- Több száz - felelte -, ha nem több ezer! Akár azt is mondhatnánk, hogy az emberi lény nem más, mint kavargó örvények halmaza; ezek közül néhány olyan kicsi, akár a tű foka, mégis óriási jelentőséggel bír. Az örvények túlnyomó többsége energiaörvény. Az energia vagy szabadon átáramlik rajtuk, vagy megreked bennük. Van azonban hat örvény, amely olyan hatalmas, hogy mindenképpen megkülönböztetett figyelmet érde­mel. Ezek az élet és az életerő központjai. Ezekben sohasem reked meg az energia, de néha olyan gyér az energia-utánpótlás, hogy a központ szin­te alig forog.
Don Juan elmagyarázta, hogy ezek az óriási életerőközpontok a test hat különböző területén helyezkednek el, és a sámánok által annak idején felállított rangsor szerint sorolta fel őket. Az első a máj és az epehólyag te­rületén, a második a hasnyálmirigy és a lép, a harmadik a vesék és a mel­lékvesék, a negyedik a test elülső oldalán, a nyak tövénél, a homorú pont területén, az ötödik a méh körül, a hatodik pedig a fejtetőn található.
Az ötödik centrum csak a nőknek van meg, és don Juan elmondása szerint olyan speciális energiával bír, amelyet a sámánok folyékony hal­mazállapotúként érzékeltek. Ezt a tulajdonságot azonban csak egyes nők esetében tapasztalták. E központ felfedezésekor a varázsiómesterek arra a következtetésre jutottak, hogy ez valójában egyfajta természetes filter, amely arra szolgál, hogy kiszűrje a fölösleges befolyásokat.
A fej tetején található hatodik centrumot don Juan úgy írta le, mint valamiféle megmagyarázhatatlan rendellenességet, és szemmel láthatóan nem szívesen beszélt róla. Ez a központ annak alapján, ahogy don Juan leírta - nem forgó energiaörvény, mint a többi, hanem inkább óraingához hasonlít, amely a szívverésre emlékeztetve, szüntelenül előre-hátra mozog.
- És miért annyira más ennek a központnak az energiája, don Juan? - kérdeztem tőle.
- A hatodik energiaközpont - felelte nem teljesen szerves része az embernek. Tudod, mi emberek, hogy úgy mondjam, szüntelen ostrom alatt állunk. Ezt a központot megszállta egy erőszakos betolakodó, egy láthatatlan ragadozó. Ezt a ragadozót pedig csak egyetlen módon lehet legyőzni, a többi központ megerősítésével.
- Ez nem valami paranoiás érzés, hogy idegen hatalmak ostroma alatt állunk? - kérdeztem.
- Nos, neked talán az, de nekem semmi esetre sem - válaszolta. - Én látom az energiát, és látom, hogy a fejtetőn lévő központ energiája nem úgy hullámzik, ahogyan a többié. Furcsa és visszataszító módon előre- hátra mozog. És azt is látom, hogy egy olyan varázslómester esetében, aki képes volt úrrá lenni az elméje fölött - amelyet a varázslómesterek idegen szervnek neveznek -, a hatodik centrum hullámzása pontosan olyanná válik, mint az összes többié.
Tanulóéveim során don Juan mindvégig elzárkózott attól, hogy a hato­dik központról beszéljen. Ez alkalommal is, amikor az életerőközpontokról tanított, fölötte durván elutasította a tárgyra vonatkozó további kérdései­met, és a negyedik centrumról, a döntési központról kezdett el beszélni.
- Ez a negyedik központ - mondta - sajátos típusú energiával rendel­kezik, amely a látó előtt teljességgel áttetsző szubsztanciaként jelenik meg, talán leginkább a vízhez lehetne hasonlítani. Nemcsak áttetsző, hanem olyan cseppfolyós energia is, mint a víz. Ennek a speciális energiának a cseppfolyós jellege is bizonyítja, hogy maga a döntési központ nem más, mint szűrő, amely minden beérkező energiát megszűr, és kivonja belőle a folyékony halmazállapotú komponenseket. A likviditás általánosan jel­lemző és meghatározó tulajdonsága ennek a központnak. A varázslómesterek éppen ezert vizes központnak is nevezik.
Az energia forgása az összes központ közül a döntési központban a leg­gyengébb - folytatta Juan Matus. - Ezért van az, hogy az emberek elvétve képesek bármiben is dönteni. A varázslómesterek látják, hogy ha bizonyos mágikus mozdulatokat gyakorolnak, a központ aktívvá válik, és akkor képesek lesznek arra, hogy helyes és megnyugtató döntéseket hozzanak olyan dolgokban, amelyek érdekében korábban egyetlen lépést sem tudtak megtenni.
Don Juan egyáltalán nern lepődött meg azon, hogy az ősi mexikói varázslómesterek már-már a fóbiával határos módon irtóztak attól, hogy a nyakuk tövében lévő bemélyedést megérintsék. E ponttal csupán egyet­len módon voltak hajlandók érintkezésbe lépni: a mágikus mozdulataikon keresztül. A megfelelő mozdulatok a szétszóródott energia visszavezetésé­vel megerősítették a központot, és ily módon kiküszöbölték mindazt a döntéshozatallal kapcsolatos határozatlanságot, amelyet a mindennapi élet nyűgei és vesződségei által előidézett energiaszétszóródás okozott.
- Az emberi lény - mondta don Juan - mint energiamezők halmaza, olyan meghatározott, zárt egység, amelybe kívülről nem lehet energiát bejuttatni, de amelyből távozni sem képes a benne meglévő energia. Az energiaveszteség érzése, amelyet olykor-olykor mindnyájan megtapaszta­lunk, az energia elűzésének a következménye, azé az energiáé, amely az öt óriási élet- és életerőközpontból szóródott szét. Az energianyerés tehát valójában nem más, mint az előzőleg ezekből a központokból szétszóró­dott energia átirányítása. Az energiát ilyenkor úgyszólván áttelepítjük ebbe az öt centrumba, az élet- és életerőközpontokba.

