Álomnapló

Szigorú új kapitányt helyezték az űrhajóra, amin tisztként szolgálok a föderációban. A kapitány szeretné, ha csillogna villogna a hajó a tisztaságtól. A piszkosabb munkákra a hadifoglyainkat küldjük, így Klikonokat rendeltünk a reaktor medence kitakarítására. Le van engedve a hűtővíz, a falakat kell tisztára mossák. Eszük ágában sincs dolgozni, lázadoznak, verekedést provokálnak az őrökkel inkább. Mint kerge majmok a ketrecben rohangálnak, üvöltenek, felugranak a falakra, dühöngenek. Szerencsére nem szervezetten harcolnak. 
Egy másik biztonsági tiszttel együtt a felügyeletükre vagyok beosztva. A társam beáll verekedni szabad kézzel. Tudom, hogy amíg nem verjük le a lázadásukat, nem mutatjuk meg nekik, hogy erősebbek vagyunk nem fognak dolgozni. A klingonok már csak ilyenek, csak az erősebbet tisztelik. 
Én is csatlakozom a társaimhoz, ütöm, rúgom különböző cselgáncs mozdulatokkal a klingonokat. Jól megy a harc, nem tudnak megütni sem. Az egyiket megragadom a nyakánál és a falhoz szorítom. Ismerem az anyját, aki az egyik munkatársam és valahogy odakerül az űrhajóra mellénk. Kérdezem tőle milyen mellékállása van? Valamilyen kulcsokat igénylőt magyaráz. Beugrott, hogy már egyszer mondta, tudnom kellene. Fia közben lazít a szorításomon és újra támad, ezért ismét falhoz vágom.

A város szélén, a bejövő főúton vagyok egy másik osztály ismerős dolgozójával. A hely ahol állunk egy kicsivel a város felett van. Hazafelé tartunk, ehhez egy nagy kitérőt kell tenni, ha a főutat követjük. Korábban, még otthonról láttam ezt a kiemelkedést, amin most álluk, már akkor is gondolkodtam rajta, hogy  léteznie kell keresztben rövidebb útnak. Most az ismerős veti fel, hogy rövidítsünk. Kapok az alkalmon, azt gondolom ő márt járt arra, ismeri az utat. Elindulunk a város szélén, titkán álló, újabb és régi családi házak között kanyargunk. Itt a majdnem pusztában hidegebb van, nemsokára 10 cm-s havon sétálunk. Valahogy kerítek egy kerék nélküli rollert, ráállok és egy kötélen keresztül húzatom magam a többiekkel. Ahogy haladunk egyre sűrűbben vannak házak, végül az egyik elzárja az utat. Az ismerősöm mintha csak otthon lenne, bemegy az idegen családi házba én követem. Átvágunk a szobákon a túlsó fele, korábbi haladási irányunk felé igyekezve, de végül az utolsó szobában mégis zsákutcába kerülünk, nincs rajta hátsó ajtó. Rájövök, hogy társaim ugyan annyira nem ismerik az utat, mint én. Kezdem megbánni, hogy nem a bevált úton maradtunk. A ház lakói itthon vannak, türelmesen és kedvesen viselkednek, miközben igyekszünk visszafelé a ház bejáratához, hogy másik útvonalat keressünk hazafelé.

Fiatal vagyok, kollégiumi szobába költözök. Kis szoba, fallal határolt beugró rész egy kétszemélyes ágynak, ugyan annak, amit gyermekkoromban otthon használtam. Először még egyedül voltam, de hamarosan kaptam egy szobatársat, vele együtt a drogos barátját, aki valószínűleg nem nálunk lakik, de gyakorlatilag mindig nálunk van. Házibulit rendeznek, estére meghívják a barátaikat. Heten vagy nyolcan vagyunk a kis szobában, többségében az asztal körül dülöngél mindenki, mert vagy beszívtak vagy berúgtak. Csak én vagyok józan. Többségünk fiú, de van néhány lány is. Beszélgetnek, már inkább mindenki egyszerre mondja a saját mondandóját részegen, nem igazán hallgatják egymást. Valaki megkérdezi tőlem nekem mi az életcélom. Az övék világos, jól bebódulni, hogy ne érezzék magukat rosszul. Én tanulni jöttem, szeretnék minél több mindent megtudni válaszolom. amit nem kommentálnak. 
Csatlakozik hozzánk egy fiatal srác, aki a WC-ből jön, jól be van ő is rúgva.  Dicsekvésként közli, hogy jó alaposan kiürítette a tökeit. Nem egyértelmű, hogy egyedül vagy társaságban, de valószínű, hogy az egyik lánnyal volt. Lassan feloszlik a társaság, szeretnék lefeküdni aludni. Csak a szobatársam marad és a barátja. Valami drogot kezdenek szívni, azzal próbálkoznak, hogy füstkarikákat próbálnak fújni. Úgy beállnak, hogy alig vannak maguknál. Egy másfél méteres műanyag, átlátszó cső két végébe beledugják a mutató ujjukat és órákig azzal szórakoznak, hogy egymás ujját húzogatják a csővel és ezen röhögnek. Én közben fekszem az ágyon, próbálok elaludni sikertelenül. Végül szobatársam is aludni akar, lefeküdne, de annyira részeg még, hogy beesik az ágy és a fal közé egy szűk résbe és ott alszik el. Egy rövid pillanatig segíteni akarok neki, felrakni az ágyra, de aztán otthagyom. Mindenki a saját sorsáért felel. A barátja egy darabig mászkál a szobában, nem hagy aludni, de végül elmegy. A szobatársam később felébred, mert nagyon kényelmetlenül feküdt és a barátját keresi. Mondom neki, hogy elment, erre tántorogva a keresésére indul. Elgondolkodom mennyi esélye lenne annak, hogy egyedül lakhassak a szobában. Úgy becsülöm nem sok. Végre elalszom.

