Tudatos álmok mindenkitől mindenkinek

Ezek az idei tudatos álmaim. Sajnos nem sokkal büszkélkedhetek.

2017.04.02. Tudatos álmom van!

Azt álmodtam, hogy a lakásunkba minden átmenet, csöngetés nélkül beállított két unokanővérem. Eloszor csak hallottam, hogy nyílik az ajto, és megijedtem, hogy ki az így, kopogás nelkul. Amikor megláttam őket, csodálkoztam, hogy miért ilyen udvariatlanok. Számukra magátol értetődőnek tűnt, hogy így állítanak be hozzánk, még szóvá is tették, hogy mit csodálkozom. Aztán bejött még valaki, egy harmadik unokahúgom, akik a valosagban már rég meghalt. Ebből rájöttem, hogy álmodom, tudatossá vált az álom. Örömömben azt mondtam a meghalt unokatesómnak, hogy "én most álmodom, tudatos álmom van." Közben a kezeimmel is hadonásztam és eszembe is jutott, hogy megnézzem őket, de csak óvatosan néztem rájuk, amennyire a látószögem engedte, nem akartam energiát pazarolni arra, hogy lehajtsam a fejem, féltem, hogy akkor felebrednék. A kezeim normális színének tűntek, talán fehérebbnek, mint a valosagban. Az unokahúgom az állításomra, hogy tudatos álmom van, nem reagált, érdektelenül nézett rám, így arra gondoltam, hogy kár energiát pazarolni rá. Hátat fordítottam neki, és azon gondolkodtam, hogy de fura ez az allapot ennyi idő/kihagyás után. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Feltűnt, hogy nem volt belső párbeszéd, ám ettől beindult. Álmom szertefoszlott.

„ Tudatos álmom van”
A belső párbeszédről. Szóval igen a gondolatok úgy tűnik hamar megteremtik az adott elvárásokat, még ha azok nemkívánatosak is volnának.

„ Találkozás egy volt kollégámmal   „
Ez az ugrálós elég jó dolog. Sokszor én magam is ettől váltam tudatossá. Mármint az egyre magasabbra való ugrálás képességétől.
A kollégádról viszont az jutott az eszembe, mintha ő egy olyan részedet akarta volna jelképesen megmutatni, amelyik gátolja a tudatosságba való hitedet az álmok során. Tulajdonképpen maga a visszatartó erő, ami gátolhat bizonyos esetekben a továbbjutásban. Talán mondhatni azt is, hogy olyan mint a gyakorlatias elme, ami azt mondja," hiába mutatod, én tudom akkor is, hogy ezt nem lehet."

Médea tükre.

Szerintem ezt jól csináltad. Bár felvet bennem egy gondolatot, azt, hogy ha valamit látni szeretnénk, akkor ezekben az állapotokban vajon mi kerülünk e oda, vagy a tudatunk hozza e el hozzánk azt, amit látni szeretnénk?

fortis írta:
Médea tükre.

Szerintem ezt jól csináltad. Bár felvet bennem egy gondolatot, azt, hogy ha valamit látni szeretnénk, akkor ezekben az állapotokban vajon mi kerülünk e oda, vagy a tudatunk hozza e el hozzánk azt, amit látni szeretnénk?

Nem tudom. Talán mi nem kerülünk sehova, csak a gyűjtőpontunk mozdul el és akkor már máshova igazodnak be az energiaszálak vagy mi, más kép áll össze.
De arra rájöttem, hogy ha "kimondom" ahova kerülni akarok, akkor odakerülök. Példa erre (egy kicsit) ez az álom is és az előző is, ahol csak "kimondtam", hogy a nyomornegyedből a luxus negyedbe akarok kerülni és már ott is voltam. Az egyházbéli "neveltetésemnél" fogva az, hogy hangosan (és hittel) ki kell mondani a kívánságokat, nagyon belém rögzült. Úgy látszik, az álmodásban is hasznomra válik. Jó lenne kamatoztatni.

Végül is igazad van.  Az érzékelés a lényeg, mert azt érzékeljük ahol éppen vagyunk.

fortis írta:Mivel Áprilia sajnálatos módon  kilépett az életemből, sajnos e téren nem maradt más. Rá építettem  e téren az egész elképzeléseim megvalósítását. Nézz körül Médea, te maradtál egyedül. De természetesen  megértem amit írtál.

Brühühü

Na jó, nem vadulok.

fortis írta:Valószínűleg lesz. Annak idején készítettem magam is álomhozót, és végül is még Mayrát is álmodásba hozta, aki állítása szerint sohasem álmodik...

....csak engem nem.