A bal test és a jobb test elválasztása

 Don Juan tanítása szerint az ősi idők sámánjai az embert két, önmagában is tökéletesen funkcionáló test - a bal test és a jobb test - egységének tekintették. Ez a felfogás meghatározó szerepet játszott a sámánizmus gyakorlatában. Ennek a felosztási rendszemek sem­mi köze nem volt az intellektuális spekulációhoz, és a test tömegének lehetséges felosztásához sem szolgált logikai alapul.
Amikor don Juan mindezt elmagyarázta nekem, a modern biológia bilaterális szimmetria fogalmával próbáltam érvelni, amely szerint a szerve­zet jobb és bal oldala, a test függőleges tengelyvonala mentén elválasztva, hozzávetőlegesen egymás tükörképének tekinthető.
- Az ősi mexikói sámánok osztályozási rendszerei - felelte don Juan - a modern tudósok következtetéseinél sokkal mélyebbek, mivel egyenesen az univerzumból áradó energia észleléséből származnak. Amikor az emberi testet energiaként észleljük, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy azt nem két rész, hanem két különböző típusú energia alkotja, két egymástól el­térő energiaáramlás, két egymással szemben álló, ugyanakkor egymást kiegészítő erő, amelyek egymás mellett és egyidejűleg léteznek, ily módon tükrözve az univerzum minden alkotóelemének alapvetően kettős felépí­tését.
 Az ősi mexikói sámánok mindkét energiatípusnak önálló testet tu­lajdonítottak, és következetesen bal, illetve jobb testként beszéltek róluk. A hangsúlyt a bal testre helyezték, mert a sámánizmus végső célja szem­pontjából ennek az energiaalakzatnak a természetét tekintették hatéko­nyabbnak. Az ősi mexikói sámánok, akik a két testet energiaáramlások­ként írták le, a bal áramlatot féktelenebbnek és agresszívabbnak ábrázol­ták, amely heves hullámokban mozog, és energiahullámokat bocsát ki magából. Amikor don Juan vizuálisan akarta szemléltetni ezt a jelenséget, arra kért próbáljam meg elképzelni, hogy a bal test a nap egyik fél­tekéje, amelyen egymást érik a napkitörések, mintha minden aktivitás a nap testének erre az oldalára összpontosulna. A bal testből kilökődő energiahullámok a napkitörésekhez hasonlóan mindig merőlegesek a gömb felszínére, ahonnan erednek.
 Ezzel szemben a jobb test energiája don Juan leírása szerint távolról sem mozgott ilyen hevesen a felszínen - inkább az olyan tartályban lévő víz felszínére hasonlított, amelyet finoman előre-hátra billegtetnek. Nem keletkeztek rajta hullámok, csupán folyamatos ringó mozgást végzett, de a felszín alatt a mélyebb rétegekben spirális formában örvénylett. Don Juan arra kért, hogy képzeljek el egy nagyon széles, békésnek tűnő trópusi folyót, amelynek a felszínén a víz íátszólag mozdulatlannak tűnik, de alat­ta örvénylő sodrással kavarog. A mindennapi élet világában ez a két áramlat egyetlen egységbe olvad, amelyet mi emberi testként ismerünk.
A látó szemében azonban az ember energiateste kör alakú. Don Juan nemzetsége számára ez azt jelentette, hogy a jobb test a meghatározó erő.
- És mi a helyzet a balkezes emberek esetében? - kérdeztem egy alka­lommal tőle. - Ők könnyebben meg tudják valósítani a varázslás céljait?
- Miért valósítanák meg könnyebben? - kérdezett vissza láthatóan meglepődve don Juan.
