Az álom "elmélete(i)"

"Minden, amit látunk annyira egyedülálló, hogy nem lehet róla beszélni, hacsak nem hasonlítjuk valami olyan dologhoz, melyet ismerünk.
Azt mondta, hogy a legjobb példa erre a nehézségre az, ahogy a varázslók a gyűjtőpontról és az azt körülvevő izzásról beszélnek. Ragyogásként írják le, de ez nem lehet ragyogás, hiszen azt a látók nem a szemükkel látják.
De az űrt ki kell tölteni, és azt mondják, hogy a gyűjtőpont egy fényfolt, és körülötte van egy fénykoszorú, egy izzás. Don Juan rámutatott arra, hogy annyira vizuálisak vagyunk, és annyira ural minket a ragadozó módon való érzékelés, hogy mindent, amit látunk, át kell alakítani a normál ragadozó szem által látható dolgokká.
Miután látták, hogy a gyűjtőpont, és az azt körülvevő izzás látszólag mit tesz, mondta Don Juan, a régi varázslók továbbmentek magyarázataikkal. Feltételezték, hogy az emberi lényekben a gyűjtőpont, azáltal, hogy a körülötte lévő izzást azokra az energiaszálakra fókuszálja, melyek közvetlenül áthaladnak rajta, automatikusan és megfontolás nélkül összegyűjti ezeket a szálakat a világ szilárd érzékelésévé.
– Ezek a szálak, amikről beszélsz, hogyan gyűlnek össze a világ szilárd érzékelésévé? – kérdeztem.
– Igazából senki sem tudhatja – válaszolta nyomatékosan. – A varázslók látják az energia mozgását, de az energia mozgásának látása nem fedi fel számukra, hogyan vagy miért mozog az energia.
Don Juan azt állította, hogy látva azt a milliónyi tudatos energiaszálat, mely áthalad a gyűjtőponton, a régi varázslók lehetségesnek tartották, hogy azok az áthaladás közben a gyűjtőpontot körülvevő izzás hatására összeállnak. Miután látták, hogy az izzás rendkívül halvány azokban az emberekben, akik eszméletüket vesztik, vagy haldokolnak, és teljesen hiányzik a tetemekből, meggyőződésük lett, hogy ez az izzás a tudatosság."

(Castanéda: Az álmodás művészete)

Hajlok rá, hogy nem a tudat a kulcs, hanem az emlékezés.

A Jezusban valo újjászületés áthelyezi az egyébként mozdulatlanná rögzült lelket/gyűjtőpontot a fénytojáson - azaz az emberi tartományon - belül egy olyan helyre, ahol a lélek más fényszálak beigazulásán keresztül észleli a világot, más információ tartalommal rendelkezik a tudat, többek között ebben a helyzetben más szellemi törvények vonatkoznak rá, olyanok, amelyeknél fogva a flyer elme nem tud(na) uralkodni rajta, ha az ember nem akarná. Szabad akarata lett ismét. A bukás előtti pozícióban van újra. Tulajdonképpen újra emlėkszik Istenre. Újra tudatában van Istennek. A flyer-elme, flyer-tudat elfedte előle ezt az informaciot, tudat tartalmat. Kitágultabb a tudat. A hagymahéj rétegei közül eggyel többet tud "fogni" az ember itt a Földön, emberként. A Földön két világ van. Földi mennyország és a pokol. A gyűjtőpontunk a Jézusban valo újjászületéssel át lett helyezve egy másik világba/dimenzióba, de itt a Földön, mégpedig a földi mennyországba. De ha nem vigyázunk, nem állunk ellen az ördögnek, a flyer-elme támadásainak, akkor visszahelyeződik a gyűjtőpontunk a földi pokol észlelésének helyére.

A fénytojáson kívül valo gyűjtőpont áthelyezés a Föld elhagyását jelenti a lélek számára.

