Különös álmok egyéb kategória

Felső oktatási intézmény. A lépcsőfordulóban voltam, és egy haverral néztük az egyenruhás csajokat, amint elvonulnak előttünk a lépcsőn. Tettünk egy egy megjegyzést a lányokra, hogy milyen szépek és formásak, amikor az egyik megállt, odajött hozzám és megkérdezte:
-  Mit mondtál mit szeretnél? 
-  Megcsókolni a melleidet válaszoltam. 
- Gyere velem .-mondta, és elvezetett egy csendes kis sarokba. Felhúzta a blúzát, én pedig csókolgatni kezdtem a melleit.
Talán nem kellett volna, de akkor igazán jól esett ez az egész. Büntetést kaptam, nem hagyhattam el a lépcsőfordulót, ki tudja mennyi ideig. Aztán csak megszegtem a szabályt mert elmentem onnan, a folyosókon kódorogtam, benéztem egy egy osztályterembe ahol éppen folyt a tanítás. 
Persze elkaptak az irodánál, és elküldtek egy házba. A ház egy műterem lakás volt, egy nagy vászon választotta ketté a hatalmas szobát. Egyik felében képek lógtak a falon, és asztalok meg székek voltak rendezetlenül elhelyezve benne, a vászon mögött pedig egy lépcsőfeljáró. A vászon mögötti részen sötét volt, épp, hogy láttam. Felmentem a lépcsőn, egy kis folyosóra jutottam, amiből nyílott két ajtó. Elsőként a távolabbiba nyitottam be, ez egy kisebb szoba volt, nem léptem be, csak szétnéztem a félhomályban. Odakint esett az eső, egy bádog esővédő lehetett valahol az ablak alatt, mert marha hangosan lehetett hallani, ahogy a vízcseppek szabálytalanul rá hullanak.  Nem lehet jó itt aludni gondoltam, borzasztó lehet ezt a hangot hallani. Becsuktam az ajtót, és a másik szobába is benéztem. Ez egy nagyobb szoba volt mint az előző, de nem igazán volt időm körül nézni, mert a sötét folyosó vége felől felhangzott egy különös hang, valami röfögés vagy morgás, akár mi is volt az, elég rémisztően hatott rám. A lépcsőhöz siettem, és közben rájöttem ,hogy egyre kevésbé látok. Lassan a kezeimmel kellett kitapogatnom a korlátot, mintha csak megvakulnék, és amint minden elsötétült felébredtem az álomból.

Csak azért írom le, mert annyira valósághű volt minden. Először autóval jártam azon a környéken, másodjára pedig a párommal és a fiammal mentünk arra biciklivel. Az utak eléggé forgalmasak voltak akár a valóságban, és az embereket is kerülgetnem kellett az aluljáróban.  Ez nem megszokott nálam, hogy ennyi mozgó álom alak  és jármű legyen Körülöttem, valóban mintha csak a városban lennék.  Amikor egy idősebb nő miatt kellett ide oda kitérni, mert kacskaringózott az úton, még mérges is lettem. Aztán a párom azt mondta, már oda kellett volna érnünk, biztos eltévedtem, és visszakanyarodtunk a fővárosba.  Nem , nézz csak körül mondtam neki, azok a házak ott a folyó parton egészen más stílusúak mint a fővárosban.  Jó helyen járunk, csak egy kicsit túl mentünk, de ha vissza kanyarodunk majd meglátod. Így is történt, egy oszlopos árkádos épület alatt volt az átjáró, és én megint csak csodálkozni tudok, hogy mennyire igazinak tűnt  maga az épület is.

Álmomban a párommal és még pár emberrel néztünk egy kismadarat, aki egy kibetonozott árokban rakott magának fészket, egy polifon darabból.  Nagyjából fél méterre a fészektől  volt mellette egy száraz levelekből, fűből és ágakból a szél által összehordott kupac, a kis madarak abban rejtőztek el.  Egyszer csak felrebbent a madárka és a számhoz repülve meg akart etetni valamivel. Oda kaptam a kezem, így végülis a két újammal fogtam meg az adományát. Elindultunk a párommal és  a kis fehér valamit nézegettem az ujjaim között amikor felismertem, hogy ez a közeli fák virágaiból lett lecsippentve, valószínűleg akác.

Milyen különös álom! Kár, hogy nem tudom megfejteni. 