- Mert náluk nyilvánvalóan a bal oldal a meghatározó - válaszoltam.
- Az efféle túlsúlynak a varázslómesterek szemében nincs semmi jelen­tősége - válaszolta. - Az ő esetükben valóban a bal kéz érvényesül első­sorban, abban az értelemben, hogy a bal kezükkel képesek hatékonyab­ban bánni mondjuk egy kalapáccsal, továbbá a bal kezükkel írnak, sőt még a kést is a bal kezükbe fogják, és gyakran nagyon ügyesen tudnak bánni vele. Ha pedig történetesen sztepptáncosok, akkor kiváló ritmus­ban képesek mozgatni a bal lábukat. Más szóval a bal testüknek van rit­musérzéke, de a sámánizmus szempontjából az ilyesfajta túlsúlynak nincs jelentősége, mert a balkezesek testét is a jobb test energiájának körkörös mozgása uralja.
- És a varázslómesterek számára van valami előnye vagy hátránya a balkezességnek? - kérdeztem. Azokra az indoeurópai nyelvekben szép számmal megtalálható kifejezésekre gondoltam, amelyek negatív megkü­lönböztetésben részesítik a balkezeseket.
- Tudomásom szerint nincs sem előnye, sem hátránya - felelte Juan Matus. - A két test energiájának elosztása nem a kézügyesség meglétének vagy hiányának a kérdése. A jobb test uralma energetikai túlsúly, amelyet az ősi idők sámánjai felismertek, de sohasem próbálták megmagya­rázni, hogyan keletkezett ez a fölény, és filozófiai következtetéseket sem vontak le belőle. Számukra ez csupán egy adott tény volt, ugyanakkor igen sajátos tény. Olyan tény, amelyet meg lehet változtatni.
- És miért akarták megváltoztatni? - kérdeztem.
- Mert a jobb test energiájának körkörös mozgása elviselhetetlenül unalmas! - felelte indulatosan. - Ez a folyton ismétlődő, visszatérő moz­gás a mindennapi élet minden eseményét irányítja és vigyázza. csakhogy ezt körkörösen teszi - ha érted, mire gondolok.
- Nem, nem értem, mire gondolsz, don Juan - feleltem.
- Az életben minden helyzettel ilyen körkörös módon szembesülünk - mondta, kis kört rajzolva a kezével. - Egyikkel a másik után, szüntele­nül, vég nélkül. Ez olyan körkörös mozgás, amely minden jel szerint fo­lyamatosan beszívja az energiát, és centripetális mozgással szakadatlanul körbe-körbe forgatja. Ilyen körülmények között nincs kiterjedés, növeke­dés. Nincs újdonság, nincs gyarapodás. Semmi sincs, amit ne lehetne belülről megmagyarázni. Rettenetesen unalmas állapot!
- És hogyan lehetne ezen az állapoton változtatni, don ]uan? - kérdez­tem.
- Már késő, hogy változtassunk rajta - felelte. - A kárt nem lehet meg nem történtté tenni. Az energia spirális mozgása állandósult. De ennek nem kell örökké így maradnia. Igen, mi mindnyájan úgy járunk, ahogy tudunk, ezen nem lehet változratni, ugyanakkor szeretnénk futni, vagy hátrafelé járni, vagy éppen létrára mászni. Kétségtelen, hogy szüntelenül járni, jámi és jámi igen hatékony dolog, csak éppen értelmetlen. A bal test közreműködése rugalmasabbakká tenné ezeket az életerőközpontokat. Ha a spirális mozgás helyett hullámozhatnának, akár csak egy pillanatra is, egészen más energiával töltődnének fel, és ez megdöbbentő dolgokat eredményezne.
Mindazt, amit don Juan elmondott, csak valahol a fogalmi gondolko­dás határain túl értettem, mert lineáris gondolkodással lehetetlen volt felfogni.
