Álomnapló

Valahol külterületen sétálok, valószínűleg otthonról jövök . A bal hónom alatt bontásból származó ajtómaradbványt cipelek. Az ajtó alja tömör fa, a felső felében fehér üveg, de hiányzik körülötte a fakeret, libeg, bármikor kieshet. Egy kanyargós földúton sétálok, nézem, hol rakhatnám le a hulladékot, ahol nincs útban. Nem akarok szemetelni. Elmegyek egy elhanyagolt romos kerítéssel körbevett telek mellett, ain egy erő és mennyezet nálküli kis romház van. A túlsó falban még állnak a magas ablakok, hasonlóak, mint amit a hónom alatt cipelek. Elgondolkodom, hogy az enyémet be lehetne-e építeni, milyen lenne felújítani a házat és itt lekni, de elvetem az ötletet, túl sok mindent kellene megjavítani és akkor is kicsi lenne a semmi közepén. Tovbb megyek, egy boltszerű épület után más lomokhoz lerakom az jatómaradványt.

Egyetemi beiratkozáshoz rengeteg formanyomtatványt kaptam. Új meg újra átolvasom őket, hogy kialakuljon némi fogalmam, hogy mit is kell csinálnom. Az iratok két különböző csoportba oszthatók. Az elsőbe tartoznak a közvetlenül az egyetemi képzéshez tartózó formanyomtatványok, amik jellemzően nagyon apró betűvel íródtak, szinte mindegyiken van egy fizetendő összeg az illetékekre. Megfájdul tőlük a fejem, annyira komplikáltak. A másik fele nem is tartozik szorosan az egyetemhez, amolyan papír alapú szociológiai játék kísérlet. Rengeteg ábra és kép van rajta, amin rögzíteni lehet az életutat, hogy mit jár be az ember és milyen kapcsolatrendszere épül ki. Nem szavakkal kell vezetni, hanem képelemeket kell összekapcsolni. Nagyon bonyolult. Fáradtnak és energiátlannak érzem magam, nem hiszem, hogy mindkettőt tudom egyszerre csinálni. Úgy döntök hagyom a játékot és csak az egyetemi tanulmányokra fókuszálok, ahhoz talán még lesz elég erőm és kitartásom.

Új házba költözünk a kedvessel. A ház szennyvízelvezető rendszerét vizsgálom. A padlóban van egy 1 m mély 1 x 1 méteres beton akna, aminek az alján van egy vastag függőleges lefolyó cső. A bal oldalában az aknának számos, meglehetősen nagy kaliberű cső csatlakozik be. Amikor lábal megnyomok egy pedált, kinyit egy csap és pont olyan ívben, felfelé indulva majd visszahullva, hogy az akna alján lévő csőbe pontosan beletaláljon az egyik csőből vízsugár indul. Hangos szörcsögéssel tűnik el a lefolyóban. Amikor leállítom a vízsugarat pár másodperccel később a többi csőből talán a lefolyt víz újra csordogálni kezd és lefolyik újra a lefolyóban. Azon gondolkodom, hogy ez lehetetlen, nem juthat a víz magától vissza a magasabban fekvő csövekbe. Párszor elindítom a vízsugarat, és pontosan úgy zajlik le mindig a folyamat. Arra jutok, hogy csak máshonnan jöhet az utólag induló folyás, de nem tudom megmagyarázni, hogy mi indítja be.

Vége van egy munkával kapcsolatos rendezvénynek, amit egy hotelben rendeztünk. Munkatársaim a főnökkel együtt egy közös programra készülnek amire én nem tartok velük, ezért csak félfüllel figyelem mit beszélnek. Elkísérem őket a parklóig, majd bemegyek oldalt a rendezvény terembe, ahol össze akarom szedni a dolgaimat, hogy mindent haza vigyek. Ruháim , könyveim és a számítógépem maradt ott. A teremben már a szálloda dolgozói rendezik vissza a termet. Könyveimet egy bőröndbe rendezem el, hogy méret szerint minél kevesebb helyet foglaljanak. Ruhákból nem sokat találok, az öltönyöm rakom csak el. Mielőtt elmennék körbe kinyitogatom a terem beépített szekrényeit, hogy a többiek vagy én nem hagytam-e itt valamit. A számítógépemet nem látom a teremben, de úgy gondolom az asztal alatt van, úgy tervezem, azért majd a következő fordulóban visszajövök.

Kolléganőm most jött vissza dolgozni, eddig kisgyermekével volt otthon. A munkakezdéshez szüksége van egy munkáltatói igazolásra, ami egyfajta fényképes igazolvány vagy belépő kártya, de már nincs meg neki az eredeti. Megpróbálok segíteni neki. Megkeresem az adminisztrátorokat és megkérem őket keressék vissza a három évvel ezelőtti számítógépes archívumokból a kolléganő dolgait, hátha meg van elektronikus formátumban még az igazolványa. Rövid keresés után találnak egy mappát a régi dogaival, köztük a keresett anyagot is. Kinyomtatjuk és elnosztalgiázunk a fényképén, hogy még mennyire fiatalok voltunk akkor.

Barlangfürdőben pancsolunk többen a derék fölé érő vízben. Azt gondolom természetes víz, egy földalatti kisebb folyó ömlik a tengerbe, a tenger hullámzása bejön a barlangba. Valakik beljebb a barlangban valamiféle gáttal felduzzasztják a vizet, hogy beljebb mélyebb legyen, amiatt nincs vízutánpótlás és teljesen kiürül a barlang, amiben mi vagyunk, láthatóvá válik az alja. Korábbi feltételezésemmel szemben nem természetes kő, hanem járólap van még oldalt is a falakon. A padlón először apró gombelemeket veszek észre. A vízben biztosan lemerültek, de fényesek, elkezdem összeszedni őket. Hamarosan nagyobb lítium elemeket is találok, majd elejtett fémpénzeket, először csak kis címleteket, majd 200-sokat is. Tele van már velük a markom. Hamarosan találok leesett ékszereket is, nehezek, meggyőződésem, hogy ezüstből vannak. Elindulok a kincseimmel kifelé a fürdőből, hogy biztonságba helyezzem őket. Útközben találok még a földön egy műanyag kis ékszeres dobozt, a régi fillérek vannak, az alján csillan néhány arany gyűrű is. Szemben jön egy ruhatáros idősebb férfi, nagyon segítőkész, mondja, hogy nem nem kaptam még öltöző szekrényt, de hozott nekem egyhez kulcsot, ad egy fehér törölközőt is. A kulcs egy mágneskártya, rajta a szekrény száma. Jó hosszú, ötjegyű szám. Elkezdem keresni a rengeteg szekrény között az enyémet. A szám eleje újraolvasáskor is ugyan az marad 42 ezer valamennyi

Egy nagy, trónterem szerű teremben vagyok egy csomó emberrel, akiknek valamiféle vezetője vagyok. A terem végében a trónon egy nő és egy férfi ül, akiről tudom, hogy természetfeletti lények, angyalok. Valahogy sikerült őket csapdába csalnom ezért kénytelenek teljesíteni a kéréseimet. A nő a vezető, a férfi szinte csak árnyék. Foglyaim, de nem fizikailag, hanem mentálisan. Embereimet, akikről úgy gondolom, hogy valamilyen befolyás, megszállás alatt vannak az angyal elé viszem, és követelem, hogy tisztítsa meg. Amikor mindenki befolyásmentes odamegyek a nőhöz, jobb kezemet a szíve fölé helyezem, és közlöm vele, hogy felszabadítom, elmehet. Az emberekhez fordulok, kicsit félek attól, hogy a következő bejelentésemet hogy fogadják, mert valószínűnek tartom, hogy neheztelni fognak miatta. Közlöm, hogy a jövőben korlátozni fogjuk az autók használatát, mert csökkenteni kell a károsanyag kibocsátást, túl szennyezett a levegő.

Fényes nappal szabad téren állok több emberrel együtt. Egy széles szalagokból álló árnyékoló véd mindet a tűző naptól, ami résein látni az eget. A távolban körülbelül nyolc repülő objektumot látok közeledni. Azt gondolom róluk, hogy vadászgépek. Egyenesen felénk tartanak. Ahogy közelebb érnek játszik, hogy nem repülők. Teljesen izgatott leszek, mert idegen repülő szerkezeteknek tűnnek. Eszembe jut, hogy ilyet már többször tapasztaltam, itt a lehetőség, hogy újra megtörténjen. Mutogatom a mellettem állónak, hogy nézze idegen űrhajók jönnek. Nem tűnik sem meglepettnek sem izgatottnak, amit betudok annak, hogy csak egy 5 éves forma kisfiú, nem fogja fel a jelentőségét a dolognak. A többi ember eltávolodott tőlünk, őket nem tudom figyelmeztetni. Ahogy újra felnézek az égre az árnyékoló már nem zavarja a kilátást, a gépek egész közel értek. Mindegyik hófehérre van festve. Egyesekben repülő autókat vélek felfedezni. Amelyik legközelebb repül el felettem az egy fehér sportkocsi. Integetek neki. A többi gép tovarepül, de amelyiknek integettem az lassít majd visszafordul mellénk repül. Egy férfi ül benne, rám néz. Nagyon izgatott vagyok a lehetőségtől, hogy találkozhatok egy idegennel. Kiabálok és integetek neki, kérdezem mi járatban van. Annyira az arcára fixálom a tekintetem, hogy felébredek.

Az erdőségben élő természeti nép uralkodó családját megtámadja egy ellenséges törzs. Primitív fegyverekkel harcolnak, nyilakkal, dárdákkal. A család sok tagját és a testőreik nagy részét megölik, a túlélők menekülnek. Évszázadokon keresztül rejtőzködnek, mindig új helyre mennek, más népek között élnek az utódaik és a testőreik családja. Korábbi támadóik változatlanul keresik őket, próbálnak mindenkivel leszámolni véglegesen.
 
Korábbi népük is folyamatos vándorlásban van, abban reménykednek, hogy fellelik egykori uralkodójuk családját és velük meglelik az új hazájukat. 

Ébredés és visszaalvás után folytatódik a történet, de pár évezreddel később a jövőben. Az egykori uralkodó család vérszerinti leszármazottai és testőreik a világűrben vándorol, egy kis űrhajóval. Egy felhőkkel borított bolygón rátalálnak egy mesterséges szigetre, ami a magasból egy férfi arcát formálja. Korábban már több vándor is érkezett ide, egy egy leszállóhelyet foglaltak le maguknak. Már csak egy hely maradt, amire ők is leszállnak és ezzel aktiválják az egész rendszert egy magasabb szintű organizmust életre keltve, aminek mindenki a részévé vált.

Korábbi népük leszármazottai tetemes társadalommá nőtte ki magát, sokat fejlődtek technológiailag és spirituálisan is. Még mindig él a mítosz, hogy egykori vezetőik, akiket félistenként tisztelnek valahol várja őket az új paradicsomban. Építettek egy hatalmas csillagközi szállító hajót és a teljes nép útrakelt egy kétségbeesett keresésre. Már nagyon nagyon régen úton vannak, elfogyott minden tartalékuk. Az emberek elérték, hogy testük gyakorlatilag halhatatlan legyen, de testük leromlását erőforrások híján nem tudják megakadályozni, szinte már csontvázak, szöveteik ragacsos fekete kátrányszerű masszává vált. Már nem is mozognak, testük egybefort a hajó rendszereivel, az tartja őket életben, ők pedig testükkel pótolják a hajó elromlott rendszereit. Testük zombiként vegetál. Ők maguk gyakorlatilag a spirituális világban tartózkodnak a tudatukkal egy virtuális valóságban, mert valós testükben a sivár környezeten kívül rettenetes fájdalom várná őket. Nem is emlékeznek a valóságra, a virtuális világukban úgy látják magukat, mint akinek tökéletesen és normális a teste. Csak akkor halnak meg ha akarják. Van a spirituális világukban egy fátyolszerű energia határ, ha azon átmennek akkor végleg megsemmisülnek. Sokan feladják, megpróbálnak átmenni, de mindig van ott valaki ismerősük vagy rokonuk akik megragadják és elrángatják őket onnan. Azok még reménykednek, hogy együtt célba érhetnek és meggyőzik a kétkedőket.

Arany gyűrűimet akarom eladni, ezért felkerestem egy aranyművest. A tulaj egy idősebb nő, akit nem ismerek, de tudom, hogy így van. Az üzletben egy középkorú férfi alkalmazottjával találkozom, neki adom át a két karikagyűrűmet, hogy becsülje meg az értéküket. Az asztalán rengeteg kis ékszerdoboz van egy ilyenbe teszi az enyémeket is. Miközben egyezkedünk fontos telefonhívást kap, amit nem akar, hogy halljak. Egy vastag függönyt húz el az asztal előtt, majd a fejemre is borítja, hogy ne halljak. Tompává válik a hangja, de neki ez nem elég, kimegy a szobából. Előmászok a nehéz szövet alól. Meggondolom magam, mégis csak szükségem van rá, ha másra nem is, de az álmodáshoz szükségesek az olvasmányaim szerint. Próbálom kivenni a kis dobozból őket, de nem tudom melyikben vannak. Amit először kinyitok abban egy csontgyűrű van. Ahogy hozzá érek látomásom támad korábbi tulajdonosa életéből. Egy férfié volt. Ugyan így járok tovább ékszerekkel is, az enyémeket nem találom. Egy kis dobozkát lelökök az asztalról. Kiderül nem ékszert rejt minden dobozka, van amelyikben édesség van. Mögém kerül egy idős , ősz hajú nő és valamit magyarázni kezd. Igyekszem figyelni amit mond, de főleg azon gondolkodom ő lehet-e a tulaj. Az asztal szélén közben megjelenik egy csecsemő, aki után hiába kapok, lezuhan a földre fejjel előre. Bele se merek gondolni mijét törhette el. Visszajön a férfi alkalmazott. Mint kiderül elvitte a gyűrűimet bevizsgálni, megnézte bennük a márkajelet. Azt mondja az újabb gyűrűm eredeti és arany, de a régebbi az egyéb fémötvözet, felsorolja az egyes fémek százalékos arányát. Állítja, hogy 64 ből való. Az nem lehet, mondom, sokkal később vettem megbízható ékszerüzletben.

Kis ponyvaburkolatú járműben utazok. A járműbe elölről lehet beszállni és mint egy sátorbejáratot cipzárral lehet csukni. Kis műanyag fólia ablaka van. Elöl ülök apósommal, én balról ő jobbról, felőle van a kormány. Hosszú léceket szállítunk, amiket csak úgy sikerült berakni, hogy kilóg elöl az ajtón, ettől azt nem tudtuk becipzározni, csak behajtani. Így az ablak sem került a helyére, nem látunk rendesen. Valószínűleg ezért megyünk ilyen lassan, óvatosan. Kézzel megfeszítem a jármű ponyva burkolatát, ettől az ajtó kicsit jobban a helyére került, a sofőr jobban kilát. Így gyorsabban tudunk haladni,

Egy nő,aki paranormális jelenségeket kutat véletlenül tanúja volt egy titkos találkozónak éjszaka. Egy középkorú nő négy, különböző színű folyadékkal töltött fecskendőt adott át egy férfinak. Úgy tűnt, nem szívesen és nem önként teszi, a férfi kizsarolta. Azzal a megjegyzéssel adta át a fecskendőket, hogy ez vérének esszenciája. Kijelentette, hogy nem akar sem követőket, sem tanítványokat nevelni, mert volt már egy női tanítványa, akit kénytelen volt magára hagyni, mert amíg vele volt,addig öregedett a teste.

Aktuálisan a szemtanú, több hasonlóan paranormális jelenségek után érdeklődő személy társaságában látogatást tesz az egyik legendás helyszínen. A történet szerint egy nő valami módon természetfeletti hatalomra tett szert és nem öregedett tovább. Hogy ne zaklassák megrendezte saját halálát és temetését. Azonban a kriptájában később találtak egy titkos átjárót titkos termekbe, amik rejtekhelynek voltak berendezve, megtalálták több személyes holmiját. Azóta él a legenda, hogy az emberek között él, rejtőzködik. A hagyatékát és kriptáját egyik követője mutatja be az érdeklődőknek. Persze senki sem hiszi el igazán a történetet, a túravezető hiába meséli el a személyes élményeit.

Ekkor a nő,aki szemtanúja volt a fecskendős jelenetnek megvilágosodik, rájön, hogy róla beszélhettek. Elmeséli minek volt a szemtanúja régebben, így a régi tanítvány is megtudja, miért hagyta magára a mestere.

Áprillának: azok az álmaim, aminek nem vagyok személyes résztvevője nem igazán kötődnek napi dolgaimhoz, inkább amolyan tanító álmok. Ez esetben valószínűleg azt jelenti, hogy a tanítványok elszívják valami módon mesterük energiáját, azaz valamilyen szinten kényszerpályára kényszerítik. Ezért nem helyes mestert keresni és nem jó dolog tanítónak lenni. Ez a pont kicsit csatlakozik személyes, jelenlegi élethelyzetemhez talán.

Három fős csapatokban elveszett, elrejtett műtárgyak, értékes dolgok után kutatunk. Lehetőségünk nyílik egy új vadászmező feltárására. Egy nagy, közelmúltban elhagyott ház egyig gazdagon bútorozott szobájába kapunk belépési lehetőséget. Módszeresen átvizsgáljuk a szobát. Én az íróasztallal kezdem, ami tekintélyes darab. Kihúzogatom a fiókjait, megvizsgálom nincs-e dupla fenekük. Valahol vastagabbnak találom az oldalfalat, mint várható lenne. Rájövök, hogy nyílik a rejtekhely, amiben régi értékes iratokat, tervrajzokat találok. Óvatosan védőfóliába tesszük őket. Próbálom megbecsülni mennyire értékesek, úgy tűnik megütöttük a főnyereményt.

Régipiros zsigulinkban ülök a kormány mögött. Nemrég egy műanyag darabot reszeltem elmélyülten, észre sem vettem, hogy az apró műanyag forgács szétszóródott az autóban. A statikusan töltött műanyagokhoz tapadt mind, beborítja a kormányt és a műszerfalat. Rémülten kezdem takarítani az autót. Mögöttem ül az apám és talán a Kedves. Nemsokára indulnunk kell, addigra végeznem kell a takarítással. A műszerfal egyes borító elemeit kapkodva kiveszem, letörlöm egy ruhával majd visszateszem.

Elkeseredett vagyok és aggódom, mert vizsgázni kell mennem és úgy érzem nem készültem fel, semmit sem tudok. Irígykedve emlékszem vissza a másik önmagamra, valószínűleg az éber énemre, akiről úgy gondolom fókuszáltabb, okosabb mint én. Neki nem okoz gondot egy dologra figyelni, felismerni az összefüggéseket, visszaemlékezni a tanultakra,tapasztalatokra. Neki elég, ha egyszer hall valamit, azt beletudja illeszteni a tudásába, felismeri a korábbi ismereteivel a kapcsolódási pontokat. Az én tudásom nem konkrét, nem fogalmi alapú, nem tudok a klasszikus értelemben tanulni.

Azért elmegyek a vizsgára, abban bízok hátha olyan kérdést kapok, amire tudok valamit válaszolni. Egy férfi vagy talán apám a vizsgáztató. Nem mehetünk 10 méternél közelebb egymáshoz, ezért mikrofont és fülhallgatót használunk a kommunikációhoz. A vizsgára elkísért a Kedves is. Kiderül, hogy nem is igazi vizsga van, hanem egy rövidített személyiség tesztet kell megcsinálnom. Fellélegzek, a teljes verziót ismerem. Lekicsinylően nyilatkozom a kedvesnek, hogy a rövidített verzió szerintem semmit sem ér.

A vizsgáztató még a terem másik végében rendezi a dolgait, de a fülhallgatón közli, hogy már élt a vonal, hallotta, hogy vélekedek a tesztről. Biztosított, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint gondolom. Szerinte a rövidített, egyszerűbb dolgoknak megvan az előnyük. Ezen általános értelembe vitába keveredünk, szerinte az egyszerűbb dolgok jobbak, letisztultak. Szerintem a rövidítés miatt elvesznek a részletek, a kevesebb az szegényebb, ami inkább negatív érték.

Felváltva dobunk kosárra egy férfival. A helyszín változik, új lakásunk WC-jében vagyunk, a kosárpalánk helyett a WC víztartályba dobálunk. Kétféle módon lehet beletalálni, vagy oldalról a falra pattintva vagy a hátsó falról visszapattintva. A  kosárlabda is átalakul, most már inkább egy nagy strandlabda. Bele sem fér a tartályba. Rácsodálkozom a labdára, ami fokozatosan növekszik, asszimetrikusan az egyik oldala kipúposodik, mintha túlfújástól kinyúlna. Kicsit tovább bámulom, amire felébredek.

Valahol a világok közt utazok egy bizar járművön. Nincs körülöttünk környezet csak üres tér amit halvány, minden irányból érkező fehér fény világít be. A levegőben suhanunk. A jármű egy fekete zárt hintószerűség külsőleg lovak nélkül, mert valamiféle gépezet hajtja. Egy férfi a tulajdonosa, ő vezeti a járművet. Megkérdem tőle mi a típusa a gépnek. Valami elvont nevet mond, amit álmomban ismertem. Megjegyzem, hogy az újabb típusban már van DVD lejátszó és felsorolok még egy pár halandzsa szerű műszaki újítást. A férfi morcosan fogadja a megjegyzésemet, kritikának veszi és közli, hogy akkor utazzak egy olyannal, ezzel kidob a járműből. Ahogy távolodom akkor tudom megfigyelni az alakját. 

Egy hegyoldalba kerülök, erdőbe. Azon gondolkodom, hogy juthatnék vissza egy járműbe. A fák alatt látok valamiféle szerkezetet, amit lehallgató készüléknek tartok, valaki figyeli mit mondunk. Valahonnan az a gondolatom támad, hogy arra a másik járműre az kerülhet, aki sehova sem tartozik, mint én. Ennek a kijelentésére megjelenik egy másik jármű ugyan abban a ködben repülve. Ez nagyobb, régi gőzmozdony formája van, szenes kocsival és egy utasfülkével. Ez is tiszta fekete. Nem gőz hajtja, ezt is valamiféle speciális energia működteti.

Szabadtéri rendezvényen veszek részt. Mindenki ki van öltözve. Egy étterem kerthelyiségében ülünk le padokra asztalok köré. Minden helyet elfoglalunk. Egyedül érzem magam, a többiek munkahelyen dolgozói de senkit sem ismerek közelebbről. Az asztalnál ülve zsebemből kirakom az irataimat és a pénztárcámat az asztal fiókjába. 

Alig vagy egyáltalán nem ettem, elindulok hátra a majálisi tömegbe ismerőst keresni. Találkozom egy arab nővel, akiről tudom, hogy hozzám tartozik, de elég távolságtartó vagyok vele. Türelmesen kivárom, hogy intézze a dolgait, de nem azonosulok a problémáival, de igyekszem figyelmes lenni vele. Rokonai biztatják, hogy tartson velem, de először el akarja intézni a magán dolgait, amik engem nem igazán érdekelnek. 

Végre elindulunk vissza a munkahelyi rendezvényre. Aggodalom fog el, hogy elérhető helyen hagytam az irataimat, ellophatják. Megpróbálok szaladni, de mintha sűrű láthatatlan anyagba ragadtam volna, minden erőfeszítésem ellenére alig haladok. Eszembe jut, hogy tapasztaltam már ilyet korábban is, csak nem tudok konkrét időre emlékezni. Valahogy visszaérek az asztalokhoz, ahol már elég foghíjasan maradtak csak emberek. 

Arra gondolok, hogy régen nem ellenőriztem álmodok-e. Rögtön beugrik, hogy mindezt álmodom. Elkezdek tudatosan körbe nézni, de szemcséssé válik a látvány, csak nézek, nem kezdek stabilizálódó manőverekbe így felébredek. Csukott szemmel maradok, belső csendben a sötétségre figyelek és visszakerülök egy álomba tudatos maradva.

Nagymamám házának előkertjében felnyitottuk öcsémmel a szennyvízakna fedelét. Mióta kiépítették a faluban a központi szennyvíz rendszert csak az esővíz gyűjtésére szolgál, de a napokban esett sok eső miatt színültig tele van fehéres szennyvízzel. Öcsém egy billenős kúttal áll neki kipumpálni a vizet, én előveszem a búvárszivattyúmat. Rácsatlakoztatom a csövet. Szabaddá akarom tenni a merülő kapcsolóját, amit a vezetékhez drótozva használok, hogy majd magától lekapcsoljon, ha kiürült az akna. Öcsém kútjának szára csavarral rögzítve van, a régi csőkulcsommal nekiállok kicsavarni. Nem működik az álomban a menet, hiába tekerem nem jön kifelé. Mire gyanússá kezd válni, hogy valami nem stimmel kifordul a csavar, ami időközben egy műanyag kupakká vált. Apám kinéz a házból, hogy mit csinálunk. Szó nélkül visszamegy. Elindulok csípőfogót keresni. Kimegyek a diófa alá a kiskertbe. Itt most 5 sorban sűrűn barackfák állnak, bőven teremnek. Néhány idegen ember szüreteli a gyümölcsöt. Magamban tanakodom kik lehetnek. A fák a nagyi kertjében vannak, de lehet,hogy megvették a termést. Nem merek venni a barackból, pedig elég csábító. Elmegyek a sor végére, ahol pont most pottyan le egy kicsit nyomorék barack. Felveszem, ezt biztosan nem akarják a szüretelők. Egyikük kijön a sor végére és jelenti a munkavezetőnek, hogy erre még nem elég érettek a barackok, nem szedi még le őket. Csípőfogó nélkül visszamegyek öcsémhez és kézzel próbálom leszedni a drótot, miközben a barackot a térdeim között szorítom.

Egy fura lény után lopakodom. Nem ember, de nem is hasonlít ismert állatra sem. Viselkedéséből tudom, hogy intelligens, céltudatosan keres valamit. Egy méter magas, talán nem is lábon közlekedik. Észreveszi, hogy követem. Szembe fordul velem úgy négy öt méterre. Fenyegetően néz, dacosan, félelem nélkül meredek rá. Nekem ugrik. Próbálok jobbra kitérni előle, de villámgyors, megüti a bal karomat. Hátra tántorodom és felébredek. A bal karom érzéketlen, elzsibbad, félig  rajta feküdtem.

Egy titkos katonai bázist őrzünk. A főkapu felől támadás zajlik, a kapu őrei hátrálva húzódnak be a kapun belülre, miközben kifelé tüzelnek. Nem látjuk a támadót. Én oldalról, messzebbről figyelem az eseményeket. Rájövök, hogy a támadó magát biztonsági őrnek álcázta, együtt hátrál a valódi őrökkel és mögéjük érve hátulról kábító lövedékkel sorra ártalmatlanítja őket. Egyedül marad, beront a belső udvarra. Nagyon gyorsan mozog, nincs időm reagálni. Bent újabb öt felfegyverzett őr fogadja. Mire hozzájuk ér apró kábító dárdákkal hármat leszed, a másik kettőt közelharcban kiüti. Elrohan balra az épületek között. Tudom, hogy sosem érném utól, ezért az előtte lévő folyosón elébe vágok, mert sejtem, hogy itt kell visszajöjjön. Számításom bevált a folyosón szemből egymásba rohanunk.  Őt meglepetésként éri, én számítottam rá. Tartok tőle, láttam hogy elintézte a túlerőt is. Főleg a kábító dárdáitól tartok, ezért pajzsként magam elé rántok valami táskafélét. Mikor már majdnem egymásnak ütközünk erőteljesen előre rúgok és eltalálom. A valóságban is nagyot rúgok az ágyban fekve ez felébreszt .

Visszaalszom. A bázis biztonsági szobájában többed magammal visszanézzük a támadásról készült videofelvételeket. Egymás után, lassítva nézzük vissza az egyes kamerák képeit, ahogy egyre beljebb hatolt. Mozgása olyan gyors, hogy még lassítva is elmosódott a felvételeken. Szinte ködszerű, szellemszerű. Az utolsó felvételen látszik a legközelebbről, ahogy felnéz a kamerára látszik a fejformája. Emberszerű lény, de jóval kisebb termetű mint egy ember, az arca viszont nem emberi. Lapos homloka, hosszú hegyes orra van, nincs haja. Koboldszerű. A kimerevített képe egyszer csak megmozdul, rámnéz, mintha csak érezné, hogy figyelem és felém mozdul. A meglepetés felébreszt.

Egy fiatal kislány bőrében vagyok. Nappal van, egy épületből menekülök ki, mert tudom, hogy a rendőrök nemsokára razziát tartanak. Velem van a kis koboldszerű alak, akit egy vastag pokróccal takartam le és úgy vezetem. Kint az utcán már megérkeztek a rendőrök. Egy tucat rendőrautóval körbezárták az utcát. Átvizsgálják a menekülő tömeget. Majdnem túljutottunk a kordonukon, de lerántják a pokrócot és lebukunk.  

Most a kobold három kisgyerek fogságában van. Rájövök, hogy egy kívánságteljesítő lény, azért vadászik rá mindenki, hogy kérhessen a szabadságáért három kívánságot. Valahogy gondolatban kiszabadítom a lényt a gyerekek felügyelete alól.  Arra gondolok, hogy én is kívánhatnék tőle, ha akarnék. Elgondolkodom, mit kívánnék, ha szeretnék kívánni. Arra jutok,  hogy azt kívánnám soha senki ne kívánhasson többet ezektől a lényektől, örökre szabadok lehessenek.

A lény most egy meleg fiatal férfi fogja, az ő kívánságait kell teljesítse. Valamiféle láthatatlan jelenlét formájában  követem. Találkozik egy középkorú férfival akivel szenvedélyesen csókolózni kezdenek. Kicsit szegyelem magam, hogy ilyen közelről leskelődöm, de bízom a láthatatlanságomban. A férfi hirtelen hátra fordul, rám bámul, mintha érezné a jelenlétemet. Félek, hogy meglát, ez felébreszt.

Második világháború vége felé a németek egy tucat műholdvevőt zsákmányolnak az amerikaiaktól. Egy teremben vannak sorba állítva, kb 50 darab. Úgy néznek ki mint a régi, harang alakú hangszórók, termetes doboz méretűek. Azon gondolkodom, hogy ez hogy fogja befolyásolni a háború kimenetelét, mivel ezzel gyorsabban kommunikálhatnak mint a sima rádióval. Érzem, hogy valami nem stimmel, mert akkor még nem lehettek műholdat, hiszen a rakéta technológia még kezdetleges volt. Mikor ezen jobban elgondolkodnék vált az álom.

A modern korban vagyok egy irodában, egy fiatal nő a telefonálás rejtelmeibe avat be. Elég problémás és nehézkes. Többszöri próbálkozására is mindenféle idegen nyelvű emberek szólnak bele. Végül magyarul jelentkezik valaki, akinek elkezdi bediktálnia a bevásárló listát. Csak az ó szavait hallom, de kiveszem, hogy azt kérik tőle ne összesítve mondja be, hanem az egyes sütni kívánt édességek pontos recept szerinti igényét. Elkezdi bemondani, hogy az első süteményhez mennyi liszt, cukor és a többi kell.  Ez egy órán keresztül is el fog tartani gondolom és az unalom felébreszt.

Husza éveimben járó fiatal férfi vagyok az amerikai vadnyugat fénykorában. Egy idősebb férfi társammal fejvadászok vagyunk. Korabeli ruházatban pisztolyokkal felszerelkezve egy körözött személy nyomára bukkantunk egy vidéki farmon. A feleségét akarjuk épp elkapni, aki hazafelé tart. Őt túszul ejtve akarjuk a körözött személyt élve elfogni. A nő a kukoricás szélén halad, észre vesz minket és futni kezd. Nő létére nagyon jól fut, idősebb társamat simán lefutja. Nekem is nagyon koncentrálnom kell a futásra és a helyes légvételre, hogy bírjam az iramot. Csodálom milyen jól fut, pedig rossz a technikája. Nem erőltetem, hogy gyorsan utólérjem, kivárom, amíg kimerül. Magasabb vagyok nála, nagyobbakat lépek, szinte ugrok futás közeben. Oldalról kissé elé kerülök, csak annyira, hogy ha balra kitérek akkor pont neki ütközzek. Éppen csak sikerül megrúgnom a bokáját, hogy a másikba akadjon. Hatalmasat esik a porba. Lefogjuk, elvisszük a farmjukra. Felhúzott pisztolyokkal óvatosan kutatjuk át a szobákat. Az egyik folyosón fegyverrel elém ugrik a férfi, de én a feleségét pajzsnak használom, nem lő rám, kénytelen megadni magát.

“Idősebb társamat simán lefutja”. “Feleségét pajzsnak használom.”

Ezek jók

Álmomban hajnalban egy zöld futónövénnyel benőtt kőfal mélyedésében ébredek egy nővel ölelkezve. Együtt töltöttük az éjszakát. Puha növényeken fekszünk, mint valami fészekben. A középkorú férfival azonosítom magam, az ő szemén át látom az álmot, de van egy felületes kritikus gondolkodásom is. Tudom, hogy a jelenet a valamikori jövőben játszódik, amikor mindennapos az űrrepülés.  Elmegy az üreg bejárata előtt egy fiatal férfi és beköszön, hogy Jó reggelt apa. Nem válaszolok, csak kibújok az üregből.

Kint látom, hogy egy magas, kőből épült várszerű épület tetején vagyok, ami a házuk. Körbe magas támfal, rajta nagy lőrésekkel, az egyik ilyen lőrés növényzettel benőtt üregében aludtunk. A falon túl szédítő mélység. Magamban csodálkozom, hogy miért ebben a kis lyukban voltunk, mikor ott van a hatalmas ház megszámlálhatatlan szobával üresen. Érzem, hogy a fészek meghittségét és a nyitott kilátás szabadságát a ház nem tudja pótolni.

Tudom, hogy indulnom kell dolgozni. Valamiféle repülő szerkezetbe lépek be a háztetőn  ami zajtalanul sebesen repülni kezd velem. Átlátszóak a falai és az alja is, tisztán látom a mögöttem elsuhanó tájat. Elhagyatott, régmúltból visszamaradt repedezett aszfaltút, majd üres házak és utcák felett repülök. Megint kritikus gondolatom támad, hiányolom a jövő modern épületeit. Egyre emelkedik a magasság, egy nagy roncstelep fölé érek, amin kiszolgált űrhajó roncsok vannak, Startreket idéző korong alakú űrhajók egymásra halmozva oldalukra billenve. 

Egyre magasabb épületek haladnak el alattam, ez már a modern városrész. Hirtelen meredeken emelkedik a jármű, tudom, hogy közeledünk a célhoz, az űrkikötőhöz, ami a város legmagasabb pontján van. Ott dolgozom, mint valami felső parancsnok. Megérkezem a bejárathoz, ahol egy tucat embert találok. Valaki egy régi sportkocsi utánzattal érkezik, ez mármint régi korok eszközeit utánozni valakiknek bejön. Tudom, hogy különbözöm a többi embertől. Emberszerű vagyok, de más bolygóról származom, a Startrek Vulkáni faja ugrik be hegyes fülükkel. Az emberek között felfigyelek egy katonára, aki valamilyen modern puskával a hátán sétál. Biztonsági dolgozónak vélem. Látványa elgondolkodtat, elég-e a biztonsági szint, ha valaki hirtelen terrortámadás céljából lövöldözni kezdene a tömegben mennyi időbe telne, mire megfékeznénk?

Fiatal nő vagyok, magas rangú vámpír szintén vámpír lánya. Apám miatt kivételezett a helyzetem. Egyik kedvesemet bosszúból megharapta egy vérfarkas, kezdenek rajta kijönni a vérfarkas átok tünetei, kezd átváltozni, öregedni. Az egyik vámpíros sorozatból ismert vámpír férfi, aki rajong értem és igyekszik mindenben a kedvemben járni bizonyítani akarja a rátermettségét és vállalja, hogy harapásával meggyógyítja a másik férfit. Nem jár sikerrel, őrá is rászáll az átok. Ő rohamosan öregedni kezd, pár perc alatt ősz öregemberré válik. Másik vámpír sorozat három fővámpírja jelenik meg, akik kinevetik ezért, de segítségére sietnek. Mind a hárman egyszerre a fejéhez szorítják a fejüket amitől szemünk előtt visszafiatalodik. Elveszik a fejüket és nevetni kezdenek, hogy komolyan elhitte, hogy meg fogják gyógyítani. Ahogy ellépnek a férfi rohamosan visszaöregszik és szétporlad. De nem hal meg, nemsokára egy vastag vasráccsal lezárt üregből, ami az alvilágból nyílik a rácsokon keresztül haladva feljön. Meggyógyult az átokból, újra fiatal, sőt sokkal erősebb lett, valamiféle új energiát nyert az alvilágból, sugárzik a testéből.

Hétköznapi önmagamként egy épület udvarán állok, sötétedik. Valamiféle szakmai rendezvénynek lett vége, a részvevők türelmesen várakoznak, hogy bejussanak az épületbe, ahol a vacsorát szervírozzák. Egyik új kolléganőmet látom, hogy nemsokára bemegy. Kiáltok neki, hogy jelezzen vissza ha van már bent hely, csökkent a tömeg. Az üvegajtón belépve fejével hívogat, hogy van hely mehetünk utána. Az udvar másik sarkában várakozó régi munkatársaim vagy rokonaimhoz megyek, hogy felszólítsam őket jöjjenek ők is vacsorázni. Nem tartunk össze, mindenki szétszéled.

Egyetemre járok öt barátnőmmel, valószínűleg én is nő vagyok. Mindannyian humán tárgyakat vettünk fel. Közösen beülünk az első irodalom előadásunkra a terem középső sorában a fél sort elfoglaljuk. Nagyon szűkösek a székek, összeér a könyökünk. Aggódom, hogy fogok így jegyzetelni. A jobbomon ülő barátnőnk szerencsére a szélről átül középre, így én jobbra átülhetek, hogy legyen köztünk egy szabad szék, így bőven van hely. 
Bejönnek az előadók, egy szőke idősebb bő és két fiatalabb tanársegédje. Konfliktushelyzetek elemzése három írónő regénye alapján. Először a professzor asszony mutatja be az elsőt. Felír valamit a táblára, de nem tudom kiolvasni, rövidítésnek tartom. Felír egy egyszerű, egy tagból álló matematikai képletet, amiben összefoglalja a regény konfliktus helyzetét. Ezt az első regényt ismerem, a Büszkeség és balítélet. Nincs benne rossz ember, mindenki jószándékú, a konfliktust a félreértések, előítéletek adják. Ezért egyszerű a képlet.
A második regény vázlatát az egyik tanársegédnő írja fel. Jóval bonyolultabb egy egész sort végig ír öt hat elemből álló összetett matematikai egyenlettel. Nem is tudok érdemben semmit lejegyzetelni, megpróbálok valamit megérteni. A regényt sem olvastam. A lényeg, hogy ebben egy gonosz szándékú karakter van, miatta alakulnak ki a szereplők között a konfliktusok. Kicsit aggódom, hogy ilyen magas szintű matematikai készséget várnak el tőlem irodalomból.
A harmadik, vékony, sötétbarna hajú, szigorú tekintetű tanársegéd nő adja elő a harmadik regényt. A tábla szabad helyét három sorba teleírja egy nagyon komplikált képlettel. Néha megáll, hogy átnézze hol tart, majd folytatja. Amikor a táblára már nem fér a szomszédos szerény lapjára ír, erre már felhördül a hallgatóság. Teleírja a szekrényt, erre rosszul fog a kréta, majd egyenlőség után a szekrény oldalára egy kisördögöt rajzol. A regény lényege mint kiderül, hogy minden egyes szereplő gonosz, rossz szándékú, azért ilyen bonyolult a leíró képlet, mert ilyen sokrétű a szereplők közötti konfliktus.
Elfog a kétség, hogy alkalmas vagyok-e ilyen mélységig megtanulni a tárgyat. Szinte semmit sem tudtam leírni, alig tudtam kihámozni a lényeget. Nem engedem, hogy eltöltsön az alkalmatlanság érzése, elhatározom, hogy csak azért is, minden esélytelenségem ellenére megpróbálom. Mit kellene tennem, hogy jobban menjen? Előre el kell olvasnom a regényeket? Talán előadás előtt kiadtak valami felkészülési feladatot csak hozzám nem jutott el? Elhatározom, hogy sokkal felkészültebb leszek a következő előadásra.

Éjszaka a korábbi házunk kertjében tartózkodom, amikor alacsonyan szállva fejem felett elrepül egy idegen űrhajó. Késlekedés nélkül útra kelek, busszal az ellenkező irányba utazom. Az utasok rákérdeznek miért aggódom, miért van rossz kedvem. Mutatom nekik az ablaküvegen keresztül a már csak pontszerű idegen hajót. Mondom nekik, hogy háború van. Pont akkor lő fel a katonaság egy föld levegő rakétát, követjük a reptét. 
 Motel szobában rejtőzködünk, nézem a tévét, a hírekre vagyok kíváncsi. Először egy terrortámadásról készült felvétel megy, valaki a hegyoldalon méreg tartályokat lökött le, és lefilmezték, ahogy  két ember próbálja leszorítani, miközben a havas hegyoldalon csúsznak le. Sikerül nekik fojtással megfékezniük. Furcsa, groteszk fejformája van. Majd az idegen hajóról szóló riport következik. Bemutatnak néhány életlen fotót, nem hívják egyértelműen idegen eredetűnek, de céloznak rá.
 Serdülő fiú vagyok, a világ forrong az idegen invázió miatt, akik titokban befurakodnak az emberek közé. Én is részt akarok venni az idegenvadászatban. Meggyőződésem, hogy az egyik régi rézbányában rejtőznek a földönkívüliek. Van egy 3D-s számítógépen szimulált térképem a bánya kiterjedt járatrendszeréről, borostyán fénnyel világítanak a művelésben résztvevő részek. Belopózkodom a bányába. Meglepődöm, milyen sok embert találok benne, emberek sokszor családostól, kisgyerekekkel látogatják a járatrendszert. Egyik sötét folyosóról kilesem, ahogy az egyik teremből kiosonnak az idegen lények. Nagyon bizarrok, van amelyiknek nincs szeme, másoknak  hatalmas fejük van, kicsi testük, furcsa arcformájuk, de képesek átalakulni, igyekeznek egyre emberibben kinézni, úgy tenni mintha ők is turisták lennének, beállnak csapatostul az emberek közé. A merevebb járásukról, érzelem mentességükről lehet felismerni őket. Tanakodom mit tegyek, felfedjem magam és lebuktassam őket vagy elbújjak inkább?

Tanteremben dolgozatot írunk. Gimis korúak vagyunk, fiúk, lányok vegyesen. Kettesével ülünk a padokban három de inkább négy oszlopban. A jobb oldali oszlopban balról ülök a negyedik sorban, ott ahol gimiben ültem, Csak most egy lány a padtársam. Nem tudom, melyik tárgyból írunk dogát, de valamiféle humán téma, fogalom párosítás, kifejtős kérdések. Nagyon küzdök a témával, a kérdések felfogása is nehézséget okoz, nemhogy a válaszok. A tanárnő folyamatosan írja fel a kérdéseket és a feladatokat a táblára. Körülöttem mindenki lázasan ír. Én még az első feladat értelmezésével küzdök, próbálom megérteni mi a feladat, mikor már a tizedik kérdés kerül fel a táblára. Alkalmatlanak  érzem magam, csúfos bukás lesz, mert esélytelen, hogy ennyi idő alatt befejezzem a dolgozatot. Felébredés közben már tudom, hogy ezt csak álmodtam, hogy egy visszatérő álom volt. Legtöbbször több idő kell, hogy rájöjjek nem a valóságban voltam.