Két kecskebéka ugrált a fűben, az egyik én voltam. Nem tudom mi értelme volt ennek, valamerre igyekeztünk, ide oda ugráltunk, megpihentünk, majd haladtunk tovább.  
Aztán valami fordult, már nem kecskebékák voltunk, hanem két kismacska.  Egy kertbe ballagtunk be, amikor a másik cicát felkapta egy ember, és maga elé emelte.  Ő reflexszerűen az ember orra felé kapott a mancsával, mire az ember letette vissza a földre. Valamilyen bogyókat szedett a férfi a bokrokról, kicsit a szőlőre emlékeztetett, de lehet, hogy érett piszke volt. Álomban nem tudtam megkülönböztetni a kettőt, pedig tök egyértelmű, na mindegy.

Az erdőben ütöttünk tanyát egy tisztáson, a családommal.(Nem a jelenlegi) Lovaink is voltak, a ház szalmatetős. Aztán az erdő kigyulladt, lelki szemeimnel láttam, hogy csak egy szikra volt. Menekülnünk kellett, a házból nem tudtam kimenekíteni semmit sem az is hamar lángra kapott. Már már bekerített minket a magas tűzoszlop , de a lovainkat sikerült kimenteni, és ez nekünk elég is volt.
.
Metrón utaztam. Lyukasztottam jegyet, de nem szálltam le ott ahol kellett volna,valamiért tovább mentem. Egy programot szerettem volna beszerezni, ami egy számítástechnikai újság cd mellékletén volt található. Az állomáson ellenőrök voltak, de úgy voltam vele nem baj, és odaszaladtam a vissza irányban érkező metróhoz, hogy arra felugorjak. Sikerült is de megint nem tudtam leszállni ahol kellett volna, és nem értettem miért. Miért siklok el mellette, miért veszíteni el a figyelmemet pont ott, pont akkor, ahol elvileg dolgom volna ?Tök tudatos vagyok, de a kellő pillanat elúszik mellettem és ez álmomban marhára szar érzés volt.

A második álommal kapcsolatban tisztázó kérdéseim vannak, mert nem világos.
Már az első esetben is akaratod ellenére mentél tovább, vagy akkor még valami saját elhatározásból, amire nem emlékszel?
A programot ott lehetett volna beszerezni, ahol egyszer sem sikerült leszállnod?

Így van Efi. Az első alkalommal is elsiklott a figyelmem, nem értettem, hogy hagytam ki azt az állomást, amikor nekem ott lett volna dolgom.  Visszafelé ugyan ez történt, és igen, azt a programot ott tudtam volna beszerezni.  A vonat megállt, csak én valamiért akkor és ott mintha aludnék, vagy elbambulnám a lehetőséget.

Tengerparti vidék magas sziklafal odafent lakott település. Egy ismeretlen ismerősömmel sétáltunk amikor elvezetett egy különös helyre. Volt egy üreg bejárat, méretre mint egy jól megtermett csatorna fedő. A tenger azon a helyen alá mosta a sziklát, ebbe a részbe lehetett belátni odafentről.  Eddig minden rendben is lett volna, de ahogy bámultam bele az üregbe olykor hatalmas örvénnyé vált ,és már az is félő volt, hogy maga az örvény olyan energiákat mozgat meg, hogy magába ránt az egész. Félelmetes jelenség volt, mert az örvény bár a víz szintjén keletkezett, de aztán kinőve magát már a levegőben volt, leírhatatlan egy látvány.  Otthagytuk a helyet és a szálláshelyemen voltam, egyedül maradtam, úgy gondoltam elszívok egy cigit és visszamegyek megnézni ismét az örvényt ( nem dohányzom )  Így is történt, most sem volt kevésbé félelmetes, de ahogy bele bámultam valahogy átkerültem egy másik helyszínre. Kopár vidék volt, mégis úgy éreztem nem vagyok messze az előző helytől, egy kis tóhoz értem, aminek a vize fekete színű volt, és a partján egy szoborhoz hasonló monolit.  Nem tudom hogy, de ez a monolit beszélt hozzám, én pedig feltettem a kérdéseimet. A beszélgetés az árnyakról szólt. ( holtak) Végülis a tó egy átjáró volt abba a másik világba, ahol a holtak vannak. Azt kérdeztem nyugodalomban vannak e odaát, vagy valami más történik? A gáz az, hogy a monolit válaszolt is, csak ebből semmire sem emlékszem.