Az észlelés a gyűjtőpont körüli fényes "koszorúban", izzásban történik, ez a tudat. Az észlelés nem áll le akkor sem, amikor alszunk, csak nem emlékszünk arra, hogy olyankor mit észlelünk. Tehát nem a tudattal van a "baj", hanem az emlékezettel. Folyamatosan észlelünk (csak az nem, aki meghalt és aki eszméletét vesztette), de nem mindenre emlékszünk.
A tudatos álom azt jelenti, hogy magának az álmodásnak a során is emlékszünk az álomra. Tehát hogy nem csak akkor emlékszünk vissza az álomra, amikor felébredünk, hanem az álom közben is, folyamán is "emlékszünk" arra, azaz tudjuk azt, hogy épp álmodunk. Ilyenkor tehát valójában nem is a tudatosságunk, hanem az emlékezetünk az erős. A tudatosság ui. folyamatos, mivel a lélek is folyamatos, és így a tudat is (mert az a lélek körüli fényesség, izzás, melyen keresztül az észlelés történik), az emlékezés az, ami nem folyamatos. Ezért vezethet a gurdjieffi ön(magunkra)emlékezés is "tudatos" álomhoz, mert az emlékezést erősíti. Illetve maga is emlékezés. Hogyan lehetne "tudatos" álom-életünk, ha még önmagunkra sem emlékezünk (fényes nappal sem)?

Amikor elalszunk, tulajdonképpen mi alszik el bennünk? Az agyunk ui. tovább működik, hiszen álom formájában feldolgozza a napi eseményeket.
Tehát amikor nem emlékszünk semmire alvás közben (se álomra, se semmilyen mas egyéb tapasztalatra), az azért van, mert nem emlékezünk önmagunkra. Mi az, ki az, ami, aki által önmagunkra emlékszünk?
A nappali es az álombeli/éjszakai/nem ébrenléti életünk egy folyamatos emlékezés kellene, hogy legyen arra, amit a tudatunk folyamatosan észlel. A "tudatos" álmodás sem más, mint álomban az önmagunkra való emlékezés. Amikor erről megfeledkezünk, olyankor vagyunk normál álomban. Azaz nem vagyunk tudatosak, nem tudunk magunkról. És ez az éber állapotunkra is vonatkozik: ha megfeledkezünk önmagunkról, nem emlékszünk önmagunkra, olyankor nem vagyunk tudatosak. Csak bábok.

Tehát a tudat folyamatosan teszi a dolgát, de az emlékezet kihagy. Mi az, ki az, ami ezért felelős?

Nem az észleléshez kell az energia (hiszen az automatikus, a tudat folyamatosan teszi a dolgát), hanem az észlelt dolgokra való emlékezéshez.

A test nem alszik el, mert az csak "van" (?). Mi az, ami "elalszik"? Az emlékezet (?). Amit alvásnak hiszünk, az talán az a folyamat, amikor a test elfárad, es ennélfogva a gyűjtőpont/lélek (az őt körülvevő izzással, azaz a tudattal együtt) olyan helyre tolódik el, ahova a test nem mehet, így kénytelen pihenni. Az eltolódás pillanatában, folyamatában a tudat folyamatosan észlel, azonban az esetek többségében emlékezetvesztés következik be. Mi az emlékezés, és ki az bennünk, aki emlékezik?
Van egy olyan elképzelés, hogy a "tanú", az "önvaló" az, aki képes önemlékezni, megfigyelni. Semmiképpen sem az egó. Az egó a megfigyelt. A megfigyelő/tanú az önvaló. Az önemlékezés akkor szűnik meg, amikor az egó átveszi az irányítást az önvalótól. Az önvaló egy olyan felsőbb énünk, ami nem azonos a lélekkel?
Alvás közben azért nem emlékszünk, mert az egónk veszi át az irányítást az önvaló felett? Nem hinném. Esetleg azért, mert az önvalónknak ne lenne elég energiája az emlékezéshez? Ezt sem hinném. Egyáltalán, amikor azt mondjuk, hogy nincs energiánk, ki az, mi az, akinek, aminek nincs bennünk energiája? Az energiát a gyűjtőpont/lélek mozgása (?) termeli. Kinek a számára? (nyilván a flyerek zabálják fel, de eredendően nem az ő számukra termelődik.)  