Az a helyzet Áprilia, hogy itt a fórumon a lényem csak egy része jelenik meg...
Van egy nagyon erős férfias oldalam is, azt hiszem ennek köszönhetem, hogy a fiamat is nagyon erélyesen, határozottan tudom irányítani. Néha attól tartok, túl férfias is vagyok... neki.
Képes vagyok egyedül boldogulni nem csak egy másik emberre támaszkodva élni, elég nagy bátorság és erő kell ehhez szerintem, a legtöbb férfi nem is képes rá! Na ja!
Azt hiszem, hogy szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy sok nőnél bennem több a bátorság, kezdeményezőkézség, csak hát ehhez ismerni kell engem és az életem... Talán Mayra az aki ITT a legjobban ismer is engem, de ő sem a fórum által. (Illetve Efi is egy másik oldalamat a facebook által)
Na ez az amire nem alkalmas egy fórum... mert csak egy részt látunk a másikból, amit épp mutat.

Ami az férfiakat illeti...
Utána illetve közben már láttam, hogy az álomban a férfigyűlöletem jött le részben.
Sok idős pasi akinek nem tetszik, hogy nem kellenek nekem férfiként és még nekik áll feljebb és duzzognak.. meg bunkóskodnak.
Ennyi, semmi más különleges.

Ja, oké. Igen, az álomértelmezéshez ismerni kell a másik életét es én csak a forumon látottak alapján ítélkeztem az álmodról.

Áprilia írta:Ja, oké. Igen, az álomértelmezéshez ismerni kell a másik életét es én csak a forumon látottak alapján ítélkeztem az álmodról.

Köszönöm, hogy ezt belátod.

Egyébként valóban van egy nagyon feminin és egy erősen maszkulin oldalam is... ezen a kontraszton nehéz másoknak is magamnak is kiigazodni, elviselni... és olykor riasztóan hatnak egyenként, külön-külön is, hát még váltogatva vagy épp gyakorlatilag egyszerre megnyilvánulva..

Áprilia írta:

fortis írta:A másik világ
Az országút szélén állhattam, a hajnali ködben.  A puszta felé néztem, csodáltam a rajta gomolygó köd áthatolhatatlanságát. 
Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ezt álmodom e, vagy pusztán egy emlék, mert a jelenséggel a környéken nap mint nap találkozhattam.  A válasz sokáig nem váratott magára, mert a ködből kibontakozott egy emberi alak, aki felém intett és azt mondta : 
" Gyere kövess! " 
Én viszont nem mozdultam, csak továbbra is bámultam előre a semmibe, az alak pedig beleolvadt a homályba. 
Amint ott álltam, egy képzeletbeli fal jelent meg lelki szemeim előtt, és egy jelenet, ahogy éppen elcsúszom rajta hosszában, keresve rajta valamilyen átjárót talán. Ez az ábránd viszont nem tartott sokáig, mert egy hang kizökkentett a merengésemből. 
Mit szeretnél? - kérdezte a hang, én pedig azt feleltem, hogy átcsúszni a másik világba. felidézve magamban az imént látott ábránd képet. 
Ahhoz nem kell átcsúsznod, mondta a hang, a másik világ ott van előtted.

Az a másik világ a tudatalattid. És tényleg ott voltál benne. Azért olyan ködös, mert ismeretlen számodra. Még nem ismerted ki, nem tudatosítottad az elemeit, tartalmát. Nem használod önismeretre az álmaidat. Csak felhozod általuk a sok tudatalatti tartalmat, de nem integrálod, nem építed be, nem hozod összhangba a tudatos oldaladdal (egóddal), nem tudod, mit üzennek, mi végre vannak. A felszínre hozott, de feldolgozatlan tudattalan tartalmaknak az a veszélye, hogy eláraszthatják, leuralhatják a tudatot. (Én majdnem így jártam az animuszommal, mígnem ráláttam, hogy ki ő, miben nyilvánul meg és így már jobban tudom kontrollálni, nem uralhat engem. Remélem, jó úton járok!)

Te mit tettél volna a helyemben Áprilia?  csak azért kérdem, hogy ötleteddel talán többet kezdhetnék, ha ilyen helyzetbe kerülök valaha.

 Köszi! Azon mosolygok, hogy az jutott eszembe, ha ezt az eseményt megismételném a fizikai mivoltunkban. Azaz köd, én az út szélén, és jönne egy hang, hogy kövess, és én elindulnék a köd felé. Hú de izgalmas is lenne. 
Jó, jó, Tudom persze, hogy te egészen másról beszélsz, de azért még leírtam ezt a rajtam átfutó gondolatot, mert jót mosolyogtam rajta.