Egy vastelepen voltam , ahová vasat vittünk egy volt kollégával eladni.  Ő teherautóval volt, én személygépkocsival. Miután végeztünk elhagyta a terepet, de kiderült az, hogy én is elmehessek onnan, nem annyira egyszerű.  Végülis beszálltam a kocsiba és a visszapillantó tükörből észrevettem, hogy egy férfi ül a hátsó ülésen. Rászóltam, hogy hagyja el a kocsit, de a férfi azt mondta, induljak. Én megint rászóltam, hogy szálljon ki, de akkor a férfi egy épület irányába mutatott, és amikor oda néztem láthattam, hogy egy ismerős nőnek a nyakához egy férfi kést szorít. A hapsi újra azt mondta induljak, úgy éreztem nincs más választásom ebben a szituban . Egy idő után félre húzódtunk az út szélén, a pasas az ölembe ejtett egy hangtompítós pisztolyt, és azt mondta, jövő héten találkozunk, és elment. Előkaptam egy zsebkendőt, megfogtam a pisztolyt a hangtompítójánál, hogy az esetleges nyomokat nehogy letöröljem róla.  Zakatolt az agyam mit csináljak. Szerveződjek be ebbe a maffiába, ami esetleg bizonyos szemszögből nézve előnyökkel is járhat, de ezek az előnyök olyan szíveségekkel járnak, amiket én nem igazán szeretnék. Ha most azonnal elmegyek a rendőrségre azt lehet tudni fogják, meglehet valaki figyel valahol. Azt sem tudom a telómat lehallgatják e, de annyira friss ez az egész, hogy talán odáig még nem jutottak el. Elindultam a kocsival , és arra gondoltam fel kellene hívni a rendőröket, hogy egy civilruhás  nyomozót küldjenek ki a címemre, de az illető viselkedjen úgy, mintha egy régi baráti kapcsolat volna. Csak ebben az esetben tudnék a rendőrökkel feltűnés nélkül kommunikálni, és talán megúszhatom ezt az egész problémát. 
Megjegyzés: Hülye egy szitu, nem szeretem az ilyesmit és a bűnügyi filmek sem érdekelnek. Fogalmam sincs honnan jöhetett ez az egész.

Első ízben a fiamat mentem el megkeresni, aki egy nevelő otthonban volt tanító. Vívni tanította a nagyobbakat , így csak később találkoztunk, addig is odajött hozzám néhány nevelő.  Szívélyesen fogadtak, mint régi ismerőst, az egyikük arcát kifejezetten felismertem, és ezt meg is jegyeztem az illetőnek az álomban. Aztán elkisért a fiam egy darabon, én pedig a hévre szálltam.  A Hév számomra olyasféle álom átmenetet képez, így miután felszálltam egy suliban találtam magamat. Épp az ebédlő felé igyekezett az osztály, amikor megálltam a folyosón kirakott virág előtt, ami egy asztalon díszelgett magányosan. Sóhajtottam egy nagyot, mire a virág kivirult. Mire befejeztem, a virág ismét csak kókadozott. Megismételtem a műveletet, sóhajtás, a virág kivirult, mire befejeztem ismét kókadni kezdett. Látták ezt a többiek is, és páran bámulták a műveletet. Valaki jött, hogy ez egyszerű, és bár ki meg tudja csinálni, így odébb álltam, de visszanézve láttam, hogy senkinek sem sikerült.  Valaki a háttérből megszólalt mondván, hogy rengeteg energiám van, kár, hogy nem arra fordítom amire kellene.  
A suli másik végébe érve elájultam a folyosón, de úgy, hogy az eszméletemet nem veszítettem el. Csak a testem csuklott össze. Mikor rájöttek nincs mit kezdeni velem, elvittek a gyengélkedőre, ahová éppen egy másik srácot is, de ő miután megérkezett lepattant a hordágyról, és gyorsan helyet foglalt az egyik ágyban. Nyilván szimulált a srác, ezt mindenki tudta. Velem nem voltak ennyire szerencsések, mert engem rá kellett emelni az ágyra.  Ahogy később körül néztem, lehettünk vagy heten a szobában, fiúk lányok vegyesen.  Volt egy srác aki öltönyben jelent meg, és teljesen átjött, hogy csak a csajok miatt, hogy tetszelegjen nekik.  Végig néztem a lányokon, volt copfos barna, vörös és szőke hajú is. Egyikőjüket valahonnan régebbről ismertem , de ha minden igaz a csaj nem tudott róla.

Párom
Egy szobában voltam a párommal , a szoba tágas minimalista stílusban berendezett.  Egy újságot  nézegettem  abban is egy cikket, ami arról szólt, hogyan kell kézzel olvasni.  Elsőre azt hittem a vakok taktikájáról szól majd a cikk, de aztán kiderült valami egészen másról. Belemélyedni mégsem tudtam igazán, mert ahogy megemlítettem a páromnak miről szól a cikk az újságban, lehangolódottan azt válaszolta, hogy lelőttem a poént, mert egy könyvet akart adni nekem ajándékba, ami névre szóló.