Régi piros zsigulink mellett állok gyermekkori házunk udvarán. Jár a motorja. Apán aggódva nézegeti a padlózatát, kérdi nincs-e a motorszűrő eldugulva,mert az nagyon nem tesz jót a motornak. Aggodalma rám ragad, próbálok neki segíteni azzal, hogy megemelem az anyósülést, hogy jobban alá lásson. Poros, állapítja meg, leveszem az ülést és látom alatta a kerek hengerfejet, felette fekete szúnyogháló szerű szövet, ami poros. Mutatja apám, hogy alulról kéne a szövetet megtisztítani. Annyira aggódom a kocsiért, hogy elhatározom rögtön nekifogok kiporszívózni. A kezembe is terem a régi sárga porszívónk. A zsinórja kicsit lelóg a földre, sáros lesz. Bosszant az ügyetlenségem, aggódom, hogy a sáros zsinór még jobban összekeni az üléskárpitot. A fűben lábbal megpróbálom a sár nagyját letörölni
Megjelenik öcsém, kérem, hogy dugja be valahova a porszívót. Nekiállok dolgozni, közben az öcsém meséli, hogy apám miatt új számítógépes segítséget kell szerezzen, mert az eddigi, aki a jelenlegi munkatársam már nem tudja ellenőrizni, jók-e a számításai. Közben mosolyog, nem látszik rajta, hogy aggódna. Munkatársam említéséről eszembe jut, hogy a főnök kérte, hogy vasárnap, azaz ma menjek be segíteni. Ez megint aggodalommal tölt el. Hogy fogok visszajutni. Elég korán van, de 2 órás az út, azt sem tudom hogy indul vonat vagy elkérjem az egyik autót? Akkor azt még vissza is kell hoznom, felesleges út. Egyébként is biztosan elkések, talán oda kéne szólni, hogy késni fogok? De kinek szóljak? Ki dolgozik most? Nem is biztos, hogy szükség van rám, lehet, hogy nincs is munka, felesleges lenne bemennem dolgozni, a főnök is talán csak feltételesen mondta, hogy menjek be. Kit kérdezzek meg erről?
Közben porszívózok. A vezető ülés alatt rengeteg a száraz sár és egy rakás szalma is van szétszórva. A porszívó gyengén szív, de tűnnek el a csőben a szalmaszálak. Valahogy sehogy sem akar fogyni. Eléggé rossz állapotú az ülés, talán abból hullik ki a szalma. Apám megjegyzi,hogy a villanymotornak sem tesz jót, ha tartósan le van terhelve. Aggódni kezdek a porszívóért, nyilván már nagyon tele van a porzsákja. Lekapcsolom, kihúzom belőle az karnyi hosszúságú tartályt és lemászok vele az üres meszesgödörbe, amit szeméttel töltünk fel és kirázom belőle a port. A porzsák a tartály belsejében is cafatokra van szakadva, ezen is aggódok még egy kicsit, hogy lehetne megjavítani?

Nagymamán házának nappalijában vagyok nagynénémmel. A bal kezemben egy tenyérnyi koraszülött babát tartok, a teste vastag pamutzokniba van dugva, hogy ne fázzon. Az asztalon még néhány hasonló koraszülött babát fedezek fel, egyre többen vannak. Aggódom értük, hogy fáznak, sürgetem nagynénémet, hogy helyezze őket biztonságba, melegre, de nem tesz semmit. Az asztal lapja ferde, egy pléd van ráterítve. A ferdeség miatt a mocorgó babák az asztal szélére kerülnek, félek, hogy le fognak esni kapkodva pakolgatom őket vissza a közepére. Az egyik az asztal túlsó oldalán épp leesik, az utolsó pillanatban áthajolva két ujjal sikerül megfognom a fejénél fogva. Nem tudok mozdulni, kétségbe esve kérem nagynénémet, hogy segítsen. Az asztal súlyom alatt megrogy, valami összenyomja a kezemben lévő baba testét. Kétségbe esésem ellenére a nagynéném nem jön a segítségemre.