Örömmel töltött el ez az álmod, mert kiérzem belőle azt a boldogság energiát, amit okozhatott magának a tudatosságnak a léte. Gondolom ez hangulatot hozhatott ébredés után is, és szóval milyen jó is az, ha a tudatosság öröm érzettel jár. 
Ott beszélgessünk róla Áprilia ahol szeretnél.

Hoztam némi tapasztalatot melyek ismét vegyesek de tartalmuknál fogva összekapcsolódnak.

Ahol a kígyók járnak (2017.11.29.)

Teljes sötét vesz körül, de tudatos vagyok. Vízszintes irányba haladok előre, bár a testemből és a környezetemből eleinte semmit sem látok. Belső szemeimmel pisogok, és próbálok képeket elkapni. Egy fal jelenik meg előttem. Szürke, potyogó vakolatú, kilátszó téglákkal. Jobb híján csak erre a falra koncentrálok, és emlékeztetem magamat hogy ne bámuljam túl erősen. Nehezemre esik nyitva tartani a szemeimet, de a kép fokozatosan tisztul és már nemcsak a falat látom, hanem egyéb épületeket, utcákat is. Egy városban vagyok. Próbálok konkrétumokat kivenni és az egyik nagyobb épület homlokzatán, nagybetűs feliratot veszek észre: SZÉPSÉG DISZKONT. Van még egyéb szó is, de csak ezek ragadnak meg bennem. Ebből rájövök hogy valószínűleg a megyeszékhelyen vagyok. Repülök. Élvezem a tudatosságot, de tökéletes önuralmat gyakorlok. Szinte egykedvűen szemlélődök. Bármit megtehetek, gondolom, és automatikusan jön az ötlet, hogy zaklassak embereket, de hamar leteszek róla, mert nem látom értelmét hogy a saját kivetüléseimmel hadakozzak. Valahogy bekerülök egy épületbe, az egyik folyosón piszoárok sorakoznak a falon. Odébb egy kórházi váróteremhez illő padon egy idősebb és fiatalabb nő ül. Nagyon különösnek találom, hogy arra kényszerítik a férfiakat hogy nyílvánosan vizeljenek. De aligha van így, mert tele vannak aggatva kacatokkal, ruhákkal, inkább fogasfélének használják. Az egyikbe narancsszínű necczsák van belegyűrve.

Aztán hirtelen a hely megváltozik és otthon találom magam a teraszon. Ez is nagyon zsúfolt, alig lehet lépni. Odabentről hallom hogy a bimbamos óra delet harangozik. Előttem az oszlopra aggatva is van egy óra, felismerem hogy a szobámban lévő falióra az. Ez is delet mutat. Az óra pont ott van ahová egy álmodási célomat helyeztem. Még ébrenlétben az oszlop egyik repedésébe beletettem egy régi húszfillérest, azzal a céllal hogy álmomban próbáljam leolvasni a dátumát. Az érmét most az óra tetején pillantom meg. Megörülök a lehetőségnek és jobb kezemmel érte nyúlok. A kezem kicsit olyan mintha bandzsítva néznék és a körvonalai emiatt megkettőződöttnek látszanak. A bőröm felül szép rószaszínes, a tenyérnél inkább fehéres. Ügyetlenkedve veszem le az érmét az óra pereméről, mintha ki akarna ugrani az ujjaim közül, nehéz megtartani. Próbálok kivenni egy dátumot. Elég zavaros, az érme felszíne el van torzulva, a számok és a minta egybemosódnak. Pislogva koncentrálok és végül sikerül leolvasnom pár számot: először mintha 56 lenne, majd végül 1983-ban állapodok meg.

Most odébb vagyok, a szomszéd házának falánál. Nagybátyám egykori hatalmas kocsija áll az udvar közepén. A bejárat felől anyám és nővérem hangját hallom. Valamiért nem akarom hogy meglássanak és lehúzódom a kocsi kerekéhez. Nem akarok velük találkozni. Kipillantok a kocsi alváza alól és ez az alacsony, szokatlan nézőpont azt az ötletet adja hogy kígyóvá váljak. Potosabban kígyóként akarok közlekedni, a teljes átváltozástól viszolygok, bár annyira nem rémisztenek meg a kígyók általában. A testem megváltozik, kontúrtalanná válik, és az egész olyan fakó, rószaszínes lesz. A fejemből is csak egy nagyobb golyó marad, bár az inkább vörösnek látszik. Előkúszom a kocsi alól. Nagyon különös tapasztalat ez. Nem kell mozgatnom semelyik végtagomat, nincsenek is végtagjaim csak egy közponi törzsem. Perisztaltikus mozgással haladok előre, mint a kígyók. Mikor erre a hullámzó mozgásra gondolok, elfog az undor, ugyanakkor rendkívül hatékonynak találom. Ténylegesen átélem milyen érzés lehet így mozogni. Gyorsnak és erősnek érzem magam, a végtagok hiánya egyáltalán nem zavar. A környezetemet alulról látni is nagyon érdekes. Ez a megváltozott perspektíva azt a gondolatot hozza magával, hogy ugyanazt a világot milyen sokféleképpen lehet érzékelni, és hogy az ember mennyire el van tompulva a sajátjától. A világ rejtett szépségei megmutatkoznak ha megváltoztatod a nézőpontodat.