- Az az érzés, hogy az emberi lények határtalanul unatkoznak maguk­ban - folytatta csakis a jobb test uralmának tulajdonítható. Univerzális értelemben az emberi lények számára csupán egyetlen lehetőség maradt, mégpedig az, hogy különböző módokon megpróbáljanak megszabadulni az unalomtól. De valójában egyebet se tesznek, mint hogy a legkülönbö­zőbb módokon és eszközökkel agyonütik az időt - az egyetlen tulajdonukat, amelyből soha senkinek sem elég. De ami még ennél is rosszabb, az az emberek reakciója erre a kiegyensúlyozatlan energiaelosztásra. A leg­több erőszakos reakció és cselekedet ennek a kiegyensúlyozatlan elosztás­nak köszönhető. Úgy tűnik, hogy a tehetetlenség időről időre heves energiaáramlatokat gerjeszt az emberi testben, amelyek erőszakos viselkedés formájában törnek a felszínre. Az emberi lények számára minden jel sze­rint az erőszak is csupán egy módja az idő agyonütésének.
- Ha ez így van. ahogy mondod, don Juan, akkor az ősi mexikói sámá­nok miért nem akarták sohasem megtudni, hogy miért jött létre ez az ál­lapot? - kérdeztem. Meghökkentett. Azon kaptam magam, hogy határo­zottan kellemes érzés tölt el, amikor erre a befelé irányuló mozgásra gon­dolok.
- Azért, mert amint megfogalmazták a kérdést, már tudták is rá a vá­laszt - felelte határozottan Juan Maius.
- Ezek szerint tudták az okát? - kérdeztem.
- Nem, az okát nem tudták, de azt igen, hogy hogyan jött létre ez az állapot.
De ez már egy másik történet.
Ez alkalommal magamra hagyott a kétségeimmel, de kapcsolatunk során számos esetben megpróbálta megvilágítani ezt a látszólagos ellent­mondást.
- Az emberi lények számára az evolúcióhoz az egyetlen út a tudaton keresztül vezet - mondta egy másik alkalommal - de valami tőlünk ide­gen, ismeretlen erő, amely szoros kapcsolatban áll az univerzum ragado­zó állapotával, megfosztott bennünket az evolúciós kibontakozás lehető­ségétől azáltal, hogy birtokba vette a tudatunkat. Az emberi lények egy ragadozó erő prédáivá váltak, amely a saját érdekében passzivitásra kényszerftette őket - olyan jellegű passzivitásra, amely a jobb test ener­giájának a sajátja.
 Evolúciós lehetőségeinket Don Juan olyan utazásként írta le, amelyben a tudatunk átkel egy meghatározhatatlan világon, amelyet a mexikói sá­mánok a tudat sötét tengerének neveztek, és az univerzum tényleges részé­nek vagy aspektusának tartottak, egy felmérhetetlen kiterjedésű őselemnek. amely az anyagfelhőkhöz és a fényhez hasonlóan az egész univerzu­mot áthatja.
 Don Juan meg volt győződve arról, hogy a jobb és a bal testnek ebben a kiegyensúlyozatlan fúziójában a jobb test uralma a tudati utazásunk félbeszakadásának a jele. Ami nekünk természetesnek tűnik - az egyik oldal uralma a másik fölött az az ő sámánnemzetsége tagjai számára rendellenesség volt, amelyet igyekeztek orvosolni.
 A régi sámánok azt tartották, hogy a gyakorlók csak úgy teremthetik meg a bal és a jobb test harmonikus egyensúlyát, ha megnövelik a tudatukat Az emberi rudat bármilyen típusú megnöveléséhez azonban rendkívül tudatos fegyelemre van szükség. Máskülönben ez a fáradságos úton elén növekedés könnyen megszállottságba csaphat át, és a pszichológiai aber­rációktól az energetikai sérülésekig számos káros következménye lehet.