A hajótörött
Elsüllyedt a hajó. Három ember úszott a tengerben, hogy merre az kilátástalan. Cápák közeledtek. Irgalmatlanul nagyok voltak hatalmas tátott pofájuk tele éles fogakkal. Az egyik cápa egyben elnyelte az egyik férfit, a másik kettőnek sem volt semmi esélye. Alulról figyeltem ahogy úsznak, mozgásuk kétségbeejtő volt.  Azonosultam az egyikőjükkel, arra a döntésre jutva, hogy csak lebegni kell a víz felszínén, hátha csak a mozgásra harapnak.  Aztán megjelent egy hatalmas test, akár egy félelmetes árny, mint egy nagy méretű  tengeralattjáró, egyenesen siklott a víz felszíne alatt, akivel azonosítottam magamat, gyorsan oda úszott és belekapaszkodott a bálna uszonyába. Egy darabig így siklottunk, mikor az ember nagy örömére  meglátott egy sziklás partot, és a bálna egész közel úszott el mellette, így biztonságban ki tudott evickélni a partra. Hirtelen emelkedő volt a sziget, a magaslatban egy ház képe tűnt fel, rájöttem, hogy a világító torony épületéé.  Az ember feljutott az épülethez, de az kihaltnak és elhagyatottnak tűnt. Tovább ment az emelkedőn, és a szakadék széléhez érve levetette magát a mélybe.  Eközben az épület egyik ablakában megmozdult a függöny, és egy nő lesett ki rajta, majd a függöny visszalibbent a helyére.  A férfi a szakadékba zuhanni kezdett, de egy kéz utána nyúlt és a kezét megragadva a zuhanást megállította.  A férfi rájött, hogy még sincsen egyedül, így már kapaszkodott az életéért. Nagy nehézségek közepette sikerült a nő segítségével vissza jutnia a szirtre.  
A férfi elsétált a nővel, kívülről néztem merre mennek.  Megmutatta a nő, hogy a szigetnek van egy rejtett völgye, ami telis- tele van növényekkel, és nem pusztán abból a kopár vulkáni kőzetből áll, amit a férfi csak eddig láthatott és ami kétségbe ejthette.  Egy ideje már a szigeten lehettünk, amikor újra azonosultam a férfival.  A völgynek egy ismeretlen területe felé sétáltam éppen, amikor megláttam egy mezitelen nőt, amint egy mezitelen fura alak éppen rá borul , erőszakos cselekedetnek láttam, ezért arra futottam, és a férfit lerántottam a nőről.  A férfi erre felugrott, és elszaladt. Nagyon meglepően nézett ki, ha hosszában ketté választanánk félig normál embernek tűnt, a másik fele viszont egy szőrös gorillának. A nő hálás volt a segítségemért, de mint kiderült ők játszani szoktak, a vadember nem ártalmas , sohasem bántotta.  A történet hallatán egy darabig még együtt sétáltam a mezitelen nővel, majd a sziget egyetlen épülete felé vettem az irányt,  a világító torony irányába.
 
Megjegyzés: Az álom érdekessége  számomra ez az idegen férfi volt, akivel időnkén azonosíthattam magamat, mintha ő én lennék, de ő mégis csak egy idegen volt a számomra.

A címer
Egy folyó árterén mászkáltam a fák között, és láttam, hogy az egyik vízben álló korhadt fatörzs  belsejében izzik a tűz.  Seszi épp bemászott mellém a farönkökön kicselezve az alatta elfolyó vizet, majd jobb ötlet híján elkezdtük a kezünkkel oda fröcskölni a vizet, hogy kihunnyon a tűz. Miközben bele bámultam lapátolás közben a vízbe, ami amúgy kristálytiszta volt, észrevettem, hogy a vízfenéken valami csillog.  Lemerültem a víz alá és egy zsebórát találtam, aminek nem volt fedele, azaz számlapja, hanem csak a fogaskerekek jártak benne, de azok úgy tűnik , hogy normálisan.  El is csodálkoztam rajta, de aztán rájöttem, hogy ennek az órának semmi baja nincs, és így egész ahogyan van, nem az a funkciója, hogy az időt mutassa, de hogy mi, arra nem jöttem rá. Később otthon amikor apámnak mutattam , neki sem volt rá tippje, de miután kinéztem az ablakon akkor vettem csak észre, hogy a szerkezet hátulján lévő címer megegyezik azzal, ami a házunk bejárata fölött díszeleg.