Külön érdekesség hogy a régi, már lebontott garázsunkat látom az udvaron. A környezet színei nagyon élénkek, a növények különösen mélyzöldek, és mindent fény borít, bár van egy sötétebb tónus benne. A kert felé siklok. A kapuhoz érve habozás nélkül áthaladok az egyik résen. Emberi alakomban ez lehetetlen lett volna, de kígyóként könnyen átférek rajta. Azonban még így is nagyobb vagyok valamivel mint a rés, de mégsem mutatkozik semmi ellenállás, a kapu belógó szárai egyszerűen áthaladnak a testemen. Kicsit egykedvűen gondolok rá, hogy álomban minent én hozok létre, és ez alapján én alkotom a szabályokat is. Minden csak annyira valóságos amennyire annak akarom látni. A kapu is csak akkor lehetett volna akadály ha akként tekintek rá. Fent a kertben észreveszem a tikokat, egy csoportban tanyáznak, azt hiszem nem látnak. Elképzelem hogy kígyó alakomban megriasztom őket, sőt, kísérlet gyanánt be is kaphatnám az egyiket. De azonmód elvetem az ötlelet, ennyire nem akarok átlényegülni. Fontos megjegyezni hogy ténylegesen nem vagyok kígyó, a testemből ekkor már semmi sem látszik, csupán a tudatosságom pontja alul van a föld közelében és csak úgy mozgok mint a kígyó.

Kezdek unatkozni, már régóta tart az álom. Fel akarok ébredni és elképzelem ahogy zuhanok az ágyam felé. Hirtelen minden szó szerint a feje tetejére áll körülöttem, még én magam is. Látom ahogy a lábaim felettem himbálóznak én pedig a semmiben lebegve zuhanni kezdek. De ez egy irányított zuhanás, bármikor meg tudnám állítani. Arra gondolok hogy kicsit hasonló ahhoz mint mikor visszatérünk a testünkbe egy asztrális tapasztalatnál, de tudom hogy most szándékosan teremtettem meg ezt a helyzetet. Érdeklődve figyelem a látványt. Látom ahogy a fák teteje egyre távolodik tőlem, a kék égen csillagok vannak elszórva, mint holmi hanyagul felvitt festékpettyek. Körkörösen összefolynak ezek a pettyek. Nagyon szép, majdnem mint egy festmény, aztán... felébredek.

A valódi érme dátuma: 1988

Újabb érmézés (2017.12.10.)

Tudatos elalvás és az a szándék vezérel hogy kilépjek a testemből, ezért elalváskor a repülés érzetére összpontosítok. Hamarosan álomba is kerülök. Azonnal felismerem hogy álmodom, a garázskapu előtt vagyok. Repülni kezdek. Fokozatosan emelkedem egyre magasabbra, nagyjából hatvan fokos szögben, amíg kb. két méter magasságban előrefelé lebegek. Nagyon boldoggá tesz a tudatosság. Uralkodom az izgalmamon és a ház falához repülök. Megérintem a falat, a külső szigetelést, meleg, teljesen valósághű tapintása van. A fejemet valahogy nehéznek érzem, mintha csak az álmosság akarná lehúzni. A fal érintésével is az volt a szándékom hogy megszilárdítsam kicsit magamat az álomban. Mivel kint vagyok az udvaron, rögtön beugrik az érme megnézésének gondolata, ez a szokásos álomcélom kintre. Örülök hogy van valami konkrét cél, ez segít koncentrálnom. A terasz felé tekintek, és látom hogy az és a környezete is milyen valódinak tűnik, nem látok ellentmondásos elemeket, tárgyakat. Napfényes idő van és  minden élénk színű.