De jó sok jegyzet van itt , ma már nincs időm , de holnap bele vetem magam .

Áprilia írta:

Etoile-sama írta:A bal test és a jobb test elválasztása

A bal test közreműködése rugalmasabbakká tenné ezeket az életerőközpontokat. Ha a spirális mozgás helyett hullámozhatnának, akár csak egy pillanatra is, egészen más energiával töltődnének fel, és ez megdöbbentő dolgokat eredményezne.

Egyfajta hullámzó mozgást azonnal el kezdtem érezni, amint a Castaneda könyveket kezdtem el tanulmányozni. Ma már ott tartok, hogy bizton állíthatom, hogy ha lefekvéskor érzékelem a hullámzást, minden ilyen mozgást követően szinte minden átmenet nélkül (mondhatni zökkenőmentesen) bekövetkezik valamilyen szellemvilágbeli tapasztalat.
(már ha ugyanarról a hullámzásról beszélünk).

Fura érzés ez a hullámzás .

Elgondolkodtam egy kicsit tegnap este az összegzés témáján és az jutott az eszembe , hogy ez tulajdonképpen olyan , mint a memória kártya .
Vegyünk alapul egy születést , ami azt jelenti , hogy az ember  kap mondjuk egy új számító gépet .  Az idő folyamán a tapasztalatai során egyre több és több dolgot él át , és ezeket mind  eltárolja a memória kártyáján . Eleinte minden gyorsan fut , az új információknak van bőven még hely , de az idő elteltével egyre kevesebb és kevesebb hely marad . Rengetek szemét gyűlik össze , ami ugye azt jelenti , hogy olyan információk , amiknek már nincs jelentősége  és ezek lassítják a gépet .
Ha a számító gépet veszem alapul , az is jól fut eleinte , de aztán a sok szemét és a memória megtelése akadozóvá teszi az egész rendszert .  
Tehát mit kell csinálni , hogy ismét minden jól fusson ? Törölni és törölni és törölni .
Ha mindezt átültetjük energetikai szintre , akkor ugye azt mondhatjuk , a sok memóriánkat betöltő adat sok energiát vesz igénybe . ha törlünk , felszabadul az energia .
Ennyire egyszerű maga az elmélet .
A számító gépünket  könnyedén megtisztítjuk egy uninstaláló programmal ami megtisztítja a memóriát . Energetikai szempontból számunkra ez az összegzés . A lényeg valahol az elengedésben lehet . Újra éljük az eseményeket és elengedjük azokat . Hmm kérdés , hogy hogyan , az újra élés elegendő lenne ? Nem vagyok ebben biztos .

Áprilia írta:

"La Gorda és én eszközként használtuk az együtt álmodást,hogy elérhessük rejtett memóriánk elképzelhetetlen világát. Az együtt álmodás lehetővé tette számunkra, hogy emlékezzünk azokra az eseményekre, melyeket képtelenek voltunk visszakeresni a hétköznapi élet emlékezésével."

(A Sas ajándéka)

Ez olyan rejtélyes   

Áprilia írta:

"A Nagual nő és férfi fénytestében két különböző mozgás van. A jobb oldalukon hullámmozgás, míg a bal oldalukon forgó mozgás van."
(Castaneda: A Sas ajándéka)

Eszembe jutottak erről azok a tapasztalataid , amikor forgó illetve hullámzó mozgást végeztél , vagy érzékeltél legalább .