Egy nagy, elhagyatott raktárépületben, amit valamikor átmeneti kórháznak is használhattak koraszülött ellátására alkalmas sarkot rendezünk be titokban. Valamikor egy koraszülött fog érkezni, akit itt akarunk felnevelni úgy, hogy mások ne tudjanak róla. Ehhez szerzünk eszközöket és személyzetet. A raktárhoz vezető út elzárására mindkét oldalra magas fakereteket építünk, amire tükröket erősítünk, hogy álcázzuk a helyet. Az egyik oldalon távirányítású kaput építünk, amin autóval be lehet hajtani-

Busszal utazom néhány társammal a szomszéd megyeszékhely székesegyházába. A buszt a főnököm vezeti. Útitervünk szerint a buszról, ahol az útvonala keresztezi a villamos síneket, villamosra fogunk átszállni, ami elvisz a székesegyházhoz. A főnök rendes, letér a busz hivatalos útvonaláról és bekanyarodik a villamos megálló felé vezető zsákutcába balra, hogy nekünk ne kelljen idáig elgyalogolnunk. Mindannyian leszállunk és leülünk egy asztalhoz a villamosra várni. A helyszín közben átalakul egy fedett váróteremmé, ami a föld alatt van és nem villamosé, hanem metróé. Nem jön a szerelvény, de elénk jön a székesegyházból egy magas rangú pap, leül közénk, miközben a velünk lévő fiatal pap már az asztalra borulva alszik, mert késő éjszaka van. Hiába várakozunk, ezért az egyházfő vezetésével elindulunk a metró síneken gyalog. Az alagút nem nem hasonlít metró alagútra, falai végig fehérre festettek, simák, alig egy ember magasságú és járda szélességű, végig jól ki van világítva. Sínek sincsenek végig, csak a kanyarokban és a kereszteződésekben vannak átfordítók, de logikusnak tűnik, hogy egyenes szakaszokon teljesen feleslegesek a sínek, csak oda kellenek, ahol irányváltásra van szükség. Nyugodt tempóban sétálunk, különösebben nem vágyom rá, hogy célba érjünk, csak a többiekkel tartok a társaság kedvéért.

Sokrétűek az álmaid.

Munkatársaimmal szabad téren étkezőasztalnál ülünk, valamiféle ünnepsége van. Szemben ül velem a főnökünk és a helyettese, belehallgatok a beszélgetésükbe. A helyettes szemrehányóan közli a főnökkel, hogy megint jön neki eggyel, mert éjszaka megint őt találták meg telefonon a távolkeletiek. Főnök magyarázkodik, amire már nem figyelek, mert eszembe jut egy lezáratlan ügy. A mellettem ülő munkatársaimtól érdeklődöm, hogy tudják-e mi lett az eredménye az egyik betegünk vírusvizsgálatának.

Szülőfalumban vagyok, a házunk udvarán. Egyedül vagyok. Úgy tudom egyedül maradtam a faluban vagy az egész világon. Valami történt és mindenki eltűnt. A kerten keresztül a környék felfedezésére indulok, átmegyek a szomszédok kertjébe. Most ezt megtehetem, nem maradt senki, aki számon kérné. Egy fás, bokros ligetbe érek, majd egy tisztásra, ahol egy rejtett kápolna romot találok. Hosszasan nézegetem a részleteit, a leomlott részek kapcsolódásait. Teljesen valóságszerű. Elgondolkodom, hogy kerülhetett ide a szomszédok portáira, tudom, hogy ilyen senkinek sem volt. Felmerül bennem, hogy valamelyikük direkt épített egy romutánzatú kápolnát. Elvetem az ötletet, mert senki nem olyan ügyes, hogy ennyire eredetinek tűnő dolgot építsen. Beugrik, hogy valószínűleg egy másik helyiségbe kerültem, meggyőződésemmé válik, hogy Gyulán vagyok, ott van ez a rom. Mivel tudom, hogy előtte még otthon voltam valószínűleg tartom, hogy álmodom, de nagyon alacsony a tudatosságom. Szürkületre vált az idő, mintha beborulna az ég és sokkal életlenebbé válik a látvány, változékonyabb a környezet. Vissza fordulok, amerről jöttem, de egész más házakat találok. Balról egy nagy sárga falú kastélyépület van, ami mellett elsétálok. Biztos vagyok benne, hogy ismerem ezt az épületet, tényleg Gyulán vagyok. Eljutok egy szabadidő park bejáratáig, ami felett rozsdás táblán mállott festékkel szerepelt a neve. Próbálom elolvasni, de már olvashatatlan. Balra elindulok a fás sétányon, majd álom nélküli sötétségbe kerülök.