A terasz felé lebegek. Mikor odaérek az oszlophoz, aminek a repedésében az érme el van helyezve, megkapaszkodom belé. Két kézzel erősen szorítom az oszlopot, a fejem csaknem eléri a terasztetőt. Nem érzem stabilnak az álmot, bármikor kieshetek belőle, ezért sietve cselekszem. A jobb kezemmel kiveszem az érmét a résből. Könnyen kijön. Ettől olyasmi gondolatra jutok hogy az álomban a tárgyak nem feltétlenül rögzítettek, hanem az alapvető elvárásaink szerint viselkednek. Mondhatni bejárattam már az érmét a sok korábbi kísérletemmel, ezért könnyen le tudom választani az álom szerkezetéből. Pislogva szemlélem. Először valószínűleg az előző kísétletem eredményére emlékezve az 1988-as dátumot látom, de ahogy jobban összpontosítok az utolsó számjegyre, négyes lesz belőle. Határozottan 1984-nek tűnik. Mint korábban az érme egyes részeit itt is eltorzultnak látom. Kis időre elfordítom a tekintetem, de hamar újra ránézek hogy biztos lehessek a dátumban, azonban az utolsó két számjegy megváltozott: 19XI. Római számok, állapítom meg, és konstatálom annak a törvényszerűségnek vagy szabálynak az érvényességét, miszerint az álomban a dolgok megváltoznak ha többször rájuk nézünk.

Felébredek. Az eredeti érme dátuma: 1976.

Már megint érmézés (2017.12.12.)

A lebegésre és a testből való kilépésre gondolva aludtam el. Végig tudatomnál maradtam. Nagyon hamar megéreztem azt a szédítő könnyedséget, amit valószínűleg az asztráltest elszakadása okoz. Olyan érzés volt mintha a semmibe zuhannék. Aztán egy különös várost pillantottam meg a lábaim alatt. Pár száz méterre lehettem felette. High-tech stílusú épületek voltak, középen egy központi toronnyal, melyről tudtam hogy a város legfontosabb épülete. Kizárólag a hideg színek domináltak, minden épület kékes és szürke színű volt. Mivel magasan voltam, eszembe jutott az az álmodási cél, amit Sean Jacobs-nál olvastam, hogy ki akar menni az űrbe és onnan lenézni a Földre. Őszintén szólva sosem tudtam teljesen magamévá tenni ezt az elképzelést, valahogy nyugtalanított a tudat hogy elhagyjam a bolygót. Ennek ellenére elkezdtem egyre magasabbra szállni. A sebességem is nőtt és a város alattam egyre kisebbnek látszott. Most nem jelentkezett tériszony, ezen meg is lepődtem. Viszont egy idő után pánik lett úrrá rajtam: aggódni kezdtem amiatt hogy meghalok vagy valami szörnyűség történik ha kilépek az űrbe. Úgy éreztem elszakítanék valami fontosat, valami életbevágót és végül nem merészeltem elhagyni a Földet. Megállítottam a felfelé repülésemet és ereszkedni kezdtem vissza le.

A felső udvarba érkeztem, az ólhoz ahol a tüzifa van. Az ól tetején egy kis, karácsonyfának való fenyő volt. Mikor ereszkedés közben hozzáértem, véletlenül levertem és a földre esve odébb gurult. Nagyon jó érzés volt a tudat hogy egy álomban vagyok. Emlékeztettem magam hogy semmire ne nézzek hosszan, ezért lassan sétálva folyamatosan mozgásban maradtam és a fejemet forgatva szemlélődtem. Utólag feltűnő volt a tárgyak sokasága, de ott és akkor az álomban csupán futó pillantást vetettem a dolgokra és nem foglalkoztam vele hogy ez meg ez miként kerül ide. Amúgy amit láttam az nagyrészt megfelelt a szokásos valóságnak, csak kis zsúfoltságérzettel fűszerezve. A környezet színei élénkek voltak, a levegőt átitatta a fény. Odaléptem az egyik diófához, az jutott eszembe hogy a fák is élőlények, ezért mindkét karommal átöleltem a törzsét. Próbáltam megérezni az energiáját és magamba szívni, feltöltekezni belőle, de egy idő után csalódottan engedtem el, mert nem éreztem semmit. A fa némán, érzéketlenül állt előttem. Feltűnő volt rücskös, részletgazdag kérge. Ám nem nézegettem túl sokáig és lefelé indultam az alsó udvarba.