Ha az alábbi személyek közül kéne avatart választanod neki, melyik betűvel jelölt figura lenne Seszi?

F

Efi írta:Ha az alábbi személyek közül kéne avatart választanod neki, melyik betűvel jelölt figura lenne Seszi?

Van ennek valami jelentése Efi?

Van, persze, az álomértelmezés szempontjából nem mindegy. Azért kérdeztem, hogy pontosabban lássam az álmodat, hátha akkor jobban megértem.
Az az érdekes számomra, hogy amikor az álmodat olvastam, Sesziről egy kúszó-mászó kisgyerek képe jelent meg előttem, pedig erre nézve semmi utalás nincs - szerintem - a leírásban. Szóval amikor az ember gondol valamire, és azt leírja, akkor az a leírás jóval többet hordoz a gondolatból, mint ami a szavakból kielemezhető. Lehet, hogy két ember teljesen más gondolatokkal körítve ugyanazt a mondatot írja le, azaz látszólag ugyanazt mondja. De rá lehet hangolódni az író gondolatmenetére, és akkor az is kifejthető, ami nem látszik. Ezért nem mindegy, hogy például egy igaz állítást kitől olvasunk, mert ha egy olyantól, aki csak visszamondja, amit hallott mástól, de valójában nem érti, akkor az ő írásából nem lesz felfejthető az igazság.
A grafológia is hasonló ráhangolódás alapján működik. Igaz, hogy a grafológiáról szóló könyvek megpróbálják dőlésszöghöz, nyomatékhoz, hurkok nagyságához, stb.-hez kötni az emberi tulajdonságokat, és némi igazság csak azért van bennük, mert ezek szimbólumok. De aki ezek alapján, lemérve, kicentizve, a jegyeket kilistázva akar valakit jellemezni, az nem fog működni. Csak a sok gyakorlással megszerzett ráhangolódási képesség működik.
Ugyanezért hülyeség álmoskönyveket lapozgatni is.
A tanárokról elterjedt, hogy a legtöbben a tanítványaikat felismerik a kézírásukról, és ez nyilván így is van, főleg - gondolom -  a magyartanárok esetében. Én nem ismertem fel a gyerekek kézírását (csak extrém esetekben), viszont a gondolatmenetükből, ahogyan egy példát megoldottak, felismertem őket. Ketten megoldottak mondjuk egy példát, mindketten jól, de mégis rájuk ismertem, hogy melyiket ki írta le. Vagy ha két, betűről betűre teljesen egyforma megoldást elém tettek, láttam, hogy melyik másolta le a másikét, és melyik az eredeti. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy ki a két gyerek.
Kérdeztem a kollégámat, hogy ő is így van-e, mert azt hittem, hogy ez a mi szakunknál jellemző, de nem is értette, miről beszélek.
Na de nem az én személyem a lényeg ebben, hanem az, hogy megvan ez a háttér információ az írásokban, és kiolvasható.

Visszatérve az álmodra, a számlap nélküli óra valóban rejtély. Mivel nem azt mutatja, hogy épp most mennyi az idő, viszont mégis jár, talán azt jelzi, hogy az idő múlik, és generáció generációt követ itt a Földön, és a családotokban is.
Viszont így a fatörzsben izzó tűz, amit el akartok oltani, nincs még értelmezve. Szóval van benne rejtély, de azért érdekes nekem, mert látszik, hogy van benne valami megfejteni való. 
Általában az ilyen álmokra kapom fel a fejem. Aztán persze többnyire nem sikerül a jelentésüket felfejteni.

De akár hogy is van Efi, amiket írtál tanulságos, jó volt olvasni amit a grafológiával kapcsolatosan is megemlítettél. A belülről ízzó tűz valóban rejtély,  ami eszembe jutott most az írasodbol , hogy ez egy Castanedás  könyvnek is a címe, és Seszi ugyan úgy olvasta ezt a könyvet, és magáénak érzi tanait, akár csak én.

Efi írta: Szóval amikor az ember gondol valamire, és azt leírja, akkor az a leírás jóval többet hordoz a gondolatból, mint ami a szavakból kielemezhető. Lehet, hogy két ember teljesen más gondolatokkal körítve ugyanazt a mondatot írja le, azaz látszólag ugyanazt mondja. De rá lehet hangolódni az író gondolatmenetére, és akkor az is kifejthető, ami nem látszik. 