A szülőfalum utcáján sétálok haza a vasútállomás felől a járdán. Este van, sötétség, de valami ad elég fényt, hogy jól lehessen látni. Az emberek eltűntek a világból. Hazaérve az udvaron találom a szomszéd nénit. Ezek szerint nem tűnt el mindenki csak nagyon kevesen maradtunk. Mondja, hogy körbenéz a szomszédoknál. Elindul a kerten keresztül az ő házuk felé én igyekszem a nyomában maradni, közben nézelődőm. Esik az eső, de a kerteben és az ő előkertjükben is mennek az öntöző rendszerek. Kicsit csodálkozom, azzal magyarázom, hogy így felejtették az emberek. Az ő kertjében nagy mezőgazdasági szórófejek ontják magukból a vizet, ráadásul olyan közel rakták le őket, hogy nagyrészt a szomszédja házfalát áztatják, de már úgy sem számít. 
Bemegyünk egy szomszédos új építésű házba, ahol minden villany fel van kapcsolva. Ennek a háznak a gazdái eltűntek. Szép padlóburkolatok, bútorok vannak a szobákban, gazdagon és jó ízléssel díszítettek. Mérlegelem, hogy érdemesebb lenne ideköltözni a mi házunk helyett. Figyelem, látok-e élelmiszert. Furcsa helyeken, könyvespolcokon, dísztárgyak között látok befőttes üvegeket, aszalt gyümölcsös edényeket. Rohanunk tovább. A szomszéd valahol eltűnt, lemaradtam tőle. Egy hosszú, keskeny lépcsősoron ment le, próbálom utólérni. A lépcsősor legalább két szintet vezet lefelé az épület alá, majd visszakanyarodik és kivezet az épület alól. Kis lépcsősoron felfelé kijutok a szabadba. Itt nappali világosság van. Már nem a faluban vagyok, ismeretlenek, késő középkorinak tűnők az épületek és az utcák. Sehol, semmi modern kori dolog. Csodálkozom, hogy kerülhettem vissza az időben. Mire kitalálnám, hogy álmodok felébredek.

Megint a postapokaliptikus világban vagyok. Az emberiség nagy része eltűnt. Van egy frissen elkészült hatalmas épületem, ami egyszerre lakás, iroda, munkahely, de nem tudom ebben a világban kihasználni. Inkább készpénzre lenne szükségem, hogy alapvető dolgokat tudjak vásárolni, ezért szeretném eladni az ingatlant. Nem sok esélyt látok a sikerre, mert nem tudom ki tudná hasznát venni ezek után. Összeszedek négy, öt túlélőt, akikről tudom, hogy elég vagyonosak. Végig kísérem őket az épületen, mindig mondom, hogy az adott rész milyen célra volt szánva. A végén elmondom, hogy 1111 millióba került az ingatlan, megkérdem mennyit ajánlanának érte? Meglepődöm, hogy valaki licitál rá, 20 milliót ígér. A jelen körülmények között ezt a vártnál kedvezőbb ajánlatnak találom. Ezek szerint nem mindenki látja olyan sötéten a jövőt, van aki befektetésben gondolkodik.

Egy épület folyosóján sétálok, ami egy rendezvényterembe vezet. Úgy tudom valamiféle előadás van ott, ezért tele van emberekkel. Mielőtt beérnék riadtan szalad ki egy család a teremből. A  lépcsőn felbukik a kisgyerek, felsegítik. Körülnézek mitől ilyen riadtak. A folyosó bal oldalán van egy kisebb szoba, talán edzőterem, mert van benne egy szobabicikli. A törzséből sárga füst szivárog ki, egy szellőzőn keresztül a ventilátor kifújja a folyosóra, onnan az előadóba kerül. Egyre erősebb a füst. Besietek a terembe, hogy figyelmeztessek mindenkit hagyják el az épületet, de nem találok bent senkit. Vissza felé a füstön keresztül kimegyek a szabadba az oldalajtón. Kint világos van, azon gondolkodom, hogy értesítsem-e a tűzoltókat vagy valaki már megtette?

Az angol királynő rokonaként látogatást teszünk nála a kedvessel az egyik vidéki kastélyában. Társadalmi rangjához képest meglehetősen kedves, közvetlen idős hölgy. Kint vagyunk az épület udvarán, ami egy nagy kert, pázsit. Kanyargós betonút vezet le a bejárattól az épület mellett elhaladva mögé egy nagy tóhoz. Két gyermekünk 6 és nyolc éves forma fiú és lány lent vannak a tóparton játszani. Félútig lesétálok az úton, annak kiabálok a gyerekeknek, hogy jöjjenek be, ideje tanulni. A fiú tiltakozik, hogy még játszani szeretne, a lány hallgat, de ő sem akar jönni. Szigorúan ragaszkodom, hogy jöjjenek, muszáj nekik tanulni.