Áprilia írta:

fortis írta:Elolvastam a cikket . Nos elég hihetően ír , de arra gondolnék , hogy sok sámán és varázsló és Tibeti kolostorokban élő szerzetes akik aktívan alkalmazhatják az eljárásokat , igen hosszú életet is megélhettek .

Vagyis? Alvás során szerinted elhagyja az asztrál test a fizikait, vagy nem hagyja el?

Szerény véleményem szerint amikor álmodunk , akkor a fizikai testünkben tartózkodunk továbbra is , tehát egy testen kívüli élmény nem egészen olyan , mint egy álomban megélt élmény . TKÉ vagy asztrál utazásos élményeinkben elhagyjuk a testet és annak környékét , álomban viszont szerintem valahogy úgy működhet , hogy a szellem lélek a test terében tartózkodik és a világot hozza be magához . Tehát az utazást önmagunk környezetében tesszük .

Ide hozok pár egyéb véleményt ebben a témakörben
Hozva innen :
iqdepo : http://iqdepo.hu/dimenzio/28/28-04-05.html
A reinkarnáció egyes melléktanai azt feltételezik, hogy a lélekvándorlás az egyre magasabb, felsőbbrendű dimenziókba való jutás fogalmát foglalja magában. Testünknek szüksége van az alvásra, hogy kipihenhessük magunkat. Míg alszunk, agyunk a normális, ébrenléti béta-hullámoknál alacsonyabb alfa- hullámokat sugároz. De tulajdonképpen mi is az álom? "Főleg képszerű képzetek kialakulása az alvás alatti, kritikátlanul összekapcsolt, időt és teret tekintetbe nem vevő elképzelések és "gondolattöredékek felsorakoztatása" - írja az Új Magyar Lexikon. Nos, ez az említett teóriák szerint nem teljesen igaz. Amikor álmodunk kilépünk testünkből és ellátogatunk más, esetleg számunkra még teljesen ismeretlen világokba. Tehát amíg mi egy másik univerzumban tartózkodunk, addig a földi testünk nyugodtan kipihenheti magát. Viszont amikor ébren vagyunk, akkor abban a bizonyos másik világban alszunk. Ez a feltételezés maga után vonja azt a közvetkeztetést, hogy mind a két párhuzamos univerzumban van egy fizikai testünk és a valódi, szellemi énünk ide-oda járkál közöttük, mindig a friss testben, tehát soha nem az alvó testben tartózkodva. Ez eredményezheti életfolyamataink minimumra csökkenését ez idő alatt. Tulajdonképpen az a világ is teljesen ugyanolyan mint a miénk, csak éppen a napszakok az egymás fordítottjai, s persze az időrendek is megcserélődnek, hiszen ott jóval többet kell aludnunk, mint itt. Ha az egyik testünk abbahagyná biológiai tevékenységét, - azaz "meghalna" - akkor azonnal szükségünk van egy újra abban a dimenzióban, mert különben nem alhatunk, ami azt eredményezné, hogy túlterhelés miatt a másik testünk is meghalna. Ha mind a két test egyszerre halna meg, - aminek persze hihetetlenül kevés az esélye - akkor a lélek szabadon bolyongana (ezt nevezzük mi szellemjelenségnek) mindaddig amíg mind a két világban nem talál magának megfelelő testet - ez akár több évezredig is eltarthat. Bizonyára volt már Önnek is olyan álma, amely később többé-kevésbé valóra is vált. Ilyenkor az történhetett, hogy kiléptek az "álomvilág" téridejéből és átjutottak a saját terük jövőjébe, ahol megfigyelhették az elkövetkezendő napok, vagy akár évek eseményeit is. Ekkor általában fáradtan, nem kipihenten ébredünk, mert végül is a Földön voltunk, csak egy későbbi korban. A másik testünk viszont teljesen frissen ébredhet majd fel, mert nem került sor szokásos magasságú megterhelésre az ő világában. Ehhez hasonló dolgok napról-napra, illetve estéről-estére történnek velünk, csak sajnos mi nem emlékezünk, nem emlékezhetünk rájuk, ugyanis ha túl sokat tudnánk a jövőről, akkor az megváltoztatná jelenünket, amely szintén kihatással lenne későbbi cselekedeteinkre, így tehát nem az a jövő következne be, amit láttunk. Így nem is járhattunk volna ott álmainkban. Az alvás tulajdonképpen energiagyűjtés és nagyon hasonlít az olyan meditációs formákra, ahol az emberek elhagyják fizikai testüket, ugyanis itt szintén felfrissülve, energiával telve "ébrednek fel".
Fillér Ferenc/
hozva innen :
http://www.nlcafe.hu/nlezoteria/20100127/hol_jarunk_almainkban/
Az álmok valóságosságában már az őskorban is hittek, úgy tartották, hogy ilyenkor a lélek kiszáll a testből, meglátogatva távoli vidékeket vagy akár a szellemvilágot is, ahol halottakkal találkozik. A hit, miszerint az ember alvás közben látnoki megérzésekre tehet szert, már a Bibliából is jól ismert. Elég József hét szűk esztendőt megjósló álmára gondolnunk. Minden vallásban és mitológiában találkozhatunk történetekkel, ahol az istenek egy próféta vagy egy kiválasztott álmain keresztül üzentek, de a történelem nagyjai közt is számtalan olyanról tudunk, aki döntéseit a jósló álmai alapján hozta meg. Ugyanígy fennmaradtak olyan leírások, amelyekben az álmodó a testét elhagyva a valóság más helyein találta magát, olyan dolgokat látva és tapasztalva, amelyeket később igazolni lehetett.
Mindezekre a mai orvostudomány és a pszichológia általában csak rálegyint, mondván, hogy az álom állapotában csak a fantáziánk vagy az emlékeink vetítenek elénk valósnak látszó képeket és történeteket. Ez persze részint igaz is, azt viszont kevesebben tudják, hogy az előbbiekben említett csodáknak komoly alapja lehet. Lassan százötven éve ugyanis, hogy a médiumok vizsgálatával létrejött a parapszichológia különös tudománya, ami napjainkra a megérzésekkel kapcsolatosan már sok bizonyított ténnyel rendelkezik. Többek között arról is, hogy bizonyos esetekben a tudatunk függetleníteni tudja magát a testtől, ezt a hagyományokból is ismert jelenséget testelhagyásnak nevezik. De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, miért nem tapasztaljuk meg ezt többen? Mi kell ahhoz, hogy ezek a képességek jobban feltűnjenek? A válaszhoz egy kicsit jobban meg kell ismerkednünk a paraképességekkel és azok működésével.