Itt is nagyon sok volt a lim-lom, de egy dolgot leszámítva semmi nem ragadta meg különösebben a figyelmemet. Az az egy dolog azonban igen: a garázs körül menhirszerű állóköveket pillantottam meg. Buja növényzet, sejtelmes árnyékot adó alacsony fák és indák tették még titokzatosabbá a helyet. A garázs szinte eltűnt köztük. Olyan volt mint egy druida szentély. A menhírek vöröses színűek voltak, leginkább törött téglákra emlékeztettek. Nem mentem közelebb, csak távolról néztem. Aztán, mivel kint voltam, jött az ötlet hogy ismét megnézhetném az érmét. Felmentem a teraszra és könnyedén kikaptam az oszlop repedéséből. Kicsit nehéz volt megtartani, ügyetlenkedve tartottam az ujjaim között, mintha ki akart volna ugrani belőlük. A dátum ezúttal nagyon szembeötlő volt, tisztán ki tudtam venni: 1963. Viszont az ábra nem kalász volt mint a szokásos húszfilléreseken, hanem egy férfi ült üllőn egy kalapáccsal, mint a régi, háború utáni ötven filléreseken. Többször elfordítottam a fejem és minden alkalommal mikor újra az érmére néztem, megváltozott a dátum: lett belőle 1961, 1991 és végül egy töltényszerű ábra tűnt fel számok helyett. Abbahagytam ezt a játékot és kiegyeztem az elsőre látott dátumban, azonban a másik kettő is észben tartottam. 61, 63, 91 ismételgettem magamban hogy felébredve emlékezzek rájuk.

Mivel már teljesítettem egy álmodási célomat, azon kezdtem töprengeni hogy mit csináljak, az álom fenntartása nem okozott gondot. Elsőre fortis jutott eszemve. Hirtelen ötlettől vezérelve a terasz egyik oszlopához fordultam és közel hajolva hozzá az egyik örvényszerű ágmaradványba a "fortis" nevet kiáltottam. Úgy gondoltam hogy az oszlop mint az álmom része, egyfajta szócső és képes lehet közvetíteni a hangomat, mintegy ezáltal lépve be fortis álmába. Az álom elemei talán univerzálisak és talán az álmodók ugyanabban a térben helyezkednek el. Kicsit nevetségesnek találtam a dolgot, erősen kételkedtem benne hogy fortis meghallhatná a kiáltásom. Érdekesség azonban hogy a hangom olyan volt mint egy néma kiáltás. Nem a fülemmel hallottam és nem a torkom adta ki, csak a fejemben visszhangzott és nagyon távolról.

Ezt is abbahagytam és tanácstalanul toporogtam az udvar közepén hogy mihez kezdjek. Nem volt egy épkézláb ötletem sem. Valamiért nem gondoltam rá hogy bemehetnék a házba is, viszont a tükör eszembe jutott. Megnézhetném magamat benne. Hol találhatnék idekint egy tükröt? - kérdeztem magamtól. Rémlett hogy a felső kerti garázsban van egy régi szekrény és abban egy homályos tükör. Elindultam hát ismét fel a kertbe. Ütemes sétába kezdtem, egy-kettő, egy-kettő, mondogattam közben magamnak. A lábaimat néztem és a karjaimat ahogy katonás ritmusban lengetem őket. Ez a séta technika nagyon hatásos az álom megszilárdításhoz, állapítottam meg elégedetten, bár nem éreztem hogy szükség lenne rá, uraltam az álmot. Fent a kertben újra megláttam a fenyőt amint elhagyatva hever a földön. Meglepett hogy ez nem változott meg mint az érménél a dátumok. Pár méterre tőle ott volt a diófa is, és azon kezdtem morfondírozni hogy ne öleljem-e meg ismét..? Aztán valahogy kedvemet vesztettem, már nem akartam semmit, unatkoztam és az ébredés gondolata egyre jobban foglalkoztatott. Haragudtam is magamra hogy nincs elég fantáziám hogy kitaláljak új dolgokat. Fel is ébredtem hamarosan.

A valóságban az érme dátuma: 1968.

Az álmodási lendületed nem változott.

Goriazdel (2017.12.15.)