Egy öntödében figyelem az olvasztás, formába öntés folyamatát. Egy földszintje alatt lévő kemencéből kiemelik csörlővel az olvasztó tégelyt és óvatosan átviszik a munkások rudakkal emelve az öntőforma fölé és beleöntik a bőrödző folyékony szürke fémet. A munkavezető, aki a legidősebb férfi közli, hogy sziliciumot öntöttek. Szigorú fegyelmet tart, hogy senki se sérüljön meg. Mikor kész az öntés hagyják hűlni, az idősebb munkások elmennek. Néhány fiatal marad és hetvenkedni kezdenek. Felállnak sz olvadt fémet tartalmazó öntőforma szélére és azon versengenek ki tud tovább egyensúlyozni a peremén.

 Csak azért mosolygok, mert én dolgoztam öntödében, érdekes volt elolvasnom az álmodat.

Falumban a szülői házban vagyok. Szemészet vizsgára készülök. Nagyon ideges vagyok, mert úgy érzem nem sikerült alaposan felkészülni, sok a bizonytalanság. A vizsga valahol a házban zajlik, mi akik még várakozunk az előtérben és a konyhában vagyunk. É idegesen sétálok le fel, a többiek inkább egy helyben állnak. Elhatározom, hogy az utolsó pillanatokat is felhasználom és annyi részt olvasok át,amennyit csak tudok. A tankönyv és vékony füzet. Olvasgatom a lapokat, de felületes általánosítások vannak benne, semmi hasznos, konkrét dolog. Miközben idegesen lapozgatom a könyvet kijön a vizsgáztató, akiről kiderül, hogy az apám és elsétál köztünk az előtéren keresztül. Nem szól senkihez. Igyekszem eldugni a könyvet, magabiztosnak, felkészültnek látszani. Ahogy elmegy újra lázasan tanulni kezdek.

Kedvessel templomban vagyunk, misén. A templom megint inkább középiskolai tanteremre hasonlít. Az asztalnál középkorú pap beszél. Mi a három padsor közül a bal oldaliban ülünk. A jobb oldali sorban egy idős férfi fuldoklóan köhögni kezd, majd maga elé hány. Sokat sejtetően összenézünk a balomon ülő kedvessel és elővesszük a táskánkból a szájmaszkunkat, hogy védjük magunkat a fertőzésveszély ellen. A papot figyelem, hogy reagál. Rövidít a beszédén, igyekszik minél gyorsabban befejezni a szertartást.

A faluban a szülői házunk udvarán állok, nézegetem a cseresznyefát. Arra gondolok, hogy megérné a fáradozást, ha permeteznénk, kukacmentes gyümölcsöt teremne. Neki is állok, vállra akasztós permetezővel, hosszú permetező szárral körbe permetezem a lombját. Közelről nézem a lombját, valójában barack levelei vannak és tele van még zöld sárgabarackkal. A túloldalán a kerítéshez támasztott hulladék fém lomok közé keveredek. Átlépek egy rozsdás bicikli vázon és a kiskapun visszafordulok a belső udvarra. visszanézek a fára, aminek már nincs lombja, csak csupasz ágak.  
 Nem lepődöm meg, hiszem még tél van, az a normális, hogy lombtalan. Ezek szerint az eddigieket csak álmodtam. Elgondolkodom az álom következetlenségein, hogy nem vettem észre, hogy cseresznye fa helyett a későbbi házam barack fáját permeteztem. Az sem tűnt fel, hogy munka közben körbe lebegtem a fát, átjutottam a kerítés másik oldalára a lomokon keresztül repülve.
 De most már ébren vagyok, körülnézek a valóságban. A fa bal oldalán egy idegen ember hosszú árkot ás a tönkrement kerítés helyén. Biccentek felé, de nem vesz rólam tudomást. Arra jutok, hogy biztosan tesómék felfogadtak valakit, hogy ásson alapot a leendő új kerítésnek. Elfordulok tőle és befelé indulnék a házba, de keresztben az udvaron, kifelé a veteményes kertbe egy másik, hosszabb, mélyebb árkot fedezek fel. Öcsém épp lapáttal temeti be az elejétől kezdve. Belenézek a gödörbe. Egy kar vastagságú fekete, műanyag cső fut benne. Kérdem öcsémtől, hogy kivezeti a vizet a hátsó portákra? Nem, válaszolja, a solar panelekhez kell a cső, valójában vákumcső.