Néhány részlet Az angyal válaszólból:

- Az ébrenlét több az álomnál.
L: Szeretnék már felébredni.
- TÉGED ÁLMODNAK.
L: Nem értem.
- Az álom az kép, te is kép vagy.
MAJD Ő FELÉBRED BENNED.
L: Hogyan tudnék felébredni?
- Az ébredés egyetlen módja, hogy megszűnsz álmodni.
Amíg az álomra figyelsz, mind mélyebbre süllyedsz az álomban, mert elfogadod ébrenlétnek.
Az ébredező mind azt mondja magában:
"Az nem igaz" - és akkor felébred.
Az álom majdnem olyan, mint az ébrenlét.
Megtévesztő.

Mindannyian álmodtok.
A beszélő ma mély álomban volt, hogy meglássátok, mennyire alusztok.
   (Célzás Hanna egész napjára.)
MINDEN LÉPÉS FELÉJE EGY ÉBREDÉS. MINDEN LÉT, NEMCSAK A TIÉTEK, - AZ MIND ÁLOM.
RITKÁBB, MIND RITKÁBB, - DE ÁLOM. EGYETLEN ÉBREDÉS LÉTEZIK: AZ Ő.
Hírt mondok nektek:
A Megváltás az lesz, amikor az egyedülvaló FÉNYESSÉG a legmélyebb sötétségbe leér.
Mi mindnyájan ezen munkálkodunk örömmel és hálával.
Hálával!
Álmodókból ébresztőkké váltok.
Odáig kell eljutnotok, ha csak rátok néz valaki, felébred tőle.