Jó megfigyelés Efi. Magam azt tapaszalom hogy például az irodalomban nem különösebben érdekel a történet, sokkal fontosabb hogyan van előadva. A stílust szeretem, és ez nagyon átüt a szavakon, a fogalmazás minőségén. Bármely könyvből elég elolvasnom egy fél oldalt hogy képet kapjak az egészről, és el tudjam dönteni érdekel az írás vagy sem. Az író mindig ott van a sorokban. Ez annyira igaz számomra hogy egyes könyvekkel valósággal gyötrelmesen tudok csak haladni, másokat gördülékenyen, élvezettel falom. De azt hiszem ez függ az olvasótol is, hogy mire van behangolódva, neki magának milyen a gondolatmenete. Ahogy két ember az életben vagy megtalálja az összhangot vagy nem, ugyanúgy az író és olvasó közt is létezik egy láthatatlan kapcsolat. Amikor viszont egy idegennyelvű íróról van szó, akkor ez a kapcsolat a fordítóval történik meg. Lehet ugyanazt a gondolatot másként tálalni, más körítéssel, és így minden egyes szó felértékelődik. Van jó fordítás és van rossz. Az a kérdés hogy a fordító el tudja-e csípni a lényeget, aztán hogy ez a lényeg miként csapódik le az egyes emberben az nagyon viszonylagos. Így amikor a kedvenc íróinkról beszélünk, az olyan mintha magunkról beszélnénk. Az olvasás egyfajta szellemi klikkesedés, olyanokkal keressük a közösséget akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, sőt: éreznek!

Az író és az olvasó közötti hétköznapibb kapcsolatokban - mondjuk egy újságcikk vagy egy fórumos hozzászólás esetében - látom én is úgy, ahogyan megfogalmaztad. Az irodalom nekem más. Elgondolkoztam, vajon tudok-e bármit is a kedvenc szerzőim személyiségéről, és azt hiszem, nem. Az irodalomban ami nekem számít, az a tehetség. Bár lehet tehetségesnek nevezni azt is, aki könnyeden és gördülékenyen fogalmaz, nekem mégsem az a tehetség (vagy lehet, hogy csak nem a jó szót használom), hanem éppen az, amikor az íráson keresztül a szellemi világ érhető el. Valami örök érvényű jelenik meg, vagy legalább generációkon keresztül átívelő nagy kérdések. Ilyenkor éppen az a legtehetségesebb, aki a saját személyiségét a háttérben tudja tartani, az legfeljebb a stílusban mutatkozik meg. A stílus fontos, de nem a végső lényeg, mert az csak a mondanivaló ruhája. Igaz, lehet annyira jó stílusa is egy írónak, hogy az üdítőleg hat, és a szórakoztatás miatt olvassa az ember. Mondjuk ami szellemes, az azt jelenti, hogy meglepő gondolatkapcsolásokat használ, az pedig - akárcsak a humor - tudatfeletti képesség, nem a földi elme kreációja, tehát ott is az író magasabb énje dolgozik, nem a személyisége. (A személyiség ehhez a földi világhoz tartozik, ebben formálódik ki.)

Efi írta:Az író és az olvasó közötti hétköznapibb kapcsolatokban - mondjuk egy újságcikk vagy egy fórumos hozzászólás esetében - látom én is úgy, ahogyan megfogalmaztad. Az irodalom nekem más. Elgondolkoztam, vajon tudok-e bármit is a kedvenc szerzőim személyiségéről, és azt hiszem, nem. Az irodalomban ami nekem számít, az a tehetség. Bár lehet tehetségesnek nevezni azt is, aki könnyeden és gördülékenyen fogalmaz, nekem mégsem az a tehetség (vagy lehet, hogy csak nem a jó szót használom), hanem éppen az, amikor az íráson keresztül a szellemi világ érhető el. Valami örök érvényű jelenik meg, vagy legalább generációkon keresztül átívelő nagy kérdések. Ilyenkor éppen az a legtehetségesebb, aki a saját személyiségét a háttérben tudja tartani, az legfeljebb a stílusban mutatkozik meg. A stílus fontos, de nem a végső lényeg, mert az csak a mondanivaló ruhája. Igaz, lehet annyira jó stílusa is egy írónak, hogy az üdítőleg hat, és a szórakoztatás miatt olvassa az ember. Mondjuk ami szellemes, az azt jelenti, hogy meglepő gondolatkapcsolásokat használ, az pedig - akárcsak a humor - tudatfeletti képesség, nem a földi elme kreációja, tehát ott is az író magasabb énje dolgozik, nem a személyisége. (A személyiség ehhez a földi világhoz tartozik, ebben formálódik ki.)