Egy nagy, szép épületbe kapok belépési engedélyt. Mélyen megtisztelve érzem magam, hogy beléphetek ide. Méretei, tisztasága, letisztult egyszerű de ugyanakkor szép stílusa ámulattal tölt el. Azért érzem, hogy ehhez az épülethez én még kisember vagyok, fel kell nőnöm a feladathoz. Az épület nagyterme felé irányítanak a már itt élő emberek, ahol a színpadon részt kell vennem az előadásban.

A faluban a szülői ház vendégszobájában vagyok. Egy dossziét rakok egyik helyről a másikba. Először a ruhaszekrénybe teszem, onnan az ágyneműtartóba, majd a fagyasztóládába. Jön valaki, aki pont ezt a dossziét keresi. Egyik munatársam közli vele, hogy ott van, ahol lennie kell, a helyén a fagysztóládában. Vitába szállok, mondom, hogy valóban ott van, de az nem egyértelműen a helye, épp csak ebben a pillanatban tettem oda.

Egy középkorú férfi lelkes magyarázatát figyelem. Egy böngészős számítógépes játékot akarok majd játszani, azért hallgatom őt, mert fel akarok készülni előre a játékra, ne költsek felesleges energiát és erőforrásokat haszontalan dolgokra. A férfi azt magyarázza és mutatja számítógép előtt ülve, hogy törekedni kell minél gyorsabban sárkányok szerzésére és erősítésére, mert nagy támadó erőt adnak a karakteremnek. A játék már az elején adni fog pár sárkánytojást, amit a rejtekhelyen minél gyorsabban érdemes lesz kikeltetni. Tervezem, hogy több sárkányt fogok egyszerre neveli, hogy összeadódjon az erejük.

Századeleji amerikában magánnyomozó vagyok. Az iroda egyik nagy társasági rendezvényén veszek részt. Korosodó, mogorva vagyok már, valószínűleg az alkoholizmustól kissé leépült is, minden esetre fénykoromon túl. Nemrég kerültem a városba, van egy fiatalabb, optimistább társam. Ő lelkes, alapos én tapasztalt vagyok, így egészítjük jól ki egymást. Nem igazán találom a helyem az összejövetelen, nem ismerek jóformán senkit. Az előadások és a beszámolók sem érdekelnek. A tömegen keresztül a kijárat felé törekszem. Egy kisebb szobában amit ruhatárnak gondolok egy asztal mögött egy idősebb férfi áll. Mint kiderül amolyan titkár az irodánknál. Többen körbe állják, talán a nyomozóink krémje. Kérdezi tőlünk, hogy: Uraim, van-e előrehaladás a rejtély megoldásában. Senki sem szól, ebből gondolom, hogy nincs. 
 Mivel nem tudom mi a rejtély megkérdezem tőlük. Elmondják, hogy lámpást keresnek, aminek történelme van, amolyan ereklye vagy jelkép féleség aminek misztikus képességet tulajdonítanak. Elővesz egy nagy pergament, amin egy középkori, kézzel rajzolt kódex másolata van és az ábrák között megmutatja a lámpást. Semmi különleges, egy egyszerű olajlámpa. A történetekből összerakom, a lámpás generációkon keresztül öröklődött, az iroda egyik családjától a társasághoz került, dokumentált történelme miatt jelképpé vált. Az igazgató családja őrizte, amíg pár évtizede eltűnt. Azóta mindenféle új történetet szőttek köré és tradícióvá vált a felkutatása, mint a szent grálnak. 
Kifejtem nekik, hogy nem hiszek a tárgyak varázsképességében. A lámpának nincs valódi pénzben mérhető értéke, a tolvaj ha van akkor jelképes értéke miatt vitte el, így nem fogja mutogatni, eladni, ezért szinte esélytelen, hogy előkerüljön. Elmondanak egy nyomot a lámpáshoz. A lámpát őrző család egyik lányának naplóbejegyzését, amiben leírja, hogy egy éjszaka amikor az erdőben eltévedt egy helyen különös érzése támadt és elvesztette az eszméletét. Ezt valamiért mindenki úgy gondolja, hogy az ott elásott lámpa okozta. Én nem látom az összefüggést, de rájuk hagyom.
Kifelé tartok a nagyteremből, amikor összefutok az exemmel. Eszembe jutnak vele kapcsolatos emlékek. Eltávolodtunk egymástól, ő, amikor fiatal korán túljutott testi vágyak kielégítését kezdte hajszolni. Egy hasonló beállítottságú barátnőjével van. Megosztom vele keserűségemet és szkeptikus világlátásomat. Elmondom neki, hogy szerintem értékrendje, ami örömszerzésre irányul hiába való. Elkerülhetetlenül meg fog öregedni, mint mindenki más és fiatal kori élményei csak fájó emlékek maradnak arról, ami már elérhetetlenné vált számára. Hiába próbálja magát pár évig boldognak érezni, öreg korára évtizedekig keserű vágyódás marad csak benne egykori élete iránt.