Négyen alusztok egy szobában.
Egymásról álmodtok.
Hiszitek, hogy beszéltek egymással, mert az álomkép csalóka.
Az álmodó nem azt álmodja, hogy alszik, hanem, hogy ébren van.
Cselekszik, jön, megy, beszél.
Valójában fekszik és alszik.
De jön a hajnal, tágul már az álompára.
ÚJ TETT KÖZELEG.
És minden álom beteljesül, mert az álom előkészület.
A kis gyermek, a még nem született is, álmodik az anyaölben a napvilágról.
Ha nem álmodna, nem születne meg.
MINDEN, AMIT CSELEKESZTEK MOST:
ÁLOMCSELEKEDET, ÁLOMGONDOLAT.
Mindig szebbet és szebbet álmodjatok, mert az mind valóság lesz!
Az álom is hit.

Etoile-sama írta:Néhány részlet Az angyal válaszólból:


Ha nem álmodna, nem születne meg.
MINDEN, AMIT CSELEKESZTEK MOST:
ÁLOMCSELEKEDET, ÁLOMGONDOLAT.
Mindig szebbet és szebbet álmodjatok, mert az mind valóság lesz!
Az álom is hit.

Végül is az ébrenlétnek hitt állapotunk is csak egy álom .

Az álmokat az különbözteti meg az ébrenléttől , hogy míg az ébrenlétben racionálisak vagyunk , addig álmainkban sosem .

/ Azt hiszem az Álomban Ébren C k-ban írtak erről . /

fortis írta:Az álmokat az különbözteti meg az ébrenléttől , hogy míg az ébrenlétben racionálisak vagyunk , addig álmainkban sosem .

/ Azt hiszem az Álomban Ébren C k-ban írtak erről . /

Ha az álmokban nem vagyunk racionálisak , de az ébrenlétben igen , akkor a tudatos álom egy olyan világra utalhat , ahol racionálisan gondolkodhatunk egy nem racionális világban . Ezért képesek lehetünk racionális tudatunkkal nem racionális cselekvéseket végrehajtani .

Hú, Etoile, ez a párbeszéd talált nálam rendesen!
"MAJD Ő FELÉBRED BENNED. "
És nem csak ez.

Áprilia írta:

Áprilia írta:

Nogusta írta:
A nő, aki a széken ült, hirtelen felállt, megragadta a másikat a hajánál fogva, és látszólag erőfeszítés nélkül, egyetlen mozdulattal, felállította.

Ez a jel arra utal, hogy ez is álmodásban történt. Ha igen, talán itt is arra ment ki a játék, hogy Carlos tudatosodjon álmában? Bár itt nemigen erről volt szó. Majd elolvasom ezt a könyvből, mert ennek megítéléséhez kell egy teljesebb szövegkörnyezet.

Ezt tudtam most előkeresni, fortis.
Úgy emlékeztem, hogy Florinda Donner: Álomban ébren c. könyvével kapcsolatban is feltettem ezt a kérdést valahol, de most nem találom, ti. hogy váltakoznak benne azok a részek, amiket közös álmodásban élt át, és azok a részek, amelyeket ébrenlétben. A könyv persze annyira ravaszul és tökéletesen - ahogy Castaneda és Florinda mondta "varázslói módon" - van megírva, hogy nem jelzik ezt az egyes részeknél, hogy melyik melyik. Amikor először olvastam, egyszerűen csak letaglózott az egész, annyira tetszett, akkor még nem vettem észre benne ezt a kettősséget, illetve nem foglalkoztam azzal, hogy megkülönböztessem. Aztán amikor másodszor kezdtem olvasni, akkor egyből feltűnt, hogy "valami nem stimmel", azonban még így sem tudtam mindig követni, hogy mikor melyik tudatállapot van.   

Igen , végül is minél többször olvasom el én is , annál jobban kezdem érteni , mikor milyen helyzetben vannak éppen .

fortis írta:Igen , végül is minél többször olvasom el én is , annál jobban kezdem érteni , mikor milyen helyzetben vannak éppen .

Ez így van! Castanedát nem elég egyszer olvasni. Az álmodás művészete már háromszor megvolt, de készülök egy negyedikre is. Úgy vagyok vele, hogy próbálok minél több tapasztalatra szert tenni, hogy aztán útmutatásért forduljak Carloshoz. Mindig tud újat mondani vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy más színben látom az általa leírt dolgokat, miután magam is belekóstolhattam kicsit az álmodásba.