"Bár lehet tehetségesnek nevezni azt is, aki könnyeden és gördülékenyen fogalmaz, nekem mégsem az a tehetség (vagy lehet, hogy csak nem a jó szót használom), hanem éppen az, amikor az íráson keresztül a szellemi világ érhető el."


Efi mi csoport tagok írtunk itt ott ezt és mást. Ezekből a novellákból, versekből stb le tudtál vonni a témához tartozó következtetéseket? 


Amúgy rám sok minden jellemző lehet, de az biztosan nem , hogy mondjuk gördülékenyen és könnyedén tudnék fogalmazni. Pedig milyen jó is volna. És azt hiszem ezt nyugodtan kijelenthetném, hogy ennek nem sok köze van a tanulatlansághoz, vagy az olvasottsághoz. 

Az írástechnikát lehet tanulni, az eredetiséget nem. Nekem sem pusztán a stílus a fontos, de legtöbb esetben azt tapasztalom hogy a kedvenc szerzőim egyben a legjobb fogalmazók is. Élvezet őket olvasni. A mondanivaló súlya nem elég, ha nem tudja érzékletesen átadni. De ezzel nem azt akarom mondani hogy cifra szavakat akarok hallani, csupán azt hogy a szövegkörnyezet és maga a szituáció is befolyással van rá hogy mi az odaillő kifejezés. Azt gondolom hogy a jó író érzi mikor kell bőbeszédűnek lennie, mikor szűkszavúnak. Egy könyv élvezeti faktorához ugyanolyan mértékben tesz hozzá maga az olvasó is. Amikor rátalálok egy számomra különleges íróra, az olyan mint egy hazatérés, mert olyan gondolati ösvényekre vezet amiken otthonosan érzem magam. 
Aztán az se mindegy hány éves az illető mikor egy könyvvel találkozik, ezért utálják általában a kötelező irodalmat a gyerekek, egyszerűen nem nekik való, nincs meg még bennük a megértéséhez való élettapasztalat, érettség vagy igény. Gyerekként nagyon szerettem Rejtő Jenő képtelenül szórakoztató történeteit, de felnőttként már másra vagyok rákattanva. Az életkorral az is változik hogy milyen szellemi táplálékra van szükséged, egy felnőtt már nem lakik jól bébitápszerrel. Ellent lehetne vetni hogy a tanárok feladata az érettség felé terelgetni, és ez nagyrészt igaz is, de gyereknek lenni nem jelenti azt hogy el vagy tévedve, hogy ki kell téged húzni a kisszerű lét mocsarából. A gyereknek az való hogy megélje a gyerekségét, és az oktatásnak ezt támogatnia kellene oly módon hogy szakít az avítt, kultúr és társadalomidegen szerzőkkel és a klasszikusakat csak akkor erőlteti ha a hajlandóság ezek megismerésére már kétoldalú. Fokozatosság, erre lenne szükség. Nekem is a kezembe nyomták A kőszívű ember fiait 12 évesen és csak kínnal olvastam végig. Szívből utáltam. Előbb meg kellett szeretnem az olvasást a koromhoz illő regényekkel hogy magam kezdjek keresni komolyabb témákat. Harry Potter legyen a kötelező!

Nagyon egyet tudok érteni Asd. Gyerekként főleg a kalandvágy motivált. Oké, ez megadatott a Rejtő művekben is, én inkább az útleírasokat szerettem.

fortis írta:
"Bár lehet tehetségesnek nevezni azt is, aki könnyeden és gördülékenyen fogalmaz, nekem mégsem az a tehetség (vagy lehet, hogy csak nem a jó szót használom), hanem éppen az, amikor az íráson keresztül a szellemi világ érhető el."


Efi mi csoport tagok írtunk itt ott ezt és mást. Ezekből a novellákból, versekből stb le tudtál vonni a témához tartozó következtetéseket? 

Nem. A mi írásainkban a személyiségünk tükröződik. Nem vagyunk rosszak, de azért a klasszikusokhoz nem mérném magunkat.

asd94 írta: az se mindegy hány éves az illető mikor egy könyvvel találkozik, ezért utálják általában a kötelező irodalmat a gyerekek, egyszerűen nem nekik való, nincs meg még bennük a megértéséhez való élettapasztalat, érettség vagy igény. 