Ha nem párkapcsolatban élnél megkérdezném tőled, hogy ezek az utolsó mondatok mennyire lehetnek jellemzőek terád?

fortis írta:Ha nem párkapcsolatban élnél megkérdezném tőled, hogy ezek az utolsó mondatok mennyire lehetnek jellemzőek terád?

Melyik mondatokra gondoltál?

Onnantól kezdve, amikor azt írtad, hogy `  elmondom neki, hogy értékrendje"....folytatás

Az a rész a nagualizmus tanítása, a halálunk tudatosítása, a halál bölcs tanácsadóként való használatára utal. Közelgő halálunk fényében hóbortjaink értelmüket vesztik. Én próbálom a mindennapi életemben beilleszteni ezt a tanítást, ha erre voltál kíváncsi.

Apámmal egy városi tömegközlekedésre szánt busszal megyünk valahová a határban. Apám vezet, mezőgazdasági földutakon, sokszor a szántóföldön haladunk, érezni, ahogy belesüllyednek a kerekek a porhanyós földbe. Nem tudom, hova tartunk, csak nézelődöm. Egy dombocskán felül a busz alja, kipörög az első kerék. Leszállunk, kézzel az elejénél fogva visszafordítjuk a buszt a tengelye körül abba az irányba, ahonnan jöttünk, hogy az első kerék megint a talajra kerüljön. Kint közben körülnézek. Egy szántó szélén vagyunk, nincs út. Balról nemrég kikelt kukoricát taposott le a busz, jobbról őszibúza van. Miután megfordítottuk a buszt kicsit toljuk, hogy biztosan ne akadjon el. Gyanúsan könnyen toljuk ketten a nehéz buszt, de azzal magyarázom biztosan a domb lejtése miatt ilyen könnyű.

Visszafelé tolva a buszt azon gondolkodom, hogy fel kellene mennem a buszra a mobilomért, a térképen a GPS megmutatná hol is vagyunk. Valahogy nálam terem a mobilom, nézem a térképet műhold nézetből. Jó nagy területet keresztül utaztunk légvonalba állapítom meg. Beérünk a közeli városba, ami a térkép szerint egy szabályos, kör alakú geológiai képződmény közepére épült, vagy egy lávahegyre vagy egy kráterbe, a térképről nem derül ki. Megállapítom a mobilról, hogy Glent nevű kisvárosba kerültünk. A városban valakikkel találkozunk, érdeklődnek az utunkról és hogy hogy ment a szülés. Mint kiderült azért mentünk ki a semmi közepére, mert valaki a természetben akarta megszülni a gyermekét. Azt mondom minden rendben ment. Nem hazudok nekik, tényleg úgy gondolom, hogy sikerrel jártunk. Apámmal bemegyünk egy autószalonba autót bérelni, hogy hazajussunk.

Újra úton vagyunk, de most az egész család a saját autónkkal, mind a hatan. Vissza megyünk az előző városban, mert múltkor apámmal találtunk egy szép kertesházat, amit meg akarunk nézni, esetleg megvenni, hogy odaköltözzünk. A piacon kiszállunk anyámmal és bérelni akarunk az itt tartózkodásra egy autót. Nézem a mellékutcákat, hol is volt az autókereskedés. Eggyel túlmentünk, állapítom meg. Visszasétálunk, magabiztosan bemegyek a szalonba, mert én már ismerem az utat, jártam itt nemrég apámmal. Kérdem anyámat meddig maradunk? Egy éjszakát csak. Rendelek egy 6 személyes családi autót két napra. Azon filózok ilyen rövid időre fizessünk-e autóbiztosítást is. Nem érdemes kockáztatni, nem lehet annyival több. Kapunk egy 6 személyes BMW SUV-t. 

Elmegyünk vele a közeli parkolóba, ahogy a család vár a saját autónkkal. A bérelt autót a hővéremre bízzuk, aki a család egy részével elhajt. Az első utcába bekanyarodva neki is megy az ott parkoló egyik autónak. Még jó, hogy fizettem biztosítást is. Átrendezzük magunkat. Az öcsémmel kettesben utazunk az bérelt BMW-vel, ő vezet én ismerem az utat, navigálok. Öcsém is gyorsan hajt, jó erős motorja lehet a BMW-nek. Jelzem neki, hogy kanyarodjon le balra, majd rögtön újra balra. Az autó kifarol a hirtelen irányváltástól, de öcsém ügyesen megtartja, pont a célnál állunk meg a csúszás után. 