Tudatos elalvással kerültem álomba, így nem volt átmenet, rögtön tudatos lettem. Először csak homályosan érzékeltem a környezetemet, még semmi nem volt szilárd és megfogható a tekintetem számára, csak erős, sárga fények vettek körül. Aztán a kezemre néztem hogy stabilizáljam az állapotomat: mint már oly sokszor, most is kisebbek voltak a szokásosnál, de egyéb tekintetben teljesen valódinak látszottak. A tenyereim szép rózsaszínesek voltak. A kéznézés segített és immár rendesen kirajzolódott előttem a környezet: a hely a két falu közötti útszakasz volt, valahol a malom környékén. Emlékeztem hogy az ezt megelőző hajnali álmomban, ezen az úton mentünk át egy barátommal, innen származik tehát a helyszín. Közvetlenül egy vályogtéglás épület mellett álltam: potyogós, sárga vakolata volt, és szürke és barna, kopottas deszkákból készült homlokzata. Olyan volt mint egy hegyi pince. Enyhén éreztem hogy vizelnem kell. Felrémlett hogy így is aludtam el, nem akartam felkelni mert féltem hogy már nem tudnék visszaaludni. Ez a testi inger tehát bekerült az álmomba is, de itt kevésbé volt zavaró. Izgalmasnak találtam a helyzetet, mármint a tudatosságot és azon kezdtem gondolkozni hogy mihez kezdjek. Már majdnem otthagytam a pincét, hogy körülnézzek másfelé is, mikor észrevettem az épület ajtaját. Az az ötletem támadt, hogy benyithatnék rajta, hátha így álmot váltok. Persze gondoltam a korábbi ilyen kísérleteimre is, de igazából nem volt konkrét elvárásom hogy mit találok majd a túloldalon. Hideg és kemény tapintású alumínium kilincse volt, az ajtó könnyen nyílt. Odabent egy kis tárolószerű helyiséget láttam. Lepusztultság és ódonság jellemezte ezt is. Mindössze egy alacsony, hosszúkás láda volt benne a földön. A szemközti oldalán egy feliratot vettem észre:

"Bámultam, úgyhogy of Goriazdel..."

Olyan volt mintha egy vers lenne és mintha még a dallamot is hallottam volna. Az utolsó szó után pontok voltak, látszott hogy befejezetlen. Ez azt az ötletet adta hogy kérjem meg az álmot fejezze be a verset. De aztán el is vetettem gyorsan, mivel nem szeretem a verseket és ezért nem is érdekelt a folytatás. Viszont a szöveget memorizálni kezdtem hogy felébredve lejegyezhessem. Többször elismételgettem magamban és mikor már biztos voltam benne hogy emlékezni fogok rá, megfordultam és kiléptem az épületből. Ébredés.

" Goriazdel" Nekem ez a láda tulajdonosának a nevének tűnik. 

fortis írta:" Goriazdel" Nekem ez a láda tulajdonosának a nevének tűnik. 

Fortis, de hisz nem is volt ott senki. Belelátsz az álomba olyat, ami nincs benne.

fortis írta:" Goriazdel" Nekem ez a láda tulajdonosának a nevének tűnik. 

Igen, olyan mint egy név. Erre utal az is hogy nagybetűvel volt írva. De magának a mondatnak nincs sok értelme.

Áprilia írta:

fortis írta:" Goriazdel" Nekem ez a láda tulajdonosának a nevének tűnik. 

Fortis, de hisz nem is volt ott senki. Belelátsz az álomba olyat, ami nincs benne.

 De ez nem számít. Lehet akár valami ősi rég elfeledett dologra vagy személyre utalt.

Egy pillantás... (2017.12.16)

A testemre figyelve próbálok álomba merülni, tudatos elalvással. Egy idő után érzem hogy a végtagjaim merevvé válnak, bár nem olyan mértékben mint egy rendes paralízisnél, de ahhoz eléggé, hogy ne tudjak véletlenül se megmoccanni. Megörülök ennek az állapotnak, mert a paralízis a testből való kilépés első lépcsőfoka. Próbálom elképzelni és megérezni ahogy egyre könnyebé válok. Nem telik bele sok idő és jelentkeznek is az ismerős tünetek: egy forró hőhullám söpör végig a testemen, a fejemben szédüléshez hasonlót érzek, aztán valami elválik a fizikai testemtől, először lebegésszerű érzet jelentkezik, majd fokozatos gyorsulást tapasztalok. Kívül vagyok a fizikai testemből, közvetlenül felette, talán fél-egy méterre. Ezt az új testemet csak egy tömör fényhalmaznak érzékelem: pirosas és sárga fényekből áll, alig emlékeztet emberi alakra. Aztán minden eltűnik és egy álomba kerülök.

A szomszéd szobában vagyok. Körbe-körbe repülök egy asztal körül, az óramutató járásával ellentétesen. Először nem vagyok tudatos, egy ideig csak rovom a köreimet. Aztán egyre jobban kezd kitisztulni a tudatom és megértem hogy álmodom. Ebben nagy segítségemre van, hogy furcsálom az asztal jelenlétét, ugyanis ott egy ágynak kellene lennie. Az is megragadja a figyelmemet, hogy az asztal közepén egy yin-yang mintás tálat/korongot veszek észre. Az asztal körüli repkedésemnek ez a fizikai középpontja, a tekintetem végig ezen a szimbólumon van. Némán teszem fel magamnak a kérdéseket: Mit csinálok? Miért csinálom? Álmodom! - értem meg aztán boldogan. Átadom magam a repülés örömének. Érzés szintjén nagyon különösnek találom: a hasam tájékán a testemen belül egy gömbszerű valamit érzek, mely mintha elektromosan fel lenne töltve. Belső szemeim előtt meg is jelenik ez a gömb, mely sötétpiros színű, kis villámocskák, energiafonalak ugrálnak a felszínén, és a tetején egy kicsi, kúpszerű sapka izeg-mozog. Mintha az lenne a feladatom hogy ne engedjem ezt a kúpot leesni, ezt kell egyensúlyban tartani és akkor a levegőben maradhatok.