A Gondolatok a valóságról c. írásban az emlék és az emlékezés definíciója: "Minden olyan információ, engram (tapasztalat), melyrõl a tudat tudomással bír. Emlékezés: a fókusz ráirányítása az egyszer már tudomásul vett, érzékelt információkra, a múlt eseményeinek realizálása a jelenforrásban."

Ha tehát nem emlekszem, az azt jelenti, hogy nem tudom a fokuszom ráirányítani valamire? (Pl. arra, hogy mit álmodtam éjjel.) Miért nem tudok - adott esetben - fókuszirányítani/emlekezni? Ehhez kellene az oly sokat emlegetett energia?

Ez talán válasz a fentire: "minden erő kerdése."


"Az életben pontosan azt kapod, amit adsz. Az életed annak a tükre, amilyen vagy. Passzív vagy, vak és követelőző. Mindent elveszel, mindent elfogadsz anélkül, hogy bármiféle kötelezettséget éreznél. A világhoz és az élethez való hozzáállásod egy olyasvalakinek a hozzáállása, aki jogot formál arra, hogy elvegyen, követeljen, akinek nem szükséges fizetnie, vagy hogy valamit kiérdemeljen. Azt gondolod, hogy minden jár neked, csak azért, mert vagy! Ez minden vakságod okozója! Ezek egyike sem fogja felgyújtani benned a megfigyelés szikráját! És ez egyúttal az is, ami az egyik világot eltakarja a másiktól.
Igen, a saját önfontosságod elvakít. Ez a legnagyobb akadálya egy új életnek. Túl kell jutnod ezen az akadályon, ezen a szemétdombon, hogy tovább mehess. Ez a teszt két részre osztja az embereket: "búzára" és "ocsúra". Nem számít, hogy milyen intelligens, tehetséges, brilliáns valaki, ha nem változtatja meg az önmagához való ezen hozzáállását, nincs remény a belső fejlődésre, önmegfigyelő munkára, igazzá válásra. Egész életében az marad, aki volt.

Van bennünk egy esszenciális energia, amely minden létezőnek az alapja. Nem érezzük ezt, mert a figyelmünket lefoglalják az emlékekkel teli gondolataink, képzelgéseink, vágyaink, csalódásaink, fizikai benyomásaink. Nem tudjuk kik vagyunk. Úgy tűnik, semmik vagyunk. Habár mondja nekünk valami, hogy lássunk, halljunk, komolyan és igaz módon keressünk, amikor azonban megpróbálunk figyelni, mindenféle gondolatok és érzések megállítanak minket. A figyelmünk szegényes; nem vagyunk eléggé elcsendesedve ahhoz, hogy halljunk, észleljünk. Amit tudni vágyunk, az egy sokkal finomabb valami.

Minden erő kerdése. A létezésünk, és az is, ha jelen tudunk lenni, ez mind erő kerdése. Semmi nem tartozik hozzánk, semmi sem a mienk. Azért vagyunk itt, hogy átalakítsuk, transzformáljuk az erőket, ha megértjük, hogyan. Elsődleges fontosságú, hogy érzékeljük ezeket az erőket, önmagukban is, majd együtt is, annak érdekében, hogy létrehozzunk egy új erőt, amely a többivel szemben áll, képes tartós maradni, képes "lenni."

A Gurdjieffi Táncokban, amelyek képesek megmutatni a mozgás egy új minőségét, adott a tempó, amelynek alá kell rendelnünk magunkat. A saját munkánkban nekünk magunknak kell megtalálni a helyes tempót és alárendelni ennek magunkat. Máskülönben a munka nem fog minket átalakítani. Éreznem kell, hogy a testem és a gondolataim egyenlő mértékben vesznek részt, ugyanazzal az erővel, ugyanazzal az intenzitással. Aztán a testben levő energia észlelése erősebb lesz, mint magának a testnek az észlelése. Így tudom követni a mozgást. Így én magam vagyok a mozgás."
(Jeanne de Salzmann: A létezés valósága)

Olyan lényeges dologra tapintottál rá asd, a gépiességre. Van is egy gépiességről szóló anekdota ennek a hsz-nek a végén...
(Amúgy nagyon kíváncsi lennék a véleményedre Ouspensky Negyedik útját illetően, ha majd egyszer elolvasnád. Semmi mellébeszélés nincs benne. Jól bemutatja az ember gépiességét úgy, ahogy van. Persze, a kiutat is.)