A ház, amit kerestünk egy rövid zsákutca végén van. Sok minden változott, mióta itt jártunk apámmal. A ház előtti tér bal oldalára, ahol eddig az elején kis gödör volt most végig fólia házat építettek, a ház udvarára belátni a nyitott nagykapun, mindenféle építési anyagok vannak felhalmozva. Kiszállunk az autókból, ácsorgunk, nézelődünk. Nyilvánvaló, hogy elkéstünk, valószínűleg valaki megvette a házat, ami egyébként hatalmas és felújítja. Ahogy ott ácsorgunk odajön hozzánk egy középkorú férfi, valószínűleg egy szomszéd lakó. Kérdezi tőlünk mi járatban vagyunk, tudjuk-e hová költöztek a ház régi lakói. Nem tudjuk. Már biztos, hogy lemaradtunk a vételről, elmegyünk.

A városban egy szállodában szándékozzuk az éjszakát tölteni. Egenként megyünk be a csomagjainkkal a szállodába. A húgom megy előttem, bizonytalanul viselkedik, egy szállodai dolgozó rögtön leszólítja, hogy miben tud neki segíteni. Arra számítok, hogy engem is megállít,de nem valószínűleg magabiztosabban megyek, mint aki ismeri a járást. Balra a folyosó végén van a recepciós pult. A húgom ott sem tudja, mit csináljon, bemegy a pult mögé. Én megszólítom a recepciós nőt és bemondom a családnevünket, amire valószínűleg a szobákat foglaltuk egy éjszakára.

ymor írta:Az a rész a nagualizmus tanítása, a halálunk tudatosítása, a halál bölcs tanácsadóként való használatára utal. Közelgő halálunk fényében hóbortjaink értelmüket vesztik. Én próbálom a mindennapi életemben beilleszteni ezt a tanítást, ha erre voltál kíváncsi.

Tegyük fel, sikerül. Mi változott? Ez nem e egy olyan dolog, ami amúgy is teljesen természetes? Ha közeleg a halál, már pedig közeleg, minden eltörpül közben vagy nem így van?

fortis írta:

ymor írta:Az a rész a nagualizmus tanítása, a halálunk tudatosítása, a halál bölcs tanácsadóként való használatára utal. Közelgő halálunk fényében hóbortjaink értelmüket vesztik. Én próbálom a mindennapi életemben beilleszteni ezt a tanítást, ha erre voltál kíváncsi.

Tegyük fel, sikerül. Mi változott? Ez nem e egy olyan dolog, ami amúgy is teljesen természetes? Ha közeleg a halál, már pedig közeleg, minden eltörpül közben vagy nem így van?

Szerintem szinte mindenki úgyéli a mindennapjait, hogy nem számol azzal, hogy véges az élete.

A halálunk tudatosítása önmagunk cserkészése. Szándékos kizökkentése magunknak a hóbortjainkból. Segít megszabadulni felesleges vagy káros szokásaimtól és segít ráfókuszálni arra amit fontosnak tartok de nehéz és fárasztó. Seegít urrá lenni az ember természetes lustaságán.

"amikor a varázslók tudomását gúzsba kötik az érzékszervi benyomások, az a legjobb, vagy talán az egyetlen megoldás, ha az ember a halál gondolatának segítségével zökkenti ki magát. A küszöbön álló és elkerülhetetlen halálunk tudata adja meg nekünk a józanságot. Köznapi emberként az a legnagyobb hibánk, hogy azzal hitegetjük magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. "

" A halál tiszta képe nélkül nincs rend, nincs józanság, nincs szépség. A varázslók azért küzdenek, hogy szert tegyenek erre a tiszta képre, hogy a segítségével felismerjék azt a lehető legmélyebb szintet, ahol nincsen bizonyosságuk arról, vajon az életük folytatódik-e az adott pillanaton túl. Ez a felismerés adja meg számukra a bátorságot ahhoz, hogy türelmesek legyenek, mégis cselekedjenek; a bátorságot ahhoz, hogy belenyugodjanak a dolgokba, anélkül hogy ostobák lennének."

"A halál nem ellenség, még ha annak is tűnik. A halál nem az elpusztítónk, habár annak tartjuk.
a halál az egyetlen méltó ellenfelünk. – A halál a mi kihívónk. Arra születtünk, hogy elfogadjuk ezt a kihívást, legyünk akár köznapi emberek, akár varázslók. A varázslók tudják ezt, a köznapi emberek viszont nem.
– Az élet az a folyamat, mely által a halál a kihívást intézi hozzánk. – A halál az aktív erő; az élet a küzdőtér. És ezen a küzdőtéren mindig csak két küzdőfél van: te magad és a halál.
– Mi passzívak vagyunk, tétlenek. Gondolj csak bele. Csak akkor mozdulunk, ha a halál szorítását érezzük. A halál szabja meg cselekedeteink és érzéseink iramát, és kérlelhetetlenül szorongat bennünket, míg meg nem tör minket, míg meg nem nyeri a küzdelmet, vagy míg felül nem emelkedünk a lehetőségeinken, és le nem győzzük őt."