Ehhez nem tudok hozzászólni, mert én más voltam, én már óvodás koromban faltam minden betűt, ami csak elém került. Akár értettem, akár nem. Mire abba az osztályba kerültem, amikor valami kötelező lett, én már azt majdnem mind olvastam régen. (A kőszívű ember fiai, na az például kivétel volt. Kínlódtam vele én is, mikor muszájból el kellett olvasni, szűkös határidőn belül.)

asd94 írta:A gyereknek az való hogy megélje a gyerekségét, és az oktatásnak ezt támogatnia kellene oly módon hogy szakít az avítt, kultúr és társadalomidegen szerzőkkel és a klasszikusakat csak akkor erőlteti ha a hajlandóság ezek megismerésére már kétoldalú. Fokozatosság, erre lenne szükség.

Ebben lehet igazság, csak az a baj, hogy az iskola gyerekekkel van kapcsolatban, így csak gyerekkorban képes a kultúrát közvetíteni. De igaz, jó néhány kötelezőt elég volna középiskolában olvastatni (vagy akkor se, szerintem is át kéne dolgozni a kötelező olvasmányok katalógusát).
Harry Pottert nem tenném kötelezővé, mert elveszítené a vonzerejét.   
Különben meg az emberiség két táborra osztható: akik rajonganak a Harry Potterért, és akik nem. Tök normális emberek vannak abban a táborban is, akiket nem köt le. 
Egyáltalán, valahogy bajom van azzal, ha valami kötelező, inkább máshogy kéne elérni, hogy a gyerekek önként és szívesen tegyék, amit szeretnénk, hogy megtennének, jelesül az értékes irodalom olvasását, vagy egyáltalán az olvasást.

De már nagyon messze elkanyarodtunk Fortis álmodós topikjában az álmoktól. Bár azt gondolom, ő nem bánja ezt a kis kitérőt. Ha mégis, átrakhatom a beszélgetésünket máshova.

Na még csak annyi: a kultúr- és társadalomidegenség nem hátrány szerintem. Elvisz minket egy olyan világba, amit el se tudnánk képzelni. Én szerettem más népek meséit is, mert némelyik annyira különleges volt. Olvastam kiskoromban egy indiai mesét egy indiai kisfiúról, felért egy varázsvilággal, annyira más volt.

Nem gond Efi jó volt itt olvasni titeket.

Idegen ásványok.
Álmomban vándoroltam, nem tudom végülis hogyan kerültem oda. A  hegyek magasak és kopaszak voltak, alig nőtt rajta némi növényzet, elcsodálkoztam a környék vadságán és idegenségén, míg a bámészkodásomat meg nem zavarta  az utamba álló két kisgyerek.  Elmentem mellettük, a gyerekek egy darabig utánam jöttek, míg az egyikőjük el nem kezdett hadonászni a levegőbe egy baltával, demonstrálni erő fölényüket.  Egy óvatlan mozdulattal kikaptam a gyerek kezéből a baltát, és messzire hajítottam az ösvényen, ezzel megértették nem kerekedhetnek fölém. Magamra hagytak, én meg tovább mentem az ösvényen, míg el nem fáradtam, és le nem terítettem a földre egy pokrócot, amin lepihenhettem egy kicsit.  Valószínűleg elaludhattam és egy másik álomban tértem magamhoz. Ez valami suli vagy kollégium lehetett, sok ismerős vett körül,  akiknek elmeséltem merre jártam, és hogy talán csak pár órát, egy napot lehettem távol, mire ők egy meghökkentő válasszal reagáltak mondván, hogy egy egész hétig voltam távol, nem tudták hová tűnhettem.  Kibontottam a sarokban lévő hátizsákomat, és kivettem belőle a pokrócot amit abban az álomban használhattam, és amikor össze akartam hajtogatni vettem észre, hogy nagyon különös alakú, színű ércek és kristályok vannak a pokrócba ragadva.  Némelyik akár a nikkel, fényesen fénylő, míg más kristályok akár a hegyi, de egyiket sem ismertem fel, valahogy mind idegenek voltak. Megmutattam a többieknek is, akik szintén ámulták a pokrócomba ragadt kristályokat, és azt mondták ehhez valamilyen szakértő kellene , mert ők sem láttak még hasonlót.

Álmomban választás ,vagy egy lehetőség elé állítottak.  A lényege az volt, hogy vagy élem az életem középszerűségben, kevés pénzzel a pénztárcámban, vagy feleségül kell vennem egy bizonyos  valakit, aki által belépek az arisztokraták közé, ahol nem lesznek anyagi gondjaim, ellenben kötelezettségeim és vállalásaim azok meghatározók. A hölgy kiléte számomra ismeretlen volt, nem tudhattam, hogy fiatal és szép e, vagy idősebb,  e már. Szerintetek melyiket választottam?