Gurdjieff az álmodásról:

Gurdjieff azt szokta mondani tanítványainak, hogy „Minden este, amikor lefekszetek aludni, épp amikor már az álom küszöbén vagytok, amikor az álom függönye rátok hullik, amikor egy kicsit még emlékeztek magatokra, amikor még nem nyelt el teljesen benneteket az álom sötétje és még van bennetek egy kis tudatosság, de már jön az álom… ezek a pillanatok, ezek az átmeneti szakaszok az ébrenlét és az álom között – mondta Gurdjieff- nagyon fontosak. Tegyél fel egy kérdést, egy egyszerű kérdést, éppen amikor álomba merülsz: Ez a valóság? Ez a valóság? Ismételd magadban ezt a kérdést elalvás közben… hogy aztán egyszer, egy napon átkerüljön az álmodba is, és ott is feltehesd ezt a kérdést: ez valóság? Az a nap nagy áldás lesz számodra.

Osho Gurdjieffről: A Gurdjieffhez kötött gyakorlatot a szúfik már régóta használják, de a nyugatiak számára talán ő volt az első aki kipróbálta több tanítványán is ezt a metódust. 
A lényege a következő, az embernek nem kell gondolnia semmit sem a világról, viszont mindig is emlékeztetnie kell az elméjét, hogy ő az aki létezik. Gyakorlatilag ez is egy emlékezésről szóló metódus, mint az előző, de annyiban különböző, hogy a saját magunk tudatosságára kell egyedül koncentrálni, ezt kell fenntartani a nappali cselekvéseink és elmetevékenységünk során.
Bármit is csinálunk, emlékezzünk magunkra, arra, hogy létezünk - ÉN LÉTEZEM, ÉN VAGYOK - ez is egy nagyon hatékony módszer, elég csak kipróbálni és látható, hogy elsőre talán egy-két percig sem fog menni a folyamatos emlékezés(persze a buddháknak problémamentes).
Ez az emlékezés bele fog folyni az éjszakai álmainkba és egyszercsak "felébredünk" az álomban, tudatossá válunk a létezésünkre, a "vagyságunkra".

Egy lapon említve Gurdjieff, Jung és az ébren álmodás (Castaneda) az alábbi linkeken:
http://crescendo.hu/2006/03/02/tobbszintu-ebredes
http://crescendo.hu/2006/03/02/tobbszintu-ebredes

Egy anekdota a gépies, nem tudatos viselkedéséről:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, boldogtalan ember. Hosszú-hosszú vándorlás után rátalált a híres, öreg bölcsre, akit régóta keresett, hogy tanácsot kérjen tőle.
- Mondd bölcsek bölcse, mit tegyek, hogy gazdag és boldog legyek?
- Menj el a nagy tóhoz, és dobd a parton lévő kavicsokat a vízbe, amíg meg nem találod azt a kavicsot, amelyik meleg. Őrizd meg azt a követ, s akkor gazdag és boldog leszel.
Elvándorolt a szegény, boldogtalan ember a nagy tóhoz. Fölvette az első követ, hideg volt, behajította a vízbe. A második is hidegnek bizonyult, azt is a vízbe hajította. Hetek, hónapok múltak, s ő egyre csak dobálta a vízbe a hideg köveket. Egyik nap már alkonyodni kezdett, ő fáradtan hajladozott, amikor a következő kavicsot fölemelve váratlanul forró meleget érzett kezében. Karja azonban máris lendült a megszokott mozdulattal, és a forró kő elmerült a tóban...

Most olvastam egy angol oldalon, egy ottani álmodó írja, hogy igenis, meg kell tanulunk tudatos álomban repülgetni, és dolgokat teremteni, megváltoztatni, mivel lesz majd olyan is, hogy amikor a tudatos álmunkban csinálni akarjuk ezeket és nem fog sikerülni, az azt fogja jelenteni, hogy valaki, vagy valami másnak az álmában vagyunk.