A szobában nappali világosság van. A berendezési tárgyak az asztalt leszámítva ismerősek, bár elég nagy a rendetlenség. Szeretnék valami hasznosabbat is csinálni, ezért abbahagyom a repülést. Az ajtó melletti falon egy hevenyészve odalógatott tükröt veszek észre. Odamegyek és belenézek: a saját arcom néz vissza rám. Azonban nagyon nyúzott a képem, a szemeim össze vannak szűkülve, érzem hogy az álmosság lefelé húzza őket, bár én magam cseppet se vagyok álmos; a bőröm egészen ráncos és az arcom fel van puffadva. A hajam rendetlen. Nem vagyok valami szép látvány. Megint azon kezdek gondolkozni hogy mit csináljak, aztán beugrik hogy házon belül sok álmodási feladattal is készültem. Végre itt a lehetőség hogy megvalósítsam őket! Eszembe jut hogy hónapokkal korábban elhelyeztem egy kártyalapot a nappali szekrényének tetején, azzal a szándékkal hogy álomban nézzem meg. Mintha csak a gondolatomra reagálna, az asztalon, mely feketés, átlátszó üvegből volt, egy pakli kártyát veszek észre. Odamegyek és a kezembe veszem: ez egy pakli cigánykártya. Semmi meglepő nincs benne, ugyanis régebben úgy döntöttem hogy a kártyanézős kísérletemhez inkább ezt használom, mivel sokkal változatosabb és egyedibb lapokat tartalmaz mint a magyar.

Érzem hogy nincs más sok időm, az álom kezd instabillá válni, úgyhogy sietősen, szinte futva hagyom el a szobát és kimegyek a nappaliba. Itt már félhomály van, reggeli szürkeség. Itt is nagy a rendetlenség, ruhák szanaszét, dobozok, mindenféle tárgy odadobva, ahol épp jutott neki hely. Már épp a szekrénynél járok, mikor siettemben megbotlom a porszívóban. A paklit elejtem, de nem foglalkozom vele. Mielőtt felébrednék akarok egy pillantást vetni a szekrényen lévő kártyalapra, csak ez motivál. A jobb kezemmel érte nyúlok, még félig sincs lent a szekrényről, mikor látom már hogy milyen lap: határozottan tök hetes. A kezembe veszem és alaposabban megnézem: igen, a tök hetes, viszont a zöldre jellemző szőlőindák keretezik. Ezt kicsit furának találom, de nem foglalkozom vele, ahogy azzal sem hogy nem a cigánykártya egy lapját találtam meg. Meglepődöm hogy még mindig nem estem ki az álomból, és ezen felbuzdulva elindulok a szobám felé. Talán megnézhetném az alvó testemet.. Csak pár lépést kell tennem, nincs messze. Ugyanúgy félig sötét van bent, mint hajnalkor szokott. Csak a szemem sarkából látom hogy a bevetett ágyamon nincs senki. De ez nem is foglalkoztat különösebben, mert a szobámban vár rám egy másik izgalmas álmodási feladat: van egy trópusi tengerpartot ábrázoló képem, ha megnézném, a segítségével talán álmot válthatnék!

A kép ott is van a szokott helyén, bár a sötét miatt eleinte koncentrálnom kell hogy ki tudjam venni a részleteket. Számomra is megdöbbentő gyorsasággal elevenedik meg előttem a kép. A tenger hullámozni kezd, még a zúgását is hallom, és mintha távoli sirályok hangja is vegyülne közé; a fák a szél dallamára ringatják ágaikat, szinte érzem a sós levegő illatát. A kép közben hallhatóan és láthatóan sistereg. Mintha forrna. Szemcséssé válnak a részletek mint a tévében a fehérzaj, és olyasmi lesz mintha a kép negatívját látnám, a színek eltünedeznek. Vicces érdekesség hogy a Szeress most! népszerű zenéje is felcsendül, ezt nagyon mókásnak találom, de értem az összefüggést, mivel az intrójában a balatoni part, hajók is szerepelnek. Az elmém a képről egyszerűen ráasszociált. Aztán hirtelen felébredek.

https://www.youtube.com/watch?v=JWennBV